Magyarország volt miniszterelnöke, Gyurcsány Ferenc ismét hallatta a hangját. Valójában felkavarta a port azzal, hogy javaslatot tett: maradjon a kettős állampolgárság a határon túli magyaroknak, ám szavazati jog nélkül. Ne avatkozzanak bele a külországi magyarok, mármint azok, akik nem élnek Magyarországon, a magyar belügyekbe, hiszen nem Magyarországon adóznak, nem járulnak hozzá a kollektív terhekhez, tehát nem viselik döntéseik következményeit. Felelőtlenül-önfeledten dönthetnek, hiszen az, akit nem sújtanak saját cselekedeteinek a következményei, nem is dönthet felelősen.

Semmi kedvet nem érzek ahhoz, hogy tovább cifrázzam a Gyurcsányra zúduló szidalmakat és minősítéseket. Nem tartom különösebben termékenynek a hazaárulás címkéjének ragozását sem, e stigma gépies ismétlésének ugyanis vajmi kevés magyarázóereje van, és a múltat a feldolgozatlanság állapotában hagyja.

Viszont emlékeket hívott elő bennem az előállt helyzet, olyan történetrészleteket idézett fel, amelyek talán fényt deríthetnek bizonyos lényeges aspektusokra. A magyar kérdés a szocializmus szétomlása után újfajta fénybe került. Sok volt a tapogatózás, sok volt a botorkálás a homályban. Ha valaki azt hitte az egykori szocializmus ideje alatt, hogy elegendő lesz szabaddá tenni a nemzeti megnyilvánulások áramlását, levetni a nemzetet korlátozó bilincseket, és máris ölünkbe hull, a szenvedés megérdemelt ajándékaként, a manna, nos, az egy újfajta összetettséget tapasztalt.

Sok konferencián jártam: az akkor még Magyarország második pártjának számító Szabad Demokraták Szövetsége agilisan, offenzív módon nyúlt a kisebbségi kérdéshez, és ennek megfelelően különféle szeánszokat szervezett. Nem véletlenül: elvégre a kisebbségi kérdés iránti intenzív érdeklődés és készenlét a reálszocializmust opponáló szamizdatos ellenzék öröksége volt.

És nem érthetjük a jelenlegi helyzetet sem, amennyiben nem vesszük figyelembe a tényt, hogy az SZDSZ, a szocialistákkal karöltve, egyúttal belebonyolódva a posztszocialista neoliberalizált kapitalizmus folyamataiba, szinte teljesen elnémult a kisebbségi kérdést és a magyar-magyar viszonylatot illetően. Lényegében átadta ezt a terepet, amelyen manapság csak a Fidesz közlekedik, meg talán az éppen közép felé igyekvő Jobbik a maga kisebbségi nyúlványaival.

Az, hogy a Fidesz monopolizálhatta a nemzetre vonatkozó beszédet, hozzárendelhető a Fideszen kívül eső magyarországi politikai alanyok teljesítményéhez: ezt tettétek, kedves barátaink.

A Teleki László Alapítványhoz köthetően is hasonló ambíciójú konferenciákról számolhatnánk be, hosszú ideig ezeken lehetett kifejteni a kisebbségi kérdés rendezésére irányuló javaslatokat. Mindez azonban több kérdőjelet teremtett, mint bizonyosságot. A magyar kisebbségpolitika elindult valamerre, de nem volt világos, meddig jut el. És a magyar-magyar viszony is sokkalta bonyolultabb volt, mint amilyet a vágyakozó ideológusok előrevetítettek, minden megoldási kísérlet sebeket tépett fel, és értelmezésekre ingerelt.

KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁGOT A RÉGIÓ MINDEN POLGÁRÁNAK!

A kilencvenes években a kettős állampolgárság ügye egy volt a megannyi lehetőség közül, ám abban az időben ez nem szerepelt különös súllyal a hivatalos magyar retorikában. Rendelkezett viszont azzal az előnnyel, hogy nem kellett a nulláról indulni, léteztek másutt már megszerzett tapasztalatok, még ha ezek a minták nem is voltak receptszerűen használhatók.

Számomra a kettős állampolgárság története a Konrád György–Végel László-féle felhívással kezdődött, még valamikor a kilencvenes években. Központi eleme: a régió országai mindenkinek biztosítsanak kettős állampolgárságot, afféle kölcsönös kettős állampolgárságot, amely jogi alapokra helyezi a többes hovatartozást. A megoldás így igényt tarthatott az általánosság rangjára: a régióban mindenki kettős állampolgár lesz, és ezzel ki van zárva a konfliktus lehetősége.

(Konrád György a kilencvenes években amúgy is sokat járt az egykori Jugoszlávia térségeiben, és irodalmi esteken fogalmazta meg mondanivalóját, egyik Szarajevóban megjelent könyvéhez történetesen én írtam utószót.) Maga az ötlet még véletlenül sem volt agyszülemény, volt retorikai-polemikus vonzata, de a kilencvenes évek forgatagában aligha volt esélye, így megmaradt egy figyelemre méltó gesztusnak, amely nem bírt politikai támogatottsággal.

Aztán hosszú ideig csend borult a kettős állampolgárság ügyére, mértékadó politikai alanyok nem tettek hitelt az állampolgárság ilyetén kibővítése mellett. Így emlékezhetünk arra a tényre, hogy a kettős állampolgárság bevezetését hosszú ideig a jelenleg uralmon lévő Fidesz sem támogatta, úgy vélte, hogy a kettős állampolgárság intézménye nem illeszthető bele az európai jogrendbe. De még ott tartunk, hogy amikor az első Orbán-kormány 1998-ban hatalomra jutott, akkor nagy lendületben megalkotta a státustörvényt, avagy a kedvezménytörvényt. A törvényt akkortájt erőteljes propaganda kísérte, nagy ígéretek övezték, de átitatta egyfajta felemásság, valamiféle átgondolatlanság. Nem utolsósorban a törvény semmilyen hatékonysággal nem kecsegtetett. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Még azok is inkább kételkedtek, mintsem reménykedtek, akik érdekeltek voltak a magyar-magyar viszony előremozdításában.

A kedvezménytörvény ugyanis még gesztusként sem volt különösebben értékelhető, legfeljebb egy darabka, szégyenlős koncesszió volt benne a kisebbségek irányában.

Kerültem az ezzel kapcsolatos állásfoglalást, és nem jelentett meglepetést számomra, hogy a magyar-magyar konstelláción a törvény fikarcnyit sem változtatott. Voltaképpen a kettős állampolgárság majdani bevezetése magyarázható a státustörvény eleve bekódolt kudarcából fakadó következményként is.

EGY REFERENDUM ELŐRE BORÍTÉKOLHATÓ EREDMÉNYE

A kettős állampolgárságra vonatkozó 2004-es magyarországi referendumot, tudjuk, megelőzte Zoran Živković szerb miniszterelnök meglepetésszerű gesztusa Szabadkán, amikor, már-már kihívóan, kijelentette, hogy nem ellenzi a kettős állampolgárság bevezetését. Ugyanakkor a Magyarok Világszövetsége által kikényszerített ügydöntő népszavazás az eleve elkönyvelt balsiker rubrikájába volt besorolható. Egy felkérés nyomán, 2004 december 5-én az Újvidéki Rádió stúdiójában ültem Csorba Béla társaságában, azzal a kínos föladattal, hogy kommentárral éljek a szavazás előre tudott eredményeit illetően. Nem kellett illúziókat szertefoszlatni, minden világos volt, bár akadtak olyan kisebbségi emberek is, akiken az elhagyatottság érzése vett erőt az eredmények láttán.

Mindeközben a népszavazás szituációja magán viselte a hatalmi konfiguráció, a pragmatikus erőtér nyomait, az eszközvonatkozások jelentéseit.

A 2002-ben váratlanul ellenzékbe szorult Fidesz számára a kettős állampolgárság intézménye újfajta kontextusba került, valójában felértékelődött, azaz, újdonsült helyi értéket kapott a regnáló szocialista hatalommal szembeni polémiában, és lehetővé tette a nemzeti diskurzus moralizálását. Létrejött a nagy választóvonal: egyfelől azok, akik támogatják a kettős állampolgárságot, másfelől azok, akik ellenzik ezt az intézményt, ennélfogva rájuk vetül az árulás árnyéka.

Gyurcsány szocialistái ugyanebben az időben egy olyan utánzó neoliberalizmussal próbálkoztak, amelyet esetleg, legalább egy kissé, ki lehet igazítani bizonyos szociális mechanizmusokkal – ha a költségvetés megengedi: ennek ősképe az az akkoriban szociáldemokrata neoliberalizmus néven befutott irányulás, amelyet nem utolsósorban Tony Blair brit miniszterelnök neve fémjelzett. Fából vaskarika, mondhatnánk, a neoliberalizmusba beágyazódó szociáldemokrácia rászedett mindenkit, saját magát is, jelenkori tehetetlen ügyködése pedig szükségszerű kifejletnek bizonyul. Ráadásul mindezt a periférián a bohózat elemeivel, a lidércfények játékaival kell elképzelni.

Gyurcsány önexponáló személye persze mindig alkalmas lesz arra, hogy Magyarországon a baloldal kísérteteivel ijesszék halálra az egyébként is örökösen rémült embereket. Holott amennyiben némi bepillantást nyerünk a megnyilvánulásaiba, akkor azt látjuk, hogy ő úgy adagolja a baloldaliságot, mint ahogy a nagybetegnek adják a kosztot, kiskanállal, szűkre mérten. Amikor megpróbálkozott valamiféle baloldali jellegű újraelosztási aktusokkal, elvégre mégiscsak baloldalinak mondták a pártját, akkor a nemzetközi közösség irányadó-nádpálcás szervei, lényegében a tőkeuralom kontrolláló mechanizmusai, intették meg és szabtak rá büntetést. Innen már csak a politikai bukás következhetett, és több mint tünet, hogy Gyurcsány akkor zuhant a mélybe, amikor a tőkés rendszer is válságba tántorgott, pontosabban, ezen válság kezdetén, jelesül 2010-ben. És innen következett persze a győzedelmes Fidesz retorikája, miszerint ő rántotta vissza, méghozzá az utolsó pillanatban, a szakadék felé rohanó magyar nemzet és a magyar gazdaság kocsiját.

EZ AZ ÉN ÉLVEZETEM, NEM ADOK BELŐLE!

Nem fogunk hálaadó imát mondani Gyurcsány Ferenc politikai visszatérése okán, és nem ő az, akit illetően, Pilinszky Jánossal együtt, azt fontolgathatnánk, hogy részvéttel szereti-e a hazát – ahhoz, tudniillik, igazságosság, gyengédség és felebaráti szeretet kell. Ám adódtak visszafordíthatatlan politikai károk az ő fellépéséből:

annak a sziklaszilárd magyar képzetnek a rögzüléséhez, hogy a nemzetről csak a jobboldal irányából lehetséges hitelesen szót ejteni, nemcsak a magyar történelem számos kanyarulata, de bizony Gyurcsány is alaposan hozzájárult.

Pedig mennyire nem felel meg ez a képzet a valóságnak: kéretik elolvasni, a jelenkor egyik legradikálisabb baloldali szociológusának, Wolfgang Streecknek az okfejtéseit – ő az, aki aggódik: darabokra hullik a kapitalizmus, mi meg itt rostokolunk mindenféle gondolat, alternatív eszme nélkül. És ő az, aki, szokatlan módon, szót emel a nemzetállam megőrzése mellett, amely ellentételezheti a fonák neoliberális határnélküliséget, és úgy beszél a nemzetről, hogy elévülhetetlen kulturális erőforrásokat lát benne.[1] Például.

Mindenesetre, Gyurcsány nem tett meglepő fordulatot 2017-ben, hovatovább, egyáltalán nem furcsa, hogy újra megpendítette, mégpedig ugyanazt a húrt: 2004-es álláspontja, amellyel arra hívott fel, hogy reteszeljék el az ajtót a követelőző magyar kisebbségek előtt, megegyezik 2017-es javaslatának lényegével. Mindkét esetben a jóléti sovinizmusra számított, amely van, létezik Magyarországon. Hagyjuk az olyan pszichologizáló jelzeteket, amelyek elintézik a dolgot a kádári szocializmusban leülepedett irigységgel. A jóléti sovinizmus arra a félelmi mechanizmusra épít, miszerint az idetóduló-betolakodó Másik elorozza az élvezetemet. Az élvezet olyan, mint egy tulajdon, ezért el is sajátítható: ne osztozkodjunk, azaz oszthatatlan az élvezetünk, tehát ez az élvezet csak az enyém vagy a miénk.

A kérdés az, hogy a késő kapitalizmus miért termeli újra olyan sikeresen ezt a félelmi mechanizmust, negyedszázaddal a rendszerváltás után.

Gyurcsány akkori, 2004-es költségcentrikus álláspontját, miszerint a határon túli magyarok a költségvetés csak egyik oldalát, nevezetesen a kiadási oldalt bővítik, csupán úgy magyarázhatjuk, ha egyszerre vesszük figyelembe, hogy milyen gazdasági környezetben lépett elő az akkori miniszterelnök, és hogy a félelmet felidéző érvei képesek voltak sok embert elérni.

Az, hogy a Magyarországra rátelepülő kisebbségiek kiszipolyozzák a derék munkában megőszült magyarokat, olyan ideologéma volt, amellyel a félelem minden erejét ki lehetett használni.

Emlékszem egy akkori ankétra, majd a sikertelen népszavazás után szinte azonnal megszervezett konferenciára a Magyar Tudományos Akadémián, ahol, mai szemmel nézve, naivan, erőltetett módon és tudományos terminológiába burkoltan magyarázgattam, hogy Gyurcsány manipulatív szándékú költségelemzése üveglábakon áll. A határon túli magyar kisebbségek és a magyarországi magyarok életszeletei sokfajta módon metszik egymást, a szűk input-output elemzés, és a nettó nyereségre való törekvés viszont, amellyel az akkori miniszterelnök élt, a magyar kisebbségeket költségkategóriákra egyszerűsítette.

A KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁG TILTÁSÁTÓL AZ ELKERÜLHETETLENSÉGÉIG

Amúgy óvatos híve voltam a kettős állampolgárságnak. Ha mérlegre tettem a pro és contra érveket, úgy mindig az állampolgárság melletti érvek győzedelmeskedtek, voltaképpen normatív érvek is szóltak a kettős állampolgárság mellett. Ma, önkritikus pillanataimban azért felülvizsgálom azt a gondolatot, amelyet akkor magam is átvettem, miszerint a kettős állampolgárság érvényre juttatása lassíthatja a kisebbségi kivándorlást, minthogy nem kell adminisztratív okok folytán Magyarországra költöznie annak, aki vállalkozni akar, hiszen ezt akár Vajdaságból/Szerbiából is megteheti. A kettős állampolgárságot éppen a többes hovatartozás és nem az etnikai mivolt esetleges affirmációjaként láttam.

De ma sem a kettős állampolgárság fennállását vélem oknak, csak feltételnek a lankadatlan kivándorlás kapcsán.

2004-ben még számos olyan ország akadt, amely tiltotta a kettős állampolgárság intézményét, például azzal a régi érveléssel élve, miszerint ezen intézmény lehetetlenné teszi a honvédelmi kötelezettség, a patriotizmus következetes érvényesítését. A jelenkorban viszont hosszan sorolhatnánk az olyan véleményeket, amelyek azt állítják, hogy a fönnálló feltételek között elkerülhetetlen a kettős állampolgárság globális térhódítása. És az azóta eltelt 13 évben, jónéhány, már akkor is létező, tendencia világosabban látszik, például, magának az állampolgárságnak a jelentései is módosultak mindenütt, így ökonomizálódott az állampolgárság fogalma, azaz az állampolgárság elsődleges feltétele a piacon átszűrt, a piac mozgásrendjébe becsatolható teljesítmény lett. Ez módosítja a felvilágosodásból ránk maradt állampolgárság-fogalmat. Ráadásul azóta, mármint 2004-óta bekövetkezett egy mélybe nyúló válság is, amely meghatározott jelentéseket újraírt, 2004 távlata még válságelőtti jelentésekbe volt beburkolva. Ám ez egy másik történet.

ELNYOMOTT FÉLELMEK MEGLOVAGOLÁSA

Visszatérve az időközben a politika színpadára visszavánszorgó Gyurcsány Ferenc szavazatkereső ötletére: megszerzett jogokat nem szokás visszavenni.

Arról, nyilván, sokat lehet vitatkozni, hogy mennyire méltányos a szavazati jog azok számára, akik nem adóznak, lehet arról disputálni, hogy az adózás a hovatartozás és a részvétel egyetlen formája-e, lehet továbbá morfondírozni azon, hogy egyáltalán mit jelent egy közösségben való részvétel, de az bizonyos, hogy a megszerzett jogok intézményének túlságosan komoly hagyománya van ahhoz, hogy egy egyszerű haszonelvű-kalkulatív gesztussal félre lehessen tenni.

Aki netalán azt hiszi, hogy Gyurcsánynak ezzel a javaslatával az a szándéka, hogy kikerülje a fenyegető magyar etnicizmus csapdáit, alaposan téved. Nem erről van itt szó, az ő magatartása nem azt célozza, hogy nem-etnikai alapokon ácsoljon hidakat magyar és magyar között. Van magyar etnicizmus, de azt nem Gyurcsány fogja lebontani.

Gyurcsány Ferenc cinikus igazsága, hogy beállítottsága továbbra is félelmetesen korrespondeál a jóléti sovinizmus létező magyar vállfajaival, amelyek lényege, hogy nem kell osztozni az élvezeteken, azaz a szociális jóléten. Persze tudjuk, nagyon is jól tudjuk, hogy a félelem az egész modernség legrettenetesebb affektusai közé tartozik. És ne becsüljük le a tényt, hogy a félelem mennyire markában tartja a deklasszálódástól rettegő középosztályt a kései kapitalizmus, pláne a félperifériás kapitalizmus körülményei között. Az a tény, hogy a Fidesz által nyolc éven keresztül, állami-ideológiai mechanizmusok révén érvényre juttatott nemzeti diskurzus ellenére is ott sötétlenek ezek a félelmek az elveszthető jólétet illetően, jól mutatja, hogy szerkezeti vonatkozásról van szó. Lényegében ez az egyetlen valódi tanulsága ennek a történetnek, azt ugyanis mindenki tudja, hogy nem a kisebbségiek döntik el a magyar választásokat.

Maga Gyurcsány Ferenc pedig nem jelenség, hanem tünet, ráadásul immáron európai szimptóma. Elnyomott félelmek a felfokozott konkurencia mechanizmusai kapcsán, ki nem mondott, de létező rettegés a munkahely elvesztésétől, egyéni és kollektív egoizmusok, centrifugális tendenciák, amelyek létező politikai alakulatokat roppantanak szét, eszmék szétmállása, ez jellemzi e kort. Az uralmon lévő világ azt a látszatot kelti, mintha a természetünknek megfelelő állapot részesei lennénk. Valójában fura epocha ez, amelyben

mindenütt a másság dicséretét szajkózzák, egyetemi kurzusokon szédülnek bele a másságtapasztalatok dicsőítésébe, miközben a jóléti sovinizmus virágzik. Még magyar-magyar vonatkozásban is.

Bárhogy is legyen, aki Gyurcsány Ferencen a szocializmus eszményét, mármint a szolidaritást kéri számon, rossz ajtón kopogtat: az ő beállítottságából a komolyan vehető szocializmus már régóta elpárolgott.

(Autonómia)

[1]              https://wolfgangstreeck.files.wordpress.com/2017/11/streeck2017_swr2_zukunft-der-nationalstaaten.pdf