Lelőtték a legjelentősebb magyarországi ellenzéki lapot, a Népszabadságot. Mindez olyan hirtelen történt, hogy még a dolgozói is csak a sajtóból értesültek róla. A lapkiadást leállították, a szervereket lekapcsolták (csak a kezdőlapjuk működik, de ott is csak egy sajtóközlemény olvasható), a munkatársakat kirúgták vagy kényszerpihenőre küldték. A tulajdonos Mediaworks Zrt. a lap csökkenő példányszámával indokolja a lépést (talán emlékszünk, nálunk ugyanezzel az indokkal váltották le a Magyar Szó előző főszerkesztőjét, és ültették a helyére Varjú Mártát, aki aztán kritikátlan pártközlönyt csinált a közpénzen fenntartott napilapból). A diplomatikus szövegben akad néhány kétértelmű mondat, ami támpontot nyújthat az értelmezéshez, mint például:

„(…) A Népszabadság esetében ez idáig sajnos nem sikerült megteremteni a pénzügyi eredményességet. Ennek, a jövőbeli sikeres üzleti modell meghatározása útján történő elérése a menedzsment kiemelt feladatát kell, hogy képezze.

A jelenlegi üzleti modell működtetésével a Népszabadság a teljes cégcsoport eredményeit negatívan befolyásolja, és ez várhatóan hosszú távon így maradna, amennyiben működése nem kerül teljesen új alapokra.”

A nem közpénzből működtetett médiumok számára a reklámok jelentik a legfőbb bevételi forrást. Egy olyan közegben, ahol a hatalom erőszakosan, a törvényhozás szintjén hozza helyzetbe a saját gazdasági holdudvarát, és egész pályás letámadást folytat a független sajtó, ill. a független civil szervezetek ellen, nem egy jövedelmező vállalkozás kritikus hangú lapot kiadni, hisz abban kevesen mernek hirdetni. A közlemény szerint 9 éve veszteséges a Népszabadság. De a lelövésének időpontja a véletlen szülötte lehet-e? A kvótareferendum eredménytelensége többek között azt mutatja, hogy a brutális, évek óta tartó, központilag irányított agymosás ellenére az ország kétharmada nem állt a Fidesz mellé.

Fideszes szempontból nézve tehát még mindig túl sok az ellenzéki hang a médiatérben, még mindig túl sokan foglalkoznak Orbán sleppjének óriási lopásaival.

Márpedig egy évtizedekben gondolkodó, demokráciának hazudott, illiberális diktatúra kiépítését ez a tény aligha segíti. Tenni kell hát valamit. A kétharmados törvényhozói hatalom tökéletes eszköz arra, hogy bárkit befojtsunk a piacon, hiszen mindenkire lehet személyre szabott törvényt írni.

„A jövőbeli sikeres üzleti modell” Magyarországon csak a Fidesznek való behódolás lehet, hiszen „a jelenlegi üzleti modell működtetésével a Népszabadság a teljes cégcsoport eredményeit negatívan befolyásolja”. Magyarul máris olyan eszközöket vethettek be a háttérben, amelyek a Mediaworks Zrt. ellehetetlenítését szolgálják. Szerencsére a menedzsment időben kapcsolt!

Nézzük egy kicsit nagyobb távolságból, kicsit globálisabban a mindenkori hatalom és a kritikus hangok viszonyát.

„A hatalomnak szüksége van az ellenzéki visszajelzésre, hogy minél szélesebb konszenzus mellett irányíthasson, minél inkább elfogadható legyen a munkája a többség számára, még azok számára is, akik nem a hatalmi pártokat támogatják” – így hangzik az idealista megközelítés. E szerint a mindenkori hatalom és ellenzék kéz a kézben, egymást támogatva és erősítve, az isten adta nép érdekeit, jólétét mindenek fölé helyezve próbálja a lehető legjobbat kihozni az aktuális kormányzati ciklusból, és a köztük levő viták leginkább elvi síkon, a prioritások meghatározása körül zajlanak. Egyszóval a racionalitás talaján mozogva a hatalom és az ellenzék számára is egyértelmű, hogy mi a logikus lépés, mit kell tenni, mi lenne az igazságos, és maximum azon kapnak hajba, hogy mivel kezdjék a problémák megoldását.

A működő, nyugati demokráciákban a két oldal egymás számlájára megfogalmazott kritikája épp ezért belül marad bizonyos retorikai kereteken, nem szolgálja az örök harag létrejöttét, a társadalom kettészakítását. Ha a hatalomnak igaza van egy kérdésben, akkor úgyis hiteltelen az ellenzék kritikája, ha pedig téved, akkor az ellenzéki visszajelzés – amely a közmédián keresztül is eljut a szavazókhoz – segítheti a korrekciót.

Melyik hatalomnak nincs szüksége visszajelzésre, melyik nem tűri az ellenzéki kritikát? Nagyon egyszerű a válasz: amelyik lop.

A közvagyon szétlopása – még akkor is, ha de jure legálisan zajlik (pont a személyre szabott törvényeknek köszönhetően) – a hatalmi pártok támogatóiban is visszatetszést kelt, aminek következménye az adott párttól való elfordulás, hosszabb távon pedig a hatalomból való kiszorulás. (És hát Orbániában nem egy-egy zacskó mogyorót tesznek zsebre stikában a haverok, hanem száz milliárdokat.) Ennek tudatában kinek hiányzik, hogy az olyan ügyletekről cikkezzen az ellenzéki sajtó, amelyekben az állami vagyon (értsd: mindannyiunké) „elveszti a közpénzjellegét”?

Természetesen van az a szellemi szint a választópolgárok bizonyos körében, ahol ez nem csak, hogy elnézhető, hanem egyenesen büszkeségre ad okot. „Amazok is loptak” – hangzik az erkölcsi felelősség alól felmentő szólam, amelyik nem csak azért elkeserítő, mert normálisnak tartja, hogy erkölcstelenségre erkölcstelenség a helyes válasz, hanem azért is, mert sugárzik belőle a naiv ostobaság: annak a felismerésnek a hiánya, hogy amiként „amazok” is tőlünk loptak, ugyanúgy tőlünk lopnak a „mieink” is.

Nagyon könnyű belátni, hogy a mindenkori hatalomra nézve a mocsok napvilágra kerülése jelenti a legnagyobb veszélyt. Ha nem lenne ez a mocsok, akkor nem kellene tartani az azt kiteregető sajtótól sem!

És ha a lopási gyakorlaton nem óhajt változtatni az erkölcsileg teljesen lezüllött hatalom (márpedig nem óhajt!), akkor – erkölcsi lezüllöttségével összhangban, illetve annak természetes logikája mentén – megpróbálja befojtani a kritikus, központi manipuláció ellen beoltott, polgártársaikat az össznépi pszichózisból felébreszteni próbáló hangokat.

Ennek vagyunk most is a tanúi. Ha valóban 9 éve, 2007 óta veszteséges a Népszabadság, akkor az pont most kezdte el zavarni a tulajdonos Mediaworksöt? És hogy erre az volt a „megoldás”, hogy egyik napról a másikra lekapcsolták a lámpát a szerkesztőségben?

Mesebeszéd, gyerekek. Megzsarolták őket valamivel (pl. az egész cégbirodalom befojtásával), hogy most már kuss legyen.

Magyarország, 2016. Rest in peace, Népszabadság.

UPDATE: Az időközben kiszivárgó hírek alapján úgy tűnik, nem a Mediaworks befojtásával oldja meg a Fidesz a Népszabadság nevű problémát, hanem a felvásárlásával.

(Autonómia)