„There is no country” – van honnan, de nincs hová

2015 Sep 18

Két fiatal vajdasági magyar antropológus, Rácz Krisztina és Vataščin Péter a horgos-röszkei határátkelőhely lezárása után kialakult helyzetben próbált tájékozódni és segíteni. Terepi tapasztalataikat az Autonómia olvasóival is megosztják.

A HAZA NINCS TÖBBÉ

Vataščin Péter: Csütörtök délután felkerestük a horgosi határátkelőhelyet. Egyrészt az volt a homályos célunk, hogy beálljunk önkéntesnek, de sajnos a kiszemelt szerbiai humanitárius szervezet embereit nem találtuk, másrészt pedig a menekültek elkezdték szedni a sátorfájukat. Sikerült viszont vizet osztanunk, illetve információkat adnunk a határátkelés lehetetlenségéről. Ez utóbbi eléggé szürreális tapasztalat volt.

Érkezésünk után közvetlenül két szír és négy afgán fiatal férfival beszélgettünk. Koradélután még egyikük sem volt tisztában azzal, hogy pontosan mit is várhatnak el a magyar hatóságoktól. Igazából ki akartak tartani, mondván, majd csak beengedik őket. A 30 napos határátkelő zárásra mindegyikük szeme kikerekedett, és azt sem nagyon értették, hogy szinte semmi esélyük sincs a jogi státuszra – jellemzően csak át akartak haladni az országon.

Az egyik damaszkuszi férfi becsületesen szorongatta és mutogatta görög, macedón és szerb papírjait (úgy látszik, nem mindenki tépi szét ezeket), és egyszerűen nem értette, hogy most miért nem tud átjutni Magyarországra.

Egy szál magában gubbasztott a kerítés előtt. Azt mondta, sem a Daeshnek (az Iszlám Állam pejoratív elnevezése – a szerk. megj), sem Bassár el-Aszad szír elnöknek, sem az Iszlám Hadseregnek (milíciák koalíciója közép- és dél-nyugaton) nem akar katonája lenni.

A másik, hamai származású szíriai mondott egy nagyon jó és fontos kulcsmondatot: „There is no country” – ami a minimum négyfelé széttöredezett Szíriát elnézve elég pontos megfogalmazás. Sok szírben alakulhatott ki az az érzés, hogy eddigi hazájuk nincs többé. Ő még azt is hozzátette, hogy már nem bírta tovább a helyzetet, nem tudta ugyanis, hogy a helyiek közül ki és mikor törhet az életére, totálissá vált a káosz és a bizalmi válság. A helyzettel ő sem volt tisztában, bizonygattuk neki, hogy a horvát úttal valószínűleg sokkal jobban jár (még), ha ugyan nem akar visszatérni.

A két szír férfi egyébként határozottan állította, hogy hazamenne, ha rendeződne a helyzet, a hamai szerint a barátai is visszatérnének, de ez most nem reális eshetőség.

Sok feltűnően jólszituáltnak tűnő embert is láttunk. Több nő viselt olyan ruhát, mintha az aleppói nagybazárba készült volna vásárolni, de voltak arab „polgár” benyomását keltő idősebb férfiak is. Beszédesen cáfolták a közvéleményben olykor teljesen eluralkodó „rongyosság”, elesettség képzeteit a menekültekről, illetve önmagukban is arra utaltak, hogy az efféle társadalmi jelenségek igencsak összetettek.

A HUMÁNUM DISZKRÉT BÁJA

A szabadkai buszállomáson is volt két jellemző élményünk. Egy feltehetően afgán férfi SIM-kártyát akart venni, és emellett kis térképét mutogatta, rajta két nyíllal. Az egyik szabad áthaladást jelzett a horvátok felé, míg Magyarországnál egy egyértelmű “CLOSED” virított. Ezeket a térképeket állítólag Macedóniában osztják nekik, ami két kérdést is felvethet: a határon várakozók között miért nem láttunk ilyen térképet, illetve ha ez az afgán már hozzájutott ehhez, akkor Szerémség helyett miért Észak-Bácskában rostokolt?

A másik eset pedig egy idősebb szabadkai hölgy adakozása volt. Meglátott két afgán kisgyermeket a pályaudvar hűvösében,

bement a trafikba, és vett csokit meg sós rágcsálnivalót, majd mosolyogva odaadta nekik, amit a gyerekek szülei hálásan megköszöntek.

Alighanem tengernyi ilyen eset van, csak ezekből nem születnek Facebook-posztok.

LÁTKÉP A SZERDAI CSATA UTÁN

A két határátkelőnél elénk táruló látvány amolyan apokalipszis utáni állapotokat idézett. Poszt-szocialista mementó Közép-Európában/a Balkánon néhány ezer közép-ázsiai, közel-keleti és afrikai emberrel, akiket szó szerint egy vasfüggöny akadályoz meg a továbbhaladásban. Lelakott, elhagyatottan álló üres épületek, „megkövült” feliratokkal és a jugoszláv vörös csillaggal ellátott sorompók… A szerdai „csata” maradványai. A szemetet egymaga söprögető menekült… Rengeteg szemét, alig néhány kuka és a fáradt tömeg kisugárzása… Az autópályán szédelgő emberek. A nap folyamán a menekültek még nagyban járkáltak fel-alá. Érezhető volt a teljes tanácstalanság. Volt, aki Horgosról, a boltból tért vissza, mások jól láthatóan felmálházva távolodtak a határtól. Páran a szemünk láttára próbáltak belekezdeni egy újabb tüntetésbe, de hiába biztattak másokat is, elhalt a kezdeményezés. A sok alvó vagy csak bóbiskoló embernek esze ágában sem volt felkelni.

A hátraarc végül egyre határozottabb irányt vett, délután háromkor már javában jártak a nagykikindai rendszámú buszok, és megjelentek a taxisok is.

Az egyik a fülünk hallatára mondta, hogy 250 eurót kér a fuvarért a horvát határig. Valószínűleg összesen ennyit, nem pedig utasonként kellett ennyi pénzt leperkálni.

Sok volt a még pihenő család, nagyon sok kisgyerek és szülő tengődött a sátrak és fák árnyékában, néhány fiatal várandós nő fel-alá járkált. Horgoson, a településen belül egy iraki-szír menekültcsapatnak adtunk vizet, az egyik szír nő jól beszélt angolul, és tolmácsolt a többieknek is. Az „inshallah” formulára itt és a határátkelőnél is mindig mindenki mosolygott – általában ezt arra értettük, hogy talán isteni segítséggel majd visszatér a béke az országaikba.

A számos tévéstáb mellett rengeteg hazai és külföldi segélyszervezet is a helyszínen tartózkodott. Szépen tették a dolgukat a „világi” és az egyházakhoz kötődő segélyszervezetek is. Felmerült bennünk a kérdés: mi lenne, ha ők nem lennének itt? Az NGO-k végzik el a sok „piszkos” munka nagy részét.
migranti-azilanti

NEM IDEGENNEK VALÓ VIDÉK

Valószínűleg gyorsan megszűnik a nagy nyomás Horgosnál. Talán. Mindenesetre

a helyszínen járva sem alakult ki bennünk az a benyomás, hogy a magyar kormány „vészfékbehúzása” jó irány. Megnyugtatás helyett inkább egy olyan pofont kapott a tömeg, ami után nem is nagyon tudja, hogy hogyan tovább.

Alaposan benne vannak a slamasztikában, és tulajdonképpen nagyon idegen számukra sok minden. Többük egész biztosan csak nagyjából sejti, hol jár. Mindenesetre a segítséget jól látható hálával viszonozzák. Talán erre van a legnagyobb szükség.

EURÓPA, EURÓPA

Rácz Krisztina: Szabadkán elváltak Péterrel az útjaink, én visszaindultam Kishegyesre. A Belgrádba tartó autóbusz utasainak fele afgán volt – nők, férfiak, gyerekek vegyesen.

Egyikük épp az a fiú volt, akinek vizet adtunk a határ melletti faluban (kicsi ez a menekült-világ).

Már csak azért sem hihető számomra, hogy bárki pénzeli ezeket az embereket, mert nincs az a pénz, amiért én akár több kisgyerekkel végigjárnám ezt az utat.

A buszon ülők lehettek a találékonyabbak, vagy egyszerűen csak nem volt 250 eurójuk, és autóbusszal mentek Újvidékre, onnan pedig tovább Sidbe. Kérdésemre, hogy merre tovább, mindannyian előkapták a telefonjaikat, én is, és a Google mapset silabizáltuk, miközben azon gondolkodtam végig, hogy Magyarországon ezért börtönbe kerülhetnék.

Azt láttam a leginkább rajtuk, hogy fogalmuk sincs, mi lesz holnap, hol alszanak az éjjel, csak a céljuk lebegett előttük: Nyugat-Európába jutni! Valószínűleg vannak, akiknek sokkal pontosabb képük van az egyes országokban uralkodó állapotokról, ilyen személyekkel azonban nem találkoztunk.

A legerősebb benyomásunk a „terepen” az volt, hogy a menekülteknek mindenre szükségük van: ételre, vízre, alapvető higiéniai szükségleteik kielégítésére (a hatóságok kb. ezer emberre három csapot és pár mobil vécét láttak elő, illetve ott-tartózkodásunk idején, feltehetően a szerb hatóságok közreműködésével, megérkezett egy lajtos kocsi), orvosi ellátásra, áramra, internetre, de mindenek fölött információra. Az egyik segélyszervezetet képviselő hölgy, akivel együtt osztottuk a vizet, elmesélte, hogy

megkérdezte az UNHCR képviselőit: miért nem igazítják útba az embereket, de azt a választ kapta, hogy ez nem tartozik a feladatkörükbe.

Csak egy térkép és egy arab, illetve pashtu nyelvű szórólap is megtenné, ha már nincs tolmács, és a rendőrségen kívül nincs ott egyik államnak sem semmilyen képviselője.

Sokan már megindultak, vagy a közeljövőben meg fognak indulni Horvátország felé, és sokan félnek a taposóaknáktól. Arra jöttünk rá, hogy

hiányos angoltudással bíró, de háborús tapasztalattal annál inkább rendelkező embereknek nagyon nehéz elmagyarázni, hogy volt itt a térségben nem is olyan régen egy háború, és igen, vannak még aknák Horvátországban.

Annak ellenére van ez így, hogy Horvátország uniós tagállam, de nem kell félni, csak az úton meg a síneken kell közlekedni, még akkor is, amikor a zöldhatárt kísérlik meg átlépni.

GORDIUSZI CSOMÓ VAGY A 22-ES CSAPDÁJA

Bár végig az volt az érzésünk, hogy bizonyos tekintetben egy katasztrófaturizmus aktív részesei vagyunk, talán mentségünkre szól, hogy legalább némi információval tudtunk szolgálni néhány embernek. Ez az, amit a külföldi önkéntesek, bármilyen fontosak is a takarók, az étel, a víz, nem tudnak nyújtani; ez az, amihez

mi helyiek kellünk, akik ismerjük a szerb és a magyar jogszabályokat, akiknek Bicske, Tovarnik vagy Lendva nem csak pontok a térképen, és akik talán hozzá tudunk járulni ahhoz, hogy ez a kanosszajárás mielőbb véget érjen.

Mert ez senkinek sem jó így. Meg lehet érteni a kapacitáshiányra panaszkodó és a rendszeres határvédelemre törekvő európai országokat, de ugyanígy fontos a számos tanácstalan és kiszolgáltatott menekült védelme is, akik könnyen ott találhatják magukat, ahol a part szakad.

Csak az a kérdés, hogy gordiuszi csomóról vagy a 22-es csapdájáról van-e szó. Reméljük az előbbiről.

(Autonómia)