Homoszexuális beállítottságú kormányfője van Szerbiának. Igaz, a politikai és egyéb állapotok ura, a volt miniszterelnök, és jelenlegi köztársasági elnök, máris viszonylagosított: a formálisan kinevezett kormányfő, Ana Brnabić csupán a kormányzás egyik, nevezetesen a gazdasági felét vállalja magára, amit a „digitalizáció előremozdításával” egészít ki. A kormányzás politikai felét, informális módon, a szocialistának mondott pártvezér fogja irányítani. Nem kell szervezeti géniusznak lenni ahhoz, hogy belássuk: sajátosan szokatlan megoldás ez, amely organizációs konfliktusokat, koordinációs problémákat vetít előre. És ezen problémákból adódó feszültségeket majd valakinek oldania kell: csak a különös hatalmi potenciállal bíró, újdonsült köztársasági elnököt tudjuk elképzelni ebben a szerepben. Ami persze a hatalom központját még inkább elmozdítja az intézményes keretekhez képest, azaz a hatalom forrását még inkább az intézményeken kívül kell keresnünk majd.

Mégis, a nyugati médiában felkapták a fejüket, és elámulva rögzítették a tényt: nemrég ez még elképzelhetetlennek tűnt, íme, megtört az évszázados patriarchális és homofób átok! Szerbia, hála a köztársasági elnök eltökélt magatartásának, végérvényesen és feltartóztathatatlanul az európai progresszió útjára lépett. Egy olyan országban, ahol nemrégiben még különös erővel dúlt a homofóbia, hovatovább, amelynek kapcsán a legváltozatosabb erőszakfantáziák jutottak kifejezésre, ez tényleg figyelemreméltó mozzanat: a köztársasági elnök, úgy tűnik, szétzúzta a gúzsba kötő hagyományvonulatot.

Mindeközben sok helyütt dermedt csend uralkodik: Vučić, a periférián fellépő machiavellista, noha lépése, azaz egy pártonkívüli személy kinevezése várható volt, mégis megkeverte a kártyákat. Kínos a szituáció.

Így sokan azok közül, akik módfelett rühellik a köztársasági elnök hatalmi technikáit, és uralmát a zsákmányszerzés mintájára képzelik el, legszívesebben hallgatásba burkolóznának: hiszen

hogyan elmarasztalni egy progresszívnak tűnő lépést, amely mögött ott van a szakrális szférákba emelt Nyugat áldása? Hogyan alárendelni a bírálatnak egy olyan gesztust, amely pillére lehet a jövőbe vezető hídnak?

Hogyan nekimenni a vučići hatalmi technikáknak, miközben az eszményinek tudott liberális Nyugat lelkendezve áment mond rá, és sűrűn veregeti vállon a megkövült hagyományokkal, bénító előítéletekkel elszántan küzdő szerbiai köztársasági elnököt? Ráadásul most, amikor az őt magasztaló európai-nyugati dicséret fénye éppen a legerősebb?

Azok pedig, akik a jobboldal tájékain mozognak, és pragmatikus okok folytán a tolerancia vagy a kiszámított eltűrés gondolatával közelítenek a Vučić-jelenséghez, ugyancsak vergődnek:

hogyan egybehangolni a konzervatívnak titulált családmodell iránti vonzódást a homoszexualitás ily manifeszt-robusztus megmutatásával, a politikai szférába való beemelésével?

A legjobb, ha túltesszük magunkat az egészen. Vagyis mindkét beállítottság számára az bizonyul a legegyszerűbbnek, ha másfajta érveléssel ugyan, de gyorsan lezárja az ügyet: a történet egy alkalmi befektetés, amely megtérül majd a jövőben. A lendületben lévő Vučić most váltót kap, amelyet majdan beválthat a legjobb álomhelyeken, nevezetesen valamely európai bankban. Szerbia köztársasági elnöke tudja, tudnia kell, hogy ez nem hoz megváltást a kiüresedő-elszegényedő országának, amelyben apadnak a demográfiai potenciálok, és ahonnan rengeteg ember iszkol kifelé, beállva a migrációs versenybe, de ő a fényesre sikált jövőt akarja irányítani. Egyszóval, az egész csinnadratta a homoszexuális kormányalakítóval egy afféle szervilis eszköztár részeleme, nem egyéb, mint egy szimulatív gesztus, méghozzá annak érdekében, hogy Szerbia tovább alkalmazkodjon az európai rendhez. Még olyan vélemények is akadnak a Vučić-bírálók táborában, amelyek azt fontolgatják, hogy egy homoszexuálisnak a politikai hadrendbe állítása a szerb elnök részéről nem egyéb, mint a hatalmi erőforrások cinikus újraelosztása.

Az, hogy az egész szituációban adódik kalkuláció, eszköz-cél viszonylat, hatalmi számítgatás, aligha tagadható: én legyek az utolsó, aki megfeledkezik erről. A szerb köztársasági elnök, akit időközben fanfárok kíséretében, tűzijátékkal és üstdobok pergésével felavattak, kétségtelenül manőverezett-manőverezik: elvégre egy olyan személyt választott miniszterelnöknek, aki híján van a politikai tapasztalatnak és különösen a tekintélynek, legfeljebb a korábbi Vučić-kormány adminisztratív ügyintézésében jeleskedhetett.

Az, hogy nagy előszeretettel emlegetik az új kormányfő úgymond briliáns külföldi pályafutását, álságos dolog. Mintha nem ismernénk olyan szerbiai politikai szereplőket, akik illusztris pályákat jártak be, azaz hasonló módon járták végig a rangos külföldi iskolákat, mint a jelenlegi kormányfő, de aztán csak sikertelen-halvány, felejtésre ítélt politikai szerepvállalás kötődött hozzájuk! Emlékszünk-e arra a legjobb amerikai egyetemek padjait koptató fiatal pénzügyminiszterre, aki néhány évvel ezelőtt a reményt közvetítette sokak számára, viszont igencsak gyorsan elillant a politika szférájából? Mintha az eminens iskolák tudásformáinak szorgalmas elsajátítása már eleve biztosíték lenne a politikai rátermettségre! Megannyi olyan ember adódik, aki jól evez az egyetemi vizeken, de magatehetetlennek, ügyefogyottnak bizonyul a politikában.

Az az állítás, hogy a hivatali széket itt testre szabták, nem állja meg a helyét.

A kormányfő a civilnek minősített nemzetközi világ, valójában a nem-kormányzati szervek bürokratikus-technokratikus kozmoszának volt a részese. Ez nem politika, ugyanis egy létrendi ugrás szükségeltetik ahhoz, hogy eljussunk a nem-kormányzati szervek belterjes világából a politika szférájába.

Digitalizáció, a társadalmi bruttó termék növelése és egyáltalán a növekedés, a mértékadó nemzetközi szervezetekkel való megegyezések felújítása – ezek a kormány első emberének az expozéban kifejtett kulcsszavai. De ezek nem politikai irányok, hanem másutt megfogalmazott politikai orientációk alkalmazási technológiái. A digitalizáció misztifikációja pedig egyenesen az ötlettelenséget idézi, elvégre a digitalizáció üdvös mivoltát szorgalmazza minden egyetemi szeminárium. Ehhez nem kell kormányfői stratégia. Aztán ott találtatik némi ökológiai okfejtés, új környezetvédelmi minisztérium: adódik ebben ráció, elvégre az Európai Unió ügyintézői, amúgy joggal, azt konstatálták, hogy Szerbia lemarad az ökológiai mércék érvényesítésében. Csupán halkan jegyzem meg e helyütt, hogy nem is olyan egyszerű a növekedés és az ökológia összeboronálása. Hermann Daly, a Világbank egykori vezető közgazdásza kilépett a szervezetből, mert elege lett a pepecselésből: a jelenkor egyik legjelentékenyebb ökológiai közgazdásza úgy gondolja, hogy nulla fokú növekedés hiányában a bolygó nem menthető, a többi legfeljebb mellébeszélés és figyelemelterelés. Nem beszélve azokról a radikális elméletírókról és aktivistákról, akik a magyarul nehezen lefordítható „degrowth” eszméjét vallják: lebontani a növekedés gondolatát. Halkan beszélek, mert tudom, hogy a szerb kormányfőt csak nagy szigorral lehetne ennek kapcsán bírálni: ő csak a fősodor ideológiájának részelemeit ismételgeti.

És a köztársasági elnök malmára hajtotta a vizet, hogy választásával szemben az ellenkezés jelei jutottak felszínre, noha azok, akik berzenkedtek, mármint a helyi ügyek koronázatlan királya, vagy a kompromisszumokra oly hajlamos vallási vezető, csak berzenkedtek. Ez a konstelláció ugyanis csak erősíti a rettenhetetlenül modernizáló Vučić alakját, akit balról és jobbról is ütlegelnek, de aki éles kardjával rendet teremt, és elválasztja a konkolyt a búzától.

Mindenesetre, nem elegendő állandóan azt ismételgetnünk, hogy zavaros a helyzet, és hogy az a tény, hogy Szerbiában egy homoszexuális irányultságú nő lesz a kormányfő, nem adózás az elveknek, hanem csak egy instrumentális fordulat a hatalom önérvényesítésében. Tartozunk azért még némi magyarázattal.

Természetesen az a helyes, hogy emberek ne szenvedjenek diszkriminációt beállítottságuk, így szexuális orientációjuk okán se. És nem lehet ezt elintézni filológiai adatokkal való babrálgatással, miszerint olyan jelentékeny emberek, mint John Milton, Isaac Newton, Federico García Lorca vagy éppen Marguerite Yourcenar tanúsítottak-e homoerotikus magatartást életük során. Minimum látnunk kell, hogy a homoszexuális relációk artikulációja milyen erőteljes módon formálta látóhatárunkat, amely a társadalmi élet jelenségrendszerét fogja egybe. Mi lenne a kortárs kultúra a visszafogott Roland Barthes szerelmi töredékei, vagy az önexponáló Michel Foucault-nak és Judith Butlernek az azonossággal való küszködése nélkül, hogy csak néhány példával éljek? Hogyan tudnánk szólni a hatalom kortárs dinamikájáról, amennyiben mellőznénk azokat a felismeréseket, amelyeket az említett és más szerzők közvetítenek számunkra?

De mindez még mindig nem elég: politikai értelmezésekre van szükség, mutatni kell a heterogén azonosságok pozícióját a társadalmi rendben. Viszont, ami továbbra is zavaró a különféle azonosságpolitikákban, beleértve Szerbiát is, hogy csak azonosságpolitikát képviselnek, méghozzá a szűket. Az olyan egykori kísérletezést/csoportot, mint A forradalmi tevékenység homoszexuális frontját ma persze irtózattal elvetnék. Pedig a kérdés magja megmaradt. Így oly módon támadják az uralkodó homofóbiát, hogy elkerülik a tényt, hogy milyen társadalmi-gazdasági meghatározottságok, elnyomások, és a munkamegosztás milyen rendszerei teremtik meg az effajta jelenségeket.

Az a gondom ugyanis a legtöbb azonosságpolitikával, hogy a kulturalizmus elvont lázadásába fullad, és csak a kulturálisan közvetített, általában esztétizált, identitásalakzatokat ismeri. Márpedig a társadalmi-gazdasági meghatározottságok félreállításával csak félmunkát lehet végezni: ezt sugallnám mellesleg azoknak is, akiken az aggódás vesz erőt a család bomlása okán.

Merthogy a családot valóban a szétesés fenyegeti. Csakhogy erről már a tévesen elvontnak minősített Hegel is beszélt, méghozzá figyelemre méltó módon, a XIX. század elején. Hovatovább jóval többet tudott a kérdésről a manapság lamentálóknál. Valójában fényt derített arra, hogy a modernitásban/kapitalizmusban adódnak olyan erők, amelyek kérlelhetetlenül szétfeszítik a családszerkezetet. Amennyiben meg kívánjuk ragadni a családot sújtó regresszív tendenciákat, úgy mélyre kell ásni.

Mármost, visszatérve kérdésünkhöz, mit jelent az, hogy Aleksandar Vučić jogához juttatott egy sokszor diszkriminált egzisztenciaformát? Tényleg azt gondolja, hogy helyes egy homoszexuális nőt kormányfővé avatni? Vagy csak tetteti ezt? És mit gondolnak az időközben Európa-pártivá átvedlett párttársai, az etnicizmus egykori túlbuzgó hordozói? Gondolnak-e egyáltalán valamit?

A kinevezés megtörtént, és ennek vannak bizonyos visszafordíthatatlan következményei: egy olyan egzisztencia hordozója került magas posztra, amely sok megvetésben részesült eleddig. Ennyiben tényleg töréspontot érzékelhetünk. Valami történt, ám bizonytalanok vagyunk azt illetően, hogy pontosan mi. Érthető. És főképp joggal kételkedünk abban, hogy karnyújtásnyira kerültünk volna az emancipációhoz.

Annyi bizonyos, hogy magától értetődőnek kell lennie, hogy a felvállalt, a nyilvánosságba transzponált homoszexuális egzisztencia nem mentesít senkit sem a bírálattól. Sőt mi több, a homoszexuális orientációra utaló emancipáció csak akkor értelmezhető, ha ezen egzisztencia hordozójának politikai jellegű lépései bírálhatóak.

Mindközönségesen nem azt állítjuk, hogy az egész vučići hadművelet egy homoszexuális ember hatalomba juttatásával pusztán hatalommegőrző szimulációnak bizonyul, de azt mondjuk, hogy az új kormányfő folyamatosságőrző, neoliberális jellegű politikája éppúgy bírálat tárgya, mint bárki más hasonló politikája.

Valami másképp lesz majd Szerbiában. Az a kioktató jellegű, agresszív vučići kommunikáció, amely egy missziós feladat beteljesítését tartotta szem előtt, kevésbé lesz majd, legalábbis explicit módon, tapasztalható. Pacifikálódik a kormányfői kommunikáció. És olyan, ezerféleképp értelmezhető mantrák röpködnek majd körülöttünk, mint az áttetszőség. De ez nem fogja érinteni a lényeget, az erővonalak nem rendeződnek át.

Folytatódik az a neoliberális politika, amely 2012 óta ígér felzárkózást a béreket illetően, türelmet követel a boldognak mondott jövő érdekében, erőltetett takarékosságot juttat érvényre, és aszimmetrikus módon igazgatja a tőke és a munka közötti relációt.

Az új kormányfő amúgy is, ha jól értem, további két évre tolta ki a boldogító korrekció bekövetkeztének időpontját. Akik eddig várakoztak, továbbra is várakozni fognak. És a kormány időtartama egyébként is függ majd a köztársasági elnök döntéseitől – nem lehet kizárni, hogy Vučić, aki számára a kormánynak nevezett szerkentyű szétszedése és összerakása a hatalmi technológia egyik záloga, egy idő múlva beint: nem teljesítettétek az ígéreteket, a nép elégedetlen, menjetek.

Vučić után is Vučić: ezt a stratégiát nem lehet mellőzni egyetlen értelmezésben sem. Valaki észrevette talán, hogy egy régi fordulatot idéztem: Tito után is Tito. De nem azt a blaszfémiát akartam elkövetni, hogy összehasonlítsam a néhai jugoszláv és a mai szerbiai köztársasági elnök teljesítményeit. Hanem Marx nevezetes mondását tartottam szem előtt: a történelem ismétlődik, először tragédia, másodszor bohózat formájában. Jugoszlávia létezése valóban tragédiába torkollott, mi viszont még nem tudhatjuk, hogy egy bohózatban való részvétel lesz-e az osztályrészünk.

(Autonómia)