Immáron nyolcadik hete gyülekeznek Belgrádban az ellenzéki és a hivatalos politikától független csoportosulások, hogy hétvégenként átlyuggassák a szürkén szivárgó időt és hangot adjanak az elégedetlenségnek. A szerbiai helyzet sok iszapot kavar, de az elégedetlenség hőfoka újabban akkor hevült forrásig, amikor a múlt hónapban brutálisan megtámadtak egy baloldali politikust és a kíséretét. Nem mintha korábban nem lett volna elég ok a nyugtalanságra, Szerbiában durván zajlanak a dolgok, az ököljog érvényesül. Az elégedetlenség hullámzása sokszor kapcsolódik valamilyen triviálisnak tűnő dologhoz: egy figyelemre méltó elméletíró, Jacques Ranciėre mondja, hogy a lázadásoknak sokszor nehéz megragadni a közvetlen okát, ám mindig rendelkeznek logikával. Mindenesetre,

a fennálló hatalommal szemben álló rétegek Szerbiában az említett inzultusokban és atrocitásokban az általános konstelláció lenyomatát ismerik fel, és azt hangoztatják, hogy a hatalom nem vétlen, ellenkezőleg, mintákat ad az erőszak gyakorlásához.

Itt már azonban vissza kell pillantanunk néhány mondat erejéig: a jelenleg regnáló, régimódi névvel bíró haladók hét éve kormányoznak. Legerősebb emberük, a jelenlegi köztársasági elnök személye összegabalyodott a párttal. A korábban uralkodó demokraták, a belgrádi jómódú kerületek csemetéi, akik, igazolatlanul, szociáldemokratáknak nevezték magukat, elvéreztek a 2008-as válság folyamataiban. És szétzilálódtak belső gyengeségeik okán is, azóta pedig a szerbiai ellenzéki politizálás légüres térben mozog.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni: a haladók jelentékeny nemzetközi, pontosabban amerikai hátszéllel kerültek nyeregbe. Európa ezen a vidékén a nagyhatalmi beavatkozás közismert tény, ám ezt, legalábbis valamelyest, illik elrejteni. Itt azonban fütyültek a látszatra, Montgomery, a mandátuma lejárta után sem távozó amerikai nagykövet a haladók hivatalos tanácsadójává avanzsált, majd a világelit találkozóhelyén, Davosban fennhangon dicsérte a jelenlegi köztársasági elnököt mint a konszolidálódó Szerbia egyedüli vezérét. Világos jel volt ez: a nagyhatalmak balkáni ügyintézői úgy látták, hogy az értelmiségi pózban megjelenő demokraták nem rendelkeznek olyan lehetőségekkel, hogy hozzájáruljanak a régió feszültségeinek csillapításához. De van itt valami lényegesebb is: a nagyhatalmak ezzel a mentori gesztussal azt is kinyilvánították, hogy új emberek kellenek a posztháborús és válság utáni Szerbia tőkefelhalmozási ciklusainak irányításához. A tőke újabb kivitelezőket keresett és talált. Beszélhetünk naphosszat Vučić egyéni leleményeiről, diabolikus politikai képességeiről, letaroló politikájáról, kolosszális színeváltozásáról, arról, hogy birtokba vette Szerbiát, s akkor sem értünk semmit, ha nem vesszük figyelembe, hogy a tőke nemzetközi dinamikájában Szerbiának milyen szerep jut. Szerbia ugyanis peremország, a tőkés világrend perifériáján helyezkedik el, de egyúttal újfajta lehetőségeket nyújt a tőke térfoglalására.

És mindezzel további formákat nyert az egykori szerb szélsőjobboldal konverziója is, hiszen a haladók vezérkarának fontos személyiségei a kilencvenes, vérgőzös, háborús évek kulcsszereplői voltak. Az olyan személyek, akik korábban a szélsőjobb terepein mozogtak, vagy az olyan, halált ünneplő kiadványok, mint a Velika Srbija (Nagy Szerbia) szerkesztői voltak, a fordulat után elkezdték buzgón tanulmányozni az európai integráció fejezeteit, és gyorsan az ideális Európát szajkózó technokratákká vedlettek át.

A szélsőjobboldaltól az Európa-vezérelt technokráciáig, amely büntet mindenkit új megbízatása okán, aki nem alkalmazkodik: nem fejez-e ki ez az ív sok mindent Európa ezen vidékéről? A tőke önértékesítő logikája felől nem lényegesek az erőszakos, a radikális múlt darabkái, az egykori praxis, az erőszakra való felhívások sorozata, csakis a jelen a meghatározó.

Belejátszott mindebbe az a nemzetközi hatalomtechnikai meggondolás is, miszerint a szerbiai nemzeti érzület szempontjából oly fontos koszovói kérdéshez sokkal jobban tudnak hozzáférni olyan személyek, akiket kevésbé érhet a vád, hogy nemzetközömbösek és kompromisszumaikkal elveszejtik a végveszélybe sodródott szerb nemzetet. A haladók elöljárói, akik egykoron mélyen belemerültek a posztszocialista nacionalizmus bellicisztikus gyakorlásában, valóban betölthették ezt a szerepet. Hovatovább, roppant leegyszerűsítenénk a kérdést, ha nem ismernénk el, hogy, még ha állandóan lebegtetve is a megoldásokat, ezen a téren tettek is olyan lépéseket, amelyektől az elődök, a demokraták ódzkodtak. Általuk megmozdult valami Koszovót illetően, azaz

a jelenlegi köztársasági elnökhöz fűződnek olyan megnyilvánulások, amelyek elképzelhetetlenek voltak az amúgy tévesen kozmopolitának tartott demokraták távlataiban.

Ne felejtsük el, hogy mindez a nemzetköziek által kijelölt feladat részeleme volt, mármint az, hogy valamiképpen alá kell rendelni a szerb érdekek egy részét a nemzetközi tőke logikájának. Ha a köztársasági elnök csupán ismételte volna a demokraták észjárását, elveszítette volna nemzetközi mentorait is, és szétmállott volna az Angela Merkelnek kezet csókoló Vučić hitele is.

Így fogott bele a küldetéstudatos köztársasági elnök Szerbiának az európai unióba való újabb beterelési fázisba, így indította el kemény neoliberális programjait az erőszakos takarékosság kapcsán foganatosított intézkedésekkel fűszerezve. Mindezt tette volt agresszív médiapolitikával, nem szűnő propagandával, a neoliberális ideológia durva adagolásával és ellenfelei kíméletlen lehengerlésével. Amúgy is, a sajtó erőviszonyait jól ismerő köztársasági elnök, az egykori élénk médiaszereplő tudja, hogy mily üregesek a demokrácia falai, és hogy hogyan lehet kihasználni a sajtót az ellenfelek semlegesítésére, továbbá hogyan lehet kordában tartani az újságírót. Az itt szóba hozott egykori amerikai nagykövet, láttuk, rendkívüli vezérként mutatta be a világnak a köztársasági elnököt: Vučić maga is ebben a szerepkörben látja magát, idomul a kijelölt pozícióhoz, pontosabban, az áldozathozó-szolgáló vezér pozícióját rendeli magához, aki naphosszat a nemzet progresszióján fáradozik, főképp azokban a pillanatokban, amikor a nemzet, bűnös módon, pihenést keres. Ne becsüljük le a kapacitásait: hatalomtechnikai képességei erőteljesebbek, mint elődei kalkulatív-hatalmi teljesítményei, szemmel láthatóan jobban kézben tartja és eredményesebben irányítja az állam erőszakszervezeteit, mint a korábbi hatalomtartók. Döntése, hogy önértelmezése szerint egy homoszexuális nőt helyezzen a miniszterelnöki székbe, méghozzá egy olyan személyt, aki minden tekintetben alkalmas elgondolásainak véghezvitelére, csak egy parányi megnyilvánulása a körültekintő hatalmi technikának. Gyakori önsajnáló retorikai fordulatai a munka ideológiáját dicsőítik, és ostorozzák az úgymond szerb néplélek eredendő lustaságát, ám nem nehéz belátni, hogy ezzel csak a tőke szekerét kívánja előremozdítani.

Az, hogy a haladó, tőkevezérelt rezsim nem munkáspárti, aligha jelenthet meglepetést. A köztársági elnök és emberei a tőke pártján állnak, a munkások életkörülményeit csak annyiban veszik figyelembe, amennyire ez hatalmuk újrateremtéséhez szükséges.

Az olyan törvényeket, mint a magyarországi túlóratörvény, Szerbiában már régen életbe léptették: nem véletlen, hogy a haladó hatalom első lépéseinek egyike a munkatörvény megváltoztatása volt, természetesen az úgynevezett munkavállalók kárára. A haladók valójában bevezették a tőke logikáját a jogba. Amikor, mondjuk, 2015-ben rendeletileg megnyirbálták a közszférában dolgozók fizetését, akkor mindhiába tiltakoztak egyes jogászok, hogy ez valójában rejtett adót jelent, márpedig adót csak külön törvénnyel lehet bevezetni, a hatalom figyelmen kívül hagyott minden tiltakozó-bíráló okfejtést. Igaz, azzal az ígérettel történt mindez, hogy a kierőszakolt takarékosság ezen formája csak ideiglenes jellegű, és csupán 2017 végéig tart. Jelenleg éppen 2019-ben járunk, és az év elején még csak újabb ígéretek hangzottak el. És Szerbiában régi témának számít a munkások biztonsága, szembetűnő az állam tehetetlensége/érdektelensége ezen a téren, a nem túlságosan ellenzéki Politika számolt be arról, hogy tavaly 53 ember halt meg a munkahelyén, és a halálesetek 60%-a építőipari tevékenységekkel kapcsolatos. Mostanság, amidőn az állam, nem utolsósorban, egy hatalmas belgrádi vízi projektum beindításával a nemzetközi tőke egy részének udvarol, a kérdés kulminál, építőipari munkások halnak meg, méghozzá rendszeresen. Hiszen fontosabbnak bizonyul a tőke logikájának érvényesítése, mint a munkások biztonsága, a tőke ácsolja a jövőbe vezető hidat. Jellemző, hogy a köztársasági elnök fennhangon dicséri a nemzetközi tőke egyes frakcióit, azt állítván, hogy nagylelkűen figyelembe veszik a szerbiai munkások méltóságát. Mintha ez egyáltalán a nagylelkűség gyakorlásának kérdése lenne! Mintha nem éppen a törvényeknek kellene szavatolni minden ember méltóságát!

Aztán, amióta a szerb hatalmi szerveknek adatokat, ankétok révén begyűjtött faktumokat kell szolgáltatni európai intézményeknek (Eurostat), egycsapásra világossá vált, hogy az az állítás, miszerint Szerbia Európa legegyenlőtlenebb országa, nem pusztán frázis. Hovatovább, még olyan kutatás is napvilágot látott, amely arra az eredményre jutott, hogy

a szerbiai egyenlőtlenség mértéke túlszárnyalja az amerikai egyenlőtlenség szintjét.

Nem mintha ezt nem lehetett volna korábban is sejteni, de a mérőszámoknak van egy különös meggyőző erejük. És micsoda abszurdum: a neoliberális közgazdászok úgy állítják be a dolgokat, hogy Szerbiában a szocializmus maradványai okán nem gördül előre a gazdaság szekere. Mintha az önigazgatás ravasz, álnok szelleme még mindig megszédítené az embereket, és nem képesek fegyelmezetten eleget tenni a piac követelményeinek. Mindeközben az örökösen mennyországi lehetőségeket ígérgető hatalom arra hivatkozik, hogy az átlagfizetés nő, holott köztudomású, hogy a kirívó egyenlőtlenségek kemény világában az aritmetikai közép inkább eltakarja, mintsem megmutatja a lényeget.

Ha érvényes egyes szociológusok azon állítása, miszerint a késő kapitalizmus valójában refeudalizálódott, akkor ez Szerbiára hatványozottan érvényes. Az egyenlőtlenség különféle formái ugyanis premodern állapotokat idéznek, ez egy refeudalizálódott ország, felgyorsuló demográfiai apadással, amelyből folyamatosan iszkolnak kifelé az emberek.

Szinte fölösleges mondani, hogy a refeudalizáció, az egyenlőtlenség eszkalációja világjelenség, ezzel senki nem tud/akar kezdeni semmit, ám a szerbiai méretek ijesztőek.

És ha tekintetünkkel végigpásztázzuk az elmúlt évek dinamikáját, akkor az tűnik ki, hogy se szeri, se száma a különféle sztrájkoknak, a megszorító intézkedésekkel kapcsolatban kirobbanó tiltakozásoknak, a nemzetközi tőke drákói intézkedéseivel szemben megfogalmazott rebellióknak.

Voltaképpen folytonosan fodrozódik az elégedetlenség. Így a jelenlegi tüntetési hullám csak egy részlete az állandósult elégedetlenségnek, mindez csak újabb menete a korábbi folyamatoknak.

Nem furcsa, ennélfogva, hogy mindez állandóan újrakezdődik, már régóta ilyen szelek járnak Szerbiában. Emlékezzünk csak arra a hosszan tartó tüntetéssorozatra, amely az elnökválasztás alkalmával tört felszínre.

Ám amikor a köztársasági elnök provokáló-lenéző módon odadobja a tüntetőknek, hogy „akkor sem tárgyalok veletek, ha ötmillióan lesztek”, nos, ezen gőgös megnyilatkozása nem légből kapott. Egyelőre az elnök élvezi a nemzetközi tőke bizalmát, egyelőre mentorai a vállát veregetik, elvégre tüntetések mindenütt vannak, ez afféle szeplő a kapitalizmus arcán. És hát persze Vučić bármikor hivatkozhat arra, hogy az őt dehonesztáló bírálatok akadályozzák a szerbiai integrációs folyamatokat. Ellenfelei ezért dadognak túl sokszor, s alkalomadtán a keblére is borulnak, méghozzá látványosan, hiszen az európai integráció szentsége mindent felülír. Az, aki szót emel a haladók ellen, az eleve a progressziót kárhoztatja. Hiszen minden haladópárti lépés Európa nevében történik.

A vučići Szerbia külpolitikai manőverezési tere igen szűk: túl sok minden függ a mentoroktól, a nemzetközi tőke beállítottságától, a Nemzetközi Valutaalap fegyelmező-nádpálcás fellépésétől, marad egy kis egyensúlyozási terep a Nyugat és Oroszország között, főképp érzelmi okokból, hiszen világos, hogy az oroszok aligha tudnak többet nyújtani, mint a nyugatiak.

Ám a belpolitikában a köztársasági elnök még mindig támadólag léphet fel: hathatós támogatóival a háta mögött egyszerre csapkodhat balra és jobbra, folytathatja a neoliberalizmus és a posztszocialista nemzetféltés ötvözeteinek gyártását, és persze apríthatja az ellenfeleit.

Mindenesetre,

az elégedetlenség Szerbiában régóta kétségbeesetten keresi kifejezési formáját, miközben híján vagyunk egy olyan ellenzéknek, amely autentikus módon formába önthetné a protest-érzületet.

A szerbiai elégedetlenség politikai kereteket keres. A jelenleg felizzott belgrádi tüntetéseket semmiképpen sem lehet leegyszerűsíteni a gyatra ellenzéki politizálás fordulataira, sokkal több ez annál, ám mégsem lehet az ellenzék ténykedésétől elszakítani. Így nyer különös fontosságot a tény, hogy obskúrusnál obskúrusabb szélsőjobboldali pártok jelennek meg a porondon, amelyek egyszerre élnek szélsőjobboldali fantáziákkal Koszovó, és misztifikáló hivatkozásokkal valamiféle európai értékek kapcsán, így lesz fontossá, hogy elévült politikusok hamis baloldali csoportosulásokkal együtt tetszelegnek a színen, és abban reménykednek, hogy újraéledhetnek. Nos, ilyen és hasonló alanyok mozognak a tüntetések körül, és megpróbálják kisajátítani a motivációkat, az alulról jövő impulzusokat. Vučić parlamenti ellenzékétől szinte semmit sem lehet várni, úgy fest, hogy ezen ellenzéki megnyilatkozások inkább a köztársasági elnök malmára hajtják a vizet.

Megmozdultak az egyetemi tanárok is, különösképpen Belgrádban, akik nagy része már eleve gyanúperrel méricskélte a vučići politikát. Voltaképpen a köztársasági elnök korábban több ízben panaszkodott is, hogy nem tudja maga mögött az értelmiségiek rokonszenvét. De ne feledjük a tényt, hogy a legutóbbi elnökválasztás alkalmával megannyi értelmiségi nyilvános-deklaratív, hatalomhoz lojális gesztussal élt, ugyanis kiáltványban tette közzé, hogy csakis a jelenlegi köztársasági elnököt tudja elképzelni a hatalom kormányosaként. Eszerint igen bonyolult az értelmiségi erőtér. Ne kapkodjunk a következtetésekkel, az értelmiségi versus Vučić-képlet felírása elnagyolt lenne. Ráadásul az említett elégedetlenkedő tanárok megnyilatkozásainak nagy része nem is lényegbevágó, sokszor inkább felületkarcolás történt. Valójában a legtöbbet a belgrádi bölcsészkar szociológusaitól lehetett hallani, ők voltak azok, akik igazán mélyre nyúltak, és szóba hozták az egyenlőtlenség által kivájt szociális árkokat, a szolidaritás szisztematikus rombolását, az oligarchikus szerkezetek állandósulását, a társadalom lelketlenné válását.

Van tehát harag, van feltorlódott düh, van félelem, van nyugtalanság, van szabadság- és méltóságéhség, és van egy irányvesztett ellenzék, amely jelenlegi létezési alakzatait illetően csak a fennálló hatalmat erősíti.

Egyfelől bővül az elégedetlenséget kifejezők tábora, sokrétű folyamatok bontakoznak ki, különféle hozadékai lehetnek még a tüntetéseknek, másfelől az ankétok még mindig a köztársasági elnök erőnyerő pozíciójáról, és erős hatalmi helyzetéről adnak hírt. Valójában a helyzet nem nélkülözi a képlékenységet: a köztársasági elnöknek tudnia kell, hogy a szerbiai folyamatok milyen kanyarulatokat teremtettek az elmúlt két-három évtizedben. Be nem váltott ígéretei, hatalmi technikája, a neoliberalizáció erőltetett menete bármikor lángra lobbanthatják az elégedetlenség szikráit.

A tüntetők kitartása figyelemre méltó, ám a csillagállás pillanatnyilag nem kedvező a számukra, nemzetközi segédletre ne számítsanak. Az emberek hétvégenként elindulnak, de még nem tudják, hogy hova. Hacsak nem változik valami, de ez csak akkor történhet meg, ha a tüntetők a politizálás újabb formáit találják meg.

(Autonómia)