RADICS Viktória: Egy vita rejtekei

A nemzeti érzés – és nemcsak a magyar – nem lehet ártatlan. Soha többé. Mert a nemzeti érzés egyszer, vagy nem is egyszer, népirtássá fajult.

19. Nov 2019


Kertész Imre Valaki más című remek egzisztenciális prózáját újraolvasva aláhúztam benne mondatokat – a szoros olvasás új meg új rétegeket tár fel Kertész szövegeiben –, többek között ezt:

„A ‘nemzet’ fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat.”

A Facebook maradt meg, legalábbis számomra, az egyik utolsó nyilvános beszélgetési mezőnek, ezért kiposztoltam ezt a lényegesnek érzett mondatot. Hamarosan ki is alakult egy érdekes vita egyetemi tanár ismerősömmel, aki szintén vajdasági, de régóta Budapesten él és dolgozik. A hozzászólásokat ő később valami miatt törölte, de mivel a párbeszéd sok érdekes dolgot dobott felszínre, megpróbálom most emlékezetből rekonstruálni és továbbgondolni. Nem a kettőnk személye fontos itt, hanem a dugába dőlt vita rejtekei.

Beszélgetőtársam első kérdése az volt (szó szerint sajnos nem tudom idézni), hogy mi más tartana össze egy országot, ha nem a közös, nemzeti kultúra, a nemzettudat. Ezt valóban megfontolandó kérdésnek találtam. Azonnal Svájc jutott eszembe: azt az országot nem a nemzeti kultúra, hanem a nemzeti kultúrák tartják össze, még inkább a közös állampolgári tudat, amelyben gond nélkül helyet talál a német, a francia, az olasz és a rétoromán (rumantsch) kultúra, nem beszélve a sok-sok országból érkező bevándorló közösségekről, akik nem mondtak le a nyelvükről, hagyományaikról, és saját művelődési házaik is vannak. Ezeknek a regionális kultúráknak, nyelveknek látható és hallható jelenlétük van abban az országban, úgy az utcán, mint a médiákban. És Vajdaság is eszembe jutott mindjárt, ahol a regionális kulturális-közösségi tudat nem lehet nemzeti, és nem lehet egynyelvű sem. Hogy Svájcban a jólét, tehát a pénz tartaná össze a közös kultúrát s boldogítaná az igen fejlett állampolgári tudatot, nem elegendő érv, hiszen a nemzeti, kulturális sajátszerűség, az anyanyelv megőrzése és ezek illeszkedése a „svájciság” tudatába többet kíván, mint pénzt, tudniillik a többnemzeti tudat kialakítását. Azt a hallgatólagos „engedélyt”, hogy nyugodtan lehetek svájci akkor is, ha francia vagy eritreai fekete vagyok. Hasonlóképpen

a „vajdaságiság” is az itt élő szerbek, magyarok, bunyevácok, szlovákok, ruszinok, crnogoracok, dalmátok stb. közös „alkotása”. Ha van fejlett vajdasági kultúra (népi kultúra és magaskultúra), akkor az nem korlátozódhat valamely nemzettudatra, nyelvre, „kiskultúrára”.

Felmerült továbbá az a fogas kérdés is, hogy a globalizálódó és uniformizálódó világban, amelyben kis nyelvek és kis kultúrák tűnnek el örökre, mit lehet tenni e folyamat megállítása érdekében. Hallom szinte, ahogy a dél-svájci buszokon, Engandinban rétorománul is tájékoztatják az utasokat, azonban tényleg ne hivatkozzunk mindig erre a gazdag országra (ahol rumantsch nyelven is adnak ki könyveket, újságokat, és tévéadás is van a piciny népcsoport nyelvén, akárcsak olaszul, franciául…). Nézzünk szét a saját házunk táján: a magyar kultúra és nyelv fönnmaradásáért mit tesznek, mit teszünk Magyarországon és itt, a Vajdaságban?

Sajnos aktuálpolitikai utalások nélkül nem beszélhetünk erről a problémáról.

Nem beszélhetünk elfogulatlanul a nemzeti kultúráról anélkül, hogy ne halljuk folyton, amint a magyar kormány (akárcsak a vajdasági magyar vezetés) és pártja (melynek a VMSZ a fiókja) a nemzeti érzésre hivatkozva legitimálja hatalmát, és azokat, akik más politikai nézeten vannak, akik kulturális alternatívákban gondolkodnak, vastag vonallal kihúzzák a „nemzetből” és a legkülönbözőbb pejoratívan értett fogalmakkal illetik, melyeket nem kívánok most felsorolni.

A közös („nemzeti”) kulturális tudatot egyöntetűnek képzelik el, ráadásul pártosnak (ez a fogalom a diktatúrából jött át): a magyarságot egy párttal való azonosulás formájában vélik vállalhatónak és gyakorolhatónak. A „nemzeti érzést” a magyarországi és a vajdasági vezető párt, vezetőik és intézményeik kisajátították. Aki másként gondolkodik, az írhat magyarul, lehet akár olyan nagy író is, mint Spiró György, mégsem magyar.

A beszélgetés az után a hozzászólásom után került törlésre, amelyben megemlítettem, hogy a magyar kultúra megóvásáért és fejlődéséért szerintem éppenséggel a ma kiátkozott Soros György tett igen sokat (a Vajdaságban is, nemcsak Magyarországon), és föltettem a kérdést, hogy vajon a Magyar Tudományos Akadémia államilag elrendelt átstrukturálása, a magyar kutatóintézetek beszüntetése (például az 1956-os Intézeté), a magyar tudósokat is fölnevelő CEU kizavarása, szűkebb szakterületemen, az irodalomban pedig a kegyvesztett írószervezetek és folyóiratok, műhelyek támogatásának megvonása vagy minimálisnál is minimálisabbra csökkentése, az alapítványok (pl. a Magyar Könyv Alapítvány) politikai átalakítása stb., egyszóval a szelektív és szegregáló támogatás (magyarán: a kiéheztetés) eleget tesz-e a nemzeti kultúra megőrzésére irányuló követeléseknek? A kérdés vajdasági viszonylatban hasonlóképpen hangzik.

Tudom, fölmerül a kérdés, hogy muszáj-e az aktuálpolitika bevonásával beszélni erről a fontos problémáról, a „nemzeti tudat”-ról, nem lenne-e jobb megmaradni az absztrakciók, általánosságok szintjén. Erre az a válaszom, hogy magában a magyar nyelvben történtek olyan változások a „nemzet” fogalmának és az egész szóbokornak a használatában, amelyek lehetetlenné teszik a jelen politikai kontextus mellőzését vagy felfüggesztését, hiszen az élő nyelv fölszívta a belebeszélt, beleírt, rátukmált jelentéselemeket. Márpedig, amint Wittgenstein leszögezte: „egy szó jelentése — használata a nyelvben”.

A „nemzet” szót instrumentalizálta a mai magyarországi és vajdasági politika, és semmiféle „eredendő” jelentése nem áll rendelkezésünkre a közbeszédben.

Fűzzük hozzá, hogy egy-egy nemzetnek nincs is semmiféle „ősisége”, a nemzeteket a XVIII—XIX. században találták fel, ahogy Benedict Anderson mondja: a nemzet „elképzelt közösség”, és folyton másként képzeljük el. Persze erről is sokat lehetne elmélkedni, annyit mindenesetre fölvázolhatunk itt, hogy a nemzet lehet befogadó és nyitott, valamint elnyomó és kirekesztő formáció is.

A „nemzeti ébredés” korában minden bizonnyal teljesen mást jelentett ez a szó, mint manapság. A nacionalizmus mint szellemi irányzat és mozgalom mára elévült, és inkább etnicizmusról beszélhetünk, amit a különféle kormányok az identitáspolitikáik szolgálatába állítottak, és emlékezetpolitikai húzásokkal támogatnak meg.

Megkülönböztetném a nacionalizmust és a patriotizmust is – jeleztem a törölt hozzászólásokban. Az utóbbiba több különböző nemzet, vallási felekezet, nyelv becsatlakozhat; így például a zsidók zöme magyar hazafi volt a XIX. században, egészen addig, míg az elkövetkező század közepén ez súlyos katasztrófába nem torkollott. Visszatérve Svájc példájára, ott a franciák, az olaszok és a németek egyaránt patrióták, vagy megnézhetnénk az amerikai hazafiasságot is…

Kertész Imre akkortájt (1993-ban) nevezte a „nemzet” fogalmának erőltetését szerencsétlen tudatnak, amikor Magyarországon Horthy Miklós újratemetése készülődött, és megalakult a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP), mely a szélsőjobboldalt tömörítette. Az ún. „nemzeti kormány” 1998-ban fog először színre lépni Orbán Viktor vezetésével és nemsokára átveszi a szélsőjobboldali pozíciót.

A nemzetfogalom devalválódása valamikor a kilencvenes években kezdődött el, s Kertész már az elején ráérzett arra, ami majd a következő Orbán-kormány idején borul virágba.

Már a Fidesz 1994-es programjában szerepel a „bűntudat nélküli nemzeti öntudat” és az új nemzeti kánon kialakításának célkitűzése. Ez később meg is történt. Ma Magyarországon a nemzettudat kritikátlan a magyar múlttal szemben, mi több, az emberek egyre kevésbé elfojtott rasszizmusát szentesíti, ami gond nélkül beállt az 1945 előtti széleskörű antiszemitizmus azóta félig megüresedett helyébe. Vitapartnerem emlékezetem szerint említést tett a nagyhatalmi machinációkról, amelyek a múlt században magyar történelem mélypontjához vezettek, de vajon ez felmenti-e a Horthy-rezsimet és a zsidóüldözést támogató tömegeket a felelősség alól? Ismeri-e egyáltalán a mai magyar nemzettudat a történelmi felelősség fogalmát?

Ha a nemzetről gondolkodunk, nem mellőzhetjük a történelmi dimenziót. Lehet, hogy a németek nemzeti tudata ma náluk erős kapocs, de az erőteljesen önkritikus „múltfeldolgozásuk” nélkül nem jutottak volna el ide.

A nemzet, bár „elképzelt közösség”, megélt és mélyen átérzett lehet. Vajon a nemzetből való kirekesztés, a „nemzet” kisajátítása, a nemzetfogalom instrumentalizálása és az ezzel járó durva megosztás nem árt-e inkább az ilyen közösségi érzésnek?

Továbbá nem lehetséges-e olyan közösségben gondolkodni, mely nem kizárólagos, és nem egynemzeti? Lehetséges-e olyan patriotizmus, mely azt is beengedi, aki más nyelven beszél, vagy aki nem nacionalista? Nem tartozik-e bele egyaránt a nemzetbe a jobboldali és a baloldali, a konzervatív és a posztmodern, a kozmopolita és a lokálpatrióta, a cigány, a zsidó, a vegyes származású (amilyenek legtöbben vagyunk), a kritikus gondolkodó és a hagyományőrző, a vallásos és az ateista?

A nemzeti érzés – és nemcsak a magyar – nem lehet ártatlan. Soha többé. Mert a nemzeti érzés egyszer, vagy nem is egyszer, népirtássá fajult. Gyilkoltak, erőszakoltak a nevében. Ezek a bűnök nem évülnek el – a németek ezt jól tudják.

Nem jó dolog az individualizmusba beleszorulni, mindenki áhítaná, hogy egy közösség részese legyen, és hogy legyen hazája. Kertész Imre szerintem akkor kapta fel a fejét, amikor Antall József, az akkori magyar miniszterelnök kijelentette, hogy Horthy Miklós elkötelezett hazafi volt. Ez 1944 nyarára emlékeztette. A Horthy-kultusz azóta a nemzeti érzéshez sajnálatos módon hozzánőtt. Persze lehetünk úgy is hazafiak és jó magyarok, hogy elgondolkodunk ezeken a dolgokon, vagy ha inkább európéereknek érezzük magunkat, vagy ha tiltakozunk, amint Kertész Imre tette: „Csak nem kívánjátok tőlem, hogy megfogalmazzam nemzeti, felekezeti és faji hovatartozásomat? Csak nem kívánjátok tőlem, hogy – identitásom legyen?” Magánügy, bensőséges dolog is lehet ez a fránya identitás, amit, ha lehet, akkor szabadon szeretnénk alakítani, állami instrukciók nélkül, pártatlanul. Annyi hányadával a nemzeti érzésnek, amennyit valóban, de tényleg érzünk – és értünk.

(Autonómia)

Karikatúra
Stupsova karikatura nedelje: Šefica
KERESÉS AZ ARCHÍVUMBAN
Dátum szerinti keresés
Rovatok szerinti keresés
Google-keresés