TÓTH SZILÁRD: A koszovói multikulturalizmusról

2015 Sep 12

A szerb autonómia kikezdheti-e Koszovó államiságát?

Augusztus 25-én Brüsszelben, tíz órányi tárgyalás után a belgrádi és a prištinai delegációk vezetői, Aleksandar Vučić szerb és Isa Mustafa koszovói kormányfő aláírták azt a négy részből álló megállapodást, amelynek értelmében – úgy tűnik – végre fölállhat a szerb autonómia (Zajednica Srpskih Opština – ZSO) Koszovóban. Békét, biztonságot, önrendelkezést és a helyi sokszínűség megőrzését hozhatja mindez, hallhatjuk azóta sokfelől.

Csakugyan mérföldkőhöz érkeztünk?

Erre utal, hogy a koszovói szerb vezetők – például Goran Rakić, Észak-Mitrovica polgármestere, vagy éppen Branimir Stojanović, Mustafa helyettese – ezúttal nem látszanak szembeszegülni a belgrádi vezetéssel. Az autonómia közös platformra hozta az északi tömbben élőket az Ibartól délre eső szórvánnyal.

Az albán hangok megosztottak. Veton Surroi vezető publicista például a Koha Ditore hasábjain azzal vádolta meg Mustafát, hogy kapitulált Vučićék előtt, mások, köztük Azem Vllasi szociáldemokrata képviselő, a „szerbek trójai falovától” tartanak, megint mások – jelesül az Önrendelkezés Mozgalom – erőszakos ellenállásra szólítanak föl.

Mégis, a koszovói kormány egyelőre kitart.

Azem Vllasi ugyanakkor mondott még valamit, amin talán nem árt elgondolkodnunk. Jelesül azt, hogy a brüsszeli megállapodás az albán és a szerb elitek közös döntésére bízza a kormányzást, s ezzel afféle kormányozhatatlan Etnopolist (Asim Mujkić filozófus megnevezése – a szerz. megj.) teremt, épp olyat, mint amilyen 1995 óta működik Boszniában.

Közeleg tehát a koszovói állam bukása, hacsak persze nem lép valaki Mustafáék torkára

– mondják sokan.

Vllasi egészen pontosan arra az 1995-ös daytoni megállapodásra utalt, amely lefektette Bosznia alkotmányát, s amelynek kudarca a napnál világosabb. Akkoriban, a kölcsönös bizalmatlanság légkörében a felek úgy igyekeztek kialakítani ezt a bizonyos alkotmányos rendet, hogy hosszú távon egyik nemzet se válhasson annak vesztesévé. A központi kormányzat működése azóta is a szerbek, muszlimok és horvátok mindenkori együttműködését kívánja, s ez jócskán aláássa az állam stabilitását. A feszültség nem akar szűnni, kiút – alkotmányos reform nélkül – nem látszik a láthatáron.

A ’95-ös hibákat a fene sem akarhatja megismételni, így persze a koszovói rendezést közvetítő Európai Unió sem.

De vajon kell-e egyáltalán ilyesmitől tartanunk?

A megállapodás értelmében így fog kinézni a koszovói szerb autonómia:

Területi elv szerint szerveződik, vagyis a hatásköre arra a 70.000-120.000-re becsült koszovói lakosságra vonatkozik majd, amely Észak-Mitrovica, Gračanica, Klokot, Leposavić, Novo Brdo, Ranilug, Štrpce, Zubin Potok és Zvečan községekben él. Nem tartozik adót fizetni Prištinának, a költségvetés bevételei pedig a helyi források mellett elsősorban a szerb államkasszából teremtődnek elő.

A helyzet – mi tagadás – elég cifra. A ZSO elismerésével ugyanis föláll egy területileg nem egybefüggő szerb autonómia, mely mind Belgráddal, mind pedig a Belgrád által továbbra is formálisan illegitimnek tekintett Prištinával közvetlen intézményi kapcsolatba kerül.

Ennél is fontosabb, hogy a ZSO mindössze fölügyeleti jogot kap a helyi gazdaság fejlesztésében, az oktatás, az egészségügy és a szociális védelem, a városrendezés, és a kutatás-fejlesztés szférájában, ami azt jelenti, hogy

szó sincs egyelőre kényszerítő hatalomról, sem pedig bármiféle eszközről, amivel a koszovói kormány munkája elé akadályokat lehetne gördíteni.

Így talán mondanom sem kell, Azem Vllasi félelmei teljes mértékben alaptalanok.

Amire én igazán kíváncsi vagyok az az, hogy ez a bizonyos fölügyeleti jog hosszabb távon mit takar majd? Játszadozzunk el a gondolattal, hogy a szerbek önkormányzata ki tud bontakozni. Ez – állítom – nemcsak a régió stabilitásához/biztonságához járulna hozzá, de egyenlőbb/igazságosabb helyzetet is teremtene Koszovóban.

Éspedig.

Egyfelől nem értek egyet azokkal, akik szerint az állam akkor erős és stabil, ha meg tudja gyengíteni a kisebbségek befolyását. Gondoljuk meg például, hogy

a koszovói albánok szakadár mozgalmai is csak azután kaptak erőre, miután a Milošević-féle rezsim rendőrállamot vezetett be, és megkísérelte jól elnyomni a nemzetépítő programjukat.

Szó, ami szó, a hűtlenséggel megvádolt csoportok hűtlensége úgy általában – nem kis részben – épp azon múlik, mi a percepciójuk a többségről. Ha a többség engedményeket tesz a kisebbségnek, akár területi, akár személyi elvű önkormányzati jogokat biztosít, és ezeket utóbb sem csorbítja, úgy igenis hozzájárulhat a konfliktusok megelőzéséhez.

Ilyesmikkel legalábbis elhinthető, hogy van némi hajlandóság a többség-kisebbség hatalmi viszonyrendszerének átgondolására, ami kábé azt jelenti, hogy ha a kisebbség percepciója már nem az, hogy az állam a többség birtoka, illetve tulajdona, hanem mondjuk minden lakosáé egyformán, úgy könnyebben építhető bizalom. Valahol itt van a kutya elásva. Mert abból, hogy Boszniában sikerült jól eltolni a rendezést, nem következik, hogy nincs szükség a különbözőségek elismerésének politikájára.

Másfelől azokkal sem értek egyet, akik szerint a különbözőségek elismerése és a kisebbségeknek nyújtott önkormányzati jogok nélkül is teremthetőek igazságos föltételek az együttéléshez. Ez már csak azért sem megy, mert a többségi nemzetépítés szerkezeti adottság, ugyebár Koszovónak is van de facto hivatalos nyelve, szimbólumai, központi ünnepei és így tovább, és így tovább. Ezek a többség kulturális jegyeit viselik magukon, innentől kezdve pedig sem semlegesnek, sem univerzálisnak nem nevezhetőek. Elég világos, hogy

nem lehet a kultúrák találkozásának egyenlő tere az, amely szerkezetileg favorizál egyes csoportokat.

Hát hogy is lehetne? Valójában egy sajátos hatalmi viszony termelődik újra és újra, ezt pedig nem árt korrigálni.

A koszovói fejlemények persze biztatóak, de amit eddig láttunk, kevés. Az elkövetkező hónapokban eldőlhet, merre fejlődik a koszovói szerb autonómia.

(Autonómia)