Döbbenetes, hogy a sajtószabadság, illetve másrészt a véleménynyilvánítás szabadságának védelme helyett egy bátor, professzionális újságíró meghurcolása kezdődött el, a hatalmi dölyf korlátlan ámokfutása közepette.
Kedves Bálint!
Még soha nem volt alkalmunk beszélgetni egymással. Egyszer összekötni igyekeztelek a – Fidesz által azóta gyalázatosan bezáratott – Népszabadság újságírójával, de a találkozás elmaradt, az újságíró megfázása, tüsszögése miatt. 🙂
Kedves Annamária!
Sajnos még nem találkozhattunk, azaz személyesen nem ismerjük egymást. Azonban amikor a munkahelyem, a Belgrádi Egyetem Filozófiai és Társadalomelméleti Intézete a tekintélyelvű Vučić-rendszerrel vívta harcát (amelyből végül szerencsére győztesen került ki), alkalmam volt többekkel is megismerkedni az Oktatási, Tudományügyi és Technológiai Fejlesztési Minisztériumból, ahol tevékenykedsz, és az a benyomásom alakult ki, hogy az ilyen intézményekre jellemző hatalmi játszmák és pozícióharcok ellenére és mellett is vannak ott olyanok, akik szívükön viselik a szakterületük sorsát, és a benne tevékenykedők nehézségeit.
Kedves Bálint! Régóta nagy érdeklődéssel és megbecsüléssel követem a tevékenységedet. Noha a skupštinabeli hozzászólásaiddal gyakran nem értek egyet (például a menekültekkel kapcsolatos felszólalásaidból gyakran hiányoltam a keresztény/humánus szolidaritás hangját), kétségtelen, hogy a tevékenységed a vajdasági magyar politikatörténet kiemelkedő teljesítményei közé tartozik, retorikailag és az érvelésre való törekvést illetően. Azt is tudni vélem, hogy a Vajdasági Magyar Szövetség egyéb, kétségtelenül jelentős eredményeihez is számottevően hozzájárulsz, mint amilyen a Prosperitati Alapítvány munkája (temeriniektől tudom elsősorban, hogy az Alapítvány mennyire fontos a sikeres pályázók számára), vagy a művelődési rendszer fenntartása. (Ha már éppen dicsérem a VMSZ munkáját, külön kiemelem az újvidéki Európa Kollégium – nagyban Miavecz Bélának köszönhető – felemelését, működtetését.)
Kedves Annamária! Igyekszem követni a tevékenységedet, amely elsősorban az oktatásügyhöz köthető. Amit csinálsz, rendkívül sokrétű, hiszen megannyi fontos ügyet átfog a korszerűsített oktatástól a digitális erőszakig, a sajátos nevelési igényű tanulóktól az iskoláztatás ökológiai dimenziójáig. Tudom, hogy a politikai tevékenységed voltaképpen a hivatásod szerves része, meghosszabbítása (az olvasók talán nem tudják: a budapesti ELTE-n végeztél gyógypedagógia-logopédia szakon, majd később speciális pedagógia szakon).
Ami engem illet, a VMSZ tevékenységéről mindig igyekeztem méltányosan, a jó és a kevésbé jó aspektusokat egyaránt szem előtt tartva értékítéletet mondani, lásd például a Merre tartasz, vajdasági magyar? című írásomat. Ebben az írásomban így fogalmaztam többek között: „A vajdasági magyar nyilvánosság kódolt problémája a demokratikus deficit a médiák tekintetében, különösen mert egyetlen napilapra, a Magyar Szóra vagyunk kénytelenek hagyatkozni. […] … szinte minden média besorolható az „első” vagy a „második” nyilvánosságba, s csak kevesen képesek a két beállítódás közti lavírozásra. […] A mostani körülmények között kiemelkedő szerep jut azoknak, akik a pártpolitikai alakulásoktól függetlennek tudtak maradni (ilyennek mondható például a Vajdasági Rádió és Televízió).”
Sajnálattal látom, hogy a VMSZ immár a Vajdasági Rádió és Televízió relatív önállóságát is megkérdőjelezni igyekszik.
Úgy kezdődött, hogy Öreg Anna, a Szabad Polgárok Mozgalmának parlamenti képviselője fellépett a Fókuszban adásában. Azt nyilatkozta az 1944/45-ös vérengzések áldozatainak tervezett emlékművel kapcsolatban, hogy „itt senki nincsen az emlékmű felállítása ellen, és senki nem gondolja, hogy nem voltak magyar ártatlan áldozatok”, viszont hozzátette: a 2018-ban megjelentetett listán, amely belekerül az archívumba, az 1300 névből 18 olyan név van, amelyeket a történészek megkérdőjeleznek – már egykoron a magyar állam maga elítélte őket. „Ekörül van a harc”, mondta Öreg Anna, mert „ezt az egészet elpiszkolják”. Bágyi Ribár Renáta egészen professzionális módon egy történész véleményét is kikérte. Öreg Anna nagyvonalúan még azt is mondta, hogy „lehet, hogy ez az egész csak hiba volt”. Öreg azt is elpanaszolta, hogy Pásztor Bálint olyat is mondott, hogy „szégyen, hogy magyarnak vallom magam, ami emotíven kizökkentett”. Pedig nem arról van szó, hogy „bárki bármilyen népet lefasisztáz, hanem hogy a bűnözőket nem lehet kiegyenlíteni az ártatlan áldozatokkal”.
Ezt követően Pásztor Bálint is fellépett a Fókuszban keretében. Azt állította, hogy „nem vitatható semmi”, „megpróbálják kétségbe vonni a kétségbevonhatatlant – ez az ő szégyenük”. Ez eleve megdöbbentő, Szókratész és Descartes óta ugyanis a napnyugati gondolkodás számára a tekintélyelvűség megkérdőjelezése szent (de omnibus dubitandum est – mindenben kételkedni kell). Sajnos előkerült a „balliberális ellenzék” Fidesztől naivan átvett lózungja, amely politikaelméletileg értelmetlen, de legalábbis bántóan felületes. Bágyi Ribár végig professzionális szellemben kérdezett. Pásztor Bálint Ökrész Rozália „képviselőtársára” is hivatkozott, akinek a politikai szerepvállalása eleve rendkívül aggályos, a Magyar Szóhoz való kötődése okán. Rengeteg az izgalmas részlet, de összpontosítsunk a lényegre: Pásztor Bálint szerint a VMSZ és a Szerb Haladó Párt kilenc éve elérte a „történelmi megbékélést”.
Minden magyar ember tudja a lelke legmélyén, vagy akár ki is mondja szívesen, hogy ez hamis.
Nem csak mert Tomislav Nikolić akkori elnök nem kért bocsánatot, legfeljebb a partizánokra kente a dolgot, hanem azért is, mert a kártérítések és egyebek gyakran botrányosak, mint arról Bozóki Antal tudósít a legszorgalmasabban. Tehát ferdítés ferdítés hátán, sajnos. A sok részletre aligha térhetek ki.
Pásztor Bálint végig az ártatlan csecsemők és kisgyermekek emlékét instrumentalizálva igyekezett érvelni, ahelyett, hogy világosan elmondta volna, szerinte miért nem igaz, hogy van 18 problémás név. A történészek dolga ez csakugyan, de attól még a kritikai nyilvánosság is hozzászólhat a vitához. Márpedig Öreg Annának, ha igaza van, ha nincs, joga van az aggályait kifejezni. (Az ükszüleimet agyonverték Csúrogon. Hogy mit gondolok minderről, egy cikkben már megírtam.) Nem az ő állításai botrányosak és szégyenteljesek – hanem Pásztor Bálint fellépése aggályos és csalódáskeltő.
Ráadásul ő sugallta azt, hogy a Szabad Polgárok Mozgalma csak a szavazatszerzés miatt lép fel így, pedig minden vajdasági magyar tudja, hogy milyen alantas módszerekkel gyűjti a VMSZ a szavazatokat.
Minden respect Bágyi Ribár Renátának, aki egy ilyen hozzáállású interjúalany mellett is végig megőrizte az újságírói méltóságát.
De itt nincs vége.
Pásztor Bálint megjelentette Facebook-oldalán a videót, ahol Vicsek Annamária ilyen kommentet írt be:
„Elképesztő a számomra, hogy egy magát független és kutató, magyar újságírónak valló személy [azaz Bágyi Ribár Renáta] ekkora gyűlölettel irányuljon a beszélgetőpartnere iránt, csak azért, mert az véemeszes… és hogy ennyire átvegye a szerb ellenzék gyűlöletkeltő, és listát szajkózó retorikáját… hogy lehet valaki képes magyarként csak azért nem elfogadni vagy nem támogatni az ártatlanul lemészárolt áldozatok emlékművét, mert az a VMSZ kezdeményezése?! Hogy kérdőjelezheti meg egy magyar szerkesztő ilyen szégyenteljesen a szerb-magyar megbékélés erejét?! Tőle mondjuk nem is vártam mást. Neked pedig Dr. Pásztor Bálint minden elismerésem a türelmedért, a bölcs és kimért megfogalmazásaidért.”
Szerintem meg döbbenetes, hogy a sajtószabadság, illetve másrészt a véleménynyilvánítás szabadságának védelme helyett egy bátor, professzionális újságíró meghurcolása kezdődött el, a hatalmi dölyf korlátlan ámokfutása közepette. Remélem, a vajdasági magyar honpolgárok, akik érzik, hogy ki az, aki ebben a helyzetben támogatásra szorul, kifejezik szolidaritásukat Bágyi Ribár Renátával (és Öreg Annával) szemben.
Különösen szomorú, hogy a VMSZ autoritárius ámokfutása nem új keletű. Pásztor István egykoron azzal támadta le Bágyi Ribár Renátát, hogy mennyire elfogadhatatlan, hogy a Magyar Mozgalom tagjai is fellépnek a műsorában. Ez nincs összhangban a véleménypluralizmus kívánalmával, a demokratikus értékekkel.
Itt az alkalom, hogy felsoroljam azoknak a vajdasági magyar újságíróknak a nevét, akik nyílegyenes gerinccel végzik/végezték tevékenységüket, minden nehézség ellenére: Huszka Dávid, Laskovity Ervin, Gyurkovics Virág, Vataščin Péter, Tómó Margaréta, Tőke János, Pressburger Csaba, Kocsis Árpád és sokan mások. Ők a fény a nagyon, egyébként elviselhetetlenül sötét éjszakában. És Patócs László, akire megemlékeztek a Kanizsai Írótáborban – annak ellenére is, hogy Lovas Ildikó úgy ítélte meg a táborelőkészítő bizottságban, hogy Laci nem méltó az Írótábor szellemiségéhez. Hát a tekintélyelvű dölyf valóban távol állt tőle, bár áldozata volt többször is.
Hiányzol, drága barátom.
Köztudott, hogy a VMSZ-nél a „pénz, paripa, fegyver”-hármas, még ha a párt által kapott szavazatok száma rohamosan csökken is. Mivel a VMSZ dominanciáját támogató médiabirodalommal az aprócska alternatív média aligha veheti fel a harcot, már csak ezért is érthetetlen a vehemencia, amellyel a VMSZ-étől eltérő hangokra reagáltok, kedves Bálint és kedves Annamária – hiszen még „fékként, ellensúlyként” sem igazán szolgálhatnak, bár törekednek rá. Belülről, a hatalom minden áron történő újratermelése felől nézve ez talán másként jelenik meg a számotokra, ugyanakkor minden elfogulatlanabb szemlélő számára szembeszökő, hogy az eleve eltúlzott és egyéként is nagyon kevéssé méltányos reakcióitok nincsenek összhangban a valós erőviszonyokkal.
Meggyőződésem, hogy a fiatal politikusi nemzedékek egyik feladata az lenne, hogy szakítson a korábbi politikusi nemzedékekre sajnos túlontúl gyakran jellemző zsákutcás gyakorlatokkal, eltorzult világszemlélettel. A Jugoszláv Kommunista Szövetség igen problémás hatalmi praktikáin nevelkedett nemzedékek, amelyek 1989/1990 után sem kapták meg a lehetőséget, hogy legalább egy valamelyest elviselhető képviseleti kormányzati rendszerben tevékenykedhessenek, aligha tekinthetőek mintáknak – noha egyébként sokan fontos szerepet vállaltak közülük a vajdasági magyarság öntudatra ébresztésében.
Különösen elszomorító, hogy még az elmúlt évtized során magát VMSZ-kritikusnak tekintő „ellenzéki értelmiség” sem volt sokszor képes szuverén módon függetlenedni a régi hatalmi reflexektől, például amikor az újságírói vagy értelmiségi „megmondás” szentségében bizakodva írták meg olykor teljesen megalapozatlan, rossz informáltságról tanúskodó cikkeiket (a legelszomorítóbb példák a Napló Körből kerültek ki). A régi, rossz mintákkal való szakítás terhe ránk, fiatalabbakra maradt.
A VMSZ történelmi bűnöket követett el a média terén is. Például amikor eltávolította a pozíciójából Pressburger Csabát, a Magyar Szó egykori kreatív, nyitott, párbeszédképes főszerkesztőjét. Történelmi és erkölcsi bűn volt az is, hogy kirúgták a nem VMSZ-hű újságírókat, beteg és/vagy családos embereket a Magyar Szótól. Ma pedig Erdődi Edvina, a Magyar Szó korábbi jogásza – lám – a lap megbízott igazgatója lett. Féltem is, hogy megtorpedózza a Forum Könyvkiadónál megjelenő könyvemet. Ez szerencsére nem történt meg, mert taktikusan vártam a VMSZ-szel szembeni bírálatom megfogalmazásával (Szun-ce, Clausewitz).
És akkor Lovas Ildikóról kellő részletességgel még nem is szóltam.
Most, amikor a vajdasági magyarság története egyik legválságosabb pillanatát éli, most, amikor az elvándorlás rendkívüli mértékű, az össznépi nyomor mind kétségbeejtőbb és a politikai véleménynyilvánítás pluralizmusa gyakorlatilag megszűnt (a nem vajdasági magyar olvasók talán nem tudják, hogy a VMSZ egyetlen halovány, harmatgyenge kihívója, a Magyar Mozgalom is felfüggesztette a tevékenységét…
Tehát most, amikor a közösség kapacitásai és tartalékai – minden látszat ellenére – brutálisan fogyatkozóban vannak, és egyáltalán, a közösség tagjainak száma rohamosan csökken, „luxusszámba” megy, hogy bárki a közösségből tovább súlyosbítsa az egyébként is meglehetősen elmérgesedett viszonyokat.
A fiatal politikusi nemzedéknek a puszta hatalomgyarapítás, a szavazatmaximalizálás és a merő pénzügyi kalkuláció helyett új távlatok felé kellene fordulnia, nem kellene elherdálnia a számára megadatott – talán mégiscsak megadatott – lehetőséget. Igen, léteztek és léteznek és létezhetnek közösségek, amelyeket nem a hatalmi önkénytől és a pénzügyi támogatástól való függés határoz meg. Talán majd egyszer, hátha. Legalább az első lépéseket jó lenne megtenni.
Hogy az Orbán-, illetve a Vučić-rendszer természetéről mit gondolok, azt több helyen kifejtettem már, a legrészletesebben A magyarországi és a szerbiai autoritárius rezsimek – összehasonlító elemzése című, angol nyelvű tanulmányomban. A fiatal vajdasági magyar politikusi nemzedéknek nem lenne szabad kritikátlanul bedőlnie a kényszerpályáját meghatározó tekintélyelvű rezsimek mechanizmusainak, gyakorlatainak. Ehelyett egymásra odafigyelés kellene, türelem, közös útkereső dialógus, a sebek gyógyítása, az ellenségeskedés leépítése. Nehéz, de jó lenne nekiveselkednünk végre.
Egy valóban boldog új évre lenne szükségünk.
