VATAŠČIN PÉTER: Útilapu a talpon

2018 Feb 06

A magyar jelenség korántsem áll egymagában: még egy rakás másik útlevél és dokumentum ígér kiutat a régióból.

Vajon van-e olyan vajdasági magyar, aki elmondhatja magáról, hogy a környezetéből senki sem távozott külföldre az elmúlt 10 évben? A téma, gyakorisága okán, olyannyira az emberek bőre alá bújt, hogy már pusztán ez jelzi: a feltett kérdésre nem nagy merészség tagadó választ adni. Adja azonban magát egy másik kérdés is: milyen szerepet játszik mindebben a szerb-magyar kettős állampolgárság elterjedtsége? Alighanem nem elhanyagolható súllyal esik latba az egyszerűsített honosítás „felelőssége”. Utat nyit külföldre ugyanis. A vajdaságiak mellett számtalan kárpátaljai és erdélyi esetről hallani. A magyar jelenség azonban korántsem áll egymagában: még egy rakás másik útlevél és dokumentum ígér kiutat a régióból. Az alábbi példacsokor szűk és rövid lesz, de talán annál beszédesebb.

Egy friss decemberi adat szerint több mint 71 ezer macedóniai vette már fel a bolgár állampolgárságot. Szófiai társadalomtudósok kutatják a témát már egy ideje, és tudvalevő, hogy az újdonsült dokumentumokkal rengetegen azonnal északnak, illetve nyugatnak veszik az irányt ahelyett, hogy helyileg „gyarapítanák” a bolgár nemzetet. Több jelentés szerint érdekes módon sokan jelentkeznek bogár állampolgárságért Albániából is, amelynek északi részén egykor állítólag bolgár csoportok telepedtek le. Ezek a kérvényezők végképp nyugatra óhajtanak távozni, belőlük sem lesz bulgáriai lakos.

Moldova esete is figyelemre méltó, ahol 2010 óta könnyű hozzájutni a román állampolgársághoz, és 2015-re már félmillióan rendelkeztek vele. Közülük sokan költöznek el záros határidőn belül munkát végezni Dél-Európába. Érdekes körülmény, hogy egyes magyarázatok szerint a bolgár és a román államot (hasonlóan a magyarhoz) nacionalista indítékok is vezették a könnyített honosítások bevezetésénél, nem is tetszett a lépés mindenkinek Szkopjéban és Chișinăuban, nem kevesen egyenesen irredentizmust láttak a jelenségben.

A „nemzeti cél” ellenére a nagylelkűen adományozó államok azonban ahhoz is hozzájárulnak akaratlanul, hogy a célcsoport súlya regionálisan meggyengüljön.

Tudvalevő, hogy több tízezer olyan szerbbel számolhatunk Vajdaságban, akik a délszláv háborúk idején Horvátországból menekültek ide. Mióta Zágráb sikeresen átlépett az EU-csatlakozás kapuján, a horvát útlevél ugyancsak megnyitotta az utat nyugat felé. Személyesen találkoztam olyan likai szerbbel, aki szűkös egzisztenciája és szerény fizetése miatt intézte el magának a papírokat azért, hogy néhány éves németországi munkavállalás után visszatérve „dúsítsa fel” több mint csekélynek ígérkező szerbiai nyugdíját. Habár ezen szerbek számáról nem igazán létezik becslés, törekvésük mégis érdekes, és világos rokonságot mutat az eddig elmondottakkal.

Azonban nem pusztán egy másik állam útlevelei minősülnek kiváló mentőcsónaknak. Ki ne emlékezne még 2015 elejére, amikor Észak-Bácskán koszovói albánok ezrei haladtak át? Dolgukat az könnyítette meg, hogy Szerbia elfogadta a koszovói személyi okmányokat Brüsszel nyomására, így birtokosaik szinte akadálytalanul juthattak az akkor még kerítésmentes szerb-magyar határig. A szó szoros értelmében kaptak néhány száz kilométeres előnyt, az első országon legálisan juthattak át. Nem kevésbé érdekes a vajdasági szlovákok esete. A szlovák állam egy ideje lehetőséget biztosít az ún. „külföldön élő szlovák bizonyítványa” nevű irat kiváltására, amellyel könnyebb ideiglenes lakcímet és munkavállalási engedélyt szerezni Szlovákiában, illetve néhány év múltán végső soron az EU-s állampolgárság is csak karnyújtásnyira kerül. Hangsúlyozni kell: a „bizonyítvány” mindössze – az útlevéllel ellentétben, amely megszerzése történhet puszta érzelmi alapon, nem feltétlenül jelent migrációs szándékot – egy adminisztratív dokumentum, így aki azt kiváltja, abban nagy valószínűséggel a költözés vágya mozgolódik. A számok növekvő tendenciája világos: 2014-ben 941 kérelem érkezett, míg 2016-ban már 2653, többségük pedig vajdasági (nem pedig romániai, lengyelországi stb.) szlovákoktól… A dél-bácskai és közép-bánáti szlovák központokban folyamatosan verik félre a vészharangot emiatt is, hiszen papíron csak 52 ezren vannak, nem nagyon lehet tehát hova „visszafogyniuk”.

Száz szónak is egy a vége: az Európai Unió perifériáján a szó szoros értelmében százezrek használták és használják az egy-egy már uniós tagállam hivatalos dokumentumait arra, hogy „a lábukkal szavazzanak”, és – a régiónkban nem egy politikai erő által hanyatlónak nevezett – Közép-, Dél- és Nyugat-Európa fejlett részein dolgozzanak és éljenek.

A vajdasági magyarok csak egy csoport a sok közül, és lényegében véve sorsközösséget viselnek azokkal a moldávokkal, macedónokkal, albánokkal, szlovákokkal és még sok más szerzettel, akik nem túl fényes helyzetükből próbálnak megmenekülni az új útlevelek „hatalmában” bízva.

Természetesen mindegyik említett eset jóval bonyolultabb annál a pár sornál, mint amelyekben megemlítettük őket, illetve az sem állítható, hogy ezek a hivatalos lehetőségek önmagukban „illegitimek” lennének. Itt és most csak arról volt szó, hogy útilaput is adnak tulajdonosaik talpai alá, akik közül sokan nem félnek élni ezzel a lehetőséggel.

Végül – és a kép így lesz teljes – érdemes szólni arról a perifériáról is, amely már az EU-n belül létezik: a Baltikumtól kezdve egészen a horvát tengermellékig ugyancsak százezreket vesztettek és vesztenek el az államok a nyugatabbra fekvő országok javára. Ez köztudott folyamat, világosan mutatja, hogy az általános értelemben vett egyenlőtlenségek mennyire gyengítik a régiót, és hogy a legjobb lenne ezzel kezdeni valamit, bár ez talán lehetetlen. Egyelőre.

(Családi Kör)