TÓTH SZILÁRD: Vučić, a jó házigazda

2015 Sep 04

Orbán Viktor és Aleksandar Vučić szögesen ellentétes migránspolitikájának lehetséges okai

Augusztus 19-én Aleksandar Vučić fölgyűrt ingujjban, tévékamerák kíséretében lesétált a Belgrád központi buszállomása melletti parkba, ahol ekkoriban mintegy hétszáz, többnyire közel-keleti migráns tartózkodott, kezet rázott velük, ajándékokat osztogatott, majd leplezetlen büszkeséggel kijelentette, hogy Szerbiában a jövevények olyan vendégszeretettel és melegséggel találkozhatnak, amilyennel sehol másutt. Méltatta mind az állami szervek, mind pedig a civilek fellépését, melynek köszönhetően a balkáni útvonal legbiztonságosabb megállóhelye immáron a szerb főváros, s végül kilátásba helyezte egy új befogadó központ megépítését is a Nacional Hotel közelében.

Néhány nappal később a Bécsben megrendezett Balkán-csúcson kikelt azok ellen, akik a totalitárius rezsimek (sic!) módszereivel élve falakat húznak föl határaikon, ahelyett, hogy példát vennének a szerb vezetésről, mely „nem csak a nemzetközi jogi, de a morális kötelezettségeinek is eleget tesz azokkal az emberekkel szemben, akik többezer kilométert megtesznek azért, hogy mentsék gyermekeiket és jobb életre leljenek”.

Végül, augusztus 31-én a Twitteren közölte, hogy Szerbia kész tartósan befogadni „meghatározott” számú embert, enyhítendő az EU-ra nehezedő nyomást, s mindezt annak ellenére – tehetnénk hozzá –, hogy nem tagja a közösségnek. „Európaibbak vagyunk egyes európaiaknál” – szólott a miniszterelnök.

Jelenleg itt tartunk.

Ugyanezekben a hetekben Magyarországon feszített tempóban haladt a kerítés és a szögesdrót akadály kifeszítése, felmerült a honvédség bevetése a déli határon, a régi határvadász századok újjáélesztése, a kormányközeli média folytatta a migránsokkal szembeni hangulatkeltést, és itt-ott, legutóbb például a pesti Keleti pályaudvar közelében fellángoltak az indulatok. Orbán Viktor a maga részéről még a nyár közepén a következőket találta mondani: „A magyarok elsöprő többsége szerint a bevándorlás helyett inkább a magyar családok, és a születendő gyermekek támogatására van szükség. Jól látható, hogy a magyarok még nem vesztették el a józan eszüket.” Szeptember 3-án, Brüsszelben pedig ezt: „Erkölcsileg és emberileg teljes vereség volna, ha annak a látszatát keltenénk, hogy mindenkit készek vagyunk befogadni. Az a helyes, ha azt mondjuk: kérjük, ne gyertek, Törökország biztonságos, Szerbia biztonságos, maradjatok ott, az út kockázatos, és nincs garancia arra, hogy befogadnak.”

Magyarország ma itt tart.

Bár a két szomszéd közt számtalan párhuzamot szokás emlegetni – a liberális publicisztika szerint például mind Vučić, mind pedig Orbán jobboldali populista vezetők, de persze tény, hogy a balkáni migrációs útvonal mindkét országot keresztülszeli, s az is, hogy osztoznak az Európa perifériáját kínzó gondokban, úgy is mint a nyugattal szembeni leszakadás, növekedő jövedelmi különbségek stb. –, mégis szembetűnő a különbség a bevándorláshoz való viszonyulásban. És hát ez ugyanúgy igaz a közpolitikai döntésekre, mint a reprezentációk szintjére.

Miért választott ennyire eltérő stratégiát a szerb és a magyar miniszterelnök? Minimum három dolgot kell látnunk.

  • Először, Szerbia még úgy sem célország, ahogy Magyarország. Szükség és szó sem lehet a nyugat kapujához hasonlatos ideologémák hangoztatásáról, a periférikus létünk teljességgel kézenfekvő.
  • Másodszor, a Szerb Haladó Pártnak nem kell a Jobbikhoz hasonló befolyással bíró radikális jobber párttal megküzdenie, mint a Fidesznek, a politikai verseny koordinátái tehát teljességgel mások.
  • Harmadszor, a szerbiai kormány igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy megszerezze Brüsszel bizalmát, s ahogy korábban – emlékezzünk meg például a piaci dereguláció idő előtti bevezetéséről –, úgy most is részben Belgrád túlzott buzgalmával van dolgunk.

Mégis.

Merengjünk el egy pillanatra most már azon, hogy mindez szükségszerűen így marad-e. Természetesen nem. Ha mondjuk a magyar kerítés, vagy bármely más tényező hatására Vajdaságban, vagy éppen a déli határaink környékén nő a migrációs hullám nyomása, és megnövekszik a feszültség, úgy semmi sem garantálja, hogy nem jön fordulat.

Szó, ami szó, a muszlim terrorista régi mumusa a belgrádi vezetőknek és a közhangulatot ugyancsak formáló publicisztikának. Olvassunk bele, hogy ez utóbbiak miket írtak a szerbek ellen „megtervezett genocídiumot” folytató albánokról és bosnyákokról a XX. század hajnalán [lásd Petrit Imami Srbi i Albanci kroz vekove című kiváló válogatását], de az 1990-es évek háborúi, és a Novi Pazarban – a radikálisok szerint – jelenleg is gomolygó felhők szintúgy a félelem forrásai.

Egyelőre csak kevesek számára.

(Autonómia)