VATAŠČIN PÉTER: A ‘hálaalapú’ szavazás visszásságairól

2016 Oct 14

 Határon átnyúló magyar-magyar kapcsolatok

Beláthatatlan következményei lesznek” – tette fel a pontot az i-re gondolatmenete végén Bárdi Nándor társadalomkutató 2010 őszén egy pécsi előadása alkalmával, amely során többek között az akkor még rajt előtt álló egyszerűsített honosítás várható következményeiről beszélt. A hallgatóságot érezhetően megfogta a valamiféle bizonytalanságot, szorongást és talán csipetnyi káoszt sugalmazó végkövetkeztetés. Vélhetően az ilyenkor szokásos „mi lesz most?” kérdést feltéve léptek ki sokan az előadóteremből, talán sejtve, hogy nem egy hirtelen bekövetkező, mindenhonnan látható kataklizma veszi kezdetét 2011. január 1-je után, hanem komótos tempóban lépdelő, néha alig-alig látható, voltaképpen érdekes politikai játszmák kortársai leszünk a következő évtizedben. Vagy évtizedekben.

Húsz évre minden megoldódna” – szólta el ugyanis magát sokat idézett módon 2006 elején az akkor még kormányfőhelyettes-jelölt Mikola István a Fidesz pártkongresszusán, aki pártja számára közvetve ötmillió ‘határon túli’ voksot vizionált. Tanulságos, hogy akkor még maga Orbán Viktor is elhatárolódott Mikola meglehetősen radikális és az önteltséget sem nélkülöző kijelentésétől, noha emlékeim szerint akkoriban mindenki arról beszélt a környezetemben, hogy a

Fidesz leplezetlen étvággyal tekint a ‘határon túli’ magyarokban rejtező potenciálra…

Nem volt érdektelen kérdés az, hogy hogyan is fog ez kinézni a valóságban.

Tehát: alig-alig látható politikai játszmák… Hogyan is nézett ez ki a masszív nemzetközi kontextussal bíró menekültválság kapcsán kiírt magyarországi kvótareferendum esetében? Úgy, hogy mintegy ‘mellékesen’, meglepően jól fedte fel az egyszerűsített honosítást kihasználni akaró hatalmi akarat jellegét, illetve azt a politikai szövetségi rendszert a Vajdasági Magyar Szövetség kampányolásának köszönhetően, amelynek segítségével a Fidesz megpróbált minél több szavazathoz jutni Bácskában, Bánátban és Szerémségben. Vajdaságban ugyanis körülbelül 180 ezer embernek van már magyar állampolgársága is. Többségük feltehetően magyarnak vallotta magát a 2011-es szerbiai népszámláláskor, így nagyjából megállapítható, hogy aki tehette, azoknak nagy része már szerb-magyar kettős állampolgár. Az a magyarországi léptékben kicsi, de mégsem jelentéktelen választói bázis, amelyet ez a tömeg jelent, aligha érdektelen Budapest számára, különösen, hogy a vajdasági magyar politikai színtéren a Fideszhez hasonló – még ha sokkal csenevészebb és korlátozottabb – ‘centrális erőtérrel’ rendelkező VMSZ mindenben partnere a jelenlegi magyar kormánynak. Olyannyira, hogy a rendkívüli közeli partnerségnek hála lassan már egy éve csordogál át a szerb-magyar határon a több mint 50 milliárd forintra rúgó, és csak szerb-magyar kettős állampolgárok által igénybe vehető gazdaságfejlesztési támogatás egy olyan alapítványon keresztül, amelyet totális kontroll alatt tart a Pásztor István vezette párt, ezen felül pedig számos vajdasági intézmény kap jelentős pénzösszegeket a magyar kormánytól.

Nagyvonalakban ez az a viszonyrendszer, amelynek tudatosítására szükségünk van ahhoz, hogy megértsük a kvótareferendum során Vajdaságban elhangzott fő érvek némelyikét. Sok juttatás nem is történhetne meg, ha nem lépett volna életbe az egyszerűsített honosítás mechanizmusa 2011-ben…

‘HÁLA’ ÉS A ‘VISZONZÁS’ A VMSZ TOLMÁCSOLÁSÁBAN

Leszögezhető, hogy a VMSZ az elmúlt évek egyik legintenzívebb és látványosabb kampányán van túl, gyakorlatilag

akkora párton belüli erőket mozgatott meg, mint egy nemzeti tanácsi vagy egy köztársasági parlamenti választás esetén szokott.

Jóllehet, emlékezhetünk, még a 2014. évi magyar országgyűlési választások alkalmával is viszonylag visszafogott kampányt folytattak Pásztor Istvánék. Míg most az egyértelműség fogalmát kimerítve hajtogatták a ‘nem’ fontosságát óriásplakátjaikon, addig két éve a „Szavazz a nemzetre” viszonylag diszkrét szlogen mellett tették le a garast Orbán Viktor hatalma mellett. Most viszont Magyarországon világos volt, hogy a magyar kormányfő rendkívül sokat vár a népszavazástól, hiszen fent tudta volna vele tartani a 2015-ös kerítésállítással megkezdett sikerszériáját. A VMSZ igyekezete érthető volt, és az ‘erőfeszítés’ (Pásztor kedvelt kifejezése) mértékéből mit sem von le, hogy a ‘szakmai előadások’ és lakossági fórumok néhány helyszínén a hírek szerint alig volt érdeklődés, és egy-egy esetben a párt helyi szervezeteit kellett mozgósítani, hogy legyen közönség. A belépőt a VMSZ első, Törökkanizsán megtartott fóruma szolgáltatta, ahol Bús Ottó, a párt intézőbizottságának elnöke szó szerint a következőt mondta már-már atyáskodóan: „Néha vannak pillanatok, és ez az október másodikai ilyen pillanat, amikor az embernek egy kicsit vissza is illenék adni azért a sok mindenért, amit kapott.” A riport szövege a következőképpen vezeti fel a szinkront: „Az itteni magyarok a legnagyobb haszonélvezői a gazdaságfejlesztési programnak, és itt az ideje, hogy a segítséget viszonozzák – hangzott el a találkozón.

Az idézett érvhez hasonló gondolatok mindössze két hét alatt szinte az összes, csaknem háromtucatnyi helyszínen elhangoztak azzal párhuzamosan, hogy a voksolásra a kettős állampolgárságnak köszönhetően jogosultak az itteni lakosok. Elmondta ezt például Bunford Tivadar, a párt szabadkai szervezetének volt elnöke Szabadkán, Hajnal Jenő, a Magyar Nemzeti Tanács elnöke Moholon, Fehér László intézőbizottsági tag Bácsföldváron. Világos, hogy az egyszerűsített honosítás, a gazdaságfejlesztési program, valamint a különböző intézményi támogatások ebben az esetben politikai érdekérvényesítés eszközeként jelentek meg, nem pedig a ‘külhoni’ magyaroknak nyújtott önzetlen és önkéntes támogatásként (ez utóbbi esetben kizárólag a választók önálló megfontolására bíznák, hogy egy-egy voksoláson hogyan is döntenek).

A ‘hála’ mellett több más, rendre visszatérő érv is szerepelt, ilyenek voltak a referendum ‘össznemzeti ügyként’ való beállítása, illetve annak a hangsúlyozása, hogy ezen a ‘gyermekeink jövője’ múlik.

Néhány esetben úgy tűnt a kampány során, hogy maguk a párt politikusai is kényelmetlennek érzik a ‘hálaalapú’ szavazásról szóló érv bővebb kifejtését. A Második Nyilvánosság Facebook-csoport szeptember 15-i keltezésű posztja alatt vitáztam Fremond Árpáddal, a párt alelnökével és köztársasági parlamenti képviselőjével, aki mindössze annyit írt, hogy ezek csak érvek, és majd a választópolgárok fogják eldönteni, hogy miképpen is voksolnak. Ettől eltekintve tudomásomra jutott még egy olyan eset, amikor a párt egyik politikusa kényelmetlennek találta egy újságíró által a ‘hálával’ kapcsolatban feltett kérdést, illetve azt, hogy bővebb magyarázatot adjon rá.

Ne legyünk azonban igazságtalanok: számosan lehetnek Vajdaságban – mint ahogyan Szlovákiában, Kárpátalján és Erdélyben is – azok, akik számára az idézett érvek kifogástalanok. Azokról beszélhetünk itt elsősorban, akik feltétel nélkül vagy csak kevés fenntartással hisznek a Fidesz, illetve az VMSZ által képviselt eszmeiségben és politikában, és azonosulni tudnak azok vezetőivel. Esetleg egy külön csoportot képviselhetnek más pártok, például a Jobbik szavazói, vagy netán olyan emberek, akik ha másban nem is, a menekültválság kérdésében azonosulni tudnak az orbáni politikával. Java részüknél valószínűleg ez a meggyőződésük. Ugyanakkor, ha másból nem, akkor a 3,3 millió ‘nem’ szavazat viszonylagosan alacsony számából kiderült, hogy ők valamilyen módon csak egy fő csoport a többi között, különösen, ha a lassan-lassan 11 milliós számot elérő összes magyar állampolgárt tekintjük, a legendás ‘össznemzeti’ 15 millió magyart már nem is említve…

A KISZOLGÁLTATOTTSÁGTÓL A FELTÉTLEN ENGEDELMESSÉGIG – AZ ÉRVEK SÖTÉT OLDALA

Nézzük meg kicsit mélyebben az emlegetett ‘hála’ anatómiáját! Voltaképpen érthetetlen, hogy a VMSZ miért tette ennyire kihagyhatatlanul fontos talpkővé a kampány során ezt az érvet. Ez az argumentum kétélű fegyver, amely a párt kommunikációját maximálisan elfogadó szavazókon kívül könnyedén kelthet visszatetszést. Számtalan olyan képzettársítást rejt, amely egyesek számára szinte egyenlő a megaláztatással, és a következő fogalmakkal írható körül: alárendeltség, kiszolgáltatottság, engedelmesség, kiszolgálás, lelkiismeret-furdalás.

Induljunk ki az alárendeltség tényéből, amely valójában bonyolultabb probléma annál, mint aminek első látásra tűnik. Ehhez érdemes felidézni a már emlegetett magyar-magyar viszonyrendszert.

Aki kicsit is ismeri a vajdasági állapotokat, az tudhatja, hogy magyarországi támogatás nélkül az itteni magyar intézményrendszernek nemhogy a napjai, de a percei lennének megszámlálva.

Sok példát idézhetnénk: a cikk elején citált Bárdi Nándor is szokott erről beszélni/írni, legutóbb pedig néhány napja egy újvidéki kerekasztal-beszélgetésen szólt róla Losoncz Alpár, de egy a két évvel ezelőtti magyarországi parlamenti választások vajdasági kampánysorozata egyik állomásán akkor még a Fidesz érdemeinek bizonyítékaként maga Korhecz Tamás is megemlítette ezt MNT-elnöki minőségében.

Magyarán: a vajdasági magyar intézményrendszer jó részben szinte teljesen alkalmatlan az önfenntartásra, nagyobbrészt a magyar kormánytól származó oxigént lélegzi be úgy, ahogy. Hagyjuk most figyelmen kívül azt a radikális következtetéseket feszegető kérdést, hogy akkor ilyen feltételek mellett tulajdonképpen mennyi értelme is van ennek az intézményi létnek, és összpontosítsunk arra, hogy ennek eléggé kegyetlen következményei vannak a mindenkori itteni politikai vezetés számára, hiszen a budapesti hatalom játszi könnyedséggel dönthet amellett, hogy a támogatást politikai haszonszerzésre használja ki. Mindehhez magától értetődően kapcsolódik az egyszerűsített honosítás, és az ehhez köthető minden más pénzbeli támogatás! A politikai üzenetek szintjén ugyan ‘nemzetről’ hallhatunk minden mennyiségben, amikor az említett ‘juttatások’ kerültek szóba, de ez ebben az esetben már csak alig-alig több puszta retorikai maszknál. Aki pedig kicsit is kritikusan gondolkodik Magyarország jelenlegi kormányáról, az gyorsan ráérezhet a lényegre:

Orbán Viktorék pont ezt a kiszolgáltatottságot/alárendeltséget használták ki most, köszönhetően a VMSZ-nek, mint ‘leghűségesebb partnernek’.

Egy lépéssel tovább lépve az alárendeltségi viszony kiaknázásával, vagyis a ‘hála’ kikényszerítésével egyúttal egyre nagyobb mértékben ellehetetlenül a kritikus hozzáállás. Ha feltétlenül ‘hálás’ vagyok és ‘viszonzok’ a jelenlegi helyzetben, akkor már vajmi keveset számít, hogy ezt milyen szolgáltatással próbálom megtenni. A délvidéki mindennapi nyomorúság ezt tovább fokozhatja, ahol nem egyszer lehet hallani különféle megállapításokat: „igaz, hogy lopnak az 50 milliárdos gazdaságfejlesztési pénzből, de talán nekünk is jut valami kevés”; „a szüleim is adtak nekem, ezért nem is bántom őket”; „nem szarunk arra az asztalra, ahonnan eszünk”, satöbbi. Szűkösségre és kiszolgáltatottságra utalnak az idézett gondolatok, amelyek egyúttal a helyi és a magyarországi politikai elit mérhetetlen felelősségét vagy inkább felelőtlenségét is mutatják. Nincs abban ugyan túl sok meglepő, ahogyan a szavazókra tekintenek, de pl. a vajdasági esetben van valami önkéntelenül is cinikus, ahogyan becsatornázhatónak tekintik az itteni voksokat.

A nemzeti/etnikai alapon nyújtott segítség átpolitizálása épp annyira etikátlan bizonyos szemszögből, mint a segítség elmaradása. Azért is rendkívül problematikus ez, mert ha tendenciává válik, az könnyen válhat ún. ‘csúszós lejtővé’ a jövőben.

Hol van ugyanis a határ? Az október 2-i népszavazás nem volt mentes a súlyos ellentmondásoktól, sokak számára egyáltalán nem volt egyértelmű sem maga a kérdés, sem az egész kontextus – és ebben a helyzetben kellett ‘hálából’ szavazni. Ha ez szokásos gyakorlattá válik, akkor mibe, milyen abszurd helyzetekbe lehet még belerángatni a vajdasági magyar szavazókat? A feltétlen ‘hálának’ ugyanis feltétlen engedelmesség az eredménye, ahol már csak a kiszolgálás ténye marad. Nem csak a szavazók, de a Vajdasági Magyar Szövetség számára is – jóllehet ebben az esetben a nyilvános nyilatkozatokon és hosszabb magyarázatokon kívül (valószínűleg nem véletlenül nem fejtették ki hosszabban az érveket a VMSZ funkcionáriusai) ez nem fontos a pártnak, hiszen Pásztor István politikájának éppen a hatalmi központoknak (Budapestnek és Belgrádnak) való megfelelés az alapja.

Végül: a fenntartások nélkül emlegetett ‘hálaalapú’ szavazással önkéntelenül is lelkiismeret-furdalást igyekeztek kelteni a szavazókban, amit egy szempillantás alatt tarthat megalázó helyzetnek a vajdasági kettős állampolgár.

A VAJDASÁGI MAGYAR SZÖVETSÉG ESETE A VAJDASÁGI MAGYAR SZAVAZÓKKAL

Mi történt azonban a valóságban? 18.326 darab érvényes szavazatot tart nyilván Szerbiából a Nemzeti Választási Iroda. Szűkítsük kicsit a kört! A 2011-es országos népszámlálás szerint 253.899 magát magyarnak valló ember élt Szerbiában. Magyar állampolgársággal jelenleg körülbelül 180 ezren rendelkeznek. A VMSZ stabil szavazótábora úgy 50-60 ezer főre tehető. A választási névjegyzékben pedig csak alig több mint 31.000 embert jegyeztek szeptember végén. Van-e bármi meglepő abban, hogy Pásztor István még véletlenül sem említette meg a referendumot követő nyilatkozataiban az első három kategóriát? Különösen a VMSZ-re más esetekben szinte biztosan a szavazatukat adó emberekét…

Ki lehet számolni minden egyes esetben, hogy a bő 18 ezer szavazat hogyan aránylik az egyes abszolút számokhoz, és ezért akárhogyan is nézzük, a VMSZ kudarcot vallott – legalábbis a kampányolás során mutatott ‘erőfeszítés’ mértékét tekintve biztosan, hacsak nem a puszta bizonyítási kényszer vezérelte őket.

A következtetések levonása során kizárólag a 60%-os részvételi arány hangozhat jól, hiszen a választói névjegyzéken kívül akármelyik említett számot is nézzük, a 18,326 elég soványnak tűnik, arról már nem is beszélve, hogy ez Magyarországon legfeljebb egy 40-50 ezres mezőváros, pl. Eger vagy Nagykanizsa választói aktivitásának felel meg. Ha pedig a vajdasági városokat nézzük, akkor jó okkal feltételezhető, hogy csak Szabadkán több kettős állampolgár él, akik szavazhatnának is, ha akarnának.

Mindezek után gyorsan megérthető Pásztor István referendum utáni kommunikációja. A Fidesz Magyarországon a 3,36 millió ‘nem’ szavazat tényét emelte ki, illetve azt, hogy ez az érvényes szavazatok 98,36 %-a. Ezzel valamelyest takargatták a részvételi arány százalékos mértékét, amely értelemszerűen a referendum érvénytelenségét jelentette. Vajdaságban ezzel párhuzamosan a VMSZ érveiben a ‘kétharmados’ részvételi arány került az első helyre, míg kevésbé hangsúlyozták a ’nem’, valamint az érvényes szavazatok nem túl tekintélyes mennyiségét. Több magyarországi elemző is ‘pürrhoszi’ győzelmet emlegetett a magyar kormány számára – ez a hasonlat megállja a helyét a VMSZ-szel kapcsolatban is.

Pásztor esetében külön ínyencségnek számít, hogy máshogy nyilatkozott a helyi magyar Pannon RTV-nek, és megint máshogy a Tanjugnak.

Míg a Közügyek című műsorban nagyjából részletes képet kaphatunk a szavazatok számáról is, addig az utóbbiban már csak (!) a 60%-os részvételi arányt említi meg, az érvényes szavaztok mennyiségét már nem, és azt sem, hogy mihez képest beszélünk kétharmados arányról. Hogy ez milyen potenciális hatással lehet az – egyébként legfeljebb csekély és felületes érdeklődést tanúsító – szerb közvéleményre, arról jól tanúskodik a Politika napilap egyik jegyzete, ahol az újságíró a Tanjug hírét félreértve, a vajdasági szerb-magyar kettős állampolgárok 60%-áról (sic!) ír. Pásztor tudhatja, hogy a szerb média jó eséllyel nem fog nyakig elmerülni a kettős állampolgárság és a szavazati mechanizmusok rejtelmeiben, és megelégszik a 60% emlegetésével, amellyel nem csak a referendum és a magyar kormány, de saját maga tekintélyét is növeli. Egyszerű kommunikációs trükk. Hasznos. És okos.

ELMARADT-E AZ ORBÁNI MEGROVÁS?

Mindazonáltal könnyedén feltételezhetjük, hogy a színfalak mögött a Fidesz számára mellbevágóan kevésnek tűnhetett ez a rendkívül csekély vajdasági kétharmad. Azt hihetnők, hogy ezért Pásztor fejmosást kaphatott Budapesten, de attól eltekintve, hogy az idézett pannon tévés nyilatkozatban a pártelnök (állítólagos) dicséretről számolt be, sokkal inkább a Fidesz (újabb) kijózanodására gondolhatunk a mikolai álmodozásból, ha ugyan nincsenek ezzel tisztában már viszonylag hosszabb ideje.

Sem a két évvel ezelőtti országgyűlési választásokon, sem a mostani népszavazás esetében nem érkezett annyi ‘határon túli’ magyar szavazat, amennyit látni szerettek volna.

Hogy miért nem, az már nagyjából kiderült az Index remek elemzéséből: sokak számára nem volt kézzelfogható a tét, illetve a kormány túlbonyolította a levélszavazati rendszert is. Ehhez részünkről hozzá lehet még tenni további tényezőként a Fidesszel és az általa képviselt politikai gyakorlattal szembeni ellenszenvet, valamint a mindenhol meglévő állampolgári apátiát és érdektelenséget mindenféle voksolással szemben. Kijózanítóan messzire kerültünk az egy emberként szavazó és tömegesen mérhetetlen hálát érző ‘határon túli’ magyarok víziójától, de az egységes ‘külhoni’ magyar nemzetcsoportok képzetétől is. Ezt alighanem Budapesten is látják/érzik, jól tudja ezt a VMSZ is, és ezért maradhatott el számára az orbáni megrovás. Megmenekültek. Egyelőre.

Bármi is lesz a jövőben, a Fidesz és határon túli politikai partnerei új eszközökkel várhatóan megpróbálják kínkeservesen feljebb tornászni majd a szavazatszámokat. Az egyszerűsített honosítás mélyén megbúvó lehetőség még mindig adott. Kétségtelenül csalódást kelthet a ‘határon túli’ szavazatok kis mennyisége, de Orbán Viktor és körének elszántságát ismerve lesz még folytatása az eddigi törekvéseknek. Például 2018-ban. A jelenből nézve azonban nemigen látható, hogy pl. Vajdaság esetében hogyan lehet majd véghezvinni. A mostani ‘hálaalapú’ voksolás példáján okulva érdekes és izgalmas lesz, még ha az eddigiekhez hasonlóan a mozgósító módszerek miatt egyesek számára elkeserítő is.

(Autonómia)