VÉGEL LÁSZLÓ: Pirruszi győzelmek

2016 Aug 04

A vajdasági magyarok között a választások után növekszik a megosztottság, mert nem sikerült kialakítani a plurális, sokszínű egységet. Kevés vigaszt jelent, hogy Szerbia politikai életében is növekedni fognak az ellentétek.

A szerbiai előre hozott választásokat a Szerb Haladó Párt nyerte, igaz, nem olyan fölénnyel, mint két évvel ezelőtt. A választási csatazaj után marad a kérdés, egyáltalán miért volt rá szükség, mi várható a továbbiakban.

Elemzők szerint Aleksandar Vučić kormányfő, a haladók pártelnöke azt remélte, hogy népszerűsége csúcsán, kétharmados többség birtokában végre kiutasíthatja a hatalomból a Szerbiai Szocialista Pártot. A terv nem valósult meg. Abban is bizakodott, hogy amennyiben egy időben tartják a köztársasági és a tartományi választásokat, akkor a vajdasági tartományi választásokon a haladók nagyobb eséllyel indulhatnak. Ez a számítása bejött! Ugyancsak elemzők állítása szerint az előre hozott választásokkal homogenizálni akarta saját pártját is, mivel a szélsőséges Szerb Radikális Pártból – Šešelj Nagy-Szerbiát óhajtó pártjáról van szó! – kivált pártban az újonnan csatlakozó „mérsékeltek” mellett fontos pozíciót töltenek be az „anyapártban” szocializálódott tagok, akiknek az EU-csatlakozás vagy a Koszovóval folytatott tárgyalások témakörében külön véleményük van. Ez csak terv maradt. Az április 24-i szerbiai választások után csak a szélsőjobb erősödött. Vučić miniszterelnökre, amennyiben továbbra is marad a szándék a kijelölt politika megvalósítására, saját pártján belül kockázatos küzdelmek várnak. Pirruszi győzelmet aratott.

Helyzetét nehezíti, hogy a szerbiai társadalom erőteljesen jobbra tolódott. A Vučić-kormánynak ez idáig provizórikus megoldásokkal, a kés élén egyensúlyozva sikerült megnyugtatnia az EU tisztségviselőit, valamint a szerbiai nacionalista közvéleményt. A következő négy évben azonban jobban kidomborul a „vagy-vagy” dilemmája: küszöbön a Koszovó státuszáról folyó egyezkedések fináléja és a NATO-ba lépés kérdése, választ kell találni a boszniai szerb entitás radikalizálódására. Mindez a szélsőjobb esélyét növeli.

A jobbra tolódási folyamatban értékelhető a vajdasági magyarok helyzete, illetve a VMSZ szerepe. A választási kampányban a legnagyobb kisebbségi párt a Szerb Haladó Párttal való sikeres koalícióra helyezte a hangsúlyt, amit megkoronázott a „stratégiai szövetséges”, a Fidesz ötvenegy és fél milliárd forinttal megtoldott feltétlen támogatása is, azzal a céllal, miszerint munkahelyteremtés céljából támogatni kell a vajdasági magyar kis- és nagyvállalkozókat.

Az ilyen hátszéllel gyámolított VMSZ győzelme borítékolható volt. Remélni lehetett, hogy az erőteljes Orbán–Vučić tandem mozgósítja a magyar választópolgárok többségét. Nem az volt a kérdés, hogy győz-e a VMSZ az előre hozott választásokon, hanem az, hogy mennyire képes mozgósítani a magyar választópolgárokat. A lejtőn azonban nem lehetett megállni, a vajdasági magyarok körében rendkívül népszerű Orbán Viktor sem tudta leállítani.

Kiadós támogatás minden más esetben legalább ötvenszázalékos részvételt, vagyis legalább 100 000 szavazatot jelenthetett volna. Ez sem jött be! A VMSZ-re a köztársasági választásokon ezúttal mindössze 56 137 magyar választópolgár voksolt, mármint a vajdasági magyar választópolgárok 25 százaléka, ami az elmúlt húsz esztendőben a párt leggyengébb eredménye, hiszen 2012-ben a VMSZ 95 375, 2014-ben pedig 75 294 szavazatot kapott.

A félremagyarázás elkerülése végett megjegyzendő, hogy a köztársasági választásokon a VMSZ magyar vetélytárs nélkül szerepelt, tehát a látványos szavazatvesztést nem a „magyar egység megbontása” okozta. A tartományi választásokon is alulteljesített a párt. Szabadkán a Fidesz, Orbán Viktor személyes kampányolását, a teljes vajdasági magyar médiát, a Szerb Haladó Párt rokonszenvét birtokló VMSZ csak egy hajszállal előzte meg a nyolc hónappal ezelőtt megalakult, még kiforratlan civil tömörülést, a Magyar Mozgalmat.

Nos, vajon mivel magyarázható a pirruszi győzelem?

Meddő dolog lenne az egyik, illetve a másik felet kárhoztatni. A magyarázat a vajdasági magyar közösség jelenlegi válságos helyzetében keresendő. A kilencvenes évek nehéz évtizedében beindult kivándorlás. Kezdetben ideiglenesnek tűnt, hiszen a fiatalok állítólag „csak” a katonai behívó elől menekültek. Az általános amnesztia azonban nem változtatott a helyzeten. Az „ideiglenesen” távozók nem találtak vissza. A nagy próbatétel 2000 után következett be. Miután a VMSZ különböző szinteken bekerült a hatalomba, a Magyar Nemzeti Tanács megalakulásával részleges illetékességekre tett szert – igaz, főképp a belső ügyekben, a sajtóban, a kulturális intézményekben volt döntőképes –, más területeken viszont, így például az oktatásügyben, tanácsadó szerephez jutott. Ezzel meg is elégedett, mert úgy vélte, hogy a szociális és az össztársadalmi kérdésekben nem illetékes.

Történt ugyan néhány kísérlet a zárt etnikai körből való kitörésre – mármint olyan értelemben, hogy a közösség egészének életminősége, közérzete javuljon. Ilyen volt a (mindenkori) magyar kormányok ösztöndíjprogramja, amelynek redisztribúcióját a Magyar Nemzeti Tanács végezte. Ugyancsak a magyar kormány segítségével létrejöttek a tehetséggondozó gimnáziumok, azonban végzőseik a középiskola befejezése után jórészt az anyaországi egyetemekre távoztak. A magyarok passzivitásba burkolóztak. A „biztató jelek” ellenére mind kevesebb magyar választópolgár szavazott, az elvándorlás folytatódott, a kettős állampolgárság elnyerése után még inkább fokozódott, az anyanyelven tanuló diákok száma vészesen csökkent.

A Milošević-korszakban szocializálódott kisebbségi vezetőréteg nem talált válaszokat az új kihívásokra. A ebben az időszakban behozhatatlan előnyre szert tevő VMSZ végérvényesen maga alá gyűrte a kisebb vajdasági magyar pártokat, miután a vajdasági magyar közösségben regenerálódott az egypártrendszer. A Magyar Nemzeti Tanácsban  a párt nem kétharmados többségre tett szert, hanem kilenctizedes volt a fölénye. Kimerevedett a közélet, elmaradt a termékeny véleménycsere, az új lehetőségek és követelmények megvitatása. Nem született közmegegyezés abban, hogy milyen irányt vegyen a kisebbségi rendszerváltás. Létezik-e kritikus tömeg a többpártrendszerben? Ha igen, akkor hogyan valósíthatók meg a közös célok? Milyen strukturális átalakulás szükséges a kisebbségi polgárok legszélesebb rétegeinek érdekében?

Mivelhogy ezek a kérdések háttérbe szorultak, a VMSZ-ből pedig a többi szerbiai párthoz hasonlóan vezérelvű párt lett, a VMSZ-t elhagyta a tagság és a vezetők egy része, és megalakult a Magyar Mozgalom.

A pártszakadás sokkal mélyebb válság jele, nem magyarázható csupán személyes érdekekkel és ambíciókkal. Ilyen például a VMSZ jelenlegi strukturális felépítése.

A szakadásban ugyanis nem a különböző eszmerendszerek kerültek szembe egymással, hanem a módszerek. A két politikai tömörülés programja alapjaiban véve alig különbözik, mindkettő a jobbközépen foglal helyet. A kis különbségek narcizmusa azonban további árkokat ásott az interetnikai közegben élő közösségben.

A már meglévő szakadékokat mélyítette a Fidesz új fordulata. 2000 után a magyar kormányok – így a Fidesz is – a magyar kisebbség érdekében (nagyon helyesen!) ápolták a jószomszédi viszonyt.

A mostani magyarországi kormánypárt gazdagította is azt. Amint azonban Szerbiában a szélsőjobból kiszakadt, jobbközépre tendáló Szerb Haladó Párt került hatalomra, a jószomszédi viszony ideológiai dimenziót kapott. Mi sem természetesebb, mint hogy a két jobbközép párt már-már testvéri viszonyt ápol, azonban komoly aggodalomra ad okot, amikor összemosódik a kormány- és a pártpolitika. Ebben a vonatkozásban jelképes Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter részvétele a Szerb Haladó Párt pancsovai kampánygyűlésén, amelyen kijelentette: ha szerb lenne, akkor a Szerb Haladó Pártra szavazna, ha vajdasági magyar, akkor a VMSZ-re.

Mint kiderült, a magyar kormány minisztere csak a magyar választópolgárok 25 százalékának akaratát fejezte ki. Ennél is nagyobb ballépés, hogy a külügyminiszter egy szerbiai többségi nemzet pártja mellett tette le a voksot. Miért? Azért, mert a szerbiai társadalom közös rendszerváltási nevező híján a posztháborús időkben megosztottabb, mint a magyar. A választópolgároknak fele sem szavazott a Szerb Haladó Pártra, tehát a szerbek másik része rossz néven vette Szijjártó kijelentését, mi több, kifogásolta a szerbiai belügyekbe való beavatkozást. Súlyosbító körülmény, hogy a miniszteri álláspont a magyar kisebbségre is rávetül, következésképp a szerbiai társadalom egy része ezek után gyanakvással tekint a magyar kisebbségre. Arról nem is szólva, hogy a kisebbségi polgárok egy része nem rokonszenvez a Szerb Haladó Párttal. A kisebbségi politikusok viszont úgy vélik, hogy nem szabad finnyáskodni, be kell lépni a hatalomba, az átlagpolgár pedig a saját, cseppet sem irigylésre méltó helyzetét veszi viszonyítási alapul, amiből egyértelműen kiviláglik, hogy nem valósul meg az arányos foglalkoztatottság elve, hogy a nyelvhasználati törvényt nem tartják be, az életszínvonal egyre inkább zuhan…

Az adatok és a tények tehát arról szólnak, hogy a vajdasági magyarok között a választások után növekszik a megosztottság, mert nem sikerült kialakítani a plurális, sokszínű egységet. Kevés vigaszt jelent, hogy Szerbia politikai életében is növekedni fognak az ellentétek.

(Népszabadság)