Aki kezébe vette a Magyar Szó augusztus 15-ei és 16-ai számát, interjút olvashatott Pál Károllyal, a Vajdasági Magyar Szövetség alapító tagjával. Megjelent másutt is az interjú teljes szövege, ha nem tévedek, Ágoston András szokványos hírlevele teljes egészében közli.

Tudjuk, az interjú nem akármilyen időszakban jelent meg, még mindig kavarog a por a vajdasági magyar közéletben. Ráadásul, mióta az interjú napvilágot látott, megalakult a Magyar Mozgalom is, új intézményes szereplőként, és néhány, az interjúban kifejtett szempont, kétségkívül újfajta fényben is megmutatkozik. Egy eljövendő kor elemzője, aki a vajdasági magyarok konstellációja iránt érdeklődik majd, bepillantást kell, hogy nyerjen az interjúba, egyike lesz fontos dokumentumainknak.

Sokféle kanyarog a kérdezett, ennek megfelelően sokfelé kell figyelni is, de a helyzethez mérten hadd ragadjak ki ezúttal csupán egyetlen mozzanatot, amely figyelmet érdemel. Pál ugyanis olyan kérdéseket érint, amelyekről még a kevésbé beavatottak is tudhattak, ám a nyilvánosság, a kérdés komplexitása és kényelmetlen mivolta okán, inkább hallgatással övezte a kérdésköröket. A kérdezett ugyanis felrajzolja a VMSZ geopolitikai irányvonalát: a VMSZ a kezdettől fogva Szabadka-központú volt. Ugyanakkor Pál szerint az utóbbi időkben, ahogy ő mondja, észrevétlenül átalakult a területi konfiguráció, úgy véli, hogy olyan tendenciák módosították a szituációt, mint a projektalapú politizálás, a teljesítményorientált működés, és nem utolsósorban a külön magyar választói névjegyzék felállítása: következésképpen Szabadka, ahogy régen mondták, a primus inter pares helyzetébe került. Első az egyenlők között.

Nem lehet megállapítani az interjú alapján, hogy a politika súlypontjának térbeli elmozdulása mennyire volt egy tudatos stratégiai döntés eredménye. Ha szó szerint értelmezünk, mármint azt vesszük figyelembe, hogy Pál az „észrevétlen” átalakulás folyamatát hozza szóba, akkor inkább egy terven kívüli fejleményre kell gondolnunk. Ám, ha figyelembe vesszük az Európa Kollégium tervezetét és felépítésének tényét, amit amúgy Pál nem emleget, inkább egy stratégiai erőtérben kell gondolkodnunk. Vagy egy esetleges hatalmi ütközést kell feltételeznünk, amelyet Pál inkább homályosan, de mégiscsak érint. Hiszen arról beszél, hogy voltak olyan személyek, akik számára soknak bizonyult, hogy „Szabadka és a vidék egyenlővé vált”. Másutt Pál „néhány szabadkai VMSZ-es” ténykedésére utal, méghozzá egy privilégiumrendszer keretén belül, félreérthetetlenül, ám megkerülve a megnevezést.

Homályban tapogatózunk, mint oly sokszor a VMSZ kapcsán, legalábbis a nem-bennfentes távlatából: a vajdasági magyar nyilvánosságban szinte kikezdhetetlen előfeltevésnek bizonyult, hogy a pártot a belső egyneműség és a kifogástalan elvi konvergencia jellemzi, minden ellenkező jelzet legfeljebb rosszindulatot jelentett. A kérdezett egy helyütt egyenesen Szabadka dominanciájáról beszél, noha úgy véli, hogy a korai szabadkaközpontúságot mindenki természetesnek tartotta, és ma is mindenki, ahogy mondja, felnéz Szabadkára.

Pált szemmel láthatóan a politika ama értelmezése vonzza, amely, ahogy kifejezi, nem elméleti és nem „eszelés”, hanem konkrét ügyek intézése. Hogy a politika fogalma így megragadható lenne, azt kétlem: az elmélet és a gyakorlat ilyetén szembeállítása nehezen érvényesíthető, ráadásul nem hallottunk olyan politikai megnyilatkozásokról Vajdaságban, amelyek valamilyen elméleti tartalmat céloztak volna meg. És nem hiszem, hogy messzire jutunk, ha egy elképzelt elméletieskedést ostorozunk.

Ám ne időzzünk itt túlságosan hosszú ideig, inkább arról lehet szó, hogy Pál nem a lehető legprecízebben adja vissza a VMSZ keretén belül felbukkanó belső összeütközéseket, amelyek kontextusában ott van a Magyar Mozgalom is. Inkább járjuk körül, hogy mennyire „természetes” az, amit Pál Szabadka dominanciájának hív: feltehetően arra gondol, hogy Szabadka hivatott megtestesíteni az egységpontot, hogy minden magyar toposz rá vonatkozzon. Ám a természetesség fogalma politikai környezetben komoly kockázatokkal jár, hiszen könnyedén egy ideologizáció előkészítésévé válhat. Tudniillik, az ideológia nem véletlenül az evidenciákra utal, méghozzá szinte mindig, természetessé teszi azt, ami nem a természetből sarjad, hanem emberi együtthatók és társadalmi közvetítések eredménye.

Tudjuk jól, hogy Szabadkát a XX. században milyen történelmi tendenciák jellemezték, így tudjuk, hogy milyen regresszív dinamika sújtotta az I. világháború után, és hogy ez milyen módon folytatódott a II. világháború után. Világos, hogy

nem a vajdasági magyarok választották Újvidéket mint gravitációs pontot, és mint centripetális toposzt, e tény közismerten a Jugoszláv Kommunista Párt által szorgalmazott térpolitikát, a jugoszláv államszerkezet területi elosztódását tükrözte.

Nem kérdés tehát, hogy az akkori térpolitikát rátestálták a vajdasági magyarokra, a központosítás kívülről érkezett. Márpedig minden kívülről érvényre juttatott politikai megoldás, amely nem élvezi a belsőleg kialakított legitimációt, ellenállásba ütközik. Ugyanakkor aligha fogadható el az az ideológiai, akár bűnbakképzéssel felérő, lamentáció, amelyet egyes értelmezők zúdítottak a mitikus ködfelhőbe borított Újvidékre. Hogy az újvidéki lét okán jutottak a vajdasági magyarok koldusbotra, hogy az asszimilációs ráta az újvidékiség okán szökkent a magasba, ez bizony lázálom. Hogy az újvidékiek nem gondolkodtak nemzetben, hogy keveredve a nem-magyar aspektusokkal, magukba szívták a kozmopolitizmus mérgező levegőjét, ez bizony káros tévedés.

Sok minden teremtődött Újvidéken a vajdasági magyarok érdekében, ami az újvidéktelenítéssel veszélybe került. Jó néhány évvel ezelőtt Szerbhorváth György gyűjtötte csokorba az idevágó bináris párokat.

Az Újvidék contra Szabadka reláció lényege végül is mindig ez volt: a nemzeti romlás az áldozattal szemben, amely magában őrzi a hitelesség, és szerves mivolt magját.

Nem érdemes itt sem moralizálni, és a túlhajtott moralizálás kelepcéjébe esni: de az sem segít bennünket, ha lényeges kérdéseket eltávolítunk magunktól, elhallgatva, hogy kisebbségi állapotban is vannak hatalmi viszonyok. Van dominancia, ahogy Pál Károly mondaná, van hatalmi konkurencia, amely szabályozást, politikai okosságot, meggondoltságot igényel. Ám az újvidéktelenítés kérdését mindig nehéz volt felvetni, a kérdéshez nem lehetett hozzányúlni, hiszen ez sérthette a vélt, ideologikusan megkonstruált nemzeti korrektséget, merthogy ne beszéljünk arról, ami megbont és szétzilál, ne nézzünk hátrafelé, hanem előre az új természetesség nevében.

Errefelé nem szokás elemezni, így a térbeli átrendeződést, és az újfajta centralizációt is elmulasztottuk a maga mélységében taglalni. Így következett a „nemzeti egység” nevében az újvidéktelenítés, amelyet hol a nemzeti retorika, hol a szükségszerű és elkerülhetetlen karcsúsítás logikája működtetett, mint pl. szinte manifeszt módon a Magyar Szó decentralizációja kapcsán. És

ha az egykori központosítást, mármint Jugoszlávia fennállása alatt, ránk szabták, az újonnani központosítást már mi építettük belülről.

Az újvidéktelenítés nemcsak térben, de időben is elképzelendő: minthogy Újvidék jelképezte a dekadenciát, a tökéletesedett bűnösséget, az újvidéktelenítés azt is jelentette, hogy elintéztük a múltunkat, egyértelműen pálcát törtünk a negatív töltetű periódus felett, amelyet a szocializmus fémjelzett. A Ma és a Tegnap között feltétlen választóvonalat kell húzni, ennek záloga pedig az újvidékiségbe ragadt orientációk lényegtelenítése.

Csakhogy nem a természetességhez való visszatérés volt ez, ahogy Pál sugallja, hanem egy újfajta hatalmi koncepció, amelynek történelmi fejleményeit még mérlegelni kell. Hatalmi koncepciókat ugyanis, ahogy írtam, ki kell tenni a legitimáció kényszerének. Amennyiben átmeneti periódusban vagyunk, amelyben minden újragondolásra szorul, úgy előlegezhető, hogy a kisebbségi geopolitika is újraformálódik. A Magyar Mozgalom kevés számú politikai jellegű állásfoglalásai között hallhattuk a centralizációval szembeni elégedetlenséget: nem tudjuk, hogy pontosan mire gondoltak a hangadók, de aligha kerülhetik ki az itt kifejtett kérdéssel való szembenézést. Méghozzá új hidak érdekében. És az általam szóba hozott Pál Károly-interjú is így olvasandó. Nem utolsósorban így kell látnunk az Európa Kollégiumot is, hallatlan fontossága többrétű, beleértve a centralizáció jelentéseinek újraírását is.

És hadd rögzítsük: a felkavarodottság, a nyugtalanság, amely közéletünket jellemzi, máris kiszakított, felszínre dobott olyan kérdéseket, amelyek eleddig elkallódtak. Talán élesebben látunk, mint korábban, talán bátrabban beszélhetünk önmagunkról. De lehet, hogy bizonyos kérdéseket illetően az új áramlatok képviselői sem szeretnének bátorságot tapasztalni.

(Elhangzott az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában)