A nyár elején, negyed évszázados működés után bezárt a nagybecskereki Zeleno zvono (Zöld harang) nevű kultikus klub, koncertpódium, kávézó, közéleti eseményeknek teret adó helyszín. Sokunknak, akik (már) nem élünk Becskereken, ill. Zrexben, ahogy sokan nevezni szeretjük ezt a jobb sorsra érdemes Bega- (és nem Béga!) parti várost, váratlan és megdöbbentő volt a hír. Naivan azt hittük, hogy „otthon” minden ugyanúgy marad örökre, ahogyan volt, amikor elmentünk. Persze a kevés otthon maradt barát, ismerős már egy ideje tudni vélte, hogy problémák vannak a Zvono körül; utólag kiderült, hogy a város Gutónak, a tulajdonosnak fölmondta a bérleti szerződését.

Guto az az ember, aki sikeresen leküzdött egy általában halálos kimenetelű betegséget, akit a NATO-bombázások idején letartóztattak, és aki úgy megy végig a becskereki utcákon, hogy legalább húsz emberrel kezel le és vált néhány szót, de akinek nem sikerült megküzdenie a frissen fölújított és zöldetlenített városközpont szabályozásáért felelős városatyákkal.

A napokban a klub elsődleges helyszínén, a városközponton kívül eső Gradnulica negyedben, a szétlőtt épület udvarán, egy nyári zápor után, mintegy tucatnyi ember jelenlétében tartottak egy utolsó megemlékezést a helyről, amely a ’90-es évektől napjainkig egyfajta bázisa, törzshelye volt sok becskerekinek.

Szándékosan nem nevezem, mint sokan teszik, urbánus kultúrának azt, amit a Zvono képviselt, mert nem szeretem a kifejezést, nem gondolom, hogy egy városi kultúra bármivel nagyobb értéket hordozna, mint egy falusi – ha egyáltán lehet ilyen kategóriákban gondolkodni –, de alternatívnak se nevezem, mert sokaknak, köztük nekem is, épp az, amit a Zvono nyújtott, volt a normális, a mainstream. Úgyhogy egyszerűen „sajátságos becskerekiség”-nek nevezem azt, amit Guto és csapata képviseltek, és teszik ma is, ha nem is a Zvonóban.

Ez a sajátságos becskerekiség jelenti az összetartozást, amit ma is érzek, ha zrenjaniniakkal találkozom bárhol a világban, azokat az élményeket és emlékeket, amelyeket, mi becskerekiek úgy hisszük, nem lehet máshol megélni: a Karađorđev parkban hajnalig ücsörögni, a Laser trafik előtt sörözni, a „kiflihídról” lógatni a lábunkat, a Zvonóban bulizni.

A Zvono fénykoráról és bezárásáról már mindenki elmondott mindent, amit el kellett és el lehetett mondani. Volt viszont még egy híres-hírhedt hely Becskereken, amely nem szétlőve lett, mint az első Zvono, hanem fölrobbantva, igaz, miután már bezárt. (Annak, aki nem ismeri a várost, úgy tűnhet, Zrenjaninban gengszterháborúk folynak, pedig „csak”, mint bárhol máshol, a helyi vendéglátóipari, üzleti és politikai maffia vívja szokásos harcait.) A helynek nem tudom, volt-e hivatalos neve, mindenki csak úgy mondta, „a Bricónál”, „megyünk a Bricóhoz”. A Brico bácsi volt a tulaj, a pincér, a lemezlovas.

A kocsma közepén egy kiszáradt fa állt, a falon bicikli lógott, a poharak sosem voltak rendesen elmosva, a bor savanyú volt. Gyakran kórusművek szóltak akár szombat este is, néha meg olyan zene, hogy mindenki táncolt – talán azért is, mert nem volt fűtés.

Amikor elért hozzám a hír, hogy ledózerelték a kocsma helyét, a barátaim is és én is hiába kerestünk fotókat, amelyek megörökítették a helyet: a Bricónál nem készültek fényképek.

A Brico és a Zvono egymás ellentétei voltak: a Zvono a kulturált, tartalmas szórakozás helye, míg a Bricónál kiengedhette mindenki magából a ’90-es évek őrületét. Sosem voltak egymás konkurenciái, még úgy sem, ha nagyjából ugyanazt a célközönséget szolgálták ki. Az estét a Zvonóban kezdtük, a Bricónál fejeztük. Mindkét hely erőszakos véget ért, mindkét hely a város szimbóluma volt. A városé, amely egyszerre túl közel és túl messze van Újvidéktől és Belgrádtól ahhoz, hogy ott maradjanak a fiatalok, amely egy filmes barátom szerint nagyszerű helyszín szomorkás, ’80-as éveket idéző filmekhez ipari épületei, monarchiabeli központja és szépia színű fényei miatt, egy másik ismerősöm szerint Tarr Béla-i hangulatot áraszt, egy harmadik szerint pedig egy nagyobb közösség számára álmodták, mint amennyien lakják. A városé, amely bármely vajdasági, volt jugoszláviai vagy kelet-közép európai szebb napokat is megért város lehetne.

Mindenki a saját ifjúságára emlékszik aranykorként, mindenki a „mai fiatalokra” panaszkodik, és sajnálkozik, hogy sosem lesz már semmi olyan, mint régen. Svetlana Boym szerint, aki az egyik első társadalomtudós, aki az emberi emlékezettel foglalkozott, a nosztalgia nem más, mint a mitikus visszatérés lehetetlenségének elgyászolása, egy elvarázsolt világ elveszítése miatt érzett fájdalom. Pont így fáj nekünk, becskereki Y-generációsoknak a Brico, majd a Zeleno zvono elvesztése.

A volt Jugoszláviában, de az egész régióban a mi generációnk az, amely túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzen a szocializmusbeli jólétre, és túl öreg ahhoz, hogy új lappal indítson, otthon vagy emigrációban.

Nekünk aranykor maradtak a ’90-es évek, meg egy kicsi a 2000-es évek elejének reményéből és az utána következő, még nagyobb és azóta állandósult válságból. Nekünk maradt a Brico savanyú bora meg a koncertek a Zvonóban, amitől egy kicsit úgy éreztünk, hogy mi is a normális világhoz tartozunk. Ezt tették tönkre, akik szétlőtték az első Zeleno zvonót, akik miatt Brico elköltözött Tarašra a Tisza mellé, akik fölrobbantották a kocsmáját, és akik ellehetetlenítették a második Zvonót.

Ahogy nekünk a ’90-es évek jutottak, a mai tizen- és huszonévesek a 2000-es és a 2010-es évek után fognak nosztalgiázni. Becskereken és mindenhol máshol nekik is megvannak a maguk kultikus helyei, emberei. Guto azzal búcsúzott a klubtól, hogy a Zvono nincs többé, csináljanak a fiatalok valami újat. Hiszem, hogy minden rossz dolog ellenére, ami történt, a város, Guto és a többiek adtak annyit a mai fiataloknak, hogy van miből meríteniük, és fognak is. Ha nem is Becskereken, de sajátságos becskereki ihletettséggel.

(Autonómia)