SZERBHORVÁTH GYÖRGY: Amikor a lé határozza meg az öntudatot

2017 Oct 02

Jobb lenne-e a katalánoknak, ha a jövőben Brüsszel vinné el azt, amit eddig Madrid tett zsebre?

Akcióztak újfent: megjelentek a Vojvodina = Katalonija feliratok az elveszett tartomány utcáin. Vajdasági falfirkászok, szevasztok! – ahogy a nóta mondja.

Az, amit a spanyol rendőrség tett a Katalóniában szavazni szándékozókkal, menthetetlen. (Bár egy rendőrségtől mit várhatunk?) A Facebookon meg boldog-boldogtalan áll ki a katalánok mellett, de velük együtt, bevallom, nekem is csak halvány dunsztom van arról, miért írták ki a népszavazást.

Mármint azt tudjuk, hogy Katalónia függetlenségéről döntöttek, a választásra jogosultak relatív többsége meg is szavazta. (Magyarországon ez esetben egy népszavazás amúgy eredményes, de érvénytelen lenne, hisz nincs meg a minősített többség). A döntést a katalánokon kívül senki sem ismerte el, mármint azok közül, akik számítanak – az alternatív, pogózó, autonomista-revolucionár-antiglobalista punkok egyes csoportjait leszámítva, talán.

Katalóniában egy korábban, a Franco-rezsim által elnyomott népcsoport él, ez a népcsoport nemzetként definiálja önmagát, saját nyelvvel, kultúrával, hagyományokkal, öntudattal rendelkezik – ez adhatott okot a függetlenségi referendumra.

Én erősen megengedő vagyok a nemzetek önrendelkezési jogát illetően, messzemenőleg hinnék is benne – ha ez Európában vezetne bárhová is.

Újabban például székelyek egy csoportja nemzetiségként szeretné magát definiálni Magyarországon (tehát nem magyarként), ami azonban – ti. ha a székely önálló nemzetté válna – súlyos adu lenne a román hatalom kezében: lám, a magyarok már egymilliónyian sincsenek ott, miféle autonómiát akarnak hát? A válásnak mindig ára van, szimbolikus is.

Ami Katalónia kapcsán először leesett, az az, hogy nacionalizmusuk egyik fő oka gazdasági. Hogy ők Spanyolországban nettó befizetők, mármint a széles önkormányzatisággal, autonómiával, kormánnyal bíró tartomány lakói sokkal többet keresnek az átlag spanyolnál, ergo többet is adóznak. Ha valóban ez az elsődleges motiváció, messze megvetendőnek tartom a katalán függetlenségi törekvéseket, ahogyan a Brexitről, a brit gazdasági nacionalizmusról sem gondolok mást. Ha az ember közösségben él, azt tartom igazságosabbnak, hogy aki többet keres, többet is adózzon, többet adjon a közösbe, s legyen szolidáris.

A britek egy része, azok, akik a Brexitre szavaztak, másnap másnaposan hüledezve fogták csak fel, mire adták a voksukat. A font értéke zuhanni kezdett, és ők azon kezdtek mélázni az ötórai tea mellett, hogy, jaj, mi lesz a külföldi munkásokkal, akik eltakarítják az angol polgár szemetét vagy épp meggyógyítják, ha megbetegszik, mi lesz az áru és az eszmék szabad áramlásával stb. Képzeljük el, hogyan ébredne a katalán függetlenség híve Barcelonában, ha a függetlenség valósággá válna. Hát úgy, mint a brexitesek egy része.

Spanyolország 2003-ig az EU-nak nem nettó befizetője volt, hanem a legnagyobb haszonélvezője, hozzájuk csorgott vissza a legtöbb támogatás az EU keleti bővítéséig. Addig a katalánok nem nagyon lázadoztak

(a szegényebb baszkok, illetve a baszk terrorista szervezet, az ETA annál inkább). De tételezzük fel, hogy az önálló Katalónia az EU tagjává válna azon minutumban, hogy kikiáltják függetlenségét! (Bár jogilag aligha hiszem, hogy ez lehetséges lenne.) Katalónia erősen nettó befizető lenne, hiszen ma is az egyik leggazdag EU-s régió, kérdés tehát, hogy

jobb lenne-e, ha a jövőben Brüsszel vinné el azt, amit eddig Madrid tett zsebre. Nem tudom. Lehet, ők se.

Amúgy meg ha már gazdagokként fáj az adózás, ajánlom nekik, hogy addig is olyan spanyol kormányt támogassanak, mint amilyen a magyar: fizessenek többet a szegények! Legyen ott is az európai rekorder 27%-os áfa és egykulcsos az adó, s máris több marad a zsebükben. Hódolat Katalóniának, ahogy Orwell írta – csak másképp.

A részben gazdasági okokkal indokolt függetlenedési törekvések, ha valakiknek, a volt Jugoszlávia lakosainak nagyon is ismerősek. Mi volt a szlovének legnagyobb baja? Hogy túl sokat fizetnek Belgrádnak, illetve a fejletlen köztársaságoknak meg Koszovónak. A horvátok sem maradtak adósak, mármint ebben a diskurzusban. A történelem azonban arra tanít bennünket, hogy a történelemből úgysem tanulunk meg semmit, így nem vonnék én párhuzamot. Legfeljebb arra utalnék, hogy elsősorban a horvát függetlenségi harcnak nagy ára volt, bár a Jugoszláv Néphadsereg és a szerb szabadcsapatok, lázadók ámokfutásáról nem ők tehetnek. De a horvát gazdaság talpra állását nem csak ez akadályozta, hanem a korrupt rezsimek, a rabló, vadkapitalista viszonyok, a privatizáció. A turizmus megmentette őket úgy-ahogy, de az EU sem hozta el a várt csodát: mióta tagállam, onnan is megindult az exodus Nyugatra, sehol az életszínvonal-növekedés. És még egy megjegyzés: Európában 1945 után voltaképp csak egy régió lakosainak sikerült önálló és elismert államot létrehozniuk: a koszovói albánoknak. Ők viszont aligha hivatkozhattak gazdasági okokra – annál inkább a népirtásra.

Szép tehát a függetlenség, ifjúként én is olyan autós matricát ragasztottam a táskámra, amin a V betű szerepelt. Autonomista pártokra szavaztam, ha ez részben protesztszavazat is volt. Akkor még a magyar pártok is autonomisták voltak, mármint Vajdaság autonómiáját (is) hirdették.

Ha még szavaznék „otthon” (nem szavazok, mert nem ott adózom), így tennék ma is, már ha lenne autonomista párt, amit nem megélhetési politikusok vezetnek, mint amilyen Nenad Čanakból is lett végül. Mert az autonomista politikusok java trickster lett – szélhámos, tréfacsináló, aki bárkivel összebútorozott, csak hogy legyen fotelje.

A Vajdaság – köztársaság eszméje azonban nem csak emiatt esélytelen, illetve nem csak ezért értelmetlen a Vajdaság = Katalónia graffiti. A párhuzamosok a végtelenben találkoznak, de ez aligha. Hisz a Vajdaság mindig szerb ügy volt, s egy népszavazáson nem hogy a minőségi, de a sima többségre sem lenne esélye a függetlenségnek. A telepesek mindig rettegtek az autonómiától, ez az ő szemszögükből még érthető is, de 2000 óta is rendre olyan pártok nyerik a szerbiai választásokat, amelyek, mint a demokraták, legfeljebb ímmel-ámmal voltak autonómiapártiak (kellettek nekik az autonomista voksok is), vagy minden autonómia ellen vannak, mint a posztradikális haladók (akik csak a koszovói szerb autonómiáért csikorognak – most, hogy eléggé veszett a fejsze nyele). Ugyan 1918, s különösen 1945, után – legalábbis a párton, a KSZ-en belüli viták erre utalnak[1] – a nemzetiségi kérdés megoldása volt az elsődleges, de miután ezt kábé (és szerintük) „megoldották” (nőtt a nemzetiségiek aránya a pártban, fejlesztették a kisebbségi oktatást, megengedték az anyanyelv használatát a közigazgatásban stb.), az Újvidék és Belgrád közti csörték elsősorban a gazdaságról szóltak. Kezdetben amiatt, mert a Vajdaságot kifosztották (padlássöprés, sokkal magasabb adók, gyárak elvitele, befektetések elmaradása). Aztán a Vajdaságon belül is folyt a küzdelem az erőforrásokért: mely járások, majd községek, illetve városok mit kapjanak, hol fejlesszék az infrastruktúrát, hol építsenek gyárat, hotelt, halastavat. Vagy hogy Újvidék központján át haladjon-e az autópályán, vagy inkább mellette – ki emlékszik erre az amúgy igen fajsúlyos, politikai szakadékokat teremtő csatára? A magyar többségű és zömében jóval fejletlenebb községek érdekérvényesítőképessége – minthogy vezetőik pozíciói gyengébbek voltak, kevesebben voltak párttagok – a rosszabbak közt volt, és ennek a magyar közösség a mai napig issza a levét (bár az ipar máshol is ugyanúgy tönkrement).

Spain Catalonia

Mi lenne tehát, ha a Vajdaság függetlenné válna? Talán jobban járna, hisz most úgymond nettó befizető Szerbiában. De tudjuk, Belgrádban a legmagasabb az átlagfizetések, aztán Újvidéken. Pár város és a vidék közt óriási a szakadék, Katalóniával ellentétben a Vajdaság – és különösen néhány körzete – sok tekintetben nem is a nulláról, hanem bőven a mínuszból indulna.

S ugyan több helyütt felmerült az érv, hogy az önálló Vajdaság előbb válhatna az EU tagjává – ám erre sem a tartomány jelenlegi állapota, sem az EU-n belüli helyzete nem sok reményt adna. De hangsúlyozom: az autonomista gondolat már rég ki lett herélve.

A nemrég megjelent Ki vagy te, vajdasági magyar?[2] című esszé- és egyéb jellegű kötet írásainak jó részéből pedig az derül ki, akárcsak a felmérésekből, hogy a vajdasági magyarok körében a Vajdaság-tudat erős. Ám ennek koránt sincs gazdasági vonatkozása, a vajdasági (magyar) átlagpolgár aligha hivatkozhat gazdasági szupremációjára, magas tudására, képzettségére. A vajdaságiság inkább kulturális-habituális beállítottság, a regionális tudat egy formája (kishaza, szülőföld), és mint közigazgatási egység kiváló bürokratatemető és kifizetőhely.

Barcelona mondhatja magáról azt, hogy az innováció, a start-upok egyik európai fellegvára, kulturális központ, turisztikailag Európa Kátai-tanyája, na meg a foci! De mi van a Vajdaságban? A tóthfalusi fociakadémia, Paskó atya konyhája egyfelől. Az újvidéki Exit másfelől, Európa „legjobb” fesztiválja.

Újvidéki… – a jövő, azt hiszem, a városállamoké. A székváros váljék ki a tartományból, jobb lesz úgy az adózóinak. Barcelona is Katalóniából, nekik még jobb lesz. Budapestnek sem kellenek az ország észak-keleti megyéi, de az egész Alföld is csak púp a hátán. Mondjuk, igaz, Moszkvának azért jól jönnek a vidéki gázmezők. Párizs sem tartaná magát sokáig a vidéki csigák nélkül, Prága elpusztulna komló nélkül…

Szép tehát a teljes függetlenség, önállóság, önfenntartás. Még jobb, ha senki sem adózik. Csak ne lenne az a szájszagú másnap, amikor egyedül ébredsz, és rájössz, nem vagy gyógyszerész, nem tudod magadnak kikeverni a fájdalomcsillapítót. Fekszel az ágyban a skótszoknyádban, lecsúszott rólad a barcás takaró, furcsa foltok éktelenkednek Vajdaság = Köztársaság feliratú pólódon. S elfogyott a klozetben a papír is, s rájössz, a nemzeti büszkeséggel elég nehéz kitörölni a valagod.

(Autonómia)


[1] Minderről részletesen lásd például Slobodan Bjelica: Sporovi oko autonomije Vojvodine. Knjiga prva: 1961-1974 c. könyvét (Beograd: Službeni glasnik, 2015.)

[2] Szerkesztette Losoncz Márk. Újvidék: Forum, 2017.