STEPHEN BOZHEN: Köldökzsinór: elvágva

2016 Feb 16

A Pásztor-féle VMSZ ezer és ezer bizonyítékát adta már annak, hogy az „összefogásra”, az „együttgondolkodásra” csak olyanokkal képes, akik lesütött szemmel kussolnak, munkájuk és rátermettségük alapján soha ki nem érdemelt fotelecskéikbe elkékült ujjakkal kapaszkodnak, és minden mocskos parancsot szó nélkül végrehajtanak; mindenki más „balliberális” népellenség.

Meglehetősen sokszínű (és -szagú) csokrot alkotnak az elmúlt hetek hírvirágai, ezért érthető, ha a gyönyörűségtől elbizonytalanodott botanikus nem tudja eldönteni, hogy forrásvizet vagy sósavat töltsön-e a vázába.

Immár több mint két hete, hogy sikeres hárompárti egyeztetést tartott Újvidéken a VMSZ, a VMDP és a MEP, amelynek értelmében közös programmal indulnak a tavaszi választásokon. Már az első találkozójuk után kiadott sajtóközlemény fotóillusztációja is rendkívül bizalomgerjesztő volt: csak úgy sugárzott róla a fiatalos lendület, az eltökéltség, és a szebb jövőbe vetett töretlen hit (bár a jó képességű Bús Ottó kissé lerontotta az átlagéletkort).

Az „örökifjú” tárgyalódelegációk (forrás: magyarszo.com)

Az „örökifjú” tárgyalódelegációk (forrás: magyarszo.com)

Egyszer már értekeztem arról, hogy igazi vajdasági magyar specialitás, hogy a jövőnkről olyanok döntenek, akik nem érik azt meg (más szóval: se zsebükből, se zsebükbe, hogy jól döntöttek-e, mert a levét nem ők isszák meg), s bár akkor főleg a VMSZ-szavazók (átlag)életkorát tűztem tollhegyre, nyugodtan beszélhettem volna a politikumról is – ugyanilyen értelemben.

MEP: KAMIKAZE KÜLDETÉSTUDAT

Ha Ön a MEP-ről (a Magyar Egység Pártról) és elnökéről, Szmieskó Zoltánról még életében nem hallott, az nem véletlen. Két magyarázat is lehetséges. Egyik, hogy Ön nem olvassa elég rendszeren a Magyar Szót, hiszen ellenkező esetben tudná, hogy nagymúltú, majd’ négy éves pártról beszélünk, amely „azokat a magyarokat szeretné megszólítani, akik nem szavaznak, vagy ha igen, akkor a voksukkal nem magyar pártot támogatnak”.

Hiperkorrekt társaságról van szó, akik a megalakulásuk után többek között azzal indokolták a soron következő választásokon való nem indulásukat, hogy „nem akarják befolyásolni a többi magyar párt választási eredményeit”.

Hát akkor mi a gördeszkáért jöttek létre? – fakadhat ki a magasabb szintű összefüggéseket átlátni képtelen átlagember, aki ezen kijelentés és a párt credója között képtelen felfedezni a kozmikus összhangot. Pedig egyszerű, mint a pofon, sőt, Monty Python-i magaslatokat súrol a magyarázat: hogyan másként lehetne elnyerni a nem szavazók bizalmát, mint a választásokon való nem indulással? A MEP ismeretlenségének másik lehetséges oka, hogy a párt 90-es évek legelejének hangulatát idéző honlapján tavaly márciusi az utolsó bejegyzés. További Monty Python-utánérzés: a hírek nem a „Hirek” rovatban találhatóak, hanem a „Főoldalon”. A „Hirek”-ben mindössze három „hir” jelenik meg, és vendégem egy sörre, aki megfejti, melyiknek mi a tartalma. A kedvenc „hirem” az, amelyben Szmieskó szomorkodik, mert sikerült az MNT-választási bojkott – amire ők maguk szólították fel a szavazókat! WTF? Nehéz a MEP kedvét eltalálni, az egyszer biztos. Slusszpoén az utolsó bekezdésben: a szerző további választási bojkottal, azaz gyakorlatilag a törvényhozásból való kimaradással kényszerítené rá a törvényhozást arra, hogy „a nemzeti tanácsokat lényeges – végrehajtási és jogszabályalkotó – hatáskörrel lássa el”. Pametan dečko, nema šta.

Mindenesetre most már elég népszerűnek érzik magukat ahhoz, hogy a szerintük (illetve a „hirük” szerint) semmiféle legitimitással nem rendelkező MNT zömét adó VMSZ-szel karöltve induljanak a választásokon. Kérdés, hogy a nagyobbik (testvér)párt tisztában van-e a MEP kamikaze küldetéstudatával, azaz a nem szavazókra való kihegyezettségével, más szóval azzal, hogy mennyi nem szavazatot hoz majd a MEP az újratöltött magyar koalíciónak. Amúgy a MEP (is) a VMDK-ból vált ki (honnan máshonnan?), mondhatni hagyományosan. (Ha szélsőjobbos blogger lennék, akkor ebből lazán levezetném, hogy el kell törölni a VMDK-t, és akkor megszűnik a magyarok megosztottsága. De én sajnos nem tudok akkora asszociációs akrobata-mutatványokat produkálni, mint az „igazi” nagymagyarok, úgyhogy kénytelen-kelletlen maradok a realitás talaján.)

VMDP: KRÓNIKUS ORBÁN-IMÁDAT

Vessünk egy röpke pillantást a másik kicsi koalíciós partnerre is! Valószínűleg nem Ön az egyetlen, akinek kiesett a kezéből a kanál a tyúkhúsleves szürcsölése közben, amikor Csorba Béla pálfordulásáról értesült. A VMDP elnöke nem is olyan régen, 2013-ban még „súlyos vádakat fogalmazott meg a VMSZ vezetője ellen”. Akkoriban így beszélt:

Csorba Béla (forrás: vajma.info)

Csorba Béla (forrás: vajma.info)

„Pásztor (…) kifejtette, hogy a magyarverések a ’mi’ (nyilván a VMSZ-t értette alatta) érdekünkben történtek, mert a választások előtt a szétzilált magyar választótestületet össze kellett fogni valamivel. Mindez akár úgy is érthető, hogy a magyarveréseket maguk a magyarok szervezték. Majd, nyilván példaként a magyar önmerénylőkre és önmerényletekre, Kasza József egykori VMSZ-elnököt, illetve a háza elleni, a maga idejében nagy politikai hírértékű bombatámadást említette.”

Losoncz Alpár múlt heti (február 8-i) mértékadó elemzésében többek között arra is rámutat, hogy „a VMSZ és a VMDP között sokkal mélyebb a szakadék, mint az MM és a VMSZ között”. Véleménye szerint „a VMSZ és a VMDP egybetömörülése valójában paradoxális együttlét, ugyanakkor valamiféle esély is rejlik ebben a mozzanatban”. A „könnyen kirajzolható kényszerek” egyike, „amelyek ideterelték az alanyokat” egészen bizonyosan Ágoston András, a VMDP visszavonult, de még mindig komoly véleményformáló erővel bíró alapítójának legendás Orbán-imádata. Könnyű ebből kikövetkeztetni a lehetséges forgatókönyvet:

egyszerűen letelefonáltak Budapestről Temerinbe, hogy a Pásztorékkal kell most összefogni és kész.

A boldog, békés (ártatlan kicsapongásoktól sem mentes) nyugdíjaskorban reménykedő Csorba aligha fog most már nekiállni ellenzékesdit játszani. Ő is tudja, hogy a történelem meghaladta a személyét, és – figyelembe véve, hogy nincs kinek átadni a VMDP stafétáját – a pártját is. Eljött az ideje a király előtti főhajtásnak és a morzsákkal való beérésnek. „On je na sigurnom” – fogalmazott egyik barátom, mikor a zentai Mojo Clubból hazafelé indulva kerestem egyik horgosi utasomat, aki addigra szó nélkül eltűnt, és az én autóm rázós hátsó ülése helyett inkább a barátnője forró keblére hajtotta álmos fejét. Jó éjt, Csorba!

Kísért a múlt, de rendesen. Talán emlékszünk még: 2008-ban is négypártinak indult a végül három párt (VMSZ, VMDK és VMDP) alkotta Magyar Koalíció. Akkor épp (képletesen szólva) az MPSZ (Magyar Polgári Szövetség) elnökének autója romlott el. A közös listáról akkor négyen jutottak be a köztársasági parlamentbe, mind a négy VMSZ-es volt: az előzetes koalíciós tárgyalások eredményeképpen a kisebb pártok jelöltjei csupán a negyedik utáni helyeken szerepeltek a listán. A VMSZ-nek ezután már nem volt szüksége a többiekre (illetve nem kellett attól tartania, hogy konkurenciát jelentenének), sőt, inkább csak koloncként tartotta őket számon, de mielőtt szétszedték volna a babaruhát, „Pásztor István VMSZ-elnök a koalíció nevében, de a partnerekkel való egyeztetés nélkül írt alá együttműködési szerződést a Szerbia vezető politikai erejévé vált Demokrata Párt elnökével, Boris Tadic államfővel”. Magyarul teljhatalmú főnökként viselkedett, még ha nem is volt hozzá joga.

Vuk dlaku menja ali ćud nikada – mondja a szerb, de nem hiszem, hogy Csorba és Szmieskó ismerné ezt a közmondást. Ők mostanra már a fenéken rúgásnak is örülnek. Sic transit gloria mundi.

VMDK: A BEDÖGLÖTT AUTÓ

Akinek van autója, az tudja, hogy a verda mindig a legrosszabbkor döglik be (jellemzően akkor, amikor mennénk vele valahová). A VMDK elnökének, Csonka Áronnak a járműve viszont pont kontralogika szerint működik (pontosabban: nem működik). Mert bár megindult ő január 18-án a(z akkor még négypártinak tűnő) pártközi egyeztetésre Szabadkára, a VMSZ székházába (a.k.a. Magyar Ház), de a technika ördöge közbeszólt. Ezzel kísértetiesen egybeesett a VMSZ Ifjúsági Fóruma (és annak nyomán minden csip-csup VMSZ-es szervezet Facebook-oldala) által terjesztett, a VMDK és az MM számlájára gúnyolódó, fotosoppolt képek megjelenése, ami valóban nem tűnt túl baráti gesztusnak a meghívó fél (a VMSZ) részéről. (Érdemes kiemelni, hogy a VMDK és az MM oldalain továbbra sem tűnt fel hasonló „színvonalú” tartalom, amivel a VMSZ-t ekéznék.) Volt némi döcögés Csonka kommunikációjában is:

egyáltalán nem értettem a logikai átkötést azon két dolog között, hogy a kényszerű távolmaradásáról telefonon értesítette a VMSZ irodavezetőjét, meg hogy Pásztornak ismernie kellene az ő telefonszámát, ezért neki kellett volna felhívnia Csonkát.

Volt a VMDK-nak egy okosabb húzása is, ami sokkal inkább tekinthető közhasznú tevékenységnek, mint politikai pontszerzésnek. Arról tájékoztatták a közvéleményt, hogy:

„Felismervén a pályázati kiírások által kért dokumentumok sokaságának elrettentő tényét, olyan személyek jelentek meg Óbecse Község területén, akik a párttagságukra és a párton belüli kapcsolatrendszerükre hivatkozva kínálják segítségüket a pályázni kívánó kisiparosoknak, vállalkozóknak, földműveseknek. »Mindössze« ötven eurót kérnek cserébe azért, hogy felírassák őket a magyarországi pénzekből megvalósuló vajdasági gazdaság- és vidékfejlesztési pályázaton való részvételi listára, illetve nyertes pályázatokat ígérnek, ami után további tíz százalék jutalmi pénzt kérnek a pályázaton elnyert pénzösszegekből.”

Leleményes nemzet a magyar – mondhatnánk erre félig nevetve, félig sírva. Várható volt, hogy a dögszagra majd megjelennek a hiénák – márpedig ez a pénzosztósdi bűzlik rendesen, holott még szinte el sem kezdődött. Mindenesetre

a VMDK sajtóközleménye abszolút korrekt: nem támadják és nem is hibáztatják benne a VMSZ-t, sőt, még csak meg sem említik!

Persze aligha képezheti dilemma tárgyát, milyen „párttagságra” hivatkozva próbálják becsapni az embereket a csalók (különösen a pályázatokat kiíró és elbíráló Prosperitati Alapítvány alapítói és igazgató bizottsági összetételét elnézve).

Itt azért álljunk meg egy kapavágásnyira! Elgondolkodott-e már azon valaki, hogy mi munkája lehetett a nagyvárosi, dúsgazdag Pásztor-holdudvarnak meg a vidéki, kiskirálykodó párttagoknak abban, hogy egyesek szemében a jól bejáratott, olajozott korrupció szimbólumává tegyék a VMSZ-t, amihez tartozónak lenni (vagy jobb híján magát annak hazudni) legalább akkora dicsőség egy kisstílű vm-szélhámosnak, mint a Vory v zakone (tkp. az orosz maffia) tetovált csillagait a térdein meg a vállain viselni egy szibériai börtöntölteléknek? Miért nem más párt tagjainak adják ki magukat a csalók? Talán mert a hétköznapi ember számára is tökéletesen világos, hogy itt pártalapú pénzosztás lesz? Hogyne lenne az.

MM: OSZTÁLYKIRÁNDULÁS A VESZTŐHELYRE

Vidám kis osztálykirándulás-hangulat árad a kivégzésükre, vagyis a VMSZ-ből való kizárásukra utazó Magyar Mozgalom-tagok autóbuszban készült fényképéről, amelyen mintha Maglai Jenő, Szabadka (már nem sokáig) polgármestere lenne a csintalan (éjszaka valószínűleg majd titokban cigiző meg söröző) tinédzserek eltévelyedését megakadályozni hivatott (és a szülők maradéktalan bizalmát élvező) osztályfőnök, aki a kirándulás céljához közeledve jóságos szigorral figyelmezteti a kamaszokat, hogy eszükbe ne jusson poénból rásózni egyet Pál Károly sok lovat megült fenekére, mert lesz nemulass. Különben ennyi utas esetén már abszolút megérte buszt bérelni, ez tehát nem a dőzs, hanem a takarékosság jele.

Az „osztálykirándulás” résztvevői...

Az „osztálykirándulás” résztvevői…

...és az „osztályfőnök” Maglai (forrás: maglocistac.rs)

…és az „osztályfőnök” Maglai (forrás: maglocistac.rs)

Losoncz Alpár találóan „köldökzsinórnak” nevezte azt a köteléket, amely az MM-tagok egy részét a VMSZ-hez kötötte, és egy bábát hiányolt, „aki vágni merne, és világossá tenné, hogy a VMSZ-en kívül is van politikai élet”. Vataščin Péter elemzésében egyenesen a Magyar Mozgalom „identitásproblémájáról” értekezett, ami „pártszerű képződmény” formájából, ill. politikai-civil „hibrid mivoltából” fakad, a „köldökzsinór” elvágásának halogatását pedig látványos eredménnyel kecsegtető taktikai lépésként aposztrofálta. (Én meg nagyon jó poénnak tartottam az elsőfokú fegyelmi tárgyalásra való tömeges bevonulásukat, a fellebbező show-t, és Pásztor urunk feljelentését a Fegyelmi Bizottságnál). Érdemes mindehhez hozzávenni az MM-tagság civil szférából érkező részében egyre kifejezettebbé váló (eddig sem titkolt, sőt, végig a felszínen úszó) igényét, miszerint

el kell törni végre azt a kenyeret: fölösleges a századik pofon után százegyedszer is odatartani a másik orcánkat.

A Pásztor-féle VMSZ ezer és ezer bizonyítékát adta már annak, hogy az „összefogásra”, az „együttgondolkodásra” csak olyanokkal képes, akik lesütött szemmel kussolnak, munkájuk és rátermettségük alapján soha ki nem érdemelt fotelecskéikbe elkékült ujjakkal kapaszkodnak, és minden mocskos parancsot szó nélkül végrehajtanak. Mindenki más „balliberális” népellenség – szűrődik le az elnök úr nyilatkozataiból. Mily’ édesen cseng össze ez a retorika az orbáni népámítással: ugyanaz a szótár, ugyanaz az ellenségkép generálás, és ugyanaz a (képzelt ellenségtől a lojális híveket megvédő) nagyvezír! Itt utalnék vissza a VMDP-s Ágoston Andrásra, aki az e-mailben terjesztett hírleveleiben is ugyanolyan habzó szájjal balliberálisozik, mintha tényleg tudná, miről beszél, mintha tényleg lenne Vajdaságban akár egyetlen balliberális véleményvezér (politikai opcióról nem is beszélve), sőt, (ahogy a mondás tartja) mintha fizetnének érte – látványosan nem véve tudomást arról, hogy pont a szeretett Orbán Viktora által felépített/kierőszakolt illiberális rendszer üldözött el Magyarországról az utóbbi 6 évben cirka fél millió(!) (főleg fiatal) értelmiségit, jól képzett szakembert. Szülőföldön tartás – magyar módra.

A Losoncz Alpár által vázolt, VMDP és VMSZ közötti (ideológiai?) szakadékot én sokkal inkább emlegetném múlt időben: vegyük észre, hogyan szántotta fel mostanra a Fidesz az egész Kárpát-medencében a kisebbségi magyar politika talaját, hogyan gyomirtózta le a neki nem tetsző virágot hozó növényeket, és hogyan alakította monokultúrássá a termesztést.

A vezérelvű Orbán-imádatban talál tehát egymásra az értelmiségétől megszabaduló VMSZ, a nem szavazókra utazó (ill. nem utazó!) MEP, és a demenciával (sikertelenül) küzdő VMDP.

Az MM-nek (és a VMDK-nak) egyelőre nem kell attól tartania, hogy a Fidesz a pártfogásába veszi (és a rabigájába vonja), sőt. Ennek van hátránya (krónikus pénztelenség) és előnye is (szabad vélemény, szabad gondolkodás, valódi esély a demokratikus működésre). És legyünk reálisak: a magyar nemzet zömét nem olyanok alkotják, akiknek az utóbbiak hiánya különösebben fájna. De a magyar nemzetet eddig sem azok vitték előbbre, akiknek a szabad levegő nem hiányzik! Másrészt pedig a Fidesz legerősebb kisebbségi magyar pártot támogató nemzetpolitikája is irányt vált, ha megváltozik a legerősebb kisebbségi magyar párt kiléte! Nem lehet persze ez esetben könnyű menetre számítani:

Budapestről nézve százszor jobban irányítható egy központosított, lebutított, neofeudális alapokon nyugvó, búsottóktól horváthnoémikig terjedő szellemi minőséget felmutató, az idegengyűlöletben és a nemzeti alapú uszításban is partnerként viselkedő párt, mint egy máris többszáz értelmiségit a soraiban tudó (mostanra ezres nagyságrendű tagsággal rendelkező), jól képzett jogászokkal és sokat látott (zömmel vállalható) politikusokkal megpatkolt, egyre konkrétabb elképzeléseket kidolgozó, összetételében és tevékenységében is ezerszínű, jogilag nehezen megfogható politikai entitás.

És tegyük hozzá: ha az MM kitart eredeti elvi irányvonala mellett, akkor rengeteget fog még bukdácsolni, mert a demokrácia a létező legnehezebb műfaj, amióta a népképviseletet feltalálták.

Jelen pillanatban megjósolhatatlan a VMDK szerepe egy esetleges, újonnan kialakuló politikai konstellációban, de a folytonos mellőzöttségre és kitaszítottságra, különösen az MNT-ben való semmibevételre ráunva korántsem valószínű, hogy sokkal könnyebb diót jelentenének majd a külhoni hűbéri viszonyokat teremteni szándékozó, anyaországi akarnok-politika számára. Másként fogalmazva: ahogy a 2008-as Magyar Koalíciót sem ők árulták el, úgy nagy valószínűséggel most is következetesen fogják magukat tartani az adott szavukhoz – amennyiben véglegesül a megegyezésük az MM-mel. A két és fél évtized alatt megesett megannyi átverés és pártszakadás következményeinek ismeretében az MM-nek is éreznie kell az új partnerség, a törékeny, de már felismerhető bizalom jelentőségét, és ki kell dolgoznia a választások utáni kooperáció részleteit is. Az eddigi jelek biztatóak.

A párttal való önkéntes szakítás helyett a kidobás megvárása nem feltétlenül sejtet közös (pláne nem központosított) motivációt a VMSZ-esből MM-alapítóvá válók esetében.

Nagy részük sokat dolgozott a VMSZ megerősödésén, szervezeti struktúrájának kiépítésén, és nyilvánvalóan személyes kapcsolatok sokasága fűzi őket az „igazi” VMSZ-esekhez, amelyeket nem kívánnak a (látszólagos?) politikai ellenérdekeltség miatt egyik napról a másikra megszakítani. Az MM létrejöttét fél évvel megelőzően, az akkor még a VMSZ belső ellenzékét alkotók által kezdeményezett, eleinte főleg a Népszínház színészeivel és a Magyar Szó lázadó újságíróival folytatott eszmecseréken kitapintható volt a tanácstalanság és a naiv bizakodás: akkor még azt hitték a kezdeményezők, hogy a VMSZ-t (sőt, még magát Pásztort is!) vissza lehet terelni szép szóval a normális útra, el lehet ásni a csatabárdot, fel lehet számolni a konfliktusokat, és az egyre jobban bezárkózó pártot ismét ki lehet nyitni, szemfényvesztés helyett valódi párbeszédet lehet folytatni és együtt lehet működni a (még) magyar közintézményekkel. Csak valahogy Lovas Ildikót kellene eltávolítani az elnök úr közeléből – vélték –, aki teljesen átmosta az agyát az utóbbi években, ügyes manipulációjával ráerősített a Napóleon-szindrómájára, miközben sikerült teljesen izolálnia a(z amúgy sem túl nagy tömeget képező) barátaitól és bezárni őt a köré épített hazugságvilágba. Lovas számlájára írták a párton belüli pszichoterror és kontraszelekció soha azelőtt nem tapasztalt mértékű elharapózását, az érdemtelennél érdemtelenebb csúszómászók felemelkedését, a tavalyi, párton belüli tisztújítás során már a szabadkai jelölőgyűlésen elvérző Újhelyi Ákos Pásztor bizalmába férkőzését. (Intermezzo: egy év távlatából elmondható, hogy Lovas pozíciója erősebb, mint valaha, a VMSZ erkölcsi és szellemi reformja tökéletesen lehetetlennek látszik mostanra, Újhelyi pedig abban a Népszínházban lett az Igazgató Bizottság elnöke, ahol a Magyar Társulat bele tudná fojtani egy kiskanál vízbe – a korábbi, ellenük irányuló háttértevékenysége miatt. Micsoda romlottság, micsoda kielégületlen bosszúvágy kellett ahhoz, hogy őt odaültessék?!) A párttagság többségét nem hibáztatták az akkori belső ellenzékiek, sokkal inkább tartották őket az eseményekkel tehetetlenül sodródó, fals és félinformációk által megvezetett, alapvetően jóindulatú embereknek. Ezzel is magyarázható az MM eddigi kommunikációja, amelyben végig a(z elmaradt) párbeszéd fontosságát és az arra való nyitottságot hangsúlyozta a szervezet, nem esve neki az egész VMSZ-nek (amelyben továbbra is vannak billegő, a döntésekre magukat nehezebben rászánó, viszont a szakadék felé való száguldást mostanra egyre tisztábban látó figurák):

támadásaikat nagyon is konkrétan Pásztor (Gyurcsány után szabadon) elkúrásaira összpontosították.

Persze az elnök úr egyetlen egy alkalmat sem mulasztott el, hogy az őt ért kritikát a párt gyalázásaként kommunikálja fogyatkozó, egyre-másra ébredező (bilibe lógó kezű?) hívei számára, és ebben abszolút következetesen fűzi tovább a korábbi történetét: Pásztor maga a VMSZ, a VMSZ maga a vajdasági magyar közösség, tehát aki Pásztor (Döbrögit idező) dölyfösségét bírálja, az egyenesen a nemzetet árulja el! Egyszerű az üzenet, mégis egyre kevesebb emberrel lehet megetetni. És nem csak az Orbán-pénzt osztó, „független szakmai testület” vezette Prosperitati takarója alól kilógó pártlóláb miatt, hanem az utcán szembejövő, hétköznapi realitás miatt is.

Az a baj, hogy sok VMSZ-tag egyszerűen nem akarja elhinni az elnök úrnak, hogy a tegnapi párttársai ma kvázi az életére akarnak törni.

Egy okosan kódolt üzenete is volt az MM-alapító VMSZ-tagoknak a kizárásuk kivárásával: saját bőrüket a vásárra víve tették mindenki számára egyértelművé: ez a VMSZ már nem az a VMSZ, itt már szó sincs demokratikus és jogszerű működésről, csupán az elnök úr és a kedves „háziasszony forradalmár” tekintély-, hatalom- és bosszúvágyáról, amely vágy kiszolgálására szerencsé(tlenség)re mindig akad újabb és újabb, a névtelenségből előcibálható, kifacsarható, majd eldobható droid a pártban.

BOHÓC, BÁBA, HÓHÉR

Politikai entitás születik (forrás: napidoktor.hu)

Politikai entitás születik (forrás: napidoktor.hu)

Február 11. (csütörtök), Bácsfeketehegy (a.k.a. Feketics), kultúrotthon. Köldökzsinór: elvágva – mondhatni közkívánatra. A Fegyelmi Bizottság tagjai, azaz a Pásztor iránti lojalitásukról tanúbizonyságot tevő mórok megtették kötelességüket, a mórok mehetnek (vissza a névtelenségbe). A „bába”, azaz a főhóhér szerepében a „VMSZ ügyeletes bohócát”, a feketicsi reformátusok egyik presbiterét, Pál Károlyt tisztelhettük, aki a procedúra zavartalanságát igyekezett biztosítani – többek között az újságírók távoltartásával, amelynek jogosságát egy röptében összedobott (dátumot és az igazgató nevét sem tartalmazó) sajtpapírral igyekezett igazolni. A kultúrintézmény Pál Károlyt váltó új igazgatója egyébként Sárközi István fiatal feketicsi jogász, aki szintén a Fegyelmi Bizottság tagja volt – elméletileg az ő aláírása díszeleg a „hivatalos iraton”, amin egyébként egyetlen szó sem esik arról, hogy az esemény zártkörű lenne, illetve hogy a sajtó munkatársai számára tilos a részvétel.

A „hivatalos irat” (forrás: maglocistac.rs)

A „hivatalos irat” (forrás: maglocistac.rs)

A helyszínen a koncepciós per felvonásaiban bibliaárus aggszüzeken is túltevő, ártatlan arckifejezéssel gyönyörködött Lovas Ildikó – érzelmeit gondosan halotti maszkja mögé rejtve.

Sajnos egyedül kellett végigörülnie az előadást, mert a kivégzést elrendelő bátor királynak (a tartományi parlament elnökeként) aznap épp Pozsonyban (nem is egy, hanem két országgal arrébb!) akadt tárgyalni valója. Meccsoda véletlen! Ember nem feltételezne összefüggést, legkevésbé azt, hogy nem mert egykori kollégái szemébe nézni. Ahogy a helyszínválasztás sem gyanús a legkisebb mértékben sem: bizonyára nem azért kellett a „bíróságnak” a Szabadkától távol eső feketicsi kultúrotthont választania, mert a városban a legnagyobb az MM támogatottsága, vagy mert így megnehezíthették (és ha ötvenpárral felszorozzuk: megdrágíthatták!) a vádlottak ítélethozatalra való elutazását. Ilyen szándékról szó sincs. Tuti.

És hogy miért épp Pál Károly vitte a pallost? Hát mert ő erre a legalkalmasabb. Csak az ő gerince annyira hajlékony, mint a lekopaszított feketicsi parkból kivágatott fák ágai. Az őt felemelő Kasza József kizárására is őt utasította anno Pásztor, amiben – lássuk be – van egy nagy adag perverzió. Ráadásul visszatérő perverzió: a (csak támogató) ex-tag Korhecz Tamás a minapi írásában is egy ilyen, egykori padavanra mutat rá, akinek Korhecz a tanára volt, később munkát is segített neki találni, és most lám, a tanítvány a fegyelmi bizottságban ülve, a párt statútumának szövegét rugalmasan, a legfőbb pásztori hatalom igényei szerint értelmezve mond ítéletet.

Pál Károly presbiter és „bába” (forrás: maglocistac.rs)

Pál Károly presbiter és „bába” (forrás: maglocistac.rs)

Pál Károly az élő bizonyíték arra, hogy a (kommunizmus) halál(a) után is van (vallási) élet Feketicsen (meg persze az ördögöt is megszégyenítő egyházi korrupció); a kollektív felejtés ára alacsony, aprópénzért megvásárolható. A béke és a szeretet prédikálásával elhallgattatott bírálatok, a mindennapi mocsokról demagógiával elterelt figyelem, a szegény csórók szemét tánci-máncival és birkapaprikással kiszúró „közösségi” szolgálat, a Tüziben zabáló-hízó, képmutató „elit” körül hajbókoló, megalázkodó senkik gyülekezete adja a hátteret Vajdaság legszegényebb községe egykor szebb napokat látott falujának, amit (sokak szerint Kishegyessel együtt) a legmélyrehatóbban mételyezett meg a hazugságra, az ígérgetésre, a kisemberek megfélemlítésére alapozott, a folyamatos lecsúszást fejlődésként propagáló, ízig-vérig VMSZ-es párthatalom.

A jelenlegi gazdasági helyzet reális ismerete mellett Vajdaságban Pál Károlyon kívül csak igazán kevesen veszik a bátorságot, hogy arról értekezzenek: külföldre pusztán „divatból” mennek dolgozni a fiatalok után már a középkorúak is, akiknek egy része – Pál presbiter úr állítása szerint – nem csak, hogy nem tartja el a családját, hanem egyenesen az itthon maradottak havi pénzutalványaiból csapatja a dekadens Nyugaton.

Ehhez hasonló okosságot Korhecz Tamás is mondott MNT-elnöki mandátuma végén, „divatjelenséget” emlegetve a vajdasági magyar fiatalok kivándorlása kapcsán, de két év persze nagy idő, lehet azóta már ő is másként vélekedik, mert mostanában nem nagyon beszél erről a „hisztériáról”: talán ő is megérti, hogy miért nem akarnak a karrierjük kezdetén állók az egészséges táplálkozáshoz is kevés, havi 200 euróért megalázkodni (ha egyáltalán kapnak munkát, ha egyáltalán bejelentik őket – főleg úgy, hogy nem lépnek be a hatalmi pártok valamelyikébe!), a középkorúakról, a családjukat eltartani próbálókról nem is beszélve. Szembesülni kellene ezzel, mielőtt a témáról nyilatkozgatunk.

Pál úr megalázó szavai viszont két hónappal ezelőttiek, azaz teljesen frissek: ő most is úgy gondolja, hogy Ön, aki ezt a szöveget esetleg Bécsben, Londonban, vagy valamelyik német városban olvassa, pusztán divatozik, rongyot ráz, és a világon semmi oka nem volt itthagyni ezt a tejjel-mézzel folyó Kánaánt!

A Pannon TV riportjában is megszólaló szeretetlovag szerint az értelmiségétől rövid úton megszabaduló VMSZ „erősebben fog kikerülni ebből a helyzetből, és méltóképpen fogja képviselni a vajdasági magyar érdeket a jövőben is”.

Bomo videli, Karcsi bá’, bomo videli!

(Autonómia)