TOMA VIKTÓRIA: A joghurtforradalom nem ért véget

2015 Oct 23

Vajdaságban mostanság nem divat az autonómia – nincsenek jogi viták, csak „szeparatista törekvések”

Miért szorult háttérbe a tartomány autonómiájának kérdése? Miért nincs meg évek óta a „politikai akarat” a finanszírozásról szóló törvény meghozatalára? – tettem fel magamban – belátom, végtelenül naivan – a kérdést, nem gondolva arra, milyen közel vannak már a tartományi választások.

A Vajdasági Szociáldemokrata Liga felébredt Csipkerózsika-álmából, és hosszú idő után Fehértemplomon vajdasági zászlók sokasága lengett, Nenad Čanak pedig túlnyomórészt arról szónokolt, hogy

nem adjuk el a vajdasági földeket.

Meg beszélt a többnyelvű helységnévtáblákról is. Az autonómia azonban már ezen a megmozduláson sem volt téma. Valószínűleg sokkal nagyobb tétnek látszik földjeink, mint önrendelkezésünk elvesztése. Több szavazót lehet megnyerni, ha azzal riogatjuk őket, hogy a betevő falat van veszélyben, mintha „csupán” a tartomány autonómiájáról beszélünk. Az autonómia nálunk úgy tűnik teljesen „kimegy a divatból”.

AUTONÓMIA – A RÉMISZTŐ SZÖRNYETEG

A minap olvastam, hogy Borko Ilić a Szerbiai Demokrata Pártból azt mondta, Bojan Pajtić le akarja választani Vajdaságot Szerbiáról. Így hát végtére is túlzás lenne azt állítani, hogy egyáltalán nincs terítéken Vajdaság autonómiájának kérdése. Dehogynem. Csupán azzal az apró, mondhatni szokásos szépséghibával, hogy (megint)

nem az autonómia lényegi, gazdasági, politikai és kulturális vonatkozásairól, egy autonóm tartomány pozitív (vagy akár negatív) hozadékairól beszélnek, hanem szeparatizmusról, „leválasztásról”.

Szomorúan kísértem figyelemmel a joghurtforradalom évfordulója alkalmából szervezett újvidéki felvonulást a közelmúltban. Százötven autonómia-párti vett részt a tiltakozó sétán, de rohamrendőröktől nyüzsgött a központ. Szélsőséges aktivistákként emlegetett egyének még a rendezvényt megelőzően azzal fenyegettek, hogy meghiúsítják azt, s bizony meg is jelentek, úgymond elvegyültek a tömeg(nek nem nevezhető gyülekezet)ben, és „rendet bontottak”.

Már önmagában az sem szívderítő dolog, hogy azok a kisebb megmozdulások, amelyek nem a centralista, konzervatív, uralkodó nézeteknek hódolnak, minden alkalommal rendkívüli biztonsági intézkedéseket követelnek (lásd: Pride). Így volt ez az autonomisták felvonulásával is. Számomra mégsem ez a legszembetűnőbb ezen esemény kapcsán. Inkább az tűnik hihetetlennek számomra, hogy mindössze százötven ember gondolná úgy a tartományi székvárosban, hogy Vajdaság autonómiát érdemel?! Ilyen kevesen tartják a tartomány autonómiáját olyan súlyos kérdésnek (hiszen itt élnek!), hogy a valós területi autonómiáért tegyenek is valamit, és ne csak választások előtt beszéljenek róla, mint valami rémisztő szörnyetegről, amely majd az egységes szerb állam széteséséhez vezet? Ha ez tényleg így van, akkor úgy tűnik, nincs mire emlékezni, mert a joghurtforradalom mind a mai napig tart.

A vajdaságiak nyakalják a joghurtot, ha megkapják a nekik járó hét százalékot, ha nem.

Merthogy aki valamelyest is érdeklődést tanúsít a vajdasági politikai élet iránt, annak semmiképp sem kerülhette el a figyelmét Zoran Radoman vajdasági pénzügyi titkár rendszeresen ismétlődő tiltakozása amiatt, hogy a köztársaság tartozik a tartománynak. Tény, hogy a tartományi költségvetést át kellett ütemezni a pénzhiány miatt. Ezt megérzi minden vajdasági közintézmény. Ám Belgrádban minderről mit sem tudnak. Sőt, nem értik a tartományi vezetés felháborodását. Ebben a kettősségben már csak azért is nehéz eligazodni, mert az egyik félnek igazat kellene adni. Márpedig mindkét fél azt állítja, neki van igaza, és a megfelelő – szabadon választott – statisztikával ezt alá is tudja támasztani.

A tartományi tisztségviselőket nem egyszer láttam fáradtan legyinteni, amikor Belgrád Vajdasághoz való viszonyulásáról volt szó. Mégis, a nem is oly távoli múltban,

2000-től errefelé voltak azért olyanok, akik hallatták a hangjukat a pénzek elosztása és a hatáskörökről szóló törvény kapcsán. Több vajdasági politikai párt megtette ezt. Most mind hallgatnak

– a Vajdasági Párt és a Vajdasági Klub civil szervezet kivételével, melyeknek százötven embert sikerült egybegyűjteniük az autonómia-párti sétára. Arról nem is beszélve, hogy még a pöttömnyi autonómia-párti blokkon belül is éles ellentétek rajzolódtak ki a minapi felvonulás kapcsán. Az Ifjú Vajdaság aktivistái azt hangoztatták, nem vesznek részt a tiltakozó sétán. Ezt egy rövidebb nyilatkozat-háború követte egyrészről az Ifjú Vajdaság, másrészről a Vajdasági Párt és a Vajdasági Klub között. Elhangzottak olyan vádak, hogy az Ifjú Vajdaság mögött Nenad Čanak áll, aki már régen elárulta és kiárusította Vajdaság autonómiáját. Tény, hogy nemcsak Čanak, de mintha vele együtt pártja is visszavonult volna az aktív politizálásból. Egy-két közlemény-csata, egy-egy elvétett megnyilvánulás a Liga részéről, más egyéb nemigen volt hallható az elmúlt néhány évben. A legutóbbi velük kapcsolatos esemény, hogy a zentai községi szervezet komplett kivonult a pártból, mert vállalhatatlannak tartották az utóbbi időszak politizálását.

AUTONÓMIA, TE DRÁGA

Visszatérek tehát eredeti kérdésemhez:

miért nem „divat” manapság az autonómiáról beszélni? Mi változott? Illetve mi van változóban?

A Wikipédia szerint „2012-ben egy klerikális-konzervatív szervezet kampányt kezdett a Vajdaság autonómiájának megszüntetéséért. Érvelésük szerint – amihez két akadémikus is adta a nevét – mára főként szerbek lakják a területet, s elegendő történelmi, etnikai és gazdasági ok szól az autonómia megszüntetése mellett, ráadásul az autonómiával járó dupla adminisztráció is költséges.”

Hát erről lenne szó? Nincs már elegendő történelmi, etnikai és gazdasági ok a tartomány autonómiájához? Vajon mi változ(hat)ott a történelemben? A történelem nem változik, csupán a történelem olvasatai változnak, attól függően, melyik az éppen aktuális, vagy a hatalom által támogatott narratíva. Tehát demagógia azt mondani, hogy az autonómia megszüntetése mellett történelmi okokat lehet felsorakoztatni. Az etnikai összetétel változott, persze, de a tartomány még mindig többnemzetiségű, tehát alapjában véve ebben sincs változás. S vajon mi változott gazdasági tekintetben? Szegényebb lett vajon Vajdaság? A vajdasági ember minden bizonnyal. De ez – talán Önök is belátják – nem az autonómia miatt van. Habár, nem is áll szándékomban egy szélsőséges szervezet által fejtegetett állásponttal szembeszállni, csupán nem értem, miért e nagy csönd az autonómia körül. Illetve értem, csak nem akarom megérteni.

A hiányzó politikai akarattal is gondom van. Hiszen ha valaki azt mondaná, hogy a mostani politikai hatalom konzervatív, központosított Szerbiát akar, hiszen konzervatív, centralista értékrendet képvisel, ezt elfogadom. De korábban ki volt hatalmon? Az, aki most, az SZDP-s politikus szerint, „le akarja választani” a tartományt. Felmerül a kérdés: akkor miért nem cselekedett az autonómia megvalósulása érdekében, amikor hatalmon volt? Nem kellett volna leválasztania Vajdaságot, csak elfogadnia végre-valahára a finanszírozásról szóló törvényt, de még ezt sem tette meg!

AUTONÓMIA – A VÁLASZTÁSI SZLOGEN

Ha a szűkebb régió autonómiatörekvéseit, példáit vesszük alapul, általánosságban elmondható, hogy a kisebbségek közösségi jogainak elismerése a régió legtöbb országában a többségi társadalom és politikai vezetés számára politikailag elfogadhatatlan. Az állam területi épségére és szuverenitásának sérthetetlenségére hivatkozva az ilyen jellegű követeléseket már gyakran megfogalmazásuk előtt igyekeznek kiiktatni a politikai napirend legitim témái közül.

A vajdasági autonómia azonban – habár nyilván szorosan kötődik az itt élő kisebbségek kollektív jogai, kultúrája és hagyományai által megkövetelt autonómiához – mégiscsak elsősorban területi autonómia, melynek politikai-gazdasági vonatkozásai inkább a regionalizmus és a decentralizáció fogalmához köthetők. Apropó, regionalizmus. Szerbiában a közelmúlt – a 2012-es parlamenti választások – egyik közismert szlogenjének része volt a regionalizmus. Szerbia Egyesült Régiói, a Mlađan Dinkić által összekovácsolt politikai opció mottója volt a szerbiai régiók újraélesztése, az államigazgatás decentralizációja. Tudjuk, hogy mekkora „sikerrel“ szerepelt az SZER ezeken a választásokon. Azóta valahogy nemigen hallani róluk (azonkívül, hogy Dinkić kapott egy kényelmes fotelt a kormányfő tanácsadóinak körében).

AUTONÓMIA – AZ EURÓPAI SIKERTÖRTÉNET

Pedig a területi autonómiának igenis vannak európai sikertörténetei: a finnországi Åland-szigetek, amely létrehozása (1634) óta sikeresen működik, pedig „csak” 25 000 lakosa van, ami az ország népességének 0,5%-a, és szinte valamennyien svéd anyanyelvűek, a hivatalos nyelv pedig a finn és a svéd.

Olaszország régiói közül ötnek különleges jogállása van, ezekben az olasz nyelv mellett hivatalosak a helyben használatos nyelvek is (Dél-Tirolban a német és a ladin, Friuli-Venezia Giulia területén a friuli, a szlovén és a német, Valle d’Aostában pedig a francia).

Spanyolország autonóm közösségei saját törvényhozással és kormányzattal rendelkeznek, de önkormányzati hatáskörük nem azonos, például nincs mindegyiknek saját rendőrsége, oktatási és egészségügyi rendszere. Az autonómia legmagasabb fokáig eljutott közösségek Baszkföld, Galícia, Katalónia és Andalúzia. Az utolsó példával eljutottunk addig a tartományig is, amelynek esete bizonyítja, milyen hálátlan az autonómiák egyes megoldásainak „átültetése”, az önrendelkezés különböző formáinak „kiegyenlítése” más-más régiók esetében. Hiszen Spanyolország példájából okulva a centralisták méltán hangoztathatják: Katalónia esetében is, lám, hosszútávon elszakadáshoz fog vezetni az autonómia, hiszen a legutóbbi tartományi választásokon a függetlenségpártiak elsöprő győzelmet arattak. Persze

azok, akik az autonómiára az egységes államot megbontó, feltétlenül rosszat hozó, rosszindulatú politikai szövetkezésként tekintenek, nem lesznek fogékonyak a finnországi, több évszázados pozitív példára vagy a dél-tiroli tapasztalatokra. Minden politikai opció kedvére válogathat a saját politikai elképzeléseit alátámasztó nemzetközi példák közül.

Itt, a különböző régiók autonómiatörekvései kapcsán talán érdekes lehet egy volt egyetemista társam kérdésfelvetése, aki örmény, a Hegyi Karabah Köztársaságból (Nagorno Kharabakh) származik. Egy alkalommal megkérdezte, miért ez a kardoskodás Vajdaság autonómiája mellett? Mondtam neki, hogy az autonómia indokoltságát több történelmi, gazdasági és etnikai kérdés is igazolja.

Megkérdezte, melyik etnikai csoport alkotja a többséget. Mondtam, a szerb. Akkor meg minek nektek az autonómia? – kérdezte.

Vannak kulturális okok is, meg gazdaságiak – mondtam, immár szinte mentegetőzve, majd visszakérdeztem: Nagorno Kharabakh példája ugyan miben más? Felháborodását nem is próbálta elrejteni. Etnikai tisztogatásról, történelmi eseményekről, véres megtorlásokról beszélt, meg a Nagorno Kharabakhban élők identitásáról.

It’s a different identity, but Vojvodina is part of Serbia

– magyarázta nekem a különbséget. Hát igen, a Hegyi Karabah Köztársaság viszont Azerbajdzsán része – válaszolhattam volna, de nem tettem meg. Valahogy számomra akkor is, most is természetesnek tűnt, hogy egy kisebbségben lévő etnikai közösséghez tartozó egyén természetszerűen tüzesebben, elfogultabban vélekedik saját közösségének jogairól, mint más közösségekéiről. Ha közvetlenül is érintettek vagyunk egy bizonyos témában, számolnunk kell tárgyilagosságunk részbeni elvesztésével.

Ugyanebből az esetből vált számomra világossá, hogy milyen nagy szerepe van a területi autonómiára való törekvésekben a különböző identitásoknak – és ezek közül is talán a nemzeti identitás a legmeghatározóbb.

AUTONÓMIA ÉS KETTŐS MÉRCE

Szerbiában elkerülhetetlen párhuzam – ha történelmi, gazdasági, etnikai szempontból mégoly ésszerűtlen is – a Koszovó és Vajdaság közötti. Ez a két tartomány kapott széleskörű autonómiát az 1974-es alkotmánnyal. Koszovóért a szerb államvezetés évek óta vívja szélmalomharcát. Lépésről-lépésre, az EU-integrációval párhuzamosan „veszíti el” Szerbia a szuverenitását, melyet az SZDP-n kívül már egyre kevesebbet és ritkábban emlegetnek.

Most, amikor Koszovó függetlenségét hamarosan nagy valószínűséggel az UNESCO-ban is elismerik, amikor a szélmalomharc a végéhez közeledik, Vajdaság autonómiájáról mélységesen hallgatnak.

Hallgatnak – a politikában szinte mindenki – persze különböző megfontolásból: valaki meggyőződésből, valaki félelemből, megint mások érdekből vagy politikai egyezségek eredményeként. Az is lehet, hogy ebbe a szélmalomharcba is bele lehet fáradni. Ha nincs meg a politikai akarat, mindhiába minden igyekezet.

Végezetül el kell mondani, hogy a pénzügyminiszter bejelentette: dolgoznak a finanszírozásról szóló törvényen. Megint vannak valamilyen homályos határidők, hogy mikorra lesz meg. Megint vannak ígéretek, hogy meglesz. Ennyi év után ki az, aki elhiszi, hogy Vajdaság autonóm tartomány lesz – nem csak papíron, névlegesen, az ígéretek szintjén, hanem a gyakorlatban is? A finanszírozásról szóló törvény gyakorlati alkalmazásáról ebben a pillanatban még korai beszélni, de észben kell tartani azt is, hogy arra már Brüsszelben is rájöttek: Szerbiával nem az a gond, hogy nem tudja összehangolni törvénykezését az uniós elvárásokkal. A törvények alkalmazásával van gond, márpedig, ha ez továbbra is így marad… Az autonómia-pártiak reményei még egy árnyalattal halványabbá válhatnak.

(Autonómia)