A Magyar Mozgalomról – írta nemrégiben Losoncz Alpár – sok mindent nem tudunk még, a szereposztás folyamatban van, ez egy átmeneti-tapogatózó időszak, így hát a végérvényes ítéletektől nem árt óvakodnunk. Valóban, az utóbbi két hónapban nem sok olyasmit hallottunk, amiről érdemes lenne gondolkozni vagy beszélni. Persze vannak figyelemre méltó kivételek, ilyenek mondjuk a tudás és szakértelem unos-untalan hangoztatott jelszavai.

Csak a Hitvallásban öt helyet találunk, ahol ezek a szavak vagy szinonimáik előfordulnak. „Hiszünk a tudomány és a szakértelem fontosságában” – olvashatjuk – „hisszük és valljuk, hogy a magyarság megmaradásának és gyarapodásának a legfontosabb eszköze a minőségi oktatás, a tudás és képzettség erősítése, a tömeges felvilágosodás pedig haladásunk egyetlen hatékony eszköze. (…) Elfogadhatatlan a kontraszelekció”, képtelenség, hogy az előmenetel során a „szakértelem nem kívánatos. Amit választunk: a butítás helyett a tanítást.”

S végül, a szakértelem: erény – olvashatjuk.

Nem érdemes tovább sorolgatni.

Ami világos, hogy

a Magyar Mozgalomban nem csak a magyar kártyát akarják megjátszani, vagyis, ha úgy tetszik, nem elégednek meg azzal a régi elbeszéléssel, amely szerint egy kisebbségi politikai szerveződés csak a „zászlóra” építhet, a legitimitásának pedig csakis az lehet az alapja, hogy az, ami: kisebbségi.

A gondolat, hogy nem elég erre a bizonyos magyar kártyára játszani, természetesen nem eredeti. Ahogy mindig, most is érdemes a közelmúltba tekintenünk. A legjobb példa talán a vajdasági magyar pártok viszonyulása a gazdasági kérdéshez, ill. pontosabban ahhoz, hogy van-e ilyen a világon egyáltalán, hogy gazdasági kérdés.

1989 után az akkori cselekvő magyaroknak végig kellett gondolniuk, hogy mit tartanak az átmenetről, a társadalmi tulajdonról, és arról, hogy az új tendenciával, vagyis a neoliberális fejlődéssel tudnak-e egyáltalában bármit is kezdeni. Végig kellett gondolniuk, hogy dolguk-e hozzászólni a szociális kérdésekhez, vagy elegendő, ha a magyar közösség tágan értelmezett kulturális ügyeire koncentrálnak.

Miután a történelmi VMDK vezetői ez utóbbira hajlottak, nem más, mint a közgazdász Kasza József volt, aki elsőként fölvetette, hogy vállalkozásokat kéne beindítani, gazdasági programokat kéne papírra vetni és így tovább. Húsz évvel később, amikor megjelent a Magyar Mozgalom, az interneten már olvasható a VMSZ Gazdaság- és Területfejlesztési Stratégiája.

Röviden: fölülkerekedni látszik az a nézet, amely szerint mégiscsak nem árt, ha többről szól a kisebbségi politizálás annál, hogy kisebbségi. A középpontba pedig a szakértő karaktere került.

De ki is ő pontosan?

A szakértő az, akinek a tevékenységében elválik egymástól morál és tudomány, érték és tény, ő ismeri föl a társadalmi és gazdasági folyamatok törvényszerűségeit, mutatóujját a közösség ütőerére illesztve kitapintja, mi lesz, s merre haladunk, s ő az, akiben bíznunk érdemes, elvégre tud, s a tudás jobb, mint a nem-tudás.

Az egész elgondolás persze meglehetősen problematikus.

Egyrészt aki szakértelemre hivatkozik, depolitizál. Ez nem is lehet másképp, elvégre a szakértőben definíció szerint olyan tudás ölt testet, amely a többi választópolgár számára hozzáférhetetlen. Aki nem szakért, ne kotnyeleskedjék a politika dolgaiba, itt túlontúl komoly dolgokról van szó – olvashatjuk a sorok között. A tudás, amelyről beszélnek, egyértelmű válaszokat kínál, s mint ilyen, nem nyitott a vitára.

Másrészt piszok nagy illúzió, hogy efféle tudás egyáltalában létezne. A bürokratikus menedzserek, akik pusztán a szakértelmükre hivatkozva kívánják igazolni, hogy csakis ők jogosultak vezetni, hogy nekik jár a hatalom és az erőforrások fölötti rendelkezés, valójában meglehetősen vékony jégen járnak. Nem nehéz belátni, hogy miért, hiszen a törvényszerűségek, amelyek tudását állítólag bírják, rendre hamisnak bizonyulnak, de legalábbis nehezen alátámaszthatóak.

Harmadrészt, bár a szakértő karaktere definíció szerint valami semleges, a konfliktusokon túlmutató szerepet sejtet, itt azért mégiscsak politikáról beszélünk. Hatalmi aspektusok, klikkharcok és effélék bizony vannak, ne legyenek illúzióink.

Ha a nyájas olvasó azt hinné, megőrültem, hogy majmokat, netán szamarakat, hozzá nem értő figurákat óhajtok az intézményeink élén látni, jelzem: nem, erről szó sincs.

Amiről viszont igenis beszélnünk kell, az az, hogy mi legyen az autonómiával, a többi vajdasági nemzethez való viszonyunkkal, vagy az MNT támogatáspolitikájával.

Ezek tartalmi kérdések, és amíg nincsenek értelmes válaszok, addig a szakértelemre való hivatkozás üresen kong.

(Autonómia)