VATAŠČIN Péter: A függőség bűvöletében

2018 Oct 24

A hatalom fel- és kihasználása Vajdaságban

Az az újonnan feltörő kritikadömping, amely az elmúlt években a Vajdasági Magyar Szövetség ellen irányult, úgy tűnik, hogy leszűkíthető egy lényeges állításra: a lényegében egyedülálló vajdasági magyar párt nem tud, nem képes megálljt parancsolni a hatalmi törekvéseinek, és olyan helyeken, ill. időkben is politikát csinál, ahol nem illene, sőt, nem szabadna.

A vajdasági magyarnak nevezhető intézményrendszer jelentős részét az említett párt kontrollálja, és egyértelműen ezektől a hatalmi aspirációktól függ. A VMSZ-nek ugyanis nem elég az, hogy amolyan pénzelosztóként és „menedzserként” az intézményrendszer működését segíti. Nem elegendő visszajelzés a hatalmi központnak az, hogy az egyes egyének és csoportok a párt kisebb vagy nagyobb segedelmével dolgozhatnak (újságot írnak, eseményeket szerveznek, ingatlant renoválnak, tudományt csinálnak stb.), és a végén eredményeket mutatnak fel. Mindennek politikai ára is van, vagy ha így jobban hangzik, politikai kamata, amelyet behajtanak azokon, akik működését valamilyen módon segítették. Nem pusztán egyes egyéneken, hanem adott esetben magán az intézmény egészén is. Bárki, akinek elégséges ismeretségi köre van ezeken az helyeken, kapásból tucatjával tudja sorolni az efféle eseteket az elmúlt évekből, sőt, évtizedből. Az ismerhető esetek pedig arról szólnak, hogy az adott egyén vagy csoport a párt lekötelezettjévé válik, belekerül egy függőségi viszonyrendszerbe.

Helyénvalónak tűnik a „feudális/hűbéri” metafora, ahol a hűbérúrként működő párt a kegyei fejében vazallusi tömeget teremt magának. A VMSZ esetében ráadásul nem ő maga a legfőbb hűbérúr, hiszen gyakorlatilag teljes egészében a hatalmi piramisok csúcsán csücsülő Szerb Haladó Párt és a Fidesz által biztosított pénztől és hatalmi mozgástértől függ.

A Magyar Összefogás kampányának közvetett „üzenetéről” – ismét

Aki veszi a fáradságot, és a közelgő nemzeti tanácsi választások okán végigböngészi a Magyar Összefogás (azaz a VMSZ listájának) kampánykörútjáról szóló híreket, az azt fogja látni, hogy amit csak lehetett, azt beemelték a kampányba. A listán szereplő jelöltek megtekintettek már felújított nyílászárókat(!), óvodai játszótereket adtak át, családlátogatás címén otthonokban telepedtek le, ösztöndíjat nyert diákokkal dicsértették magukat stb.

Biztosak lehetünk benne, hogy egy óvoda felújítása pozitív esemény, mint ahogyan egy minőséges könyv megjelentetése, a továbbtanulás ösztönzése vagy egy jelentős ingatlan renoválása is. Ezeken a tereken a VMSZ valóban fel tud mutatni teljesítményeket, de ez valahol magától értetődik, hiszen ahogyan az újságíró újságot ír, a gázszerelő gázt szerel, a sofőr sofőrködik, úgy egy hatalmon lévő pártnak is vannak elemi feladatkörei. A gond tehát nem itt van. Nagyon korlátozottan ugyan el lehet fogadni azt az érvet, hogy hát a politika ilyen műfaj, ahol egy párt még az operatív, alapszintű munkáért is dicsérteti magát. Ugyanakkor ez az érv számos sebből vérezhet. Egyfelől pl. a kisgyerekek körében végzett közvetlen(!), sokszorosan megismételt kampányolással szemben súlyos etikai kifogások vethetőek fel. Vagyis: a kampányban nincsenek a minimális „jó ízlésen” alapuló korlátok. Másfelől, még ha a politikacsinálás logikájából nem is lehet kigyomlálni az eredmények unalmas ismételgetését, az arányokra oda lehetne figyelni. Vagyis ismét: nem képesek önkontrollt gyakorolni abban, hogy ne emeljenek be mindent a politikába, ne kérjenek mindenért „árat”. Végül pedig még azt is meg kell fontolni, hogy a vajdasági magyarság többsége nem él túl könnyen, elég csak átgondolni hányan gürcölnek havi 20-30 ezer dinárokért (úgy, hogy kétszer ennyiből sem lehet könnyedén megélni), és hogy a mindennapi élet normális finanszírozása is már mennyi plusz energiát követel – ehhez pedig vegyük hozzá a többi társadalmi gondot (az elvándorlást mindenekelőtt, de egy cikket meg lehetne tölteni a puszta felsorolással) és persze az állam szegénységét is. Vagyis:

egy forrásszegény, számos problémával nyomasztott közeg, a vajdasági magyar szavazók nélkülözését különösebb fenntartások nélkül használja ki a VMSZ.

Az anyagilag kicentizett mindennapi élet, a leamortizálódott játszóterek, és a hulló vakolatok világában a hatalom monopóliumát birtokolva viszonylag egyszerűen lehet népszerűséget kovácsolni. Világos, hogy párt és választó viszonya nem egyenlőségelvű lesz a végén, és képletesen szólva a bármilyen segítséget elfogadók ajtaján bármikor kopogtathatnak azzal, hogy viszonzást, hálát, hűséget várnak el, és hogy ennek különös nyomatékot adnak. Bizonyos szempontból a választók nélkülözése az, ami jelenlegi formájában fenntartja a VMSZ-t.

Önkontroll nélkül

Elsősorban nem az a baj a vajdasági magyar közéletben, hogy „VMSZ”, hogy „Pásztor István”. Nem az a baj, hogy „jobboldal”, hogy „konzervativizmus”. Az ember és az ideológiák/értékrendek természetesen lényegesek, de talán esetenként hasznos lehet onnan is kiindulni, hogy miként működnek, hogyan csinálják a politikát és birtokolják a hatalmat. A liberális demokráciákban működő fékek és ellensúlyok rendszere (alkotmánybíróságok, bírói szervek, sőt, médiumok stb.) mellett ugyanis talán legalább olyan fontos szerepe lenne a politikai önkontrollnak, vagyis annak, hogy a politikus a „jó ízlés” és a liberális demokrácia határait tudatosan ne feszegesse – és legfőképp ne lépjen túl rajtuk. Ezt igényelné az egyébként mindenhol nagyon sokszínű, vagyis a vélhetően nem csak egy pártért lelkesedő társadalom is.

Az önszabályzás persze nem egy könnyű mutatvány, annál sokkal vadabb hely a politikai küzdőtér. A régió (Balkán, Közép-Európa) politikai kultúrája sem a fényes önkontrolljáról híres. Viszont amikor valaki teljesen feladja ezt az igényt, akkor már aligha lesz képes kontroll alatt tartani a folyamatokat, főként, ha olyan harmatgyenge és a hatalom korrigálására képtelen az ellenzék, mint a vajdasági magyar esetben.

Itt tartunk tehát most, és semmi jele nincs annak, hogy a VMSZ-en, ezáltal pedig a vajdasági magyar közéleten belül eluralkodó, a demokratikus standardokhoz képest torz politikai kultúra ne kebelezzen be továbbra is mindent, amit csak akar.

(A cikk nyomtatott formában a Családi Kör hetilapban jelent meg.)