STEPHEN BOZHEN: A gyűlölet kora

2016 Sep 22

Tudta, hogy október 2-án a Kvótareferendum című tragikomédiát tűzik műsorra Magyarországon? (I. rész)

Orbán Viktor miniszterelnök és sleppje pontosan azt adta meg a magyaroknak a lassan két éve tartó gyűlöletkampánnyal, amire a magyarok már oly’ régóta, gyakorlatilag a rendszerváltás, a fene nagy demokrácia kitörése óta vágytak: a szabadjára engedett gyűlölet lehetőségét! Végre az „Európa szívében” élő, „keresztény” magyarok is legálisan, államilag támogatva gyűlölhetnek bárkit!

Hajj, de rég volt már, amikor ezt legutóbb megtehették! De rég pakoltak marhavagonokba majd’ fél millió magyar zsidót (hozzácsapva pár ezer cigányt is) Auschwitz felé indítva (és ezek csak az auschwitzi magyar áldozatok számai!), hogy a kollaboráns hatóságok nyomában az „igazi”, „keresztény” magyar nép fiai és lányai nyugodtan szétlophassák az üresen maradt zsidó házak vagyontárgyait gyakorlatilag az utolsó szögig… Azok voltak ám a szép magyar idők!

Basszus, hát

nekünk még egy rendes testvérnépünk sincs – mint mondjuk a szerbeknek meg a horvátoknak –, amelyikkel utálhatnánk egymást, mint a szart, pár évtizedenként vérfürdőt rendezve egymás soraiban!

Ez az igazi szegénység, drága feleim, ez! Nem a létminimum, ami alatt Magyarország lakosságának 41%-a(!) tengődik, hanem ez!

De végre megérkezett a megváltó: Viktor! Aki – részben a magyar klérus bölcs passzivitása vagy hangos támogatása mellett (hál’ Istennek hivatásukat komolyan vevő, „eltévedt” kivételek is akadnak) – kiengedte a szellemet a palackból! Végre le lehet „mocskos migráns bandázni”, „mohamedán csürhézni” a magyar Krisna-tudatú hívőket. Végre össze lehet verni az utcán bárkit, akit a szittya magyar fiak migránsnak néznek. Végre kiélhetjük a frusztrációinkat!

No de miért van erre a magyaroknak annyira égető szüksége? És miért ennyire hatásos a frusztrációra és rettegésre épített kormánypropaganda?

MILYENEK VAGYUNK MI, MAGYAROK, EURÓPA ŐSBEVÁNDORLÓI, ŐSMIGRÁNSAI?

A magyar egy boldogtalan nép, a legboldogtalanabbak egyike. Az öngyilkossági rátánk katasztrofális. Ezt bizonyára Ön is tudta. És azt tudta-e, hogy az OECD (Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet) országai közül Magyarország konkrétan a legboldogtalanabb? (Bár az adat 2013-as, de – gondolom – olyan hatalmas változás azóta nem történt, sőt.) Az amúgy sem túl vidám Kelet-Közép-Európában (ezen országok nem mind tagjai az OECD-nek) már régen nem Magyarország a „legvidámabb barakk”: a mai fiatal felnőttek (ezek mi vónánk: az Y-generáció!), azaz az 1980 és 2000 között születettek közül a magyarok a legboldogtalanabbak. (Mármint a magyarországi fiatalok, de aligha lehet kétségünk afelől, hogy a határon túliaknál nem ugyanilyen, ha nem sokkal durvább a helyzet.) Egy ennél szélesebb merítésben (az OECD-tagok mellett Oroszországot, Dél-Afrikát, Indonéziát és Mexikót, tehát 38 országot vizsgálva) egy még szomorúbb képpel szembesülünk:

legboldogtalanabbak a magyar nők.

Mondom másképp, hogy még egy kicsit kellemetlenebb legyen, egy kicsit jobban fájjon: a világ (többé-kevésbé) demokratikus berendezkedésű országait nézve arra jutunk, hogy a magyar férfiak többsége (nyilvánvalóan a többségről van szó, hiszen csak így jöhet ki a szégyenteljes átlag nemzetközi viszonylatban) a leginkább képtelen boldoggá tenni a párját, azaz a legmegkeseredettebb a párja.

Nincs boldogtalanság frusztráció nélkül. Márpedig mi frusztrált egy nemzet vagyunk. Szerencsétlennek tartjuk magunkat. Vég nélkül tudjuk sorolni, hogy ki mindenki tehet a nemzetünk balsorsáról: a zsidók, a kommunisták, a kapitalisták, a liberálisok stb. Ellenségkép- és kifogásgyártásban világelsők vagyunk. Díjat kéne rólunk elnevezni. Persze szó nincs arról, hogy a nagyhatalmak játszmáinak ne ittuk volna meg számtalanszor a levét a közelmúlt történelme során, de a probléma túldimenzionálásának mértéke finoman szólva elrugaszkodik a racionalitás talajától.

A valóságban boldogtalanságunk a kultúránkba, a tradícióinkba van kódolva. Pont abba, amire annyira büszkék vagyunk, és amihez annyira ragaszkodunk. Részben érthető is ez a ragaszkodás, hiszen mostanság e nemzet más értéket nem nagyon tud felmutatni: ifjúságának, azaz a nemzet jövőjének legjava már külföldre menekült az anyaországot és a Kárpát-medence magyarlakta régióit elárasztó hülyeség, rosszindulat, korrupció és a neofeudális viszonyok közepette történő vergődés elől.

Konkrétan Magyarországot az utóbbi 6 évben, azaz a kétharmados, „sikerekben gazdag” Fidesz-kormányzás kezdete óta több mint félmillió magyar (döntő többségében képzett fiatal) hagyta el. Ha ez nem menekültáradat, akkor én tényleg nem tudom, mi számít annak.

Pedig Magyarországon nincs is háború – állítólag. Ez a szám nagyságrendileg összahasonlítható az utóbbi két évben a háborús és gazdasági válság sújtotta térségekből Európába érkező mintegy 2 millió menekülttel: annak cirka egynegyede!

Magyarországból a Fidesz orvos- és ápolóhiánnyal, a magas munkanélküliségi ráta ellenére általános munkaerőhiánnyal küzdő válságzónát csinált, eközben tagjai mesés vagyonokra tettek szert.

Jó, oké, a magyar közszolgálati tévében, rádióban, meg az Andy Vajna-féle, azaz fideszes médiabirodalom csatornáin mindezt nem mondták be, úgyhogy erről az átlag magyar nem is tud: ő csak azt látja, hogy nincs orvos, nincs szakember, miközben drágul minden, de erről ugye nem a dilettáns és korrupt országvezetés tehet, hanem a „migráncsok” – mert ezt mondták be az olimpiai közvetítést megszakító egyperces migránshíradóban. És arról se feledkezzünk meg, hogy a magyar kormány 2014-es évvégi népszerűségvesztése, a sokasodó, brutál nagy pénzekről szóló korrupciós ügyek elszaporodása mellett a Fidesznek igazi égi áldást jelentett a jól kommunikálható menekültválság: gyakorlatilag azóta is nyerő szériában vannak, mindenki a migránsoktól retteg (annak ellenére, hogy az ország 99,9%-a nem is találkozott eggyel sem életében), eközben a társadalom ingerküszöbét el sem érik a milliárdos közpénzlenyúlások.

De kanyarodjunk vissza. Nem mindenki megy el, ez tény.

Az itt maradók értelmesebbje vagy bezárkózik az elefántcsonttornyába, vagy beleőrül a bunkó túlerővel szembeni tehetetlenségbe, vagy – kollaborál.

Vagyis – ahogy azt Végel László fogalmazta meg a Sziveri idejében kollaboráló, fiatal értelmiség kapcsán egyik naplóbejegyzésében – megköti a „különbékéjét”. Ahogy meg én mondom: kezet csókol a hatalomnak – persze kisebb-nagyobb előnyökért cserébe. Hogy friss példával éljek: az itt maradó értelmiségi fiatal az egyik könyvkiadó szerkesztőjeként beül az MNT-alapítású közszolgálati hetilapunk igazgatóbizottságába, és úgy szavaz, ahogy Pásztorék fütyülnek, hozzájárulva ahhoz, hogy a jövőbeni főszerkesztőt a VMSZ a szerkesztőség véleményezése nélkül helyezhesse pozícióba, hogy ezáltal biztosítsa hatalmi érdekeinek messzemenő kiszolgálását, a közpénzen terjesztett pártpropaganda gördülékenységét.

AZ A BIZONYOS TISZTELETRE MÉLTÓ MAGYAR KULTÚRA ÉS ERKÖLCS

A magyar kultúra egyik sarkalatos pontja, hogy imádunk mások dolgaiba belepofázni. Leginkább a gyerekeink jövőjét akarjuk meghatározni, eldönteni helyettük, hogy kivel lépjenek párkapcsolatra, mit tanuljanak, mit dolgozzanak, hogyan éljék a mindennapjaikat. Eközben észre sem vesszük, hogy a saját félresikerült életünket akarjuk valahogy másként, sikeresebben leéletni az utódainkkal – belekényszerítve őket ugyanabba az undorító, megkeseredett élethelyzetbe, amibe bennünket kényszerítettek a tőlünk fikarcnyival sem felvilágosultabb szüleink. Generációról generációra ugyanaz zajlik: ahogy a mi életünket tették tönkre megkeseredett felmenőink, mi pontosan ugyanúgy tesszük tönkre az leszármazottainkét, megteremtve ezt a keserű, igazi magyar folytonosságot. Mindenki tízesével tudja sorolni az ilyen példákat, főleg faluhelyen, ahol még él az „igazi magyar” mentalitás. De azt is jobban tudjuk, hogy a szomszédnak hogyan kellene élnie, pláne a szomszéd gyerekének. Vagy a menyének. Nemzettársaink többsége valamilyen kifürkészhetetlen okból kifolyólag egyszerűen jogot formál arra, hogy mások életébe beleszóljon, beleavatkozzon. Ebből aztán fakad „némi” konfliktus is.

A második sarkalatos pont: mások hibáztatása önnön tehetetlenségünkért. Egész pontosan más nemzetek hibáztatása, mert a magyar szereti azt hinni magáról, hogy ő egy okos, civilizált nép, tehát

az, hogy Magyarország lakosságának 41%-a(!) a létmimumum alatt él 25 évvel a rendszerváltás, a „valódi” demokrácia bevezetése után, nyilvánvalóan csakis egy magyarellenes világösszeesküvéssel magyarázható – és nem azzal, hogy az ország élén korruptabbnál korruptabb, hazugabbnál hazugabb, cinikusabbnál cinikusabb söpredékek váltják egymást, akik természetesen nem kerülhetnének hatalomra a bagóért megvehető, olcsó trükkökkel megtéveszthető, nyelveket nem beszélő, tanulatlan és tájékozatlan tömegek támogatása nélkül.

Harmadik béklyónk az erkölcsi züllés: a rosszindulat, az irigység, a „szomszéd tehene”-effektus. A csavarhúzóval végigkarcolt autók, egymás értelmetlen feljelentgetése, a hazug pletykák élveteg terjesztése. Egymás hátbaszúrása, a közvagyon szétlopása, mindennemű felelősség hárítása. És persze az önámítást se felejtsük ki!

Legbelül azért mi is tudjuk, hogy sanyarú sorsunkért legnagyobb részt mégiscsak mi vagyunk felelősek, és hogy olyan adottságokkal, lehetőségekkel, mint amikkel mi rendelkezünk, a kicsit is okosabb népek messzebbre jutnak. A kontraszelekció, a sógor-koma-jóbarát-alapú államberendezés sok évszázados tradícióval bír köreinkben, ezt belőlünk kiirtani gyakorlatilag lehetetlen.

HÍMSOVINISZTA HAGYOMÁNYÁPOLÁS

Tradicionális félelemben élünk. Félünk a változásoktól. Félünk mindentől és mindenkitől.

Legújabban a nőket erőszakoló migránsoktól.

Marabu karikatúrája

Marabu karikatúrája

„Hány nőt erőszakoltak meg a migránsok?” – hangzik a tipikus rettegő/gyűlölködő kérdés, megtoldva azzal, hogy „erről bezzeg senki nem beszél”. Tényleg: hányat?

Nem akarom ezt a súlyos kérdést bagatellizálni, sőt, nagyon is komolyan veszem, azért kérdezem: ötöt, tízet, húszat? Persze egy is sok, szó se róla. De ezekről nem, hogy nem beszél senki, hanem pont mindenki erről beszél, hiszen egy-egy ilyen hír gyakorlatilag bejárja a világsajtót. (Bezzeg olyankor nincs baja a szélsőjobboldaliaknak a liberális vívmányokkal – értsd: a sajtószabadsággal –, amikor az ő malmukra hajtja a vizet!) Pont amiatt, hogy a nemzetközi sajtó hisztérikusan csap le minden ilyen hírre (vagy álhírre – mit ad Isten, ezek a szálak is Moszkvába vezetnek!), gyakorlatilag összeszámolható: pár tucat borzalmas esetről van szó, és szerintem kémiai úton kellene kasztrálni az összes elkövetőt. De nem csak Nyugaton!

Ha a (liberálisnak csöppet sem nevezhető) átkom mindenhol fogna a nemi erőszakot elkövetőkön – és itt kanyarodunk vissza a „keresztény” magyar „kultúra” témaköréhez –, akkor bizony Magyarországon is hullanának ám a heregolyók, mint a záporeső! Hogy miért?

Az Európai Alapjogi Ügynökség (FRA) 2012-ben, 42.000-es reprezentatív női mintával készített, 2014-ben publikált felméréséből ugyanis az derül ki, hogy miközben a magyarok (főleg azokon a vidékeken, ahol a fehér holló lényegesen gyakoribb madár, mint a „migráncs”) mintegy ultimate-érvként hozzák fel bármilyen menekültekkel kapcsolatos vitában a nemi erőszak kérdését (értsd: „a rohadék migráncsok halomra erőszakolják a magyar szüzeket”), addig a helyzet a következő (már megint ezek a kíméletlen, soha nem hazudó számok!):

– élete során valamikor szexuális erőszak áldozata volt 15-74 éves kora között: 9% = 361.545 (a statisztika a 2011-es magyarországi népszámlálási adatok alapján 4.017.172-nek veszi a 15 és 74 év közötti nők számát összesen)

– az elmúlt 12 hónapban szexuális erőszak áldozatává vált (ugyanez a réteg): 3% = 111.831.

Magyarul a pápánál is keresztényebb Magyarországon minden 11. nőt ért szexuális erőszak 15 és 74 éves kora között, éves bontásban pedig minden 33. nőt éri szexuális erőszak!

És még valami: a nők elleni szexuális erőszak látenciája a 2012-es évre Magyarországon legalább 415-szörös! Magyarul: csak az esetek 2,4 ezreléke került regisztrálásra! Az 0,24%.

Ezek bizony olyan kőkemény számok (itt még akad belőlük bőven), amiktől talán még Paskó Csaba atyának, az MNT „független” értelmiségijének, a Pannon TV sztárszakácsának is torkára fagyna a kövidinkája (róla aztán szó szerint elmondható, hogy bort iszik és vizet prédikál), és kétszer is meggondolná, hogy a Fidesz gyűlöletkampányát helyi viszonyokra átültető VMSZ-szel végigroadshow-zza-e Vajdaságot. Mármint ha lenne egy mikrogrammnyi lelkiismerete, ugyebár.

Ha Önnek, kedves Hölgyolvasóm, nincs szerencséje (vagy épp van – legalábbis egy kanos magyar úr szempontjából) és pont a 33-as számot dobta Önnek a sors rulettkereke, akkor jó eséllyel az ágyasává fogja Önt tenni egy igaz magyar férfiú – tetszik ez Önnek, vagy sem.

Hogy a szexuális erőszak eme irdatlan nagy száma hogyan zsugorodik évi cirka 400 eljárásra, (amiből átlagosan 250 elmarasztaló ítélet születik), arról sajnos könyvtárnyi irodalmat lehetne belinkelni, amelyek a rendszerbeli hibákat különböző szinten fedik fel, a hímsoviniszta rendvédelmi hatóságok elutasító, megalázó eljárásától kezdve a nyomozó hatóságok töketlenkedésén át (nem szándékos szóvicc ebben a kontextusban) egészen a magyar társadalom áldozathibáztató, végtelenül primitív attitűdjéig, amely szerint az a fiatal lány, akit három szarházi lefog és erőszakkal magáévá tesz, nem egy meggyötört, női mivoltában megalázott, életre szóló lelki (és talán testi) sebeket (is) magán viselő áldozat, hanem egy kurva. És itt csak a szexuális erőszak számait soroltam!

Hol vannak ezek a számok az agyba-főbe vert, megpofozott, az ő vagy a gyermeke(i) életének kioltásával megfenyegetett magyar nők számához képest?

Pláne itt, ebben a kulturális és civilizációs evolúcióban a múlt század közepén leragadt, döntően rurális vajdasági magyar közegben, ahol mégiscsak az asztalt csapkodó, helyi viszonylatban gazdag nagyparasztoké, a kutyára-macskára lövöldöző részeg vadászoké, no meg a gyereket pofonnal nevelő „tisztes” családapáké az utolsó szó társadalmi kérdésekben? Meg persze minden másban is. Hol van itt a nők tisztelete, könyörgöm, ahol a megkeseredettség kígyómérgének ágakra-bogakra oszló-csomózódó mintázatát majd’ minden lány, anya és nagyanya ábrázatáról le lehet olvasni? Mit gondoltok, ki hozta össze nekünk ezt az elborzasztóan szégyenteljes helyezést a fejlett(ebb) országok nőinek boldogtalanságát mérő skálán? Talán a „migráncsok”?

(Mellesleg a Medián 2007-es felmérése szerint magyar férfiak 12%-a volt már prostituálttal, ezek 70%-a családos ember. Minden második férfi és minden harmadik nő csalta már meg a párját, magyarul a magyar férfiak – a hímsoviniszta sztereotípiával szemben – hűtlenebbek, mint a magyar nők.)

Mindez természetesen nem legitimálja, ill. jelentékteleníti el az egyes legális vagy illegális bevándorlók, adott esetben valódi menekültek áradatára felkapaszkodó romlott potyautasok tetteit! De a számok tükrében azt kell sajnos látnunk, hogy

a migránsoknak még nagyon sok babot (ill. disznóhúst) kellene megenniük ahhoz, hogy a nők elleni szexuális erőszak terén a magyar átlagnak akárcsak a közelébe tudjanak hugyozni!

(folytatjuk)

A II. rész tartalmából:

– Orbán Viktor esete a pápával

– A kvótareferendum mint néphülyítés

– Hírhamisítók a vajdasági sztyeppéken

– Bús Ottó hálát rebeg

A III. (befejező) rész tartalmából:

– A Magyar Mozgalom ajándéka Mátyás királynak

– Kétfarkú kutya fehér lovon

(Autonómia)