16 év telt el az október 5-én bekövetkezett demokratikus változások óta. Azon a napon a szuverén nép az utcára vonult, és megdöntötte Slobodan Milošević autokratikus, bűnbe süllyedt hatalmát. Ennek köszönhetően nyílt út országunk számára Európa és a világ felé.

Ma – amikor relativizálódnak a civilizációs értékek, amikor Milošević egykori bűnöző rezsimjének részesei és vezérszónokai emlékművet állítanak egykori vezetőjüknek, amikor e rezsim legfőbb propagandistái hazugságokat állítva és hamisítványokat lobogtatva mosolyognak gúnyosan a címlapokon – a társadalomnak ki kell nyilvánítania, hogy nem fogadja el a múlt ilyen jellegű elferdítését.

Október 5-én a polgárok megvédték a választásokon kifejezett akaratukat, melyet a Milošević-rezsim kiszolgálói jogtalanul megmásítottak. Ezen a napon dőlt meg a hatalom, mely felelős azokért a háborúkért, melyekben több mint 130.000 embert meggyilkoltak, több tízezret megcsonkítottak, s milliók lettek földönfutókká. Ez a rezsim felelős a nép kizsákmányolásáért az egész világtörténelemben példátlan hiperinfláció által.

Az elszigetelt és világszerte megbélyegzett miloševići Szerbia a gyilkosok és a bűnözők paradicsoma volt.

A 16 évvel ezelőtt a mai napon megdöntött hatalom fényes nappal, az utcán lelövette a legbefolyásosabb független újságírót (Slavko Ćuruviját), e rezsim parancsára gyilkolták meg és vetették mészgödörbe Szerbia egykori elnökét (Ivan Stambolićot), s több ízben történt kísérlet az egyik legnagyobb hatású ellenzéki politikus (Vuk Drašković) meggyilkolására is.

A 2000. október 5-én a nép által megdöntött hatalom tragikus mérlegéhez tartozik Vajdaság autonómiájának erőszakos megszüntetése is (1988/89-ben), mellyel Slobodan Milošević lerombolta Jugoszlávia alkotmányos rendjét és megindította romboló hadjáratát Jugoszlávia-szerte. A tartományi autonómiák tényleges megszüntetésével megkezdődött Vajdaság egy évtizedig tartó kizsákmányolása, melynek következtében súlyosan elszegényedett a tartomány mint közösség (de a benne élő egyének szintjén is). Egyebek mellett kirabolták a tartományi nyugdíjalapot, mely korábban a legerősebbek közé tartozott Jugoszláviában. A lopott pénzből finanszírozta Milošević a támadó jellegű háborúit. Vajdaságtól ellopták a Naftagast, melyet az eltulajdonítás után átkereszteltek Szerbiai Kőolajipari Vállalatnak, pedig történetileg bizonyított tény, hogy a köztársaság egy dinárral sem járult hozzá e vállalat felépítéséhez.

Bár október ötödike végül közel sem váltotta be a hozzá kapcsolódott elvárásokat, melyekért a polgárok harcoltak és az utcára vonultak, mégis tisztelettel kellene megemlékezni e történelmi napról, mert ez nyitotta meg az utat társadalmunk demokratizálódása előtt, és ennek köszönhetően vált lehetővé Slobodan Milošević meg néhány, a köreihez tartozó gyilkos letartóztatása és elítélése. Ezért

nem szabad megengedni a bűnös rezsim részeseinek és kiszolgálóinak, hogy elferdítsék a történelmet, és negatív színben tüntessék fel az október ötödikei változásokat.

Az indulatoktól terhes retorika kiújulása ellenére ma már senkinek sem fordul meg a fejében olyasmi, hogy háborút indítson, hogy illegális pénznyomtatással hiperinflációt idézzen elő, hogy meggyilkolja, lemészárolja politikai ellenfeleit meg a szófogadatlan újságírókat, hogy brutálisan megváltoztassa a polgárok választási akaratát, hogy rátámadjon az egyetemistákra a kari intézményekben, hogy kitelepítse az országból a nem szerb nemzetiségű állampolgárokat, hogy tankokat vonultasson fel az utcákon, hogy agyba-főbe verje az ellenzéki képviselőket a parlament épületében stb. Ha valaki úgy gondolja, hogy ezek csekély vívmányok, az emlékezzen vissza a múlt század kilencvenes éveinek borzalmaira.

Ha közvetlenül 2000. október 5-e után dominánsabbak lettek volna a „nem legalista” erők, vagyis a határozott diszkontinuitás támogatói, ha lefolytatták volna a lusztrációt, ha betiltották volna a bűnös rezsim tartópilléreit képező politikai pártokat, ha az elrabolt tulajdonnak, mindenekelőtt a vajdasági vagyonnak s a szerzett autonómiának legalább egy részét visszaadták volna, október ötödikének és társadalmunk eredményességének a mérlege bizonyára pozitívabb lenne.

Éppen e miatt a befejezetlen munka miatt nem szabad feladni a harcot egy jobb és emberségesebb társadalomért, melyben Vajdaság visszaszerzi autonómiája által szavatolt jogait, melyeket Milošević elvett tőle s az őt követők sem adták vissza. A 2000. október 5-én megdöntött hatalom ideológiai értékrendjének, amely elszigetelte és szégyenpadra ültette társadalmunkat, semmilyen formában nem lenne szabad újjáélednie. Ezért

a múlt század kilencvenes éveinek bármilyen jellegű politikai rehabilitációja olyan zsákutca, melyből nincs kiút súlyos következmények nélkül mindannyiunkra nézve.

A történelemben minden választásnak megvan az ára. A mi társadalmunk nem engedheti meg magának, hogy még egyszer fizessen önnön felelőtlen értelmiségi és politikai elitjének kalandvágyáért. A kilencvenes évek háborúiban elszenvedett vereség miatti bosszúvágy újabb vereségek lehetőségeit hordozza magában, de ezúttal már nem lenne meg az a potenciál, mellyel annak idején Szerbia belépett a háborúk korszakába. Demográfiailag Európa három legidősebb társadalmának egyikeként, elveszítve a legmobilisabb és legképzettebb lakossági rétegét, Szerbiának teljesen másféle prioritásokkal kellene rendelkeznie. A vereség és a széthullás okai között nem lehet gyógyírt találni a felépülésre.

A társadalom, amely elveszíti kommunikációs képességét a modern világgal, valamint az idő múlását számba nem vevő politikai struktúrák a szakadék felé vezető úton járnak. Ebben a kontextusban október ötödike ma nem több, mint történelem: némely résztvevője számára már történelem – de a társadalom egésze számára útjelzőnek kell lennie, mutatnia kell a haladás irányát, ha a fennmaradás a cél. De nincs biztosíték erre sem. Sok nemzet veszett el úgy, hogy nem fogta fel soha önnön pusztulásának okait – erre figyelmeztet bennünket a történelem…

(Autonómia)