TAKÁCS RAJMUND: Miért nem működik nálunk az, ami nyugaton igen?

2017 Oct 13

Önszerveződési képtelenségünk gyökerei

Ideje lenne már levetkőznünk azt a naivitást, mely szerint a nyugati típusú önszerveződési és önvédelmi megoldások azért nem működnek vidékünkön, mert kevés ismerettel rendelkezünk róluk. A szövetkezeti alapelveket természetesen hasznos és elengedhetetlen megismerni, ne feledjük azonban: ezek csak elvek. A lényegi különbség, hogy a nyugatiak képesek szembenézni a valósággal, felismerni a hosszú távú érdekeiket és ezek eléréséhez útmutatóul az említett elveket is megfogalmazzák. Ezzel szemben Kelet-Európában az emberek hagyják, sőt kívánják a szabályokat, melyeket támogatnak is mindaddig, amíg az érdeküket szolgálják, majd szűkölve tiltakoznak, ha már fojtogatóak. Pedig a lényegi szabályokat általában az embertől nagyobb tényezők írják: a természet, a történelem, a sors, vagy ha úgy jobban tetszik, Isten.

Nehéz megállapítani, hogy mikortól eredeztethetőek az európai emberek önigazgatásának és önszerveződésének gyökerei. A parancsszóra tömeggé olvadó és az egyén életével nem sokat törődő ókori birodalmakban, vagy az amerikai ültetvényeken dolgozó rabszolgák esetében nem sok esélye volt bármiféle önszerveződésnek. A Nyugat-Európa hegyes-dombos tájain, csipkézett partvidékein lakók azonban egyre erőteljesebben kezdtek el ragaszkodni a függetlenségükhöz, és jól tudták, azt csak gazdasági alapokkal őrizhetik meg. Lételemüknek tartották a földjük megtartását és a minél eredményesebb gazdálkodást, mely alapjául szolgálhatott a tőkefelhalmozásnak, amire lassan ráépülhettek az egyéb gazdasági tevékenységek: az ipar, a kereskedelem és így tovább. Ehhez az egyéni és a közösségi érdekeket mindig össze kellett hangolni.

Fontos fordulatot jelentett az európai történelemben, amikor elmúlt a régi (földes)urak elnyomása, és új hatalom jelent meg, a tőke. Az ekkor létrejövő szövetkezetek nagyszerűsége abban állt, hogy összegyűjtötték a kis- és középgazdaságok inputjait és outputjait, majd ezeket akkumulálva vállalkozásként léptek a piacra. Átvállalták a gazdálkodás felelősségét a gyengébben gazdálkodó földművesektől, akik így nem süllyedtek nyomorba. Az átlagos tagok a kiegyensúlyozott középosztályi fejlődés útjára léphettek, a becsvágyóbbak számára pedig a szövetkezetek irányítási funkciói, esetleg üzleti tranzakciói jelentettek lehetőséget a karrierépítésre. Ezek a módszerek nem csak a mezőgazdasági termelést és a vidéket jellemezték – a nyugati társadalmak számos más szereplőjénél is jelentkeztek. Nem véletlen, hogy a mai értelemben vett szövetkezetek akkor alakultak meg, amikor a kontinens egy több évszázadig tartó átalakulás végéhez közeledve lerakta a fejlett Európához elvezető alapokat.

poljoprivreda-foto-DGojic-1

Gondolhatnánk, hogy nincs más dolgunk, mint visszanyúlni az alapelvekhez és végigjárni azt az utat, amit nyugaton már megtettek. Ez talán működhetne olyan országokban és régiókban, ahol a szocializmus éveiben lefagyasztották az agrártársadalom fejlődését. Lengyelországban például, hogy megnyerjék a vidéki lakosságot és a nagy befolyással bíró katolikus egyházat, a kommunista vezetés meghagyta a kistermelő parasztságot. A Kárpát-medence belső területein viszont jelentős modernizáció ment végbe, ami nagymértékben átalakította a vidék szerkezetét. Sokan ezt tartják a jelenlegi állapot legfőbb okozójának.

Itt álljunk meg egy pillanatra. A mezőgazdaság problémái az időjárási viszonyokkal, a kórokozókkal, az értékesítési lehetőségekkel és hasonló dolgokkal kapcsolatosak. Ha a számok és az arányok stimmelnek, akkor minden jó.

Ne legyenek kétségeink, ha pár évtized múlva a vajdasági magyar települések határain a külföldi, belföldi, helyi sikeremberek több száz vagy több ezer hektáros birodalmai osztoznak, a településeken pedig lecsúszott prolik maradékai, koszovói cigányok és kizsuppolt migránsok laknak, akkor is lesz fejlett mezőgazdaság. Akkor is lesznek olyan riporterek, akik jókat beszélgetnek politikusokkal, szakemberekkel és kereskedőkkel, ahogy ma is nap mint nap megalázzák a szövetkezeti mozgalmat azok a közpénzből fizetett újságírók, akik zavaros években meggazdagodott szerencselovagokat szerepeltetnek, és állítanak példaként az egyre inkább szorongó és lelkileg elnyomorodó lakosságnak.

Akkor is lesznek majd, akik beszélnek a munkahelyteremtésről, mindez azonban csak üres beszédként visszhangzik, nemcsak a politikusok, hanem a média, a kultúra, az oktatás és a civil szféra képviselőiből egyaránt.

Akinek szeme van, látja a valóságot: vidéken nem lehet munkahelyet teremteni, a mezőgazdaság foglalkoztató képessége alacsony, szezonális és sok esetben embertelen körülmények között zajló feketemunka akad leginkább. Csak a tulajdon tartja meg a vidéki lakosságot, az maradhat meg a vidéki társadalomban és a mezőgazdaságban, akinek földje van, amire nem csak mint eladható, kiadható, pénzzé tehető vagyontárgyra tekint, hanem a megélhetésének és a jövőjének a zálogára, ebből kifolyólag tehát tiszteli, gondozza és megőrzi. Óriási probléma épp emiatt, hogy a közbeszédben kizárólag a mezőgazdaság termelékenységéről és a folyton változó pénzügyekről beszélnek. Valószínűleg ezzel szolgálják ki a nézők és a hallgatók hírigényét, említést sem téve az agrárium szerkezetéről és annak problémáiról. Mindenekelőtt az ingó és ingatlanvagyon eloszlásáról.

A rendszerváltozást követően nem szüntették meg a társadalminak nevezett (állami) földterületeket. Magyarországon ezekből azonnal tőkés társaságok alakultak, nálunk mesterségesen fenntartották őket a munkahelyek megtartására hivatkozva, ám azok többségét a kétezres években megszüntettek. Hasonlóan félresikerült a vagyon-visszaszármaztatás is. Sokan mélyen áron alul herdálták el a kárpótlásként visszakapott ingatlanokat, ez mellett elszabadult a földpiac, így a termőföld minden áron való megszerzése és felhalmozása lett a legeredményesebb és legerősebb gazdák érdeke, nem pedig az együttműködés. Azok a családok tudtak fejlődni, akik a kilencvenes években megőrizték, esetleg gyarapították a birtokukat. Mára nem a szövetkezésben érdekeltek, hanem abban, hogy olyan mértékűre növeljék gazdaságukat, amely szövetkezet nélkül is eltartja magát. Esetleg családi, baráti vagy rokonsági nem formális kooperációkban gondolkodnak.

Nyugaton a szövetkezetek alapozhattak arra a kisparaszti rétegre, ami az agrártársadalom legnagyobb és legjelentősebb csoportja volt. Nálunk azonban ez a közeg, ha számban nagy is, életerőben gyenge.

Sokan a földjükre nem úgy tekintenek, mint a fennmaradásuk zálogára (sőt, saját családjuk, közösségük, kulturális közegük fenntartójára), hanem mint a kezükben megmaradt utolsó tőkére, amit a megfelelő időben értékesíteni lehet. Leginkább a gyermekeik, unokáik sokszor külföldön való életkezdését vagy taníttatását támogatják belőle. A diákokét, akik divatos szakon szerzett diplomáikkal többnyire a közösségi érdekkel keveset törődő (leginkább multinacionális) cégek alkalmazottai lesznek, a többiekből pedig örökké az államra váró új bürokrata réteg nevelődik ki.

Mindez persze arra ösztönöz, hogy az aktuális kormányok privatizáljanak és központosítsanak, hogy minél nagyobb pénzeszközöket összpontosíthassanak a kezükben. Ezzel újraépül a mélységesen korrupt politikai, gazdasági és társadalmi rendszer.

A korrupció eredetileg nem a lopással egyenlő, mint sokan gondolják, a korrupció romlottságot jelent. Az ember romlottsága akkor kezdődik, amikor elkezd hazudni önmagának. Európának ezt a reménytelen részét pedig átjárja a hazugság a legelesettebbektől a leghatalmasabbakig.

Az egyszerű munkások, kisparasztok, közalkalmazottak nem akarták megérteni, hogy a szocialista korszak paternalista (atyáskodó) jóléte véget ért, az úgynevezett értelmiségiek a pozíciójuk megtartása érdekében hazudozni kezdtek. Valójában sem tudásuk, sem erejük nem volt ahhoz, hogy hozzákezdjenek a régi rendszer lebontásához és az új felépítéséhez. Eközben a politikai és gazdasági csúcsvezetés mindent megtett a hatalom megszerzéséért. A vállalkozók (ide érthetők a már agrárvállalkozónak nevezhető gazdag földművesek is), pedig elfogadták a piac farkastörvényeit és a minden áron való felhalmozást tartották az egyetlen járható útnak. Mindez egy lefelé tartó örvénybe torkollik, amely végén egyre inkább úgy tűnik, hogy a munkaerőt a nyugat, a földet a dél, a gondolkodást pedig a kelet rántja magával.

(A cikk a szerző Zentán elhangzott beszéde alapján íródott, melyet a szövetkezeti mozgalom emléknapján mondott el.)

(Press Szó)