VATAŠČIN PÉTER: „Bűzös, vad csomók”*

2015 Nov 25

Kelet-közép-európai kollektív és egyéni traumáink - a Mária Valéria híd és Csúrog kapcsán

Az Autonómia portálon november 2-án, halottak napján jelent meg Losoncz Márk írása. Elsősorban a barátom által felvetett tágabb kérdéskörhöz szeretnék szabadon kapcsolódni.

Eddig két olyan eseményen volt szerencsém részt venni, amelyen egy politikailag és nemzetileg túlságosan is megterhelt téma vált majdnem egyik pillanatról a másikra szinte súlytalanná.

1999 szeptemberében írták alá a Párkány és Esztergom közötti híd újjáépítéséről szóló szerződést Szlovákia és Magyarország akkori kormányfői, Mikuláš Dzurinda és Orbán Viktor. Előbbi a Vladimír Mečiar nevével fémjelzett hírhedt korszak lezárásához adta a személyiségét, míg utóbbi igencsak fiatal miniszterelnökként egy felemás MSZP-SZDSZ kormányt váltott fel. Abba most ne menjünk bele, hogy ez a két személy azóta milyen utat járt be, vagy milyet nem a pártpolitikai csataterek lélekölő harcmezőin, ám 1999 őszén meglehetősen kedélyesen társalogva érkeztek egy hajón a párkányi Duna-partra, ahol óriási tömeg várakozott.

Egy szlovák és egy magyar csúcsvezető együtt, „kéz a kézben”!

12 hónappal később pedig ugyanez a kettős adta át a forgalomnak a szégyenletesen hosszú idő, 57 év után felújított Mária Valéria hidat. Habár az élmény ennyi év után kissé megkopott, még ma is valamilyen megfoghatatlan könnyedség vehet erőt az emberen, ha gyalogszerrel megy át egyik városból a másikba – és nem a kompra vár, mint annyi éven keresztül (vagy télen még arra sem), esetleg Ipolyszalka és Letkés felé tesz egy nevetségesen hosszú vargabetűs kerülőt Budapest felé…

Könnyű volt akkor arra gondolni, látva a két kormányfő fesztelen összeborulását, hogy egy közös akaratnak köszönhetően lényegileg fog csökkeni az a szlovák-magyar feszültség, amely történetileg, politikailag és társadalmilag is néplelket emésztő erővel bírt, noha a jelenbe vezető nyomvonal még csak nem is volt különösebben véres.

A másik hely és esemény: Csúrog és a „főhajtás” 2013. június 26-án. Hogy miért vesz erőt rajtam a radnótis „bűzös, vad csomók” érzete valahányszor ebbe a délkelet-bácskai faluba érkezek, arról valószínűleg a Topalov-raktárból és a dögtemetőből áradó képletes hullaszag tehet. És nem a hamisítatlan sajkásvidéki hangulat együtt a Holt-Tisza ággal, a sajátos arculatú és történetű falvakkal, a soknemzetiségű, évszázados települési hagyományokkal, távolabb a Titeli-fennsík szépségével… A hullaszag megérzése pusztán tudati kérdés, kár volna csak úgy járni-kelni ebben a pozitívabb érzékelésre érdemes faluban, hogy az elménkben több száz ember szenvedése kel új életre – de ez nem mindig lehetséges.

A Pannon RTV riportereként első csúrogi utamon még láthattam a Topalov-raktárt olyan állapotban, amilyenben azt az idő önmagától megőrizte: sötéten, dohosan, együtt a málló vert fallal – vagyis a bizarr pusztulás félreérthetetlen jeleivel –, amely így utólag talán sokkal jobban jelképezte az ott kivégzett, javarészt szerb emberek vesztőhelyét, mint a mostani múzeum.

És habár a sajkásvidéki magyarok tömegsírjai is előbb-utóbb rendesen kiépített emlékhelyeket kapnak, egy-egy magányosan álló, megkínzott kereszt talán beszédesebb, mint akármilyen rendezett szoboregyüttes. Legalábbis egy bizonyos szemszögből a „bűzös, vad csomók” méltó mementóinak a rohadó falakat és a megtört, magányos kereszteket tarthatjuk (l. még pl. Zsablyát vagy Sajkáslakot).

A SÉRELMI NARRATÍVÁK TOVÁBBÉLNEK

Akárhogyan is van azonban, a két és fél éve lezajlott közös szerb-magyar megemlékezés szimbolikus jelentőségét nehéz túlbecsülni. Tegyük hozzá gyorsan: itt most önkényesen csak a jelképek birodalmáról beszélünk, és nem az olyan „világi ügyekről”, mint a vagyonvisszaszármaztatás, amely már korántsem egy sikertörténet.

A Vajdasági Magyar Szövetség politikája ezer sebből vérzett az elmúlt években, viszont Pásztor István abbéli törekvése, hogy Csúrogon legyen egy kettős szerb-magyar emlékhely, mindvégig méltósággal teli cél volt, mint ahogyan volt valami furcsa, kézzelfogható megkönnyebbülés is abban, amikor Áder János és Tomislav Nikolić pontról pontra járta végig a mészárlások emlékhelyeit.

Hiába az uniós jó pontok megszerzésére törekvő belgrádi érdek, hiszen ami megtörtént, azt már nem lehet meg nem történtté tenni. Voltaképpen ugyanebbe a kategóriába esik Aleksandar Vučić két idei srebrenicai látogatása; még a legmérsékeltebb szemlélő gondolataiba is belevegyülhet némi cinizmus, de mégiscsak azt a helyet keresi fel egy szerb kormányfő, ahol 20 éve és azelőtt ártatlan boszniai muszlimok ezrei haltak meg (és azért a környékbeli szerb civil áldozatokról se feledkezzünk meg).

Csúrogra visszatérve: ez a sajkásvidéki eset ugyanakkor sokkal összetettebb ügy egy dunai hídnál. Ott a cél elérésével kevés kérdés maradt nyitva: a dunai átkelő kész, szép, önmagában beteljesített minden hozzá fűződő elvárást. A vas- és betonszerkezetet nem igazán érdeklik pl. a szlovák és magyar kormányok közti kiújult, majd újra elcsendesült konfliktusok, vagy a hétköznapi etnikai torzsalkodások.

Csúrog más: ott csak a szimbolikus politika terén történt óriási előrelépés, de a dolog nyomban összetettebbé válik, mihelyt az említett problematikus vagyonvisszaszármaztatás kérdését, vagy a kollektív traumák és sérelmi narratívák továbbélését tekintjük.

Nézzük az utóbbit: az újvidéki Dnevnik 2015. január 4-i számában volt olvasható egy cikk a csúrogi „hideg napok” áldozataira való megemlékezésről. Jóval a főhajtás után voltunk hát, a szöveg mégis azt sugallta, hogy sok évvel ezelőtt íródott. „A világtörténelem egyik legborzasztóbb bűntette”, „Horthy razziája” – áll a Racija 1942 egyesület szövegében, amely a szerb oldal sérelmeit túlhangsúlyozva azért megemlíti, hogy sosem kívántak gyűlöletet kelteni, valamint az is szerepel a Dnevnik cikkében, hogy Magyarország képviselői és a tartományi házelnök, Pásztor István is koszorúzni fognak. A későbbi magyar áldozatokról szóló párhuzamvonás viszont elmaradt, ahogyan az elnöki főhajtás megemlítése is.

Általánosságban a vajdasági magyar, sőt, a magyarországi médiumok is gyakran hasonlóan tesznek:

a médiatartalmak tele vannak a sérelmek kiemelésével és burkolt szerbellenes érzülettel, legfeljebb megemlítik a 2013-as eredményeket, de a hangsúlyt az előbbi témacsoport kapja. A versengő emlékezeten nem léptünk még túl, a kulturális traumáink élőek, egyesek önkéntelenül vagy tudatosan táplálják őket, mély gyökerekkel rendelkeznek a kollektív tudatban (vagy inkább tudattalanban), következésképp nem is várható el, hogy néhány politikai gesztus rövidtávon széleskörű társadalmi hatást érjen el.

Szögezzük le azonban: mindezek nem jelenthetnek végső kifogást az ilyen gesztusok elmaradására (l. pl. a mindenkori szlovák kormány viszonyát a Beneš-dekrétumok kérdéséhez), ha centiről centire araszolva is, de a tárgyilagos tisztázás felé kéne haladni.

AZ ÉRINTETTSÉG OKÁN

Érthetőbb ez a „ragaszkodás”, ha az események által közvetlenül érintett emberekről, azok utódairól beszélünk. A főhajtáskor Csúrog központjában a hozzátartozóját elvesztő szerb nő arról beszélt nekem, hogy mélyen sajnálja a magyar áldozatokat, de a dögtemetőnél emelt emlékművet nem ők kapták, hanem a magyar fasiszták. Egyszerűen nem értettem a magyarázatát, túlságosan zavaros volt, hiába fejtegette hosszan a meggyőződését. Egy későbbi megemlékezéskor, immáron a magyar emlékműnél az apját gyászoló egykori csúrogi asszony a könnyeivel küszködve mérlegelte, hogy vajon lehetséges-e megbékélnie azzal, ami történt. Nem tudott határozott választ adni. Ismerős dilemma ez más esetekben is.

Pécsen egy drávaszögi lány egyszer azért fojtotta bele a szót a poén kedvéért szerbül viccelődő vajdasági barátomba, mert a falujukat védelmező apját valamelyik félkatonai alakulat (alighanem a Tigrisek) ölte meg, ezért nem is akarta még csak hallani sem a szerb nyelvet. Lehet-e ilyenkor hibáztatni az egyént? Egyáltalán van-e értelme bármilyen kérdésnek, vagy félig-meddig külső szemlélőként, a tehetetlenség súlya alatt tépelődve hallgassunk?

Isten őrizzen a személyes tehertől! – mondhatnánk. Anyai nagyanyámat, a bátyját és az édesanyjukat a Beneš-dekrétumoknak köszönhetően Prága mellé deportálták 1947-ben, ahonnan aztán a legtöbb magyarhoz hasonlóan vissza tudtak térni, de ez nagyanyám esetében már nem ment a trauma mindmáig tartó hordozása nélkül[1].

Viszont nem csak a korabeli nacionalista őrület az, ami sakkban tartja a személyes emlékezeteket. A jó értelemben vett újkori európai kulturális mintákat hasonlóképpen végveszélybe sodort kommunista önkényuralom is ugyanígy csapódik le sok egyéni életúton. Anyai nagyapám a mai napig fél elmondani a csehszlovák modell szerint végrehajtott erőszakos kollektivizálás történetét a szülőfalumban úgy, hogy azt én diktafonra vegyem („Még a végén becsukatsz engem.”).

A TRAGÉDIA TELJES SÚLYÁT A KOR EGÉSZE ADJA

Az egyes események „fajsúlya” és egyedi mivolta kardinális kérdés, nem különben a közvetlenség dimenziója. Az említett délvidéki esetekben világosan látszik a kiemelés mozzanata: a „mi tragédiánk”, a „mi halottaink”, időnként a számokkal történő polémia is felüti a fejét („No de mennyien haltak meg miközülünk!”). Kollektív és egyéni identitások egész sora épül efféle hangsúlyokra, ami teljesen érthető, ha megpróbáljuk ezt külső szemmel nézni. A második világháborús események terén azonban ez könnyen komolytalanná válhat, elvégre több tízmillió hallottról van szó (a legtöbbször 50 milliót említenek különböző kutatók).

A második világégés sikerrel pályázik arra, hogy az emberiség történetének legsötétebb, javarészt európai gyártású szégyenfoltjaként hivatkozzunk rá.

Lehetséges-e egy-egy vérengzés tárgyalása anélkül, hogy legalább „módszertani” megfontolásból megemlítenénk a teljes korabeli kontextust? Vagy ha nem is az egészet, akkor az egykori Jugoszlávia területén történt korabeli erőszakcselekményeket, amely alól egy nép vagy népcsoport sem volt kivétel. A tragédia teljes súlyát a kor egésze adja.

A közvetlenként megélt, élő traumák sok esetben a második világháborúig, illetve annak közvetlen előzményeiig nyúlnak vissza. Példátlan súly nehezedik ezzel az 1939 és 1945 közti időszakra, amelyért a bestiális brutalitás és az emlékezet által többé-kevésbé megvalósítható közvetlen kapcsolódás egyként felelős. A „Nagy Háborúnak” szinte már csak muzeális értéke van, ahogyan ez talán a tavalyi évfordulón is látszódott (bár a korabeli események közül a magyar „Trianon-képzet” talán szerkezeti kivétel ezen a téren). Hiába sérült meg a Monarchia katonájaként két (egy magyar és egy ruszin) dédapám Boszniában, hiába szolgált egy ükapám az olasz fronton, és hiába veszett majdnem a Visztula vizébe a huszárként szolgáló másik ükapám (illetve maradt fent tőle ezen kívül még egy történet arról, hogy a magyar katonák egy lengyel városban hogyan végezték ki akasztással az egyik párt tagjait), sokkal élőbb a szlovák katonaként szolgált ruszin nemzetiségű apai nagyapám emléke – ő 1944-ben a Szlovák Nemzeti Felkelés kezdetén a németek által lefegyverzett kelet-szlovákiai hadtestek egyikében szolgált. Nem halt meg, de a rá jellemző vakmerőséggel először a rögtönzött német fogságból szökött meg úgy, hogy a wehrmachtos tiszt háta mögött surrant ki egy barakkból, majd máskor a tőle és a lovaitól túlzott kényszermunkát követelő orosz katonák elől vetette bele magát a Keleti-Beszkidek vadonába lovaskocsistul (szerencsére hazai terepen mozgott), pedig állítólag lövedékek is röpködtek utána. Még közelebbi az anyai ágam lényegében etnikai gyökerű traumája.

TISZTÁZATLAN KÉRDÉSEK, FELTÁRÁSRA VÁRÓ KÖRÜLMÉNYEK

A szlovákiai magyarok kitelepítésének történetéről viszonylag sokat tudunk, legalábbis hosszú hónapokat kell rászánnia az érdeklődőnek arra, hogy mondjuk Vadkerty Katalin kiváló köteteinek olvasásával elkezdje a szövegkorpusz megismerését[2]. Jobb a helyzet, mint a 44-es délvidéki vérengzések esetében. Losoncz Márk említette cikkében, hogy különösen a kommunista pártvezetés és a gyilkosságok közti kapcsolat esetében várnak még tisztázásra a legelemibb kérdések. Bármi is legyen a jövőben, az eseményeket elemző tárgyilagos, analitikus hozzáállástól sokat kell elvárnunk. A történeti tények különbözőek ugyan, de ha a források egyértelműek, előbb-utóbb ki lehet kristályosítani egyes, még nem világos számokat, személyeket, viszonyrendszereket. Ahol pedig valami kevésbé biztos, ott a megfelelő ismeretelméleti mértéktartással ezt be kell vallani.

Különös párhuzam, hogy nemrég a néhai „Szerb Krajina Köztársaság” egyik volt tisztviselőjével készíthettem mélyinterjút, aki a 60-70 évvel ezelőtti sebekhez képest sokkal élőbb és lüktetőbb szerb-horvát törésvonalakról is beszélt. Meglepő határozottsággal felelt arra a kérdésre, hogy akkor lehetséges-e a megbékélés – lehetséges, mondta, mégpedig szinte ugyanolyan alapon, ahogyan ezt a tudományos vizsgálódás is végzi az előbb leírt módon. Talán hozzá lehet tenni, hogy

egy „megbékélés” mindig egy nagyon összetett, többváltozós „valami”. Voltaképpen elképesztő feladat. Az egzakt ismeretek nem elegendőek, a politikai szimbolikus gesztusai mellett a tényleges intézményes válaszok sem késhetnek, emellett a társadalomnak is „vevőnek kell lennie” az ellentétek elsimítására – bármit is jelentsen ez.

„AZ EMBER A MAGA SZŐTTE JELENTÉSEK HÁLÓJÁBAN FÜGGŐ ÁLLAT”

Van-e hát valamilyen élő példa a kezünkben, amelyet méltán tarthatunk modellértékűnek? Hadd legyen szó most csak a politikai-társadalmi színtérről, és hagyjuk figyelmen kívül, hogy egyes konkrét területeken belül a különböző megosztottságoktól mentes békés együttélés lehetséges, vélhetően a helyi hagyományoknak köszönhetően (pl. ez a helyzet Vajdaságban, minden ellenpélda ellenére). A válasz kézenfekvő. Habár Szerbiában vagy Magyarországon is komoly ereje van az Európai Unió bírálatának (legyenek bár megalapozottak vagy pusztán ideológiai töltetűek), ha a szövetségi rendszer történeti mélyére ásunk, akkor ott az imént emlegetett második világháborús téboly teremtette iszonyatra fogunk bukkanni.

Önmagában bátran lehet civilizációs csúcsteljesítménynek is nevezni azt a politikai kultúrát, amelyet magukévá tettek az egymást sokféleképpen és sokszor gyilkoló nyugat-európai hatalmak.

Ez mára kontinentális standard, az egyes szakadármozgalmak (pl. Észak-Írország és Baszkföld) ezt nem veszélyeztették, csupán periferiális jelentőségűek voltak, mint ahogyan a délszláv vérontás és jelenleg még mindig zajló Don-medencei háború is megmaradtak a saját határaikon belül, nem termeltek igazán nemzetközi „vad, bűzös csomókat”, „csak” lokálisan jelentettek/jelentenek egy életre és generációkra elegendő sokkot a lakosságnak.

Nem nagyon találkoztam még olyan emberrel, aki az eddig említett konfliktusok közösségi és egyéni következményeit boncolgatva pofonegyszerű választ tudott volna adni a megnyugtató rendezésükre. Az említett nyugat-európai példa azt mutatja, hogy

egy erős politikai és társadalmi akarat hosszabb távon viheti valamire. Közép-Európában és a Balkánon azonban még túlontúl erősek azok a diskurzusok, amelyek végső soron hatásosan lassítják ezeket a folyamatokat.

Sokan szánt-szándékkal, még ha nem is teljesen tudatosan „ápolják” a sérelmeiket – van, aki nem tehet mást, nem ereszti őket a tapasztalat. Sőt, ahogyan arról szó volt, nagyon sok mélyen beágyazott kulturális minta határozza meg szinte mindnyájunk törekvéseit.

Az ember a maga szőtte jelentések hálójában függő állat[3] – írta egykor Clifford Geertz antropológus (9). Még a jószándékúnak nevezhető személyek sem lehetnek biztosak abban, hogy gondolataik és állásfoglalásaik tényleg a megnyugvás felé viszik-e a dolgokat, ők sem mentesek saját lényük csapdáitól. Összetett feladat a körvonalazott örökséggel való megbirkózás. Tartsuk egy izgalmas szellemi kihívásnak ezt a munkát, amelyet néhány generáción keresztül még szinte biztosan végeznünk kell.

(Autonómia)

* Radnóti Miklós 1944 októberében Mohácsnál írt harmadik Razglednicájának utolsó előtti sorát („A század bűzös, vad csomókban áll”) kétféleképpen lehet értelmezni: vagy a konkrét emberek egy századnyi csoportjára gondolunk, vagy a szöveget némiképp elrugaszkodottan értelmezve magára a XX. századra. Utóbbi esetben a szókép szinte szürreálissá torzul – elsősorban ilyen értelmében használtam ebben a cikkben.

[1] Vatascsin Erika: A felvidéki kitelepítés/deportálás emlékezete családomban. In Nemes Andrásné (szerk.): Régi bűnök árnya messzire nyúlik. Ifjúsági pályázatok. Kecskés László Társaság, Komárom, 2007, 120-139. o.

[2] Vadkerty Katalin: A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945-1948 közötti történetéről. Kalligram, Pozsony 2001.

[3] Clifford Geertz: Sűrű leírás. Út a kultúra értelmező elméletéhez. In uő: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Századvég Kiadó, Budapest 1994, 172. o.