STEPHEN BOZHEN: Kalandvágyból

2017 Jun 05

A szabadságvágyók törekvéseit a hagyomány rutinjával tiporja el a gerontokrata, szűklátókörű, gumicsizmás ostobaság.

Nincs is annál szebb, mint amikor egy gerinctelen, az élete során minden megélt rezsimet feltétel nélkül kiszolgáló vénember tart hegyibeszédet – a jövő nemzedékeinek majdani ítéletével fenyegetőzve. Ugyanígy annak is megvan a maga diszkrét bája, amikor a mindennemű párbeszédre képtelen, a nyomokban még fellelhető vajdmagy intellektuális függetlenséget gőzhengerként legázoló, családi egzisztenciákat puszta aljasságból és bosszúból tönkretevő, kizárólag az uszítás és a hazudozás nyelvén megszólalni képes vajdmagy hatalmi politikum gyakorlatilag egyedüliként parádézik a Nemzeti összetartozás napján – az odabuszoztatott párttagok, azaz nemzeti összetartozók gyűrűjében.

E politikum megnyilvánulásai már minden létező szempontból átlépték az abszurditás határát, de igazságtalan lenne a kialakult helyzetért kizárólag őket okolni: ők csak a kereslethez igazították a kínálatot. Megkerülhetetlen a közösség egy jól körülhatárolható, könnyen fanatizálható blokkjának szellemi és morális lesüllyedése, ahogy a passzivitásukkal az adott állapotokat legitimáló, közönyükkel az adott rendszert erősítő „függetlenek” felelőssége is.

Fáj vagy sem, de ezzel szembe kell nézni:

a szabadságvágyók törekvéseit a hagyomány rutinjával tiporja el a gerontokrata, szűklátókörű, gumicsizmás ostobaság. Ennek a felülről irányított, de alulról támogatott mocsoknak van nálunk több évszázados tradíciója, nem pedig a demokratikus, toleráns és együttműködésre törekvő gondolkodásnak. Akik pedig kilógnak a sorból, azok előbb-utóbb vagy megszoknak (és megcsömörlenek), vagy megszöknek – vagy vállalják a száműzetést a saját elefántcsonttornyukban.

Bár nem nagy vigasz, de tény, hogy mindez egyáltalán nem magyar specialitás (még ha szeretjük is ezt hinni): a félperiféria országaiban rendre hasonló társadalmi és politikai viszonyok betonozódtak be. A teljeskörű reformoknak hagyományosan nincs elsöprő erejű támogatottságuk (a szükségességük felismeréséig sem jut el a többség, áldozatvállalásra meg pláne nem hajlandó), egy párhuzamos társadalom létrehozásához pedig (ha a közösség szellemi felemelésének kétsebességes modelljében próbálunk gondolkodni) nincsenek meg a szükséges erőforrások: ehhez a középosztály túlságosan ki van véreztetve, túlságosan beszűkült a mozgástere, és már önmaga reprodukciójára is csak nagy nehézségek árán képes, a bővülés legcsekélyebb lehetősége nélkül, miközben a leszakadók menthetetlenül be vannak zárva a kasztjukba, a feljebb lépés legminimálisabb esélye nélkül.

A feje tetejére állt korpiramisunkat, és az olcsó, szemfényvesztő politikai ígéretekre (no meg a nacionalista melldöngetésre!) fogékony tömegeket látva nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy amíg a szavazati jognak nincs felső korhatára és alsó IQ-határa, addig gyakorlatilag csak a darwini esszenciában reménykedhetnek a változásra vágyók, vagyis azok a fiatalok (és persze örök fiatalok), akik kicsit távolabb látnak a Pannon-MaSzó-stb. által megfestett horizontnál.

Ám mire az egy szál golyóstollért, szirszar noteszért vagy kiló lisztért cserébe az unokáik jövője ellen is szavazni hajlandók kihalnak, addigra már nem lesz unoka e tájon.

Rendkívül egyszerű a történet, a számok sosem hazudnak. Lehet jajongani a magyar falvakba betelepített koszovói romák miatt (persze hogy nem véletlen, ami történik: nincsenek illúzióim a központi hatalom magyarsággal kapcsolatos céljait illetően!), de egy percig sem szabad elfeledni, hogy ezt az „életteret” mi engedtük át. Pontosabban a felmenőink, akiknek a közösségként megfogalmazott politikai akarata (természetesen tisztelet a kivételeknek) megteremtette ezt a mostanra már elviselhetetlen, fojtogató állapotot: a butaság és az arrogancia túlhatalmi pozícióját. A többségi társadalmat hibáztatni mindezért a legnagyobb önbecsapás. A gazdasági helyzet sem magyarázat önmagában: az értelmes, gondolkodó, ennél fogva a tapló és közösségromboló lépésekkel szemben kritikus réteg ellehetetlenítése és elűzése kizárólag a hatalmi politikum bűne. És persze jól felfogott érdeke is egyben.

A hogyan továbbra adható válaszok köre meglehetősen szűkös. A legnagyobb részben apolitikus, önszerveződésre képtelen, esetleg a könnyebb utat választva nyíltan vagy burkoltan (például a „szakmai függetlenségét”, a „csendes ellenállását”, vagy a „rendszer belülről történő megváltoztatásának” közkeletű, önigazoló hazugságát mantrázva) kollaboráló vajdmagy fiatalokból aligha fog kinőni egy itteni Momentum – a meglévő néhány értelmiségi sziget ehhez, reálisan nézve, kevés. A középgeneráció részben hiányzik, részben fásult, részben nem hajlandó már kilépni a komfortzónájából, részben pedig felelős a mostani helyzetért (ismét tisztelet a kivételnek). Fölösleges folytatnom a felsorolást.

De könyörgöm: a választ és a kiutat keresve senki ne jöjjön nekem azzal, hogy józan paraszti ésszel kell átgondolni a teendőket! Tényleg csak ezt ne. A józan paraszti ész itt már épp elégszer mutatkozott be: láthatjuk, mit művelt a kultúrában, tájékoztatásban, oktatásban, intézményi rendszerben, emberek közötti viszonyokban, közgondolkodásban. Emberek, 2017 van! Most már inkább a józan polgári ész vegye át a stafétát!

Ha másért nem, kalandvágyból. Mi, akik maradunk, lassan már úgyis csak kalandvágyból tesszük. Racionális érvünk nincs rá. Javíthatatlan álmodozók vagyunk.

Polgárhoz méltó életről álmodozók.

(Autonómia)