TIHOMIR NOVAK: MIKOR FOGJUK FEL VÉGRE, HOGY A NEMZET NEM BŰNSZÖVETKEZET

2017 Jul 14

Szerbia morális csődjéről

Szerbia egy morális csődtömeg – erre a megállapításra juthat az az átlagos újságolvasó, aki követte, mi mindent írtak a hazai sajtótermékek Srebrenica kapcsán. És ez a megállapítás idén júliusban további nyomatékot kapott. Mélységes mély az a verem, amelybe beletaszították ezt az országot egykoron a nagyszerb hazafiak, így nehezen tud belőle kikecmeregni. De, úgy tűnik, egyeseknek nem is nagyon akaródzik kijönni onnan.

Mire is gondolhatna a tisztességes honpolgár, amikor az újságban azt olvassa, hogy Nenad Čanak, Saša Janković és Čeda Jovanović hatalmas kárt okoztak Szerbiának, de a szerb-bosnyák megbékélési folyamatnak is, amikor elismerték: ami Srebrenicában történt, az bizony – népirtás volt?!

Nos, a károkozás 22 évvel ezelőtt történt, a kár okozója pedig az, aki a bűncselekményt elkövette, nem pedig az, aki ezt később elismerte. A bűnnel való szembesülés mély megrendüléssel jár, így azok, akik elismerik, megpróbálják valamiképpen feldolgozni azt. A bűn, mint egy hegyes tőr, fölsebzi a személyes, de a kollektív identitásukat is.

Nem világos, miként sértheti a bosnyákok ellen elkövetett népirtás elismerése a szerb áldozatokat. A szerb áldozatokról már évek óta beszélnek a politikusok, a média és a különböző szerb egyesületek képviselői. Vagyis a morális és politikai többség. Az ő retorikájuk szerint a szerb nemzetnek csak áldozatai léteznek, elkövetői nincsenek. Kevesen vannak azok, akik merészelnek a szerbek és Szerbia nevében elkövetett bűncselekményekről beszélni. Vajon az-e a megoldás, hogy politikailag diszkreditálják és elhallgattassák őket?

Persze, hogy nem! Nyíltan szembe kell nézni a saját történelmünk sötét korszakaival. Az nem megoldás, hogy kiszaggatjuk a nem tetsző lapokat a történelemkönyvből. A nemzet azon tagjai, akik nem kívánnak szembesülni az elkövetett bűnökkel, akik nem hajlandók saját egykori szerepüket alávetni a kellemetlen, ámde a közösség épségének megőrzéséhez felettébb szükséges analízisnek, nos, ők nem is nevezhetők a nemzet tagjainak. A nemzet ugyanis nem egy etnikai törzsszövetség, de nem is bűnszövetkezet, hanem szabad és egyenlő polgárok közössége. Olyan polgároké, akik képesek megkülönböztetni a jót a rossztól, és a rosszal szembeszegülnek, minden bűnesetet feltétel nélkül elítélnek, különös tekintettel azokra, amelyeket az ő nevükben követnek el, továbbá energikusan követelik az elkövetők elleni eljárások lefolytatását.

A szemtelenség tetőfoka szemére vetni bárkinek, hogy a bűncselekményt genocídiumnak nevezte, és ezért szégyentelenül a „népirtás reklámozójának” kiáltani ki.

Mindez egyúttal annak a vágynak a kivetülése is, hogy maradjunk mi csak ott, annak a sötét és véres ároknak a mélyén, és várjuk ki türelmesen az újonnan kínálkozó alkalmat, amikor majd megtörténhet Szerbia határainak kiterjesztése. Mintha Srebrenicából egy nem lett volna elég.

(Autonómia)