Volt egyszer egy M Stúdió Újvidéken, méghozzá a központban, az Újvidéki Rádió keretein belül. Hovatovább, ez a hely a rádió, és egyáltalán a tartományi főváros különös emblémájává vált. Híre nyomán az idegen ösztönszerűen az M Stúdió után kérdezett először. És emlékezni kellene. Egykor, a régi önigazgatású jugó-szocializmusban, mármint a hetvenes-nyolcvanas években, az M Stúdió vendégül látta a magyar kultúra legjelesebbjeit, írókat, művészeket egyaránt. Sokan jártak itt, olyan volt ez a hely, mint egy kultikus jelekkel ellátott oázis. Költemények, szavalatok, felolvasások, bemutatkozások, a zene, a művelődés villogásai – ezek jegyében alakult a történet. Az emlékezet persze önhatalmúlag válogat, így nem is tudom, hogy mivel magyarázható, hogy Kálnoky László fellépésére emlékszem a legerőteljesebben, mintha még mindig hallanám a költő mondatait.

Miért is nem írta meg már valaki átfogó módon e történeteket, amelyek erős fényt vetnének a magyarországi értelmiségiek itteni szereplésmódozataira, amelyekre már szinte senki sem kíván emlékezni?

Úgy tűnik, mintha a vajdasági magyarok előtt bezárultak volna az ablakok az ún. anyaországi művelődési tapasztalatok befogadása előtt, mintha a vércsíkokat húzó szocializmusban lezárultak volna a határok.

Persze a vendéglátás nem merült ki magyar vonatkozásokban, sőt egyáltalán nem. Ha emlékezetem nem csak, akkor a jazz iránti egykori érdeklődésem hajtott, hogy megtekintsem a horvátországi világszintű vibrafonost, Boško Petrovićot, aki amúgy a legjobb amerikai mesterektől tanult, vagy Chet Bakert, akiről később kiderült, hogy éppen az M Stúdióban tartotta egyik utolsó koncertjét.

Vagy ott láttam-hallgattam az egykor hírneves Time rockcsoportot, amely, sajnálatomra, csak rövid ideig létezett, de a legkiválóbb jugoszláv rockzenészeket gyűjtötte egybe. És a sornak se vége, se hossza. Voltak aztán más olyan praxisok is, amelyek szintén feledésbe merültek: magyarországi szerzők, mondjuk drámaírók, közölték az újvidéki rádióban a műveiket. A legjobb tudomásom szerint ez nem csak a folyóiratok, mint az Új Symposion, vagy a Híd gyakorlata volt. Ismét mondom: jó lenne ezt is részletesen megírni, és nem átengedni a homálynak, amely butít.

Mindenesetre a rádió egykor elsőrendű művelődési intézménynek számított, a szocializmus erőt, tekintélyt kölcsönzött neki, és nem felel meg a valóságnak, hogy a mikrofon mögött mindig a propagandista állt.

A művelődés terén errefelé a Belgrádi Rádió Harmadik Programjának amúgy valamelyest ma is működő eljárása számított mintának, miszerint este nyolctól minden mércét kielégítő tudományos, filozófiai vagy művészeti írásokat olvastak fel egy olyan műsor keretén belül, amely komolyzenei párosítással reggel ötig futott. Ugyanerre a tényre hivatkozott Sebők Zoltán is, a később Magyarországra költöző művészetfilozófus, aki a rádióban dolgozva hívott:

írjál, akár filozófiai tanulmányt is, lesz, aki meghallgatja, ha kevesen is.

Vélhetően hozzá rendelhető a rádiós pályafutásom kezdete is, bár később is megannyi alkotó emberrel működtem együtt, olyanokkal, mint Tolnai Ottó, Vickó Árpád, Géber László, Balázs Attila vagy Patócs László, ám az elsőbbség mégiscsak a néhai symposionista szerkesztőtársamé.

És azt a tényt se feledjük, hogy a rádió a kulturális vonatkozások mellett mindig politikaformáló arculattal is bírt:

a XX. század radikális-keretfeszítő megmozdulásai a rádión keresztül hallatták hangjukat, el sem lehet választani történeteiket a rádió műsoraitól. Nincs politika rádió nélkül, nincs ellenállás rádió nélkül.

Mármost, nyilvánvaló, hogy manapság más szelek fújnak. Ezek az iménti, ha úgy tetszik, szentimentális hangulatú nosztalgiámat megmosolyogtatóvá minősíthetik. A rádiót, tudniillik, valamikor tisztelettudóan körülülték, és egy közösen kialakított csendben figyelték a hangjait. Viszont a tobzódó kommunikatív kapitalizmus logikája, az elektronikus impulzusok hatalmas kavalkádja mély léket ütött a rádió kultikus státusán. Szerepvesztése, fontosságának zsugorodása nap mint nap észlelhető. Az egyébként is agyonmediatizált politika, amelyet, ahogy a fontos olasz gondolkodó, Roberto Esposito mondja, alapvetően a televízióban megjeleníthető performansz, a mutogató-csillogó, megszédítő magatartás érdekli, gyakorta megjeleníti érdektelenségét a rádió sorsával kapcsolatban. Hatalmi játékainak nem a rádió az elsődleges központja. Igaz ugyan, hogy a kommunikatív kapitalizmus esernyője alatt bálványozzák a nyilvánosságot: alig lehet olyan politikai megnyilvánulást találni, akár Szerbiában is, amely ne utalna valamilyen módon a nyilvánosság szentségére.

Probléma? Keserves tapasztalatok? Igazságtalanság? Ott a nyilvánosság, beszéld ki magad.

Olyan a nyilvánosság így, mint egy shibboleth, azaz vallásos erejű jelszó, amely arra hivatott, hogy gyógyírt adjon minden kínra. Történik mindez annak ellenére, hogy pontosan tudjuk: a nyilvánosságra való utalások hatalmi szempontokat takarhatnak.

Szembetűnő, hogy nem akad olyan kritikai értelmező, aki nem siratja a nyilvánosságot: a modernség sokat ígért a demokratikusnak mondott nyilvánossággal, ám ígéretét csak nagyon viszonylagosan tartotta be. És mintha a nyilvánosság folytonos kirojtosodása párhuzamos lenne a rádió szerepköreinek csökkenésével.

Ez nagyvonalakban az Újvidéki Rádió körül zajló, irritáló eseményeknek, a munkatársak meglebegtetett elbocsátási kontextusának egyelőre csak általános, és csupán egyik, noha fontos dimenziója. Akármennyire is nem kizárólag az Újvidéki Rádióhoz köthetők ezek az aspektusok, nem lehet őket elhanyagolni. A másik, immáron Szerbiára szabott dimenziót abban az erőltetett, felülről parancsolt takarékossági irányulásban ragadhatjuk meg, amely pátriánkban legalább 2012-től errefelé érvényesül: mindhiába utalt több ízben is a regnáló hatalom arra, hogy véget ér a kín, hogy feloldódik a zárlat, hogy szabadon lehet lélegezni, a helyzetek makacsul ismétlődnek. Az egykori ígéretre, miszerint 2017-ben új kor kezdődik, befejeződik a takarékoskodási fejezet, és végre-valahára megmutatkozik, hogy érdemes volt áldozatot hozni, nos, erre csak az emlékezik, aki szembesíti a néhai retorikát a fennálló állapotokkal. A takarékosság, amelynek gazdasági és politikai létjogosultsága felett kritikusabb elmék már régóta megsemmisítő bírálatot gyakoroltak, újra és újra felszínre tör a jelenlegi Szerbiában, noha más és más formákban jut kifejezésre. Egyben azonban biztosak lehetünk: a takarékosság politikai érvényesítése inkább erődemonstráció, mintsem az, amit a takarékosság erénye alatt szoktunk érteni.

Mérget vehetünk rá, hogy a rádióval szemben alkalmazott takarékoskodás mögött nem pőre gazdasági motívumok állnak.

Harmadszor, nehéz nem összefüggést látni a rádió, mint a közszféra egyik elemeként létező entitás és a hazánkban fennálló hatalmi állapotok között. Amint tudjuk, a járvány közepette a fennálló hatalom szerét ejtette, hogy választások révén hosszú időre megerősítse magát. A furamód lebonyolított választások aztán mindenfajta politikai egyensúlyt megbillentettek és csúfot űztek a versengő demokrácia és parlamentarizmus logikájából, minthogy a hatalmi párt olyan kirívó arányban nyert, hogy minden korlátozástól mentesen uralhatja világunkat. Ily módon nevetséges valamifajta modern politikáról beszélni, ez a jelenség nem Szerbiában tanyázik. A hatalmi alakulat erőfölénye az egeket veri: mintha a szerbiai társadalmat az egyöntetűség jellemezné, mintha nem is lennének politikai csoportok, amelyek a különböző pártokon keresztül juttatják kifejezésre érdekeiket.

Mindeközben a hatalmon lévőket rendszeresen bírálat éri, méghozzá nemzetközi szereplők részéről, hogy nem tisztelik az arányokat, hogy dominálják a médiaszférát, hatékonyan akadályozva a plurális véleménynyilvánítás lehetőségköreit. Bárhogy is legyen, a helyzet az, hogy a hatalmon lévők úgy gyakorolnak befolyást az egyébként is gyenge nyilvánosságra, hogy bulvárlapokon keresztül juttatják el az üzeneteiket. Valójában kettős játék van érvényben, kettős hatalmi logika játszódik le előttünk: fennáll egy úgymond közszféra, amely elvileg mindenkit megszólít, és minden hangnak helyet ad, és egy bulvárszféra, amelyben a hatalom állásfoglalásai, irányító jellegű parancsai nyilatkoznak meg. A hatalom az előbbit eltűri, nem is nagyon tehet mást, azonban a másodikban érzi otthon magát, ott mutatja meg valóságszervezésének kellékeit. Így a kiterjedt bulvárszférán, amely mindennapi elemózsia a későkapitalizmus szerbiai lakóinak, ott a hatalom bélyege. Nem mintha ez egyedülálló lenne a világban, legfeljebb a méretekről elmélkedhetünk. Mellesleg, de mégsem utolsósorban, a bulvársajtóból értesültünk arról, hogy milyen értelmezési csaták zajlanak a háttérben: így a szóba hozott választásokat követő, lényegtelennek egyáltalán nem tekinthető protestmegmozdulásokat a hangadó bulvársajtó úgy értelmezte, mint az Európa-ellenes, oroszpárti erők orgiáját – a végén már az orosz nagykövetnek kellett beavatkoznia. Ez persze szembe megy a szokványos elképzeléssel, amely a szerbiai hatalomtartók kitartó oroszpártiságát bizonygatja.

Összegezve: az elmondott vonatkozások képezik a hátterét annak, hogy a hatalom képviselői nemrégiben bejelentették, elbocsájtják a Vajdasági Rádió és Televízió – és ezen belül az Újvidéki Rádió – 200 munkatársát, akiket eleddig úgynevezett ügynökségi rendszerben alkalmaztak. Ügynökség, kiszervezés: baljós fogalmak ezek, és jogfosztottságot takarnak. Aki belekerül ezen áramkörbe, lényegében mindenfajta jogbiztonságon túl találja magát. Itt nincs munkajog: a pőre előnyszerzés és a hatalmi viszonylatok dominálnak. És már régóta így működik a takarékosság újabb hullámformáját elszenvedő Újvidéki Rádió, azaz ezen foglalkoztatási praxis ránehezedik a rádiós létre.

Márpedig olyan közszférát teremteni, amelynek az lenne a feladata, hogy valamiféle általános keretet biztosítson az együttlétről gondolkodó emberek számára, nem lehet ügynökségen keresztül kihasznált emberanyag alapján: akinek Damoklész kardja függ a feje felett, az nehezen törekedhet tárgyilagosságra.

A mindenkori félelem az objektivitás legfőbb kerékkötője. Pedig a közszféra legalább idealiter ez lenne: hajlandóság az objektivitásra, még ha a maradéktalan objektivitás elérhetetlen is számunkra. A rádió megvetése így a közszféra megvetése is. Azaz, az Újvidéki Rádió helyzetének lebecsülése a közszféra lebecsülése is.

Ellenállás? Eleddig jegyzünk egy erőtlen tüntetést, majd támogató leveleket, segélykiáltásokat, átérző kommentárokat. Alkalomadtán csillogó szolidaritást, ám ezt is csak kevesek részéről, ami bár valamelyest lelkesítő, de úgy tűnik, kevés a boldoguláshoz.

A járvány csupán ürügy a takarékosság újonnani hatalmi érvényesítését, az erőmegnyilvánulás újabb etapját illetően.

Mindennek vannak megengedhetetlenül súlyos kisebbségi vonatkozásai: van egész napos magyar műsor, ám zsugorodik az emberállomány, amely a lehetőségeknek megfelelő módon eleget tudna tenni. Kisebbség rádió nélkül?! A kisebbségi rádióteremtés nyilvánvalóan közelebb került a szakadékhoz, fékezni kellene a szakadék felé tartó mozgást. M Stúdió, rádiós műsorok, művelődés, politika, egyebek, láttuk az imént, szervesen hozzátartozott a vajdasági magyar kultúrához. Ebből fakad, hogy elfogultságom a rádió iránt egyúttal elfogultság az Újvidéki Rádió ezen, kiemelkedő személyiségek által teremtett hagyománya iránt.

Most azonban egy tiszteletreméltó és erős tradícióhoz egy mind bizonytalanabb jövő társul. Nem mintha a rádió egyedül állna ebben az áldatlan konstellációban, de ez nem vigasz. A vajdasági magyar kultúra sok érzékeny veszteséget szenvedett el az elmúlt néhány évtizedben, törékenysége ebből adódik, és sajnos úgy tűnik, hogy még mindig van veszítenivalója.

Mindez elkerülhetetlenül politikai jelleget kölcsönöz a helyzetnek, hiába hivatkozik bárki is arra, hogy ez afféle alkalmi probléma, amelyet nem érdemes politikai vágányra terelni. Nem azért politikai a helyzet, mert itt és most valaki feltétlenül a hatalom megszerzésére és megtartására törekedne. Mintha a politika csak a hatalom megragadásából állna! Mintha az elbocsátás mint olyan nem lenne eleve politikai ügy! Aztán a sajtóból értesültünk arról, hogy az elbocsátások okán valószínűleg a miniszterelnökhöz fordulnak a nemzeti közösségek képviselői, és sürgetni fogják a szerb kormánynál a felgyülemlett problémaformák megoldását. Ez persze helyes, mint ahogy az is helyes, hogy az MNT elnöke tevékenyen vesz részt a megoldáskeresésben.

Ám, amennyiben itt politikai dimenziók is szerepet játszanak, márpedig igen, úgy az lenne üdvös, ha a VMSZ is erőteljesen színre lépne, akár nyilvánosan, akár a háttérben. Mégiscsak meggondolandó és felettébb aggasztó, hogy a hatalmi párttal való szövetség kontextusában zsugorodik az Újvidéki Rádió állománya, és kevésbednek az esélyek.

Magyar dolgok forognak kockán, a rádióban magyarul beszélnek, politikai hírek és elemzések hallhatók, irodalmi, művelődési információk közvetítődnek, egy széles magyar kultúra jut vagy nem jut érvényre. És ez mindannyiunkat érdekeltté kell, hogy tegyen a rádió sorsát illetően. Mindannyiunkat, akiket még foglalkoztat a vajdasági magyarok létezése.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg szerkesztett, bővített változata.)