SZERBHORVÁTH György: Nem komplikált nevűeknek való vidék

Egy (kis)magyarországi származásúnak mondják halála után szerbesen a nevét saját választott hazájának legszűkebb és magyar pátriájában, míg a bácskai magyar fiú, akinek alighanem van magyar útlevele is, Pesten válik szerb nevűvé.

02. May 2019

A szabadkai Pannon TV április 26-i híradójában hatalmas összeállítást készített Nagy Eszter és Vágó Krisztina a palicsi majálisról. Így elhangzott, hogy egyes utcákban tilos lesz a járműforgalom: „ezek a Hegedűs József, a Spliti fasor és az Olga Penávin utcák”. Az utóbbi név, illetve kiejtése rögtön megütötte a fülemet, a neten újra is néztem a műsort, hátha csak paranoiás vagyok, vagy átestem a nyelvmentők táborába, pedig aligha fog a magyar nyelv egyhamar kihalni, úgy hiszem.

De kezdjük egy másik esettel, ami viszont mások fülét sérti szinte napi rendszerességgel. (De előtte még közbeszúrnám: az én esetem kevésbé érdekes, rég megszoktam, hogy nemhogy a szerbek átírják a nevemet, de még a horvátok is, és így vagyok olykor Serbohorvat, meg Djerdj, de Djerdji is, mert az y-nal is kezdenek valamit a szerbek (szerbhorvátok). (Amúgy sose értettem, hogy is van az, hogy sok szerb, vagy más szláv, beszél tökéletesen angolul, semmi baja az „ö” hang kiejtésével – viszont magyarul ez egy istenért sem megy nekik, de a németben is nehezebben. Talán a nyelvészek tudják rá a magyarázatot, én nem.) Arra is csak legyintek, hogy magyar nyomtatásban gyakran kopik le vezetéknevem végéről a h betű, merthogy a szónak, úgymond, így van értelme, a szerbhorvát nyelv után… Legutóbb épp április 25-én láttam viszont így a nevem a Magyar Szóban (pedig azt hittem, már a nevemet is kitiltották az újságból) egy könyvbemutató kapcsán, de spongyát rá.) Szóval, az immár szinte világhírű, zentai (származású) teniszezőről, Györe Lászlóról, pontosabban nevéről van szó. Hogy már a magyar kormánymédiában is „Laszlo Gyerének” ejtik. És noha ő maga nem abból él, hogy magyarkodik, illetve nem úgy bizonyítja magyarságát, hogy naponta elmondja: „magyar vagyok”, mindez mégis sokakat felháborít, végülis joggal, még ún. liberális barátainkat is.

Épp csak azok sunnyognak, a vajdasági magyar vezetők közt is, akik épp magyarkodásból élnek – de hát mégsem szólhatnak be az MTVA-nak, hogy izéljétek már meg…

Persze, érkezik a „kézenfekvő” válasz, hogy hát a szerb válogatottat választotta, az ATP listán is így szerepel a neve, talán a személyi okmányaiban is. (Hogy mindegyikben Laslo Djere vagy Đere lenne, azt azért kötve hiszem, de nem tisztem a papírjai közt kotorászni.) Kicsit mégis olyan magyarosnak tartom a felháborodást, mert az MTVA embereitől én az égvilágon semmit sem várok el: a Kossuth Rádiótól a Duna TV-n át az MTI-ig – külhoni (avagy határon túli) magyar újságírók tucatjait is alkalmazva – ontják ránk lassan tíz éve a nyelvi mellett a politikai mocskot is.

De biztos vagyok benne, hogy Györe túléli ezt, még azt is, ha leárulózzák – ő a munkájával, az eredményeivel bizonyít, csókolom.

A legújabb sztárfocista, a francia válogatott Kylian Mbappé – aki kameruni és algériai származású – sem hiszem, hogy azon idegeskedik, mi vagy a franciák hogyan ejtjük vagy írjuk a nevét; és nem vagyok benne biztos, hogy Möbapénak kell mondani.

De voltak és vannak hasonló eseteink, ilyen volt Szeles Mónikáé, vagy épp Soros Györgyé, a szerbeknek ők Szelesz meg Szoros(z), utóbbi esetében viszont a magyarok betéve tudják, hogy Soros, Soros, Soros…

De térjünk vissza az utcanevekre. Azon mi, magyarok röhöghettünk egy jót, hogy a belgrádi Magyar Nagykövetségre firkáló – állítólag egy középkorú nő – még a horogkeresztet sem tudta szabályosan felfirkálni, de olyan olvashatatlanul írt cirill betűkkel, hogy sokan a „žica” szót „ulicának” olvasták, tehát úgy fordították le a mondatot, hogy „Kifelé az utcámból” a „Mars a szögesdrót mögé” helyett. Sőt, az egyik szerb tévé, a szebb napokat látott B92 híradójában „Mars a mi utcánkból” lett a mondatból, ami jelzi, a belgrádi kollégák is hadilábon állhatnak a ćirilicával (az ősi szerb írásmód védelmére már x számú bizottság, de kormánybizottság vagy mi a franc is alakult már). Hogy az MTI belgrádi magyar tudósítója sem boldogult a cirill betűkkel, magától értetődő, ez, mondhatni, elvárás, hogy ne tudja…

Szóval, „Olga Penávin utca” – mondta a vajdasági magyar újságírónő, és elég egyértelműnek tűnik, hogy Penavin Olgáról van szó. Főleg, hogy Palicson kapott utcanevet, és nem egy szibériai körzet falujában. A fiatal riporternek bocsássunk meg – ő talán nem a Magyar Tanszékre járt Újvidéken, hogy hallotta volna a tanárnő nevét, aki az újvidéki Pedagógiai Főiskolán kezdte felsőoktatási karrierjét, korábban Szabadkán tanított a gimiben magyart és latint. Olvasni meg ki olvas még, ugye? (Persze én sem vagyok olyan okos, nem ismertem őt: de az életrajzi kalauzokból, lexikonokból könnyen tájékozódhatunk.) Penavin Olga viszont a tanszék későbbi legendás tanárainak szinte mindegyikét oktatta, és akár a vajdasági magyar néprajztudomány második világháború utáni első emberének is nevezhetjük, de tanított ő nyelvtant, nyelvtörténetet, sőt, nyelvjárástant is. Kalapis Zoltán szerint élete vége felé azt mondta: „Mindenki öreganyja vagyok.”

Ám hogy mire déd- vagy ükanya lett volna belőle, Olga Penavin lett, ráadásul Penávinnak ejtve, és ezen senki sem háborog, mint Györe nevének kiejtésén. S ennek nemcsak az az oka, hogy a Pannon TV-t is csak az olyan félőrültek nézik/hallgatják pasziánszozás közben, mint én, és veszik észre az ilyen pimf ügyeket.

De hát itt tartunk, jegyezzük fel ezt is. Ráadásul Penavin Elemérné Borsy Olga Debrecenben született 1915-ben, de akkor mondott igent férjének, s maradt Szabadkán tanárként, amikor ez korántsem volt egyszerű vagy akár veszélytelen, és megkapta/felvette a jugoszláv állampolgárságot, lemondván a magyarról.

Szóval, az ő esete valamiképp a fordítottja Györe Lászlóénak:

egy (kis)magyarországi származásúnak mondják halála után szerbesen a nevét saját választott hazájának legszűkebb és magyar pátriájában, míg a bácskai magyar fiú, akinek alighanem van magyar útlevele is, Pesten válik szerb nevűvé.

Nem komplikált nevűeknek való e vidék, ennyi a nagy bé tanulság. A 20. századi jugoszláviai/vajdasági magyar irodalom (ha volt ilyen, vagy van – szerintem meg lesz) doyenje sem Herceg néven született. Felmenői közt mindkét ágon akadtak svábok, bár az egyik elzászi franciaként németesedett el egy bácskai sváb faluban. Herceg János 1929-ben alapította az Iksz című lapot, ebben ezen a néven írt egy visszaemlékezésszerűséget az első világháborúról (épp ideje volt memoárt írnia, már 20 éves volt!). Felelős szerkesztőként és kiadóként azonban Herczog János név szerepelt, nyilván ez volt a hivatalos neve. Érdekes azonban, hogy a lap belső borítójára rányomtatták apja kárpitosműhelyének reklámját, ám ott a Hercog nevet olvashatjuk, tehát z nélkül. A műhely és a lap címe ugyanakkor ugyanaz: „Sombor, Dositejeva 7.” Pontosabban apja műhelyénél az utca így szerepel: „Dositijeva ulica 7” Ma, ha jól nézem, ez az utca Dositej Obradović néven fut Zomborban.

Herceg János mindenesetre így emlékszik vissza az egyik utcára, ahol éltek: „Magyarok? Istenem, oly kevesen voltunk abban az utcában magyarok! Patarcsics, Vukovics és így tovább.”

E sorai 1989-ben jelentek meg Módosulások című memoárjában. Harminc évvel később meg már Olga Penavinnál tartunk. Lesz ebből még további „és így tovább.”

This image has an empty alt attribute; its file name is szerbhorvath-gyorgy-160x120.jpg
Szerbhorváth György (Autonómia)
Karikatúra
Stupsova karikatura nedelje: Šefica
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés