Skip to main content

LOSONCZ Márk: Miért nem történt semmi október 5-én?

Nagylátószög 04. Okt 2020.
17 mins olvasmányok

Csak ha megértjük Milošević rezsimjének és az utána jövő rendszerek komplexitását – érthetjük meg a vereségünk összetettségét.

Amikor 2000. október 5-e volt – aminek most a huszadik évfordulóját ünnepeljük –, általános iskolás voltam. Ekkor már túl voltunk a délszláv háborúk évtizedén, és másfél év telt el Szerbia NATO-bombázása óta. „Mindenkinek” elege volt a miloševići rendszerből. A bátyám – gimnazistaként – tüntetni járt az óbecsei Pogácsa térre, a Képes Ifjúság lapozgatása révén pedig én is úgy éreztem, részese vagyok az össznépi lázadásnak.

Fotó: EPA/KOCA SULEJMANOVIC (FILM)

Gyerekszobánk egyik szekrényén az Otpor szimbólumának jellegzetes fekete-fehér rajza lógott, az ökölbe szorított kéz, amely mozgalomnak a plakátjai Temerin utcáit is ellepték. Már a 99-es bombázások kezdetekor annak büszke tudatában rohantam haza az esti néptánc tanfolyamról, hogy magát a Történelmet élem meg. Afféle felemás kölyök-fukuyamaiánusként úgy véltem, hogy míg a békés Magyarországon élő szegedi barátaim már csak a történelem utáni – unalmas, egyhangú, érdektelen – kor gyermekei, nekem még kijut a mozgalmas, fordulatokkal teli Történelemből. Állítólag voltak, akik németekként is fát állítottak a francia forradalom örömhírére, és körbetáncolták a Történelem haladását ünnepelve. Ilyen boldogan futottam én is haza a Tito marsall utcán – a körülöttem zajló szörnyűségek ellenére. Hasonló érzés fogott el október 5-én este, amikor a belgrádi eseményeket, a füstölgő Skupština képeit néztem.

Azt hiszem, elsírtam magam a televízió előtt.

És nem voltam egyedül. Először meghallgattuk, hogyan kapcsolják be a TV2 adásába a Belgrádban tartózkodó Kasza Józsefet, aki szinte zokogva beszélt, később pedig a Koštunicával készített interjút figyeltük. Mindez felemelő, katartikus volt. Másnap a Kókai Imre Általános Iskolában a nagyszünetben néhány suhanc arra buzdított mindannyiunkat, hogy fogjunk sztrájkba a szocialista párttagságú igazgató ellen, ne menjünk be az órákra. A sztrájkból nem lett semmi, a nagyszünet után pedig a zenetanárnő lecsitított bennünket, mondván, hogy a politika nem a gyerekek dolga.[1] A lelkesedés azonban nem hagyott alább. Hazafelé ballagva boldogan fedeztem fel a kapukon az Otpor újabbnál-újabb matricáit.

A szenvedélyes, elkötelezett bevezető ellenére ez az írás arról fog szólni, hogy 2000. október 5-én semmi nem történt. A módszer, amellyel érvelni fogunk, egy kicsit játékos lesz. Az antikvitásban afféle retorikai gyakorlatféle volt, hogy egy szónoktanoncnak egyik nap az egyik álláspont mellett kellett érvelni, másnap pedig az ellenkezője mellett (ez a gyakorlat mint forma olykor a szofisták relativista álláspontját volt hivatott erősíteni). Kicsit hasonlóan fogunk mi is eljárni, ugyanis három különböző álláspontot kifejtve mondjuk el, miért nem történt semmi 2000. október 5-én.

Először a szerb etnocentrikus („nacionalista”), akár nagyszerb honpolgár véleményét adjuk elő. Ezt követően a – nem túl szerencsésen – „polgárinak”, liberálisnak mondott felfogásba éljük bele magunkat. Végül pedig baloldali szemszögből mondjuk el, miért volt kontinuitás az október 5-e előtti és az utána következő korszak között.

Természetesen ezek csak – weberi értelemben vett – ideáltípusok, a valóságban jóval nagyobb a sokszínűség és jócskán zavarosabbak az egyes álláspontok. Az olvasóra bízzuk, hogy eldöntse, melyik álláspontot vagy az álláspontok melyik kombinációját érzi magához a legközelebbinek.

Történelmi eseményekhez sokféleképpen – affirmatívan és torzítóan is – lehet viszonyulni. Alain Badiou francia filozófus szerint másképpen viszonyul az Eseményhez a hozzá hűséges alany, és másképpen a reakciós, aki tagadja, hogy bármi is történt volna, és megint másként az obskúrus szubjektum, aki – egy ellenforradalom nevében – egyenesen támadást indít az Esemény ellen. Végül pedig vannak olyanok is, akik az Esemény feltámasztásán munkálkodnak. Slavoj Žižek két alakzattal egészíti ki a listát: a reaktív reintegráció alanyával (aki látszólag hű az eseményhez, de voltaképpen elárulja) és azzal, aki az Eseményt a túlerőltetésével végül is eltorzítja, tragikus fejleményeket előidézve.[2] Másutt már kifejtettük, hogy ezek a viszonyulásfajták hogyan illusztrálhatók 1968 példáján.[3]

Elsőre úgy tűnhet, reakciósokként letagadjuk majd, hogy bármi történt volna 2000. október 5-én. Valójában azonban azt fogjuk sugallni, hogy ami megesett, az nem méltó az Esemény mélyebb értelméhez – nem képezett törést, amely újdonságot hozott volna magával, nem volt kellőképpen egyenlősítő és emancipatorikus, és végképp nem teljesítette be a hozzá fűzött reményeket. Ugyanakkor úgy véljük, október 5-nek volt egy nagyon is releváns utópikus többlete.

1. narratíva: A szenvedő, árva nagyszerbek

A szerbek golgotája az egész 20. századon át tart, de igazából végső soron 1389, a koszovói csata óta. A szerbellenesség érhető tetten lépten-nyomon, a jugoszláv királyság unitárius, szerbellenes jugoszlávizmusától Jasenovacig. Ez alól a szocialista, idegen – grúz-sztálini vagy amerikai – érdekeket kiszolgáló Jugoszlávia sem volt kivétel. A tartományokkal és a tagköztársaságok határaival elválasztotta egymástól a szerb nemzettesteket (így elkülönítette a montenegróiakat, de – horribile dictu – végső soron a pusztán katolizált szerbeknek tekinthető horvátokat is), sőt, még új, végképp fiktív nemzeteket is létrehoztak a szerbek kárára (a macedónokat és a bosnyákokat).

A horvát származású, allogén Tito célja világos volt: a „szerb centralizmus és dominancia”, valamint a „nagyszerb álmok” koholmányára hivatkozva meg akarta alázni a szerbséget.

Mindeközben a szerb nemzetet számos veszély fenyegette: a tomboló horvát etnikai szenvedélyek (a „horvát tavasz”), a Boszniában fortyogó pániszlám fundamentalizmus és a szerbeket elüldöző koszovói albán terroristák (az UÇK elődszervezetei) részéről. Jugoszlávia nem a „népek börtöne” volt, hanem mindenekelőtt a szerbek börtöne. A cirill írásmód háttérbe szorult az integratív szerbhorvátság nevében, a Szerb Pravoszláv Egyházat elnyomta az istenellenes kommunizmus, Szerbia szíve, Koszovó pedig egyre inkább elveszettnek látszott – a szerbek exodusa visszatarthatatlannak tűnt… A szerbséget térdre kényszerítették, ő volt a népek Krisztusa.

A szerbség nagy tragédiája, hogy 1989/1990 nem hozta el számára a posztkommunista korszakot. A Kommunista Szövetség minimális átalakuláson ment át, és végképp nem köteleződött el a nemzet mellett. A szerbséget a sorsdöntő évtizedben egy nemzetietlen kommunista csinovnyik vezette. Slobodan Milošević mindent elárult és mindent feladott, amit csak lehetett. Vesztükre hagyta a knini szerbeket (különösen amikor elfogadta a Vance–Owen-tervet), hátat fordított a boszniai nemzettársainak (pláne amikor embargót vezetett be a Drinán túl élő boszniai szerbek kárára), de a koszovói szerbeknek is csak felületes ígéreteket tett. Milan Babić, a Knini Köztársaság egykori elnöke okkal nyilatkozta, hogy 1991 márciusára Milošević végleg feladta a „minden szerb egy államban” gondolatát, és kiegyezett Tuđmannal. Katonai balek, politikai nyerészkedő volt. Dayton, a hágai törvényszékkel való együttműködés, Jovica Stanišićnek, a jugoszláv titkosszolgálat vezetőjének a CIA-vel való együttműködése mind magukért beszélnek. Ahogyan árulkodó Milošević feleségének, Mira Marković lakájpártjának példája is, a JUL (Jugoszláv Egyesült Baloldal), amely a deep state sötét figurái és a tajkunok révén működött, s a kommunizmus, az opštejugoslovenstvo lángját vitte tovább.

Nem véletlenül nevezte egy felszólalásában Vojislav Šešelj „vörös boszorkánynak” Mira Markovićot.

De ha már Šešeljnél tartunk: a miloševići korszak szerbellenességét bizonyítja az is, hogy a patrióta, igaz nemzeti érzésekkel fellépő ellenzékieket szinte mindvégig elfojtotta, sőt Šešeljt több ízben börtönbe dugták. A szintén hazafias, újcsetnik Vuk Drašković által szervezett utcai tüntetés ellen Milošević tankokat vezérelt ki. A valódi szerb vezetőket az állami televízió úgy ostorozta, mint rendbontó, szélsőséges – sőt, terrorista! – nacionalista elemeket. Summa summarum: a miloševići periódus végső soron nem más, mint Nagy-Szerbia eszméjének és lehetséges valóságának az elárulása.

A nemzetközi-globalista erők, élükön a Nyugattal már a 90-es években is azon voltak, hogy belülről is aláássák a szerb politikai életet.

A Soros (későbbi nevén: Nyílt Társadalom) Alapítvány mindent megtett, hogy a szerbellenes árulók érdekeit érvényre juttathassa.

Nem volt ez másképpen 2000-ben, azaz október 5-én sem. A DOS-ba (Szerbia Demokratikus Ellenzéke) tömörülőket nyugatiak támogatták[4], és a pénzt elsősorban William D. Montgomery osztotta szét számukra Budapesten. Mintegy 100 millió dollárt, ezt maga Montgomery jelentette ki a Konačni obračun című Vreme-filmben. Ma már tudjuk, hogy e tény ismerete hatott a titkosszolgálatokra is, hogy kihátráljanak Milošević mellől (később pedig Szerbia azért szolgáltatta ki Hágának Miloševićet, mert az USA az évi 100.000 dolláros támogatás megvonásával zsarolta, egyébként pedig az október 5-i események előtt 6 milliárd dollárt ígértek összesen a szerbiai ellenzékieknek). Az így lekenyerezett szerbellenes politikusok már évek óta diplomáciai körutakat tettek a nyugati fővárosokban, körbeudvarolva az ellenséget (és gyalázatos módon még a NATO-bombázásokat sem ítélték el). 2000-ben immár minden eszközt megkaptak a puccsuk megvalósításához, és végre is hajtották, amit vártak tőlük. A – lehető legszélesebb értelemben vett – dosmanlije későbbi regnálása mutatja, hogy éppen olyan nemzetietlenek voltak, mint Milošević. Együttműködtek a Hágai Bírósággal, ami Ratko Mladić és Radovan Karadžić kiszolgáltatásában érte el tetőfokát.

Az egykori hős katonákat a brit titkosszolgálat segédletével tartóztatták le a Sablja művelet során, koholt vádak alapján.

Tudjuk, hogy Zoran Đinđić azt üzente Carla del Ponte hágai főügyésznek Vojislav Šešeljjel kapcsolatban, hogy „vigyétek el, és soha többé ne hozzátok vissza”. Az újdonsült vezetők egyértelműen elárulták Koszovót: az elszántabbak (mint Čedomir Jovanović Liberális Demokrata Pártja) minden további nélkül elismerték Koszovó függetlenségét, a színészkedők és a szavazatvesztéstől tartók pedig 2000-től máig látszategyezkednek Koszovó státuszáról. A szerbellenes politikusok mindent – nem csak a gazdasági, hanem az össztársadalmi szempontot tekintve – alávetettek egyetlen célnak, a Nyugathoz való idomulásnak: az Európai Unióhoz való csatlakozás téveszméjének (amelyből, lám, azóta sem lett semmi). Annak ellenére, hogy Brüsszel célja a gazdasági kizsákmányolás és a pravoszlávok, mindenekelőtt Oroszország elfojtása. A legfontosabb szövetségesek a szerbség ellenségei, Amerika és Németország lettek.

Míg a DOS uralkodik, a patrióta szerb politikusok éppen úgy ki vannak zárva a mainstream szerbiai médiából, mint Milošević legsötétebb korszakaiban – az állami televízió pedig folyamatosan szerbellenes tartalmakat sugároz.

Az árulók nem haboztak bűnbánóan a szerb jogsértéseket és háborús bűnöket hangsúlyozni, a nemzetköziek és a régió bocsánatáért esedezve. Afféle autorasszizmus és öngyarmatosítás szellemében arra használták fel az államapparátusok manőverezési terét, hogy ostorozhassák a vétkeket elkövető és állítólag felvilágosulatlan, öntudatlan szerb népet.

Milošević rezsimje és Đinđić miniszterelnöksége között tehát folytonosság volt: mindketten nemzetietlenek voltak, csak éppen más eszközökkel felvértezve. Mindketten magukra hagyták a szenvedő szerb nemzettesteket és készek voltak együttműködni a szerbellenes erőkkel. A szerb nemzetet a saját vezetői árulják el újra és újra.

Október 5-e csupán egy alantasan kitervelt puccs az egyik nemzetietlen és maffiaszerű csoportosulás részéről a másik nemzetietlen maffiaszerű csoportosulás ellen (akik a 90-es évek elején – tünetértékűen – még szorosan együtt is működtek). Gengszterváltás. Csak a rendbontók zavargása volt, semmi több.

Fegyverekkel törtek be a Nemzeti Bankba és más állami épületekbe, hogy kisajátíthassák a közjavakat – a szerbség újra kifosztatott. A nemzet sorsa legfeljebb annyiban változott, hogy még tovább romlott. Beteljesítették azt, amit a NATO-bombázások csak felemásan hajtottak végre.

Azért még jó, hogy legalább Zoran Đinđić megdöglött.

Ha van könyv, amely ezt, a 2000-es eseményekhez való nagyszerb viszonyt szemléltetheti, az Vojislav Šešelj Ellenforradalmár a buldózerforradalomban című gyűjteményes könyve.[5]

2. narratíva: A felvilágosult, felettébb progresszív „polgárok”

A csetnikek mondhatnak, amit akarnak: Milošević rendszere a velejéig nacionalista volt. Hatalomra lépése Szerbia centralizációjával és az antibürokratikus „forradalommal” kezdődött, a tartományi autonómiák leépítésével és a montenegrói vezetés lemondásra kényszerítésével. 1988-ban az albán vezetőket Koszovón Milošević emberei váltották fel, az 1989-es sztrájkot pedig letörték. Ekkor már Milošević a nyolc föderális egységből négyet tartott a – csaknem teljes – kontrollja alatt. Amikor Koszovón a sorsdöntő ütközet 600 éves évfordulóját ünnepelték, Milošević ezt mondta: „hat évszázad után ismét csatákban veszünk részt, és csaták előtt állunk. Még nem fegyveresek, de ez sem kizárt”. A 80-as években már elkezdődtek a megemlékezések a második világháború szerb áldozataira, vagyis többek között az usztasák által elkövetett bűnökre, a szerb nemzeti érzést fűtötte minden államapparátus. A Galija Pravoslavlje című dalát sugározta minden nap a szerbiai állami televízió, a turbófolk[6] elöntötte a médiát, a vidéki-törzsi-félfeudális-etnikai, retradicionalizált tudat tombolni kezdett.

Dositej Obradović a krumplit és a felvilágosodást hozta el a szerbeknek, de csak a krumpliban láttak hasznot – nem változott ez a 90-es években sem.

Üssük fel Radomir Konstantinović fő művét, ott van benne minden fehéren-feketén. „Ne azt nézzék, amit mondok, hanem azt, amit csinálok” – mondta egyszer egy közép-európai politikus a külföldi diplomatáknak. Így kell Milošević ügyét is kezelni: noha Jugoszlávia fedőneve alatt hajtotta végre a hadjáratait, a katonai sávok mutatják az igazságot, nem a szimbólumok: a hadsereg manőverezésének határai egyértelműen a szerb nép határai voltak. A srbokomunizam (Milan St. Protić) csak a nacionalizmus egy válfaja. A korszakról mindent elmond, hogy a két legjelentősebb ellenzéki erő, Šešelj Radikális Pártja és Drašković Megújhodási Mozgalma, még a rezsimnél is nacionalistábbak, nyugatellenesebbek, demokráciaellenesebbek és tekintélyelvűbbek voltak. Magát Miloševićet a 2000. október 2-i hírhedt beszéde során már csak a szerb nemzeti identitás védelme érdekelte.

De lássuk az október 5-i eseményeket, és ami utánuk következett. A pártokrácia nem hagyott alább, új alkotmányt maga a DOS nem hozott létre október 5-e után (nem voltak az alkotmányozó nemzetgyűlést lehetővé tevő választások), a köztársasági kormányt nem függesztették fel 2000 végiéig (a szocialisták és a radikálisok hatalmon maradtak).

Koštunica már október 6-án elárulta a „forradalmat” vagy – más megközelítésből – a reformokat. Revanšizma neće biti, revansizmus nem lesz – nyilatkozta a Politikának aznap, és ugyanezen a napon garantálta Miloševićnek, hogy „nem lesz baj”.

A kellemetlen dokumentumokat megsemmisítették vagy elrejtették (a titkosszolgálati vezetőknek kellő időt hagytak erre, mi több, a katonai titkosszolgálatok emellett még le is hallgatták Đinđićéket), Koštunica mitrovdani alkotmánya Koszovót Szerbia részének nyilvánította (az ellenzékiekkel való teljes egyetértésben), a miloševići kádereket, amelyek a háborúk és a csempészet segítségével nyerészkedtek egykoron, minden további nélkül átmentették az új korszakba, az átvilágítás (lusztráció) elmaradt, a titkosszolgálatok reformjára nem került sor, az új bíróságokat nem teremtették meg. A korrupció és a kleptokrácia, a kenőpénz, tajkunok befolyása, a pozícióhalmozás és a cégek monopóliuma mindent áthatott (mint a megboldogult Verica Barać kimutatta: minden maradt a régiben), a köztulajdont privát tulajdonként kezelték, a botrányos privatizációk során felhalmozott illegális profitot nem vették el, a média a pártok kontrollja alatt állt (miközben a pártok pénzügyeit senki sem ellenőrizte), a mandátumaikkal a képviselők kényük-kedve szerint kereskedtek, a 90-es évek gyilkos merényleteinek szálait pedig többnyire tétovázva göngyölítették fel, ha egyáltalán. A piacgazdaságot a bürokrácia uralta, a munkahelyi klíma mindennek kedvezett, csak a piac előrelendítésének nem, a versenyszellem pedig sehol nem volt – a középosztály kárára. Nem voltak fékek és ellensúlyok, az államelnök önkényesen avatkozhatott be a kormány tevékenységébe. Szerbia az anómia, a törvénynélküliség korszakát élte ismét. A lista hosszú, végtelenül hosszú. Koštunica igazából csak folytatta a saját 90-es évekbeli nacionalista politikáját, amikor Miloševićnek még a béketerveit is elutasította, ahogyan a boszniai szerbekkel szembeni embargót is, és mindenütt – Knintől Montenegróig – a nagyszerb elemek mellett állt ki.

Amikor sor került a DOS 2000-es kampányának belgrádi záró nagygyűlésére, a színpadra lépő ellenzéki vezetők közül egyedül Koštunica nem viselte az otporos pólót, a fekete-fehér összeszorított ököllel – ez mindent elmond.

A 2000-es évek során a maga „legalizmusával” tiltakozott a bűnösök Hágának való kiszolgáltatása ellen és a teszetosza politika éveken át zajlott, végül pedig Đinđić és Koštunica szakítására Milošević kiadatása miatt került sor (coup d’état! – kiáltotta Koštunica). De a bűnök lelkiismeretes számbavételére a szerb nemzet egyébként sem kerített sort, a polgárok többsége nem is tudott róluk. Koštunica – megint csak Đinđić ellenében – kiállt a Vörössapkások, a háborús bűnösök és maffiózók lázadása mellett. Sőt, az államot végső soron a zimonyi klán és a titkosszolgálatok uralták. Jellegzetes módon még a huligánokat is felhasználta az állam – az amerikai nagykövetség felgyújtásakor, a Pride ellen vagy a koszovói, dél-szerbiai forrongások idején. A korszakról mindent elmond, hogy az egyik reprezentatív politikusa Dragan Marković Palma volt – aki még gyerekkorában hallgatta a zongorázó Beethovent. Koštunica 2001 januárjában is barátságosan fogadta Miloševićet, mint a legnagyobb ellenzéki párt vezetőjét (sőt, egyes visszaemlékezések szerint egyenesen koalíciót akart vele kötni). És egyébként Koštunica mellett tartott ki majdnem mindenki: a SANU (Szerb Tudományos Akadémia), a katonaság, a Szerb Pravoszláv Egyház, a titkosszolgálatok, Milošević és családja, a 90-es évek során regnáló pártok, az oroszok és Dobrica Ćosić.

Hiába, a szerbeknek autoritárius hatalom kell, és megkapták. A „vér és rög” nacionalizmusa mindent átitatott.

A szerbek továbbra is Lazar koszovói fogadalmát, az Égi Szerbiát követték, folytatva a miloševići utat. Maga Milošević is kijelentette október 2-i beszédében, hogy a demokratikus ellenzék vezére nem Koštunica, hanem Đinđić, és összességében véve e korszak mélypontja Zoran Đinđić végletekig alantas meggyilkolása volt. Milošević maga már október 6-án arra kérte a titkosszolgálatokat, hogy likvidálják a győzedelmes ellenzékieket, de ezt végül más tette meg.

Vannak, akik azt hiszik, október 5-e „liberális forradalom” (Milan Podunavac) volt vagy lehetett volna. Akármint is történt, már a másnapján elárulták. Másoknak van igazuk. Izneverena revolucija – cserben hagyott forradalom. Zoran Živkovićnak, aki azt mondta, sajnálja, hogy nem volt október 6-a, Nenad Dimitrijevićnek, aki a „múlt opportunista pacifikálásáról” beszélt, és Aleksandar Molnarnak, aki szintén tünetértékű szavakat használt: „a rendszer regresszív változása – a pártdiktatúra totális pluralizmusa”. De álljunk meg egy pillanatra. Nem voltunk-e túlontúl visszafogottak? Miért is kímélnénk meg Đinđićet vagy a Demokrata Pártot a kritikától? Tekintsünk vissza a múltba alaposabban. Hogy mit gondolt az egykori egységes államról, azt a Jugoszlávia mint befejezetlen állam című könyve alapján rekonstruálhatjuk. Đinđić 1991-ben a parlamentben – szocialista vastapsot előidézve – elmondta, hogy „a béke ezen feltételek mellett nem béke – hanem kapituláció…, és nem fogadjuk el”. Nem csak a Vance–Owen-tervet nem fogadták el a demokraták (mondván, hogy ezzel elhagynánk Nagy-Szerbia eszméjét), hanem támogatták Milan Babić knini nacionalista tákolmányát is. Dragoljub Mićunović és Đinđić is nagy előszeretettel találkozott Karadžićtyal, és a Drinán túl élő szerbekkel szembeni embargó során őt támogatták. Miloševićtyel az volt a bajuk, hogy nem elég sikeres a háborúban. 1989-ben úgy tartották, hogy Milošević a szerb nemzet megmentője, a végső mentőöv a sorsdöntő válságban, de voltaképpen 1994-ig alapvetően támogatták, sőt még a kormányába is beléptek volna 1993-ban, de nem kerülhetett rá sor, ezért „csak” megszavazták a kormányt a parlamentben (sőt, vannak, akik a demokrata Ilija Đukić és Miodrag Perišić belépését a szövetségi kormányba is a szocialistákkal létrehozott deal részének tekintik). „Tudjuk, hogy ki ma a legfontosabb ember Jugoszláviában, és legyen ő az elnök” – nyilatkozta Đinđić 1994-ben. Ha valami zavarta Đinđićet az ország első emberében, az a hátramaradt kommunizmusa volt, nem a nacionalizmusa. A tekintélyelvűségét, a korrumpáltságát, az általa felügyelt gazdaság rossz állapotát nehezményezte – soha nem a nacionalizmusát. „A globális célunk az, hogy minden szerb a saját államában éljen”, mondta. Elegendő csak elővenni a Demokrata Párt programját, amely egyértelműen Nagy-Szerbia mellett kardoskodik: „hogy minden szerbek által lakott terület egy államhoz tartozzék…” Amikor Đinđić került a párt élére, a párt még nacionalistább lett. Márpedig a nacionalizmusa még centralizmussal is járt. Aki akarja, megtekintheti a YouTube-on a Vojislav Šešeljjel vagy a Slavko Perovićtyel folytatott vitáit. Đinđić még a csetnikvezérnél is centralistább, amikor az albánokról van szó – nem véletlen, hogy soha igazán nem támogatta Vajdaság autonómiáját sem, sem ő, sem a pártja. Kabinetjében egy hatalmas ikon állt az asztala felett. Csodálkozunk-e ezek után, hogy október 5-én Đinđić a titkosszolgálatok paramilitáris alakulatai segítségével hajtotta végre az akcióit? „Mi smo ih doveli na vlast”, mi juttattuk őket hatalomra – nyilatkozta részben joggal Milorad Ulemek Legija. Đinđićet ezer szál kötötte a maffiához, a surčiniektől „Cane” Subotićig. Meglepjen-e bennünket, hogy ő és pártja vezették be a hitoktatást az állami iskolákban a Szerb Pravoszláv Egyház legnagyobb örömére? Csoda-e, hogy Đinđić idején sem indult el a háborús bűnökkel való szembenézés?

Nem, nem igaz, hogy Đinđić csak flörtölt a nacionalizmussal, és hogy valójában „tartalmatlan pragmatista” volt (a „szubsztantív” Koštunica ellenében). Ne higgyünk a „patriotizmus” és a „nacionalizmus” közötti đinđići látszatdistinkciónak. Nacionalista volt, orrvérzésig.[7]

Október 5-én semmi sem történt. Semmi. A nacionalizmus és a tekintélyelvű-centralizált államfelfogás volt terítéken korábban is, és a karrierje újra felívelt. Ennek a liberális álláspontnak a tetőpontja szerintünk Vesna Pešić Divlje društvo című könyve[8], amely az alaposságával és a körültekintő óvatosságával párját ritkítja (vannak ugyan benne baloldalinak tűnő elszólások, de azért kikel a radiálisok baloldali elhajlása miatt [!], hiszen például balos populisták módjára három dináros kenyeret ígértek).

3. narratíva: Baloldal, munkásosztály

Az elmúlt 30 év etnicista értelmezése éppen úgy elhibázott, mint a liberális. Egyik sem a szerbiai népet tartja szem előtt, és a két álláspont viszálya csupán a szerb elit belügye. Az „első Szerbia” és a „második Szerbia” látszatellentéte helyett érdemes azokra összpontosítanunk, akik ezeket az évtizedeket ténylegesen megszenvedték. Mindig van egy historia abscondita, egy rejtőzködő történelem, amely révén egészen másképpen láthatjuk a mögöttünk állót. Azt, amit úgy szokás emlegetni, mint a szerb nép – a sérelmei miatt indokolt vagy a törzsi-etnikai indulatai miatt tragédiába vezető – nacionalizmusát, valójában egy sokkal komplexebb történet. Kezdetnek szögezzük le, hogy már a 80-as évekre is érdemes más szemüveggel tekintenünk. A szocialistának mondott Jugoszlávia a története során többször is a piacosítás mellett köteleződött el, de – részben az össznépi tiltakozás hatására – mindig elállt tőle vagy fékeket vezetett be. A neoliberális kései kapitalizmus 1979-es fordulata után azonban másképp történt. Jugoszlávia az IMF-fel folytatott egyeztetések nyomán az adósrabszolgaság örvényébe keveredett, az egyes tagköztársaságok között mindinkább – a piaci dereguláció révén – fokozták a versenyt, az elmaradottabb Dél és a fejlettebb Észak közötti szakadék Jugoszláviában is mind jobban mélyült, végül pedig erre az országra is jellemző volt mindaz, ami a többi neoliberalizált közegre: az állam „bal”, vagyis újraelosztó-egyenlősítő kezének amputálása és a „jobb”, vagyis szankcionáló-szabályozó kezének megerősítése, a köztulajdon (commons) privatizálása, az önigazgatás leépítése, a munkanélküliség növekedése, a szakszervezetek letörése, a megszorító intézkedések megkezdése…

A menedzserek és laissez-faire hívő piaci fundamentalisták befolyása mind nagyobb lett. Ebben a korszakban lép fel Slobodan Milošević, aki egy „önigazgató vállalat”, a Tehnogas vezetőségében dolgozott, illetve a Beobanka New York-i képviselőjeként működött.

Mint jóravaló technokrata kezdte el végrehajtani az ország neoliberalizálását: ez az út már Jugoszlávia szétesése évtizedének elején elkezdődött az 1991-es privatizációs törvénnyel, amely a külföldi tőke beáramlását is jelentősen megkönnyítette, így hát az évtized végére a privát szektor részesedése Szerbia termelésében 37%-ról 80%-ra nőtt, és immár mintegy a dolgozók 80%-át foglalkoztatta. Az egyik leglátványosabb esemény a Telekom 49%-os privatizálása volt a 97-es választások előtt, amikor egy újabb privatizációs törvény tette lehetővé a vállalatok 60%-ának kifosztását és félmillió dolgozó munka nélkül maradását. Kétségtelen, a bizonytalan makroökonómiai helyzet, a hiperinfláció és a külföld által kirótt szankciók részben visszakozásra késztették a rezsimet. 1994-ben Milošević a privatizálás ideiglenes visszavonására és az állami tulajdon megerősítésére kényszerült Đinđić parlamenti támogatásával (mintegy 530 vállalat, élükön a szocialista vezetőséggel, ismét állami lett, és a monopóliumok, indusztriális gigavállalatok ismét tarolni kezdtek). Ilyen körülmények között azt is hangsúlyozhatta, hogy kiáll a dolgozó nép mellett és hű a baloldali hagyományokhoz – a (neo)liberális, a gazdaságot illetően a Radikális Párttól a Demokrata Pártig maradéktalanul egyetértő ellenzékiek ellenében. Egyfajta „hadikommunizmus” volt ez, amellyel a háborúkat is finanszírozhatták, lefizethették az oppozíciót és a maffia (csempészet, drogkereskedelem stb.) révén még ki is nyújthatták az állam nyerészkedő kezét, a pénzt pedig adóparadicsomokban őrizhették. Hogy a nép miként élhette túl, egy CIA-jelentés összesítéséből tudjuk: a fekete gazdaság, a falusi rokonok ételküldeményei és a gastarbeiterek hazaküldött támogatásai révén.

Aljas rágalom, hogy az etnicista tébolyért a nép lenne felelős.

Már a 80-es évek során a proletariátus sztrájkokba és tüntetésekbe fogott a koszovói bányászoktól a szlovéniai szakszervezetekig. A nép minden tagköztársaságban a parlament elé vonult. Csak másodrendű és paradox módon segítették hozzá ezek az események Miloševićet ahhoz, hogy a tartományokban és Montenegróban véghez vihesse az „antibürokratikus forradalmat”. A „nép történését” (događanje naroda) az általános kontextusban, a munkások lázadásának keretei között kell elhelyezni. A piacpárti elemzők nem véletlenül figyelmeztettek arra, hogy a gyári munkások és a Kommunista Szövetség konzervatívabb része között veszélyes szövetség alakulhat ki.

A közhely szerint az emberek munkásokként mentek el Rakovicára, de – miután meghallgatták Miloševićet – szerbekként tértek vissza.

Bár Milošević valóban visszakozásra késztette őket, kevésbé ismert, hogy a munkások kiküzdötték az önigazgatást, majd később is tüntetést szerveztek, amelyen a szakszervezeti tagok bírálták a köztársasági vezetést, amiért végül nem tett eleget a munkások követelésének. Mutatis mutandis, hasonló érvényes 2000. október 5-re. A zendülés a városi takarítók, az állami-kommunális dolgozók és a kisvállalkozók sztrájkjával kezdődött, majd a mintegy 7000 bányász és a rendőrök összecsapásával folytatódott a kolubarai medencében (amely Szerbia áramszolgáltatásának jelentős részét biztosította). A bányászok általános sztrájkot hirdettek mindaddig, míg Milošević el nem ismeri az ellenzék győzelmét, a környékbeli ellenzéki aktivisták és egyszerű polgárok pedig a segítségükre siettek. A rendőrségi blokádot pontosan egy nappal október 5-e előtt megsemmisítették, amikor munkások ezrei tódultak a fővárosba. Milošević uralkodása véget ért.

Mindazonáltal a dolgozó népnek a közvetlen részvétele ellenére sem sikerült érvényesítenie az érdekeit a 2000-es évek során. Az, hogy Đinđić egykoron eltávolította a vörös csillagot a belgrádi városházáról, nem jelentett különösebb diszkontinuitást – hatalomátvétele után az egykori technokratákkal és üzleti elittel vette körbe magát.

Igaz, új elitek is színre léptek, olyanokkal az élen, mint Božidar Đelić, Aleksandar Vlahović, Mlađan Dinkić vagy Radovan Jelašić. Az állítólagos fordulat után folytatódott, sőt intenzívebbé vált a 80-as években megkezdődött neoliberális tempó és piaci fundamentalizmus. Sőt, a 2000-es évek során a különböző kormányok kitartottak az ún. sokkterápia mellett. 30-szor több tőke áramlott be, mint a korábbi évtized során. A reformszocialistákat immár színtiszta neoliberálisok követték (hogy liberális-„polgári” vagy nagyszerb jelmezben, végső soron nem számít), akik készek voltak arra, hogy beteljesítsék azt, amit Milošević csak felemásan kezdeményezett. A „tranzíció” végre a megfelelő vágányra került, túllépve Milošević ambivalens, „blokkolt átmenetén” („blokirana tranzicija”). A trendek persze fiatalosabbak-nyugatiasabbak lettek, de javarészt a régről ismert szereplőkkel. Mladen Lazić meggyőzően kimutatta, hogy a 2000-es évek gazdasági elitje, a tajkunok, szinte maradéktalanul az előző évtizedből maradtak vissza, vagyis azok közül verbuválódtak, akik egykoron közel álltak Milošević rezsimjéhez.[9] Az új hatalom azzal kezdte, hogy meghozta a munka új törvénykönyvét, amely – számos negatív hozadéka mellett – megszüntette a munkások kollektív tárgyalási jogát és rugalmasabbá tette a munkapiacot. A vad piacosítás ellenére a pártállami/állampárti keretek alapjában véve nem változtak, a pártok továbbra is úgy viselkedtek, mint a közvállalatok tulajdonosai (a Nova Srbija vezetője például minden további nélkül azt nyilatkozta, hogy a párt ellenőrzi a Železnice vállalatot). Mindez persze az állami tulajdon hatékonytalanságáról szóló mantrák ismételgetésével párhuzamosan zajlott. A privatizálást jelentősen megkönnyítették azzal, hogy hosszú éveken át, fokozatosan lehetett sort keríteni rá. A NIS-t olcsón eladták az oroszoknak (és két évtized alatt a munkások száma 200.000-ről 15.000-re esett vissza), véghez vitték a Telekom, a JAT, az EPS és a többi cég teljes kisajátítását, összesen 2449 vállalatot adtak el. A privatizációból kevés közbevétel született (mindössze 2670 millió euró). A privatizált vállalatok 65%-a megszűnt működni vagy a megszűnés közelébe került. Sok vállalatot csak azért vásároltak fel, hogy jó áron túladjanak rajtuk. A 2000-es évek során mintegy fél millió munkahely veszett oda, köztük a privatizált vállalatok munkásai 75%-nak a munkahelye. A külföldi tőke beáramlása révén mindössze 60.000-en kaptak munkahelyet. „Ha a kormány nem adná el az állami vállalatokat, Szerbia kommunista lenne, nem pedig modern ország, piacgazdasággal” – nyilatkozta Mirko Cvetković kormányelnök.

A munkanélküliség kétszer akkorára nőtt, mint Milošević idején – az állam ezt a nyugdíjazás megkönnyítésével, a szürkegazdaság tolerálásával és a munkanélküliek elvándorlásának látens biztatásával igyekezett tompítani.

Korabeli felmérések szerint a nép 44%-a a privatizálást a lopással azonosította. Külön fejezetet szentelhetnénk az állami bankok kiárusításának, a pénzügyi szuverenitás elvesztésének (az évtized végére a pénzügyi szektor 75%-át Szerbián kívüli bankok uralták). A külföldi tőke persze szabad utat kapott (lásd a Fiat esetét), a vámokat minimalizálták, a köztulajdon arányát mindinkább csökkentették, előrelátták a föld kiárusítását. Washington, az Európai Unió és az IMF minden további nélkül diktálták a tempót. Bármilyen gyalázatos intézkedést legitimálni tudtak. Đinđić, e bámulatos pragmatista és entrepreneur nevezetes szólása szerint „ha le kell nyelned a békát, tedd meg, ne nézd, mekkora”.

Beköszöntött a nyers peremvidéki lét pusztasága.

Szerbia a nyersanyagok kiszállítása és a mezőgazdaság, valamint az olcsó munkaerő miatt volt elsősorban kelendő.

A munkások ugyan megpróbáltak némi ellenállást tanúsítani, de nem jártak sikerrel. A munkások és a kisrészvényesek például figyelmeztették a Privatizálási Ügynökséget, hogy törvénytelenségek sora történik. A 2000-es évek végére elszaporodtak a sztrájkok és a tüntetések – mintegy 100 vállalat munkásai kezdtek lázadni a 2009-ben kirobbanó válság során. A kitűzött cél nem is annyira a munkásság helyzetének javítása volt, hanem a puszta túlélés: hogy megkapják az elmaradt fizetésüket, legyen hozzáférésük az egészségügyi biztosításhoz, idősen már nyugdíjba mehessenek. Éhségsztrájkokra is sor került, a munkások benzinnel öntötték le magukat, tüntetésképpen levágták az ujjukat, vagy a vasúti sínekre feküdtek. Az elkeseredésük aligha mutatta azt, hogy 2000. október 5-én jobbra fordult a sorsuk. A nouveau riche uralma folytatódott.

Ennek az értelmezésnek számos híve van, de álláspontjuk többnyire csak elszórt elemzések alapján rekonstruálható. Legjelentősebb példái szerintünk a kultikus Prelom folyóirat számaiban találhatók meg[10], illetve Goran Musić írásaiban, mindenekelőtt A munkásosztály a szerbiai tranzícióban 1988 és 2013 között címűben[11].

* * *

Gondoljuk meg, hogy mi e narratívák értelme. Noha úgy tűnhet, hogy mindegyikkel vissza lehet élni, ki lehet használni, valójában mindnek van legalább minimális emancipatorikus üzenete.

Kétségtelen, Szerbia perifériás ország, amely ki van téve a birodalmi-nagyhatalmi önkénynek – így volt ez október 5-e előtt és után is. Az autoritárius uralomtól nem szabadultunk meg, sőt megkaptuk Aleksandar Vučićot. Végül nem csak hogy rengeteg energiát vesztettünk a kapitalizmussal szembeni küzdelmünkben, ki vagyunk téve a világgazdaság legrosszabb neoliberális tendenciáinak is.

Én még mindig meghatódom, amikor meglátom az Otpor jelét. Azonban e jeltől eltérően a valóság nem fekete-fehér. Csak ha megértjük Milošević rezsimjének és az utána jövő rendszerek komplexitását – érthetjük meg a vereségünk összetettségét. Azonban ezúttal is van egy historia abscondita, egy rejtett történelem, amely még feltárásra szorul. Noha október 5-e sikertelen volt minden tekintetben, nem igaz, hogy ne nyitott volna meg alternatív utakat. Voltak autentikus ígéretei, volt benne emancipatorikus remény, őszinte demokratikus impulzusok, utópikus többlet. Ideje ismét affirmálnunk őket. Otpor.

(Autonómia)


[1] Csak sokkal később szereztem tudomást az efféle eseményekről: URL: https://libcom.org/history/childrens-strikes-1911 (letöltés: 2020. 09. 15.)

[2] Lásd: BADIOU, Alain 2009.  Logics of Worlds: Being and Event 2.  Continuum, London; Illetve: ŽIŽEK, Slavoj 2006. “On Alain Badiou and Logiques des mondes”. URL: http://www.lacan.com/zizbadman.htm  (letöltés: 2018. 08. 29.)

[3] PAVLOVIĆ, Aleksandar – LOSONCZ, Mark 2019. Belgrade 1968 Protests and the Post-Evental Fidelity: Intellectual and Political Legacy of the 1968 Student Protests in Serbia. In: Filozofija i društvo, 1., 149–164.

[4] Erről lásd: KOVAČEVIĆ, Živorad 2007., Amerika i raspad Jugoslavije. Filip Višnjić / FPN, Beograd, 227. Illetve: POPOVIĆ, Srđa 2010. One gorke suze posle. Peščanik, Beograd, 194.

[5] ŠESELJ, Vojislav 2001. Kontrarevolucionar u buldozer revoluciji. Srpska radikalna stranka, Beograd.

[6] Ellensúlyozásként azért vegyünk figyelembe egy eltérő interpretációt: Kritika kritike turbo-folka: smrtonosni sjaj Koka-kole, Marlbora i Suzukija u doživljaju domaće liberalne elite URL: http://dizelgorivo.blogspot.com/2011/10/kritika-kritike-turbo-folka-smrtonosni.html (letöltés 2020. 08. 13.)   URL: http://teorijaizteretane.blogspot.com/2012/03/turbo-folk-savrseni-graanski.html (letöltés: 2020. 05. 13.).

[7] E bekezdés idézetei és hivatkozásai minden további nélkül megtalálhatók a következő írásokban: STOJANOVIĆ, Dubravka 1996. Traumatični krug srpske opozicije. In: Srpska strana rata (szerk. Nebojša Popov). BIGZ, Beograd, 501–531. Illetve: Ismeretlen szerző 1997.: Zoran Đinđić – političar trgovačkog duha. In: Radikalizacija društve u Srbiji (szerk. Seška Stanojlović), Helsinški odbor za ljudska prava, Beograd, 185–193.

[8] PEŠIĆ, Vesna 2012. Divlje društvo. Peščanik, Beograd.

[9]LAZIĆ, Mladen 2006. „Regrutovanje nove ekonomske i političke elite“. In: Republika, június–július.

[10] Lásd: URL: https://www.prelomkolektiv.org/srp/casopis.htm (letöltés 2020. 08. 13).

[11] URL: https://arhiv.rosalux.rs/sr/artikl.php?id=261 Lásd még:  URL: https://www.crvenakritika.org/ekonomija/177-politika-ekonomija-srpske-tranzicije-i-deo-radnika-klasa-u-tunelu-beskonane-tranzicije, illetve: URL: https://www.crvenakritika.org/ekonomi ja/205-politicka-ekonomija-srpske-tranzicije-ii-deo-izgradnja-kapitalizma-od-rusevina-privrede. Valamint: https://www.vreme.com/cms/view.php?id=1114776 (az írások utolsó letöltése: 2020. 09. 13).