VATAŠČIN PÉTER: A MAGYAR MOZGALOM A JOBBIK ÖLELÉSÉBEN

2017 Jun 16

„Ki tudja, tán még jó is lesz ez az egész valamire, de még az is lehet, hogy semmire.”

A vajdasági magyar közéletet kisebb-nagyobb elánnal követők vakarhatták a fejüket az elmúlt napokban, ha kiszúrták a hírt, hogy a Magyar Mozgalom, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségével együtt, képviseltette magát a Jobbik Magyarországért Mozgalom budapesti kongresszusán. A világhálón egyedül a Délhír tudósított erről, ám sem a Jobbik, sem az MM, de még a VMDK hivatalos fórumain sem látott napvilágot a hír az „összeborulásról”. És habár vajdasági vonatkozásokról, illetve magyar-magyar kapcsolatokról beszélünk, az említett portálon kívül senki, még a Mozgalomhoz közel álló Szabad Magyar Szó sem tartotta említésre méltónak az eseményt. Persze, míg el nem felejtjük: eddig egyedül a Vajdasági Magyar Szövetséghez hű Jó Reggelt Vajdaság élt a magas labda lehetőségével, és szokás szerint egy nevét bátran nem vállaló szerző élcelődött az MM lépésén (anonim álláspontokkal viszont nem sok értelme van foglalkozni).

Mi is történt azonban a kongresszuson? Az MM képviseletében Kókai meglehetősen egyszerűen állapította meg, hogy eddig a Jobbik mutatta a legnagyobb nyitottságot feléjük, és hát ő ezért van itt. „Megköszönni” jött ezt, mondandójának két kulcsfogalma pedig az MM „legitimitása” és a „létezése” volt, tehát eléggé alapkérdésekkel foglalkozott a szervezet társelnöke. Beszédébe beépített egy „biztonsági szelepet” is, mondván, hogy az MM „minden magyarországi parlamenti pártra egyformán tekint, azonos távolságtartással és közeledéssel”. Ne tévesszen meg minket azonban ez az érv, legyen bármennyire is megalapozott. Nem ez az első alkalom ugyanis, hogy kapcsolatba lépnek a mozgalmasok a Jobbikkal, és a mostani gesztus egyértelműen elmélyíti ezt a kapcsolatot. Kérdés, hogy mennyire érdemes beleásni magunkat egy partneri viszonyba, ha egyedül Vona Gábor tárja szét karjait.

Kongresszuson – vagy más esetekben választási nagygyűlésen – felszólalni egyértelműen politikai üzenetet hordozó cselekedet, ez már nem egyszerű kapcsolattartás.

(Egy villanás erejéig emlékezzünk itt meg Szijjártó ‘da sam Srbin’ Péter korszakalkotó produkciójáról, hogy növeljük a mondat súlyát). Kókai szinte lelkesen dicsérte a Jobbik miniszterelnök-jelöltjének felszólalását. Hozzá képest Tari István a VMDK képviseletében szinte olyannyira kritikus volt Vonával szemben, hogy a kongresszus szervezői akár fel is tehették maguknak a kérdést: „Jó pártot hívtunk mi meg?” Tari a diplomatikusan megfogalmazott elismerő szavak mellett gyakorlatilag kétségbe vonta, hogy mennyire tudja majd a párt vezetni az országot („a puding próbája az evés”; „ez még a jövő zenéje”).

Térjünk azonban gyorsan át egy másik kérdésre: miért nem kürtölte tele a vajdasági nyilvánosságot az MM? Két válasz lehetséges. Az első igen egyszerű: elfeledték, esetleg az egész szerintük szóra sem érdemes. Ez minden valószínűség ellenére különös, mi több, értelmetlen „lépés” lenne. A második lehetőség már sokkal érdekesebb: maguk sem tudják, hogy jó-e vagy sem Vona barátsága. Utóbbit erősítheti az a tény, hogy néhány hónapja még közleményben tudatták a Jobbikkal való kapcsolatfelvételt. Aztán emlékezhetünk rá, hogy belgrádi viszonylatban Saša Janković államfőjelöltségét szinte az első pillanattól kezdve teljes mellszélességgel, nyilvánosan támogatták. Való igaz, hogy az álmában is a jogállamiságról értekező egykori ombudsman esetében elvileg nehéz volt kompromittáló hátteret, megosztó nyilatkozatokat találni. Nem így a Jobbiknál, amely a nyíltan fasiszta vonásoktól – radikálisok eltakarítása a párt csúcsáról ide, a legszélsőségesebb pártolók lemorzsolódása, és szótárváltás oda – csak lassan szabadul, ha szabadulni akar egyáltalán.

Habár nem igazán tudunk túl sokat a Magyar Mozgalom választási bázisáról, annak urbánus és politikai preferenciák tekintetében változatos, de inkább középre húzó jellege valószínűsíthető, és nem biztos, hogy az idő előtt szorosra font jobbikos kapcsolat minden szavazót egyformán lelkesítene. Ezen felül a Magyar Mozgalom prominenseinek eddigi nyilatkozatait és tevékenységét, azok jobboldali vonásait is ismerve nem mindegyikük vonzódhat a Jobbik-féle nemzeteszméhez. Persze elképzelhető, hogy az MM úgy értékelheti: ez a Jobbik már nem az a Jobbik. Mindenesetre valószínű, hogy Vona és Kókai magukban ugyanúgy kiáltanak fel: „ki tudja, tán még jó is lesz ez az egész valamire, de még az is lehet, hogy semmire”! Különösen akkor lehet ez majd így, ha figyelembe vesszük, hogy a világon van működő pragmatizmus is, illetve ha a Jobbiknak végül sikerül a Szerb Haladó Párthoz hasonló fordulatot véghezvinnie az ideológiai paletta széléről annak centrumába. Kiderül.

Érdekes körülmény az is, hogy a Jobbik a politikai szervezetek terén már számtalan lehetőségen végigzongorázott Vajdaságban: a megboldogult Magyar Remény Mozgalomhoz való kötődésük közismert volt, Rácz Szabó László MPSZ-e mindig is sertepertélt körülöttük, a VMDK eddig is kacsintgatott az irányukba, a partnerekkel való kísérletezésben most pedig az MM bukkant fel határozottan, tandemben Csonka Áronékkal. Habár 2018-ban aligha látunk majd önálló Jobbik-kormányt Magyarországon, az nem kétséges, hogy Vonáéknak nem jönne rosszul néhány megbízható hídfő az országhatárokon túl. Ez természetesen nehéz feladat, mert a legerősebb játékosok többsége már része Orbán Viktor NER-jének, de komoly jobboldali párt Magyarországon nem lehet tétlen ezen a téren.

Végezetül mit árul el ez a helyzet a vajdasági magyar pártok mozgásteréről? Ahogy láttuk, az MM igyekezete, hogy mindenképpen partnereket találjon Belgrádban és Budapesten, nem lehet mentes az enyhe, de túl sok rosszat még egyelőre nem jelentő kétségbeeséstől, amit súlyosbít a szervezet nehézkes működése, meg a Pásztor Istvánék által keltett ellenszél. Jelzi, hogy

a vajdasági magyar politikum talán minden eddiginél jobban ki van szolgáltatva a hatalmi centrumokban székelő szervezeteknek és erős embereknek. Már-már „fizikai” törvényszerűség, hogy igazán létezni és működni annyi, mint hatalmilag jelentős vagy vezető szervezetek támogatását bírni a fővárosokban.

A VMSZ feltétel nélküli függése a Szerb Haladó Párttól és a Fidesztől már közhelyszámba megy, hiszen erről a korántsem horizontális szerkezetű partneri viszonyról csak az nem tud, aki még a saját tükörképét sem hajlandó felismerni, vagy aki még tíz lépésnyi távolságból, pákászbottal sem piszkálná meg a politika nevű ingoványt. A híradásokat követve nehezen lehet szabadulni attól az érzéstől, hogy míg egyik oldalon a legitimitást is jelentő partnerségeket keresik kissé zavarodottan, addig a másik oldalon a helyi érdekeltségű hatalomba kapaszkodnak és a nehézsúlyú pártfogóktól csorgatott pénz bűvöletében élnek. Jelen esetben pedig gyakorlatilag mindkét szervezet az egykor a szélsőséges nacionalizmus bugyraiból is merítő pártok felé húz félig-meddig (MM→Jobbik) vagy teljes egészében (VMSZ→SZHP).

(Autonómia)