Szerző: CSILLIK Blanka

A Kanadában élő Eva Mochát Zentán mindenki Balassy Évikeként ismeri. Miután megszerezte a fogtechnikusi oklevelet, nem sokáig tétovázott. Először Svájcban próbált szerencsét, a tengeren túlra pedig már úgy repült, hogy tudta, vár rá a munka egy magyar fogorvosnak köszönhetően. Küzdelmei, életének fordulatai filmbe illőek. Éva 13 éve él Kanadában, és bár kötődik szülőföldjéhez, egyáltalán nincs honvágya.

MESEBELI GYEREKKOR – KORCSOLYÁZÁS A BEFAGYOTT TAVON, GÖRKORIZÁS A SZERB TEMPLOM ELŐTT

Évának irigylésre méltó gyerekkora volt. 11 évvel később született, mint a nővére, ezért, mint meséli, édesanyja tulajdonképpen két egyke gyereket nevelt. „Neki az volt a missziója, hogy körülöttem minél több gyerek legyen. Azok voltak a legszebb telek, amikor befagyott a tó. A termoszban tea, forró csoki, uzsonnára zsíros kenyér. Mentünk korcsolyázni, szánkózni, nyáron a Tiszára strandolni, csónakázni. Mindig volt valami élménydús program.”

Kanadában azonban nem egészen olyan felnőni, mint ahogyan azt az amerikai filmek alapján elképzeljük. Az európai városokhoz képest eleve más a tér elrendezése, ott leginkább a parkokba járnak a gyerekek. Éváék annak idején összeverődtek a barátokkal és együtt besétáltak a városközpontba fagyizni, vagy éppen a szerb templom elé görkorcsolyázni. „Nekem fantasztikus gyerekkorom volt, annak ellenére, hogy a háború alatt nőttem fel” – emlékszik vissza.

KELL EGY KAPÓS SZAKMA

Miután elvégezte a gimnáziumot, fogtechnikusi oklevelet szerzett Hódmezővásárhelyen. Több oka is van annak, hogy miért pont az akkoriban népszerű hároméves képzésre esett a választása: „Nálam az volt a kritérium, hogy olyan szakma legyen a kezemben, amivel azonnal tudok pénzt keresni. Apukám azt mondta, nekem olyan ügyes a kezem, ez a precíz munka passzolna hozzám. Szerettem a művészeteket, de a tudományt és az egészségügyet is. A fogtechnika mindezeknek az ötvözete.”

Éva először ott próbált szerencsét, ahol „kolbászból van a kerítés”: Svájcban élő nagynénjénél töltötte a nyarat. Ő elintézett számára egy gyakornoki helyet annál a fogorvosnál, akihez járt. Később mindenhová beadta önéletrajzát, de sajnos sehonnan sem érkezett megkeresés.

Ekkor döntött úgy, hogy követi Kanadában élő nővére példáját. 17 éves korában meglátogatta őt, és azonnal beleszeretett az országba. Persze testvére igyekezett gyorsan kijózanítani, miszerint így turistaként valóban nagyon szép és jó minden, de egészen más lesz majd a helyzet, amikor dolgozni is kell. Ám Éva szerint nem lett más. 2008-ban költözött ki végleg Kanadába, és soha egy percig nem volt honvágya. Bár ő ettől korábban sem szenvedett, mint mondja, „akárhova mentem, táborba, vagy bárhová is utaztunk az osztállyal, sohasem akartam hazamenni”.

A FELKÉSZÜLTSÉG ÉS A LEHETŐSÉG SZERENCSÉS TALÁLKOZÁSA

Évát meglehetősen lesújtotta, amikor nem sikerült munkát találnia Svájcban. Az éppen Kanadában vendégeskedő apukájának elsírta bánatát, aki mindenáron szeretett volna neki segíteni. Elővette a telefonkönyvet, és addig böngészte a fogorvosok névjegyzékét, amíg egy magyar doktorra nem bukkant. Eljuttatott hát neki egy kézzel írott levelet, a lányának pedig megadott egy e-mail címet. Hetekig nem érkezett válasz, ám pont azon a napon, amikor Éva hazaért a belgrádi konzulátusról – zsebében a kanadai vízummal – ott várta a távoli orvos levele. A próbaidő leteltével felvették a laborba, ahol egy hihetetlen társaságba csöppent. „Nagyon szerettem ott dolgozni, külön élmény volt minden nap. A főnökömtől kezdve az összes munkatársamig mindenki annyira jófej volt. A mai napig hiányoznak.”

AZ, HOGY EGY NYELVEN BESZÉLÜNK, NEM ELÉG

Amikor kikerült Kanadába, Éva, mint oly sokan, kereste a saját kultúrájába tartozók társaságát. „Úgy éreztem, milyen jó lenne, ha magyar barátokra találnék itt, de végül az derült ki, hogy a közös nyelv nem elég. Az, hogy mindketten ugyanabból a kultúrából származunk, még nem alap a barátságra.”

Így, érthető módon, érdeklődése a kanadaiak felé fordult, hiszen, valljuk be, ott belőlük van a legtöbb. Egy év egyedüllét után kedve támadt kicsit kimozdulni. Ki is szemelt magának egy közeli nyugdíjas klubot, ahol minden szombaton élő dzsesszzene szólt. Éva mindig is nagy rajongója volt a tradicionális dzsessznek, és amíg otthon csak minden szökőévben sikerül eljutnia egy-egy dixieland-koncertre, addig Észak-Amerikában, a műfaj szülőhazájában, ez viszonylag gyakori jelenség. A nyugdíjas klub egyik szegletében megjelent pár fiatal, akik swingelni kezdtek, és az akkor 23 éves Éva a koncert után odament hozzájuk, hogy megérdeklődje, hol lehet ezt a táncot elsajátítani. Ők elhívták magukkal egy buliba, „a többi pedig már történelem”. Életre szóló barátságok köttettek, és későbbi férjét is ennek a kedvtelésnek köszönhetően ismerte meg: felkérte egy táncra.

Kanadában a mai napig remekül érzi magát, élvezi, hogy ott minden működik, az emberek betartják a törvényeket, és ez előnyükre válik. „Minden könnyebb így, hiszen bármit el tudsz intézni, nem az van, mint otthon.” Haza ritkán jár, de akkor hosszabb időszakokra, és úgy érzi, addig, amíg élnek ott szerettei, igenis érinti, hogy mi történik a szülőföldjén. Zenta továbbra is az otthona, és amíg bármi odaköti, vissza fog járni, valószínűleg örökké. Mert ezt a köteléket lehetetlen elvágni.

A beszélgetés elérhető a Podcast.rs csatornán, de a Spotify-on, a Google Podcasts és az Apple Podcasts alkalmazások segítségével is meghallgatható.