Skip to main content

LOSONCZ Márk: Mi az autosovinizmus?*

Nagylátószög 27. Dec 2020.
10 mins olvasmányok

Az „autosovinizmus” kifejezés használata a tekintélyelvű rezsimekkel való – morálisan és politikailag elfogadhatatlan – kollaborációt szolgálja.

Felmerülhet a kérdés, hogy bármi is viszonyban állhat-e önmagával? Hadat üzenhet-e egy állam önmagának? Győzhet-e egy labdarúgócsapat önmaga ellen? Saját farkába haraphat-e uroborosz, a mitológiából ismert kígyó? A szerelemmel kapcsolatban is hasonló kérdéseket tehetünk fel. Létezhet-e nárcizmus külső közvetítők nélkül? Néhány évvel ezelőtt sokan gúnyolódtak azon a szerencsétlenen, aki önnön magát vette el feleségül. Ugyanakkor az autoerotizmus kételyeket támaszthat. A kortárs metafizikában érdekes és heves viták folynak arról, hogy lehetséges-e az önmagunkhoz fűződő kapcsolat, vagy hogy létezik-e a saját magunkhoz való viszony (a konnekció és a reláció nem ugyanaz). Bertrand Russell és Francis Herbert Bradley már korábban is feltételezték, hogy a közvetlen autoreláció nem létezik, de ezt ellentétes okokkal magyarázták: míg Russell szerint az ilyen felfogás monisztikus világképhez vezet (amely nem törődik a komplexitással), addig Bradley amiatt veti el a gondolatot, mert a relációk „sértik” a világ szerves egységét. Szerintük az xRx típusú kifejezések (amelyekben az R a relációt jelöli) értelmetlenek. A kérdés tehát az, hogy minden autoreferencialitáshoz nélkülözhetetlen-e a heteroreferencialitás, vagy mégiscsak lehetségesek a közvetlen visszacsatolások.

Hasonló kérdéseket tehetünk fel az öngyűlölet esetében is.

Elfogadhatja-e egy nő a patriarchátus alapelveit? Lehetséges-e az, hogy valaki, aki LMBT+ identitással bír, heteronormatív elképzelésekre támaszkodva morálisan ítélkezzék önmaga felett? A szegény emberek elfogadhatják-e az elit ideológiáját az állítólagos meritokráciáról, hogy ezáltal vádolják önmagukat a társadalmi pozíciójukért?

Theodor Lessing 1930-ban könyvet szentelt a zsidó öngyűlöletnek. Ismertek hasonlónak tűnő más jelenségek is, mint az antijaponizmus Japánban és a meglehetősen népszerű antinémet mozgalom a germanofón államokban.

Jogos-e az öngyűlölet, és milyen szerepe van az autosovinizmusnak az elmondottakkal kapcsolatban?

Az autosovinizmus kritikája (amely közel áll az öngyarmatosítás kritikájához) arra utal, hogy a (fél)perifériás helyi (mindenekelőtt: kulturális) elit maradisággal, primitivizmussal és a kellő erkölcs, tartás hiányával vádolja a népet vagy más (főként: politikai) elitet.

Másként fogalmazva: az autosovinizmus kritikája, amely a szerbiai napi politikai vitákban is jelen van, azt sugallja, hogy az autosovinizmus lényegében olcsó elitizmus, amely csupán az ideológiai uralom újabb formája. Így tehát a (fél)perifériás helyzet progresszívnek vélt kritikájának metakritikája.

Teljesen helyénvaló-e ennek a kritikának a stratégiája? Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, előbb arról kell gondolkodnunk, valójában micsoda is a (fél)periféria.

A világrendszer-elmélet szerint a perifériás országok zömmel gyenge kormányzattal és intézményekkel bírnak, gyakorta a gazdaság egyetlen (nem túl fejlett) ágára támaszkodnak, kevéssé iparosodottak, a multinacionális vállalatok kizsákmányolásának áldozatai, a lakosság nagy része a mezőgazdaságból él, számottevő bennük a szegénység, az egyenlőtlenség pedig kirívó stb. Végezetül a perifériás országok nagy mértékben kiszolgáltatottak a centrum(ok) önkényének. A félperiféria valahol a központ és a periféria közt helyezkedik el. Ezekből az országokból hiányzik a tőke és a megfelelő technológia; válságok alkalmával pufferállamokként szolgálnak, ahová a termelési kapacitásokat időlegesen áthelyezik; a munkaerő pedig olcsóbb, mint a centrumban stb. Világos, hogy a (fél)periféria is területi kategóriát jelöl, ám mindenekelőtt az erők viszonyáról és a hierarchiáról van szó.

Extrém példával fogunk rámutatni, hogy a (fél)perifériás helyzet mennyire érzékeny politikai kérdés. Az utóbbi évtizedekben az iszlamista terrorizmus azokban az országokban jelent meg, amelyek az iszlám szempontjából a (fél)perifériába esnek: Belső-Ázsiában, Indiában, Kínában, Indonéziában, a Szubszaharai Afrikában. Ezt az állítást részletesebben is elemezhetjük. Például a terroristák szinte mindig Egyiptom hagyományos, északi részéről származtak (és megtörtént, hogy az állam elmaradottsága miatt a terroristák kezdeményeztek változásokat a közösségi erőforrások terén), az afganisztáni pastu – tradicionális és patriarchális – törzsek esete pedig még nyilvánvalóbb. Ezeken a helyeken csak egyfajta utánzott kapitalizmus létezik, a ruralizáció a városok túlzott mértékű növekedéséhez vezet (overurbanization), az elitek (beleértve a „vallási” eliteket is) korrumpáltak, a szerény tőkeáramlatokat pedig azok irányítják, akiket André Gunder Frank lumpen-burzsoáziának nevezett. A gazdasági lemaradottság a napnál is világosabb. Ezek a népek általában a különféle nem muszlim centrumok (az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország, Kína, Hollandia stb.) külső dominanciájának vannak alárendelve, s gyakorta élnek olyan országokban, amelyek etnikailag vegyesek. Úgy tűnik, a detribalizációtól a modernizációig nehéz az út – és retradicionalizációval végződik. A terrorizmus a „permanens válságra” adott válasz, így nem véletlen, hogy az iszlamisták a vallás felsőbbrendűségének nevében gyakorta kívánnak alternatívát nyújtani a kapitalizmussal (vagy a kommunizmussal) szemben. Hozzá kell tennünk azonban, hogy természetesen a terrorizmus nem az egyetlen lehetséges válasz a válságra. Mondjuk a szúfi mozgalmak, amelyek nagyon közel állnak a néphez és a jellegük szerint messianisztikusak, sokkalta szimpatikusabbak – maguk is a (fél)periféria mozgásrendjéhez tartoznak.

A sovinizmus kritikusának igaza van, amikor arra utal, hogy az erőszak, a dominancia, az elmaradottság stb. leegyszerűsített bírálatával a kulturális elitek egy része nem vesz tudomást a (fél)periféria helyzetének összetettségéről. Az autosovinizmus bírálójának is igaza van, amikor azt mondja, a „sovinizmus” kritikusa sokszor nagyon naiv, például abban az esetben, amikor az ún. modernizációs elmélet szellemében azt sugallja, hogy a „demokratizálás” (azaz a képviseleti politikai modell hirdetése) és a piac megerősítése automatikusan, rendeltetésszerűen a gazdaság előrehaladásához vezet. Ez az elmélet már a múlt század 70-es éveiben meghaladottá vált a tudományban, ám a (fél)periférián időről időre újból megjelenik. A „demokratizálás” és a kommodifikálás nem igazán teremtettek gazdagabb társadalmakat.

A „sovinizmus” metakritikusának abban is igaza van, hogy úgy véli, hogy a (fél)perifériás szélsőjobboldali tendenciák vagy a kiterjedt korrupció kritikája hiszékeny és egyoldalú. Először is, ahogyan Noam Chomsky írja: „a második világháború után az Egyesült Államok a hagyományos konzervatív politikai rendszer megerősítésére törekedett. Ennek érdekében meg kellett semmisíteni az antifasiszta ellenállást, gyakran náci és fasiszta kollaboránsok segítségével…. Ez a politikai elhatározás világszinten érvényesült: Ázsiában, Dél-Koreában, a Fülöp-szigeteken, mindenekelőtt pedig Indokínában, majd pedig – döntően – Japánban; Európában többek közt Olaszországban, Franciaországban és – rendhagyó módon – Nyugat-Németországban; Dél-Amerikában, beleértve azt, amit annak idején a CIA a legnagyobb veszélynek vélt, jelesül a »radikális nacionalizmust« Guatemalában és Bolíviában.” Akik kételkednek a centrum (szélső)jobboldali tendenciáiban, vessenek egy pillantást Trump Amerikájának militarizálódására.

Ugyancsak megmosolyogtató azt feltételezni, hogy a központban nincsen korrupció. Az egész amerikai rendszert átszövik a informális-családi kötelékek (amire már C. Wright Mills is felfigyelt), hogy a pártok és a korporatív támogatók közti problémás kapcsolatokról ne is ejtsünk szót (végső soron a gazdasági elit profitja strukturálisan kötődik a kampányfinanszírozáshoz). Természetesen azt is meg kell fontolnunk, hogy az informalitás szükségszerűen elvetendő-e.

Ha például egy olyan humanitárius szervezetnek adok pénzt, amelynek az elnöke gyerekkori jó barátom, a tettem morálisan igazolható.

A „sovinizmus” kritikusa gyakorta kritika nélkül fogad el egyes kategóriákat. Hiszen nem inherensen negatív tulajdonságokról van szó, amelyek pusztán a (fél)perifériára lennének érvényesek, hanem olyan problémákról, amelyek az összes országban érintik az elitet (nemrég fontos vita zajlott az imperializmus és a kolonializmus különbségéről, s hogy ezek milyen szerepet töltenek be a (fél)periférián; ajánljuk az olvasó figyelmébe a Novi Plamen oldalán zajlott teljes vitát, de különösen Kosta Ristić és Marko Šović írását.)

A „sovinizmus” kritikusa úgy viselkedik, mint egy törzs mágusa (lásd ehhez az Új Egyenlőség Böröcz Józseffel készített kiváló beszélgetését, amely forrása és inspirálója volt ennek az írásnak). Extázisban lévén, azaz hozzáférve a magasabb – állítólag – racionális erőkhöz, mint beavatott szakrális lény kijelenti: eredményesebb piacokra és „demokratizálódásra” van szükségünk (elmulasztva az azon való mélyebb töprengést, hogy valójában mit jelent a nép uralma). Természetesen mi úgy gondoljuk, hogy mindenekelőtt a nyilvános ész racionális, s hogy a képviseleti kormányzat csak a szerény megvalósulása, valamint hogy a piac irracionális (a bőséges irodalomból ajánljuk David McNally vonatkozó elemzését). A puszta morális (vagy politikai) kritika felszínessége helyett a mágusnak el kellene merülnie a (fél)periféria strukturális jellemzőinek és részleteinek tanulmányozásában. A centrum feltétel nélküli tisztelete bizonyosan nem segíti a kritikát.

Tehát mikor jár helyes úton az autosovinizmus kritikájának metakritikusa? Mindenekelőtt akkor, amikor a kevéssé reflektált ideologémákat és a „kritikai” paradigmák kritikátlan elfogadását bírálja.

Hol tévedhet meg az autosovinizmus kritikájának metakritikája?

Akkor, amikor a metakritikus mindent egyetlen viszonylatra egyszerűsít, azaz a centrum–(fél)periféria viszonyra, s elhanyagolja a dominancia minden más ideológiai/gyakorlati formáját. Amikor a metakritikus a feminizmust támadja (talán a részbeni nyugati származása miatt?), hozzájárul azokhoz az aggasztó folyamatokhoz, amelyek hatalmast károkat okoznak a nőknek. Továbbá amikor a holokausztról szóló konferencián előadást szentelne az ún. holokauszt-iparnak (vélhetőleg Norman Finkelstein szellemében, aki hevesen bírálta a népirtásra való emlékezésen alapuló haszonszerzést), megfeledkezik róla, hol is él: abban az országban (esetünkben: Szerbiában), ahol egész Európában a legnagyobb arányban (97 százalék) gyilkolták meg a zsidóságot, abban az államban, ahol az utóbbi időszakban rehabilitálják a fasisztákat (sőt, neonácik is vannak), ott, ahol aggasztó mértékű a legrosszabb történelmi revizionizmus térnyerése, ahol hatalmas gondok vannak az emlékezés színhelyeivel, abban az országban, ahol elhatalmasodóban a gyűlölettel szembeni közöny. A metakritikus nem tudja, hol van. (Nem mellesleg, miért használja a metakritikus az „autosovinizmus” kifejezést? Nem idegen szavakból tevődik össze? Ahogyan Adorno megjegyezte, az idegen szavak a nyelv zsidai. Mi kedveljük őket – nem biztos, hogy a metakritikus is.)

A metakritikus elvéti az irányt. Míg a centrum dominanciájának bizonyos részleteire érzékeny volt, most nemtörődömmé válik. Mi több, most ő maga igazolja az uralmat. Az infantilis egyszerűségében a dominancia minden viszonyáról megfeledkezik, kivéve egyetlen egyet, s nem jut az eszébe, hogy az uralom bizony sokrétű. Az állítólagos komplexitás nevében banálissá teszi a társadalmi valóságot. Mindent megbocsát a (fél)perifériás gonosznak, legalábbis nagylelkű vele szemben. Ennek a szerepe nyilvánvaló: a pszeudo-metakritika nevében szolgálatot tesz az uralkodó autoriter rezsimnek. A birodalmi problémákra fókuszálva megfeledkezik a köröttünk lévő mikrofasizmusokról.

Hiszen szerintünk nem fasizmusról van szó. A célunk nem valamely reductio ad Hitlerum. Manapság nem a fasizmussal nézünk szembe, hiszen nem létezik jelentékeny munkásosztály, amely ellen megelőző ellenforradalomra lenne szükség. A mostani „posztfasizmus” (Tamás Gáspár Miklós) kevéssé mozgósítja a tömegeket, éppen ellenkező a szándéka, amennyiben a tömeg passzivitásában érdekelt. Vagy Deleuze és Guattari szavai szerint: mikrofasizmusról van szó, amely a mindennapok minden pórusában jelen van.

Embed from Getty Images

Ha már beszéltünk a (fél)perifériáról, ideje megemlíteni a „parasztforradalmár” Mao Ce-tungot. Az ellentmondásról szóló klasszikus munkájábanhangsúlyozta, hogy a konfliktusok mindig valamilyen konjunktúrában rejlenek. Mindig konkrét viszonyokról és helyzetekről van szó. A példa a következő: Csang Kaj-sek alkalmas szövetséges volt, míg Mao a japán sintofasiszták ellen harcolt, ám később reakciós ellenféllé vált. A tanulság az, hogy mindig figyelemmel kell lennünk a körülményekre, amelyek közé kerültünk – cselekvésünknek a helyzettől függő prioritásokkal vegyített morális-politikai alapelveket kell szolgálnia. A metakritikus nem érti, hogy Branko Milanović és Noam Chomsky, a centrum következetes bírálói miért álltak ki a belgrádi Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet (IFDT) védelmében. Pontosan azért, mert nem bagatellizálják a valóságot – ismerik a prioritásokat. A metakritikus akkor is elvétette a valóságot, amikor kaotikusan azt feltételezte, hogy az Intézet egyszerre liberális és baloldali, a kormányhoz közel álló és vele szemben ellenséges – nem érzékelte az Intézet nyitottságát, a nem dogmatikus alapokon álló és kritikus viszonyát a kormányhoz. Van értelme támadni a heves támadásoknak kitett Intézetet?

Ha valaki azt mondaná, hogy végül is Mao Ce-tung is küzdött a külső dominancia ellen, vegye tekintetbe, hogy a szerbiai Csang Kaj-sek (Aleksandar Vučić) küzd-e a centrum dominanciája ellen? Szüntelen gondolkodnunk kell azon, hogy milyen körülmények és feltételek közepette fogalmazzuk meg a kritikát.

A posztfasizmus vagy a mikrofasizmus pontosan oly módon zsákmányolja ki az emancipációs gondolatokat, mint ahogyan a fasizmus élősködött hazug módon az antikapitalizmuson (ahogyan erre – többek között – Franz Neumann rámutatott). Csak amiatt él a centrum kritikájával, hogy a (fél)perifériás lumpen-elitnek minden bűnt megbocsásson. Tekintet nélkül a tényleges verbális-deklaratív nézeteire, a társadalmi funkciója az uralkodó autoriter rezsim fönntartása.

*

A vajdasági magyarok példájával fogunk élni. Hogyan fejezné ki magát a metakritikus velük kapcsolatban? Megkerülhetné a kérdést azzal, hogy csupán Orbán invazív gazdasági politikájára koncentrál, tekintetbe véve a magyarországi rendszer autoriter jellegét (Magyarország Szerbia egyik legjelentősebb befektetője – Juhász András kiváló írásában részletekbe menően tárta fel a befektetések sajátságait). Ha a metakritikus tud valamit Orbánról, ismert lehet előtte, hogy pár héttel ezelőtt az Európai Unió mindent megbocsátott neki, a német tőke pedig bálványozza – ezen eltöprengve a metakritikus talán elállna a centrum és a (fél)periféria naiv szembeállításától. Ugyanakkor vajon elég bátor lenne-e ahhoz, hogy a kisebbség számára valami emancipatorikusat közöljön, önkritikusan akár a maga szakállára is? Ahogyan Szerbhorváth György fogalmaz a nemrég elkészült doktori disszertációjában, Belgrádban egyetlen társadalomtudós sem akad, aki azzal a közösséggel foglalkoznék, amely a legutóbbi népszámlálás adatai szerint a legszámosabb etnikai kisebbség Szerbiában.

Hogyan lehetséges az, hogy egy ekkora etnikai közösség vakfolt Szerbiában, legalábbis ami a nem magyar kutatókat illeti? Mi a magyarázat erre, ha állítólag valóban léteznek „progresszív”, liberális és balos emberek az országban, akik érzékenyek a kisebbségekre? Szerbiában miért csak – talán ha – 5 magyar hangja hallik?

Feltehetjük azt a kérdést is, miként járul hozzá a belgrádi központosítás („a periféria centralizálása”) a vajdasági kisebbségek eljelentéktelenedéséhez. Szlovákiában és Romániában 1990 után olykor folytak némiképp értelmes viták a magyar közösségről. A többségi társadalom több gondolkodója állt ki a kisebbségi közösség érdekei és jogai mellett. Miért nem történt meg hasonló kiállás, és miért nem zajlott le hasonló vita Szerbiában még Slobodan Milošević bukása után sem?

Noha a magyarok Szerbiában képletesen afféle vakfoltot jelentenek, kihívásként mégis léteznek.

A metakritikus kreativitásról és bátorságról tehetne bizonyságot, ha rámutatna a dominancia viszonyaira. Ha valóban érdekelt lenne, megtudhatná, melyek voltak a legjelentősebb emancipációs folyamatok a vajdasági magyarok körében (például a kiadványok: a Híd folyóirat a második világháború előtt, később az Új Symposion, részben a Napló az 1990-es évek folyamán). Vagy fölfigyelhetne a mai alternatív hangokra (a Második Nyilvánosság, az Autonómia portál magyar nyelvű oldala). Az emancipációs gyakorlat gondolkodójaként a magyar–szerb kapcsolatok pozitív, bátorító aspektusaira is kitérhetne. Ám őt ebből semmi sem érdekli, mert az uralom fennálló viszonyainak megtartásával van elfoglalva. Természetesen rá kellene hagyni ennek a közösségnek a tagjaira azt, hogy elgondolkodjanak afelől, mennyiben felelősek az etnikai elszigetelődésben.

Vesna Pešić ezt írta pár évvel ezelőtt: „Nem értem, miért törődne Magyarország a magyar kisebbségekkel… Ez annak az államnak a feladata, amelyben a kisebbség él.”

Tény, hogy például a Magyar Nemzeti Tanácsot (MNT), a kulturális autonómia szervét 90 százalékban Magyarország tartja fenn, s nem Szerbia. Ne legyen kétségünk afelől, hogy Deleuze és Guattari nyomán hozzánk a kevésbé paternalista elképzelések állnak közelebb – azok tehát, amelyek a saját nézőpontjukból affirmálják a kisebbséget és azon vannak, amit az említett szerzők „kisebbséggé leendésnek” neveznek. Ez mindenekelőtt az uralomhoz fűződő viszony alternatív útkeresését jelenti.

*

A metakritikus bírálja a centrumot, amelynek a voltaképpeni (politikai és gazdasági) hatalma távoli. Éppen emiatt, amit tesz, az a legolcsóbb gyávaság, amely a bátorság színében tetszeleg. Bírálni fogja őt az amerikai nagykövetség? Megvonja tőle a támogatását valamelyik német alapítvány? A nyugati beavatkozás miatt elbocsátják a munkahelyéről? Nem fogják. A „kritikai praxisát” kockázat nélkül űzi. Tevékenykedése biztosan nem mérsékli a központ hatalmát, de biztosan erősíti az autoriter folyamatokat a (fél)periférián. A rendkívüli és nekikeseredett munkájának ez a titka.

Úgy véljük, azon emberek számára, akik könyörtelenül kritikusak az uralommal szemben, annak kell prioritásnak lennie, hogy szembenézzenek a (fél)periféria tekintélyelvű és gazdaságilag katasztrofális tendenciáival, és esetleg összekössenek bennünket a centrum emancipációs mozgalmaival. Annak kell kitüntetett feladatnak lennie, ami hatékony.

Naiv elképzelés, hogy a (fél)periféria szenvedés nélkül kerülhetne ki a centrum-(fél)periféria viszonyból. De az sem igaz, hogy semmit sem tehetnénk.

Friedrich Nietzsche arról beszélt, hogy a gyengék gyűlölik az erőseket, míg az erősek csupán megvetik a gyengéket. Bár komoly fenntartásaink vannak Nietzschével és különösen a „gyengék”-re vonatkozó elméletével, tény, hogy a metakritikus bizonyos értelemben nagyon gyenge. Nincsen ereje átgondolni a körülötte lévő világ összetettségét, de ahhoz sem, hogy szembeszálljon az őt övező közvetlen uralommal. Egyszerűen elvéti önnön helyzetét.

Nem igazolhatjuk kritikátlanul a centrumot és a tevékenységét a (fél)periférián, nem fogadhatjuk el feltétel nélkül a felszínes gondolatokat, és nem igazolhatjuk a (fél)periféria helyi autokráciáit sem. Sokkalta könnyebb a Másik, a meglehetősen távollevő és veszélytelen (legalábbis ami a közvetlen következményeket illeti) centrum kritikája. Mindig figyelembe kell vennünk azt a helyzetet, amelyben vagyunk. Készen állunk a valós kihívásokra?

Az interiorizált ideologémák metakritikája az uralom védelmévé vált. Ez perverzebb a fasizmusnál: a fasizmus esetében a gyűlölet úgy-ahogy spontán születik meg, míg a metakritika esetében „racionalizált” gyűlöletről van szó. Az „autosovinizmus” kifejezés ilyetén módon szóvirággá lett, amely valami mást szolgál, jelesül a tekintélyelvű rezsimekkel való – morálisan és politikailag elfogadhatatlan – kollaborációt. A használata katasztrófához vezethet, hiszen nyilvánvalóan birtokában van néhány emancipatorikus gondolatnak, de ezeket alattomos módon a saját hasznára fordítja. Ez megbocsáthatatlan perverzió.

Kocsis Árpád fordítása


* A cikk eredetileg szerb nyelven, a Peščanik portálon jelent meg. Az autosovinizmusról szól, amely a szerbiai politikai körökben különösen népszerű terminus – az „autosovinizmus” a szerbiai (szélső)jobboldaliak kritikájának kitüntetett tárgya. Zoran Ćirjaković, a NIN egykori újságírója, egyetemi tanár vezette be a terminust a liberális-„polgári” Második Szerbiát ostorozva. A Mi az autosovinizmus? név szerint nem említi meg Ćirjakovićot, aki azonban a Twitteren érzékenyen reagált az itt olvasható írásra, azonban a válaszcikke azóta sem született meg. Zoran Ćirjaković több ízben kikelt a Belgrádi Egyetem Filozófiai és Társadalomelméleti Intézete ellen (lásd itt és itt), azt sugallva, hogy az Intézet a Nyugat kiszolgálója, a Második Szerbia zászlóshajója.