VATAŠČIN Péter: Partnerkényszer

2017 Nov 23

Minél kevesebb a tényleges választói szám, illetve minél jobban csökken a potenciális szavazók abszolút száma, annál erősebb a politikai eljelentéktelenedés ténye.

Meg sem rezzennek a bácskai akácosok levelei, ha leszögezzük: a helyi, vajdasági kisebbségeket képviselő pártok valamilyen módon elvileg mind a vajdasági magyarok valós és vélt érdekei mentén kívánnak politizálni. Ez a felszín, ezzel könnyű találkozni. Felkél azonban valami hideg fuvallat, ha például a már mélyebben rejlő személyes politikai érdekek veszélyéről, a basáskodó politikacsinálásról vagy pusztán a politikai kommunikáció egyszerre bugyuta és agyafúrtan hatásos világáról kezdünk el gondolkodni.

Végül menten felbukkannak a horizonton a vígan nyargaló ördögszekerek, amikor elkezdünk a kisebbségpolitikát túlontúl is meghatározó, a nagy országos pártoktól való, nem egyenlőségelvű függési kényszerről beszélni. Meglehet, ez az utóbbi az, amely egy időben rákfenéje, észszerű és felemás végzetet rejtő célja a vajdasági kisebbségi politizálásnak. Rossz esetben pedig eljelentéktelenedésének fokmérője.

Reálpolitika. Mondhatnánk. Nyilvánvalóan sokféle haszonnal jár, ha az ember partnerei megfelelő mennyiségű és minőségű forrással rendelkeznek, és az állam minden zegében-zugában ott vannak. Vajdaságban és a régióban a politika azonban nem képes normálisan működni ezen a téren: a források szűkösek, az értük folytatott verseny pedig kegyetlen, gyakran a túlélésre megy ki a játék, különösen a gyenge gazdasági háttérrel rendelkező kisebbségi pártok és szervezetek esetében. A szervezeti struktúra fenntartása és fejlesztése, a politikusi pálya biztosítása gyakran fontosabb, mint a választók képviselete. „Szülőföldön megmaradni csak partnerviszonyban lehet” – mondta márciusban Szerbia államfőjelöltjének szabadkai gyűlésén maga Pásztor István, és talán maga sem tudta, hogy a suta megfogalmazás mégis mennyire szerencsés, a mondatnak ugyanis épp egy politikai szervezet, ebben az esetben a VMSZ felől van értelme. A partnerek viszont keménykötésűek. Mind a Szerb Haladó Párt, mind a Fidesz esetében tekintélyelvű, minden hájjal megkent politikákkal szembesülünk, és ebben a pillanatban ők és csak ők a hatalom birtokosai, rajtuk keresztül vezet az út könnyűsúlyú partnereik normálisnak mondható funkcionálásához. Hogy a partnerségnek ára van, az jól látszik akkor, amikor a VMSZ nagy erőforrásokat mozgósítva, sokszor jogilag elfogadható, de etikailag megkérdőjelezhető módokon próbál szavazatokat szerezni partnereinek az egyes választások alkalmával. Ez lényeges körülmény:

amíg a Vajdasági Magyar Szövetségnek minden aktivizálható struktúráját meg kell mozgatnia, addig a partnerek egy-egy segítségnyújtást, kompromisszumot fél kézzel meg tudnak tenni.

A VMSZ utáni második komolyan vehető erő a Magyar Mozgalom, amelynél szintén nyilvánvaló a partnerkeresési kényszer. Szerb részről, úgy tűnik, hogy Saša Janković megerősödésében bíznak, míg a magyar oldalon van egyfajta bizonytalanság. Erős, csaknem egyértelmű gesztust tettek már a Jobbik Magyarországért Mozgalom irányába, amikor megjelentek annak kongresszusán az idén júniusban, legutóbb viszont pár napja az Együtt képviselője járt náluk Szabadkán. Izgalmas lesz látni, hogy az MM végül milyen minőségű szövetségi rendszert épít ki, hacsak nem fogy el közben az ereje.

Nem kell messzire mennünk, hogy párhuzamokat találjunk a magyar politikával. Elég eljutnunk a vajdasági szlovákok falvaihoz és kisvárosaihoz, hogy a magyarnál egy fokkal még vazallusibb rendszerbe ütközzünk.

Az itteni szlovákságnak nem alakultak ki erős pártjai 1990 után, a politikusi pályára áhítozók pedig sokkal inkább csak betársultak egyes szerbiai pártokba. A Vajdasági Szociáldemokrata Liga és Demokrata Párt mindig is meghatározó befolyással bírt. Utóbbin keresztül építette fel magát a talán a vajdasági magyar újságolvasó számára sem ismeretlen Anna Tomanová Makanová. Annyira, amennyire a szlovák intézményrendszerre támaszkodik a különböző választásokon a szlovák Matica (Matica slovenská v Srbsku), de még ott sem lehet kizárni a szerb pártok befolyását. Új kezdeményezésnek tartható Pavel Surový nemrég bejegyzett pártja, amely viszont már a nevében is „haladós” lett („Slováci vpred!”, vagyis „Szlovákok előre!”), az elnök fellépésein pedig szikrányi kételyt sem hagy afelől, hogy Aleksandar Vučić feltétlen támogatója.

Hogy mi lehet innen nézve a tanulság? Lehet kissé erőltetett a következtetés, de tegyünk egy próbát! A papíron 50 ezres szerbiai szlovákság társadalmi súlyának megfelelhet ez az állapot. Talán objektív okok miatt nem képes többre (értsd: szilárd, önálló, plurális kisebbségi pártrendszer létrehozására), nem pedig azért, mert egyes prominens képviselői nem akartak soha többet. Vajon efelé haladhat-e a vajdasági magyar politika is? Azaz: egyre inkább csak mentőcsónakocskák lesznek a sokszorta erősebb szerbiai és magyarországi pártok ilyen vagy olyan uszályain?

Hogy a jelenben a VMSZ diadalmenetének legfőbb oka az Orbán–Vučić-tengelyen való élelmes, de ki tudja, meddig fenntartható egyensúlyozás, az világos. Az is nyilvánvaló, hogy a Magyar Mozgalom, a VMDK és bármelyik magyar párt sokszor bizonytalankodva hol erre, hol arra keres szövetségeseket. De mitől függ e szervezetek jövője? Jelentős részben attól, hogy ki tud majd időben szövetséget kötni Szerbia és Magyarország következő valóban komolyan vehető politikát folytató uraival. Nincs még itt ennek az ideje, az állam élén még egy darabig a megszokott arcokat fogjuk látni. Ráadásul olyan ügyesen átitatták önmagukkal a teljes államapparátust, hogy még egy fordulat után is bőven megmarad a befolyásuk. Persze nincs megírva az sem, hogy a VMSZ ne tudna kiugrani majd a megfelelő pillanatban. Egyszer már sikerült a váltás a demokraták kebléről a haladókéra, miért ne jöhetne össze még egyszer ez a mutatvány? Főleg Szerbiában, ahol hemzsegnek a politikai túlélők, gondoljunk csak olyan nehézsúlyú, veretes alakokra, mint Ivica Dačić vagy Rasim Ljajić.

Mindez azonban csak a pártpolitikai játszmákról szól, amelyek viszont nem függetlenek a választói bázis állapotától. Könnyen elképzelhető, hogy a partnerkeresési kényszer végleg velünk marad, mi több, erősödni fog. Sokan nem lepődnének meg azon, ha a 2021-es népszámlálásra 200 ezer alá csökkenne a magukat magyarnak vallók száma Szerbiában, ami azt jelentené, hogy 1991-hez képest csaknem megfeleződik a lélekszámuk. Egyszerű matematika az egész: minél kevesebb a tényleges választói szám, illetve minél jobban csökken a potenciális szavazók abszolút száma, annál erősebb a politikai eljelentéktelenedés ténye. Vajdasági magyar politikus legyen a talpán, aki ebből megtalálja a jó kiutat, és jól felméri, hogy egy-egy partnerviszonynak milyen tényleges ára van.

(Családi Kör)