PURGER TIBOR: Jó ez nekünk, magyaroknak?

2016 Feb 18

Elégedetlen sokaság és tömeges bosszú; avagy lehetséges-e az egypárti kisebbségi érdekképviselet

Kezdettől fogva hiányzik tájainkon a nemzeti kisebbségi érdekképviselet egypárti megvalósíthatóságának alapos átgondolása. Az országos politikai játszmában való részvételhez – még inkább a megálmodott autonómia, egyéni és kollektív jogok, de legalábbis valamilyen szintű engedmények kicsikarásához – nyilvánvalóan hatékony politikai pártra van szükség. Egy negyedmilliós etnikai közösség érdeksokrétűségének hathatós megjelenítéséhez viszont egyértelműen toleráns, befogadó, pluralista, aggregációs munkaforma kell. Az eddigi tapasztalat azt sugallja, hogy a kettő csak nehezen, vagy éppen sehogy sem egyeztethető össze.

Pedig a rendszerbeli megoldás felcsillant – a keletközép-európai új demokráciák között egyedülálló módon, elsőként Szerbiában – a nemzeti tanácsok intézményrendszerének jogrendszerbe iktatásával. Csakhogy a vajdasági magyarság posztjugoszláv története során kezdettől fogva egyetlen párt dominált mind a politikában, mind a létrejött kulturális önkormányzatban. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) 1990-es alapításakor eleve „egyetlen legitim érdekképviseletként” definiálta önmagát. Az 1994-es pártszakadás után pedig a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) vette át ezt a küldetést. A Magyar Nemzeti Tanács (MNT) felállása ugyan – a bátor kísérletként induló ideiglenes összetétel után általánosan választható képviseletté emelése – új, államrendbe illeszkedő intézményes kereteket hozott, de a VMSZ folyamatos abszolút többsége következtében az érdekképviselet egypárti jellege negyed évszázada tart.

Első pillantásra azt hihetné az ember, hogy működik az egypólusú érdekképviselet, hiszen az érdekelt magyar választópolgárok rendre teljes bizalmat szavaznak egyetlen domináns politikai erőnek. De mit mesél a valóságos helyzetről, vagy akár a kétségtelen elméleti és gyakorlati sikerekről az a fordulat, amelynek során a rendkívüli jogi-politikai-társadalmi státust kivívó egyeduralkodó párt kirúgja a nemzeti tanácsi rendszer létrehozásában oroszlánrészt vállaló mindkét korábbi MNT-elnökét!? És velük együtt, egyetlen nap alatt a párt még 80 tagját, közöttük néhány korábbi alelnökét?

Mi ez, ha nem – nyílt pártszakadás híján – valamiféle tömeges bosszú, amire még a jugoszláv kommunizmus Tájékoztató Iroda utáni történetében is alig akad példa!?

Ez a páratlan helyzet nem azért érdekes, mert Józsa László, Korhecz Tamás és a többiek személyi biztonságát, megélhetését vagy további politikai sorsát – netán a hatalmi ellentábornak: Pásztor Istvánnak, túlméretezett háttérhatalommal vádolt élettársának és követőiknek a perspektíváját – kellene félteni. Sokkal inkább azért, mert a történtek ránk kényszerítik a kérdést: Jó-e ez a cirkusz nekünk, magyaroknak!? Itt a továbbiakban ezzel foglalkozom, hiszen a bevezetőben hiányolt átgondoláshoz sokkal több időre és kutatómunkára lesz szükség.

Semmiféle etnikai bezárkózás nem vezérel, nem abból következik a kérdés megfogalmazása. Valójában minden szerbiai etnikumra kihathat, ha az ország legnagyobb kisebbsége esetleg „elkártyázza” azokat a mégoly szerény, ám fontos jogosítványokat, amelyeket éppen saját maga vívott ki (a többiek számára is) rendkívüli körülmények között, a gazdasági összeomlással és elitváltással egybekötött délszláv polgárháború, majd az évtizedekre elhúzódó lábraállás súlyos személyi, bel- és külpolitikai feltételei mellett.

Félő ugyanis, hogy ha a legnagyobb és legszervezettebb kisebbség országos és tartományi politikai súlya megcsappan, akkor az amúgy sem alkotmányos szinten védett intézményrendszer jogosítványai pillanatok alatt még inkább megnyirbálhatóvá válnak.

De egyelőre szorítkozzunk a címben felvetett kérdésre: maradjunk a vajdasági magyarság politikai helyzetének, súlyának és tekintélyének lehetséges alakulásánál.

Előrebocsátandó még az is, hogy nem vagyok tagja sem a Vajdasági Magyar Szövetségnek (vagy bármely más politikai pártnak), sem a Magyar Mozgalomnak (MM): semmiféle érdek nem fűz sem az egyik, sem a másik oldal teljesítményének méltatásához vagy bírálatához. Kizárólag a mindkettő által egyaránt szolgálni próbált etnikai közösség iránti tisztelet és kötődés okán kínálom fel ezt az elemzést. (Ez vezérelt akkor is, amikor a legutóbbi országos választások előtt is kívülállóként, kritikus hangvételben ugyan, de megtámogattam a VMSZ-t: vetélytársaihoz képest ugyanis akkor messze a legelfogadhatóbb kínálatot képezte.)

Jó lesz-e tehát az nekünk, vajdasági magyaroknak, hogy újabb szakadásra, osztódásra került sor a kisebbségi társadalom politikai életében? Hogy ezúttal még csak nem is egy újabb liliputi formáció távozott a hegemón szervezet kebléből, hanem annak néhány hónappal ezelőtti legszűkebb vezető köreiből távolítottak el számos jelentős szereplőt? Azokat, akik az utóbbi egy évben lehetetlenné válónak érezték összeegyeztetni saját meggyőződésüket a pártiránnyal, a központi akarat szolgálatával, és új, tágabb munkaformákat kerestek. Hogy a kirúgottak és távozók között szerepelnek néhány kivétellel mindazok a nevek (közéjük sorolva az évekkel ezelőtt szintén kritikai fellépése miatt kizárt és nemrég az élők sorából is távozó volt elnököt, majd tiszteletbeli elnököt), amelyekhez a kisebbséghatalmi párt legjelentősebb eredményei fűződnek? Hogy volt alelnököket és szabadkai polgármestereket távolít el egy homályba burkolózó, szürke szavazógépezet? Hogy eddigi harcostársakat legveszélyesebb ellenséggé nyilvánítanak, majd a korábbi ádáz ellenfelek között keresnek új partnereket?

Jó-e az nekünk, vajdasági magyaroknak, hogy az egyetlen tömegbázissal és még jelentékeny parlamenti pozíciókkal rendelkező politikai pártunk irányvétele és belső kultúrája egyre inkább tekintélyelvűvé válik, hogy politikája egyetlen belgrádi partner körül forog, egyetlen budapesti hatalmi körtől, sőt netán egyetlen emberi szeszélytől függ?

Jó-e az, ha a drámai mértékben – és rég nem az állítólagos „jugoszlavista asszimiláció” vagy „kommunista elnyomás” miatt – egyre fogyatkozó kisebbség tagjai egyre nehezebben tudják eldönteni, kibe vessék bizalmukat, és ennek következtében esetleg egyre kevésbé fogják azt bárkibe is vetni!?

Ezeknek a kérdéseknek a jó része szinte sugallja, akár magában hordozza a leglogikusabb válaszokat. De a legelsővel és a legutóbbival különösen érdemes behatóbban is foglalkozni, mert a közösség jövője múlik rajtuk.

KÜLSŐ TÉNYEZŐK BEFOLYÁSOLÓ EREJE

Lássuk, milyen fejleményekre, potenciális forgatókönyvekre számíthatunk a továbbiakban a vajdasági magyar politikum szereplőinek eddig felmutatott elvei, meghirdetett programja, teljesítménye, cselekvési logikája és etikája, valamint potenciálja és káderállománya alapján. A szükségszerű egyszerűsítés érdekében kihagyjuk a szélsőségeseket és csak rendszerbeli jelentőségükben (azaz inkább jelentéktelenségükben) tárgyaljuk a törpepártokat, különösen azokat a magukat „programpártnak” nevező képződményeket, amelyek eddig nem voltak hajlandók vagy képesek magukat megmérettetni. Az említett mércéket a legjelentősebb politikai aktőrök esetében is csak a legfontosabb történésekre alkalmazzuk.

Ezek az aktőrök természetesen a VMSZ, az MNT, újabban az MM, valamint bizonyos fokig az egyházak és a média egy része meg egyes értelmiségi és független csoportok, amelyeknek tagjai a fenti intézményeken és szférákon kívülről is az átlagosnál nagyobb mértékben vesznek részt a polgárok véleményének formálásában. A vajdasági magyarság sorsát természetesen döntő mértékben alakíthatják a mindenkori szerb hatalmi pártok, de most azok befolyásáról is csak mint környezeti tényezőről szólunk.

A külső erők között mindenképpen leghatalmasabb a VMSZ vezércsillagaként idestova egy évtizede működő Fidesz – pontosabban egyszemélyi döntéshozója, Orbán Viktor, aki a decemberi MÁÉRT-on kinyilatkoztatta, hol keresendő a legújabb ellenség: „Vajdaságon belül is mindig vannak ellenerők, amik felütik a fejüket, és a nagyon nehéz munkával és komoly áldozatokkal kialakított teljes együttműködés megbontására törekednek. Szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy a magyar nemzetpolitikának nem érdeke, hogy az a magyar egység, amely a Délvidéken létrejött, bármilyen formában sérülést szenvedjen az előttünk álló időszakban. Ilyen törekvéseket nem támogatunk, az ilyen törekvéseket károsnak tekintjük, és ezért nem is remélhetnek tőlünk semmilyen pártfogást sem.”

A magyar vezető annak ellenére ítélte el az éppen hogy megalakult, de nyilvánvalóan aposztrofált Magyar Mozgalmat (noha óriási politikai tapasztalata birtokában egy esetleges későbbi fordulatra is felkészülve nem nevezte azt meg), hogy annak megálmodói – a potenciális alapítótársak és szövetségesek egy részéről is tudatosan lemondva – kiáltványukat Hitvallásnak nevezve hitet tettek az orbáni alaptörvény preambulumának szavai és szelleme mellett. Alapokmányuk első fejezetcíme („Nemzet és haza”) és első mondata is a hivatalos nemzetpolitika elfogadását és szolgálatát célozza: „Büszkék vagyunk arra, hogy az egységes magyar nemzet részei lehetünk, amit Magyarország a magyar állampolgárság megszerzésének lehetőségével közjogi értelemben megerősített.” De a további szövegrészekben is meg-megjelenik az orbáni típusú nemzeti-keresztény szellemiség és nemzettörténelmi beágyazottság, múlt–jelen–jövő „egységére” hivatkozó ideologizálás. A VMSZ dokumentumaiban semmilyen ehhez hasonló hódolati frázis nem található, a magyar miniszterelnök mégis abban a pártban látja a „magyar egység” letéteményesét.

A pénz és a hatalom szava majdnem mindent felülír, ezt már szinte bizonyítani sem kell. De minden ideológiától függetlenül is egyértelmű a képlet:

a magyar kormány által kilátásba helyezett, példa nélkül álló, ötven milliárd forintos gazdaságfejlesztési támogatást sem túllicitálni, sem figyelmen kívül hagyni nem lehet. Aki azt osztogatja majd, annak nyomós érvei lesznek az emberek megszólításához.

Még akkor is, ha az nem kis mértékben a VMSZ és a Fidesz következő választási eredményeinek kibiztosítását szolgálja. Aki ezt nem látja, aligha számíthat ígéretes politikai sikerpályára, bármilyen szöveggel is igyekszik tanúsítani elkötelezettségét.

A magyarországi pártfogás egyszemélyi döntőbírájának fenti ítéletéből érdekes módon senki sem mazsolázta ki a nyilvánvaló rejtélyeket: (i) vajon milyen „áldozatokról” volt szó a „teljes együttműködés” kialakításánál? (ii) vajon miféle „létrejött egység” az, amelyből éppen annak jeles létrehozói távoztak, mert képtelenek voltak egyetlen ember akaratával szemben bármit elérni? Orbán igéje olyannyira megkérdőjelezhetetlenné vált az összmagyar tér egyes hatalmi gócaiban, hogy a sikerek ára – az akár árnyalati máskéntgondolkodás tilalma – már fel sem merül mint megvitatásra váró kérdés.

A félreértés – és a sajnos nagyon is megszokott félremagyarázás meg azonnali ellenségfabrikálás – elkerülése végett szögezzük le: Orbán Viktor legalább két páratlan ajándékkal tette adósává a vajdasági magyarságot: a (Romániában és Szlovákiában fele annyit sem érő) egyszerűsített honosítással, ami a vajdasági magyar fiatalok ezreit jogosította fel, hogy európai uniós útlevéllel munkalehetőség után nézve elhagyja szülőföldjét (egyénileg csodálatos ajándék, ám a közösség szempontjából igencsak kétséges előny); valamint a most beígért óriási anyagi támogatással – amihez foghatót sem az erdélyi, sem a felvidéki magyarság nem kapott soha politikai kegyekből. Mindennek csak az az ára, hogy a „teljes egység” mibenlétét Budapesten írják elő. Hiszen a „pártfogás” – az idézet szerint – mégsem magyar alanyi jogon jár, hanem csak annak, aki „fejfelütés” és visszabeszélés nélkül aláveti magát a központi akaratnak. Mint láttuk, a példa ragadós.

A VMSZ berkeiben ugyanazt az egyszólamúságot követelik meg az alattvalóktól, mint a pártfogó párt a pártfogoltjától.

De hová vezet ez a fajta politizálás?

A február 12-i feketicsi fegyelmi fergeteg (82 kizárás!) csak egy apró lépés a mélybe vezető úton. De ha szerencsések vagyunk, szolgálhat ugyanakkor félrevert harangként is, vagy – szelídebben fogalmazva – a maradék párttagok és potenciális választók agyában felvillanó figyelmeztetésként: Mi lesz, ha egyszer rájuk kerül a sor (azokra, akik saját gondolataikat is becsülik, nemcsak a másét)? Mi lesz, ha egyszer megharagszik a főpártfogó – mint ahogy tette azt annak idején a romániai magyarság hegemón pártjával, az RMDSZ-szel (amikor az a saját útját választotta)? Ahogy Martin Niemöller, a náci szavazóból ellenállóvá váló német teológus írta: „Amikorra engem vittek el, / nem maradt senki, / aki tiltakozhatott volna.” De ne ugorjunk a történet végére, nem vészhuhogás, még csak nem is politikai tenyérjóslás a cél, hanem a közvetlenül előttünk álló, várható fejlemények, következmények reális feltérképezése.

Amit szinte biztosra vehetünk, legalábbis a közeljövőre nézve, az az, amit a fegyelmiket levezénylő elnöki megbízott, Pál Károly mondott a kizárások véglegesítése után: „[Ú]gy gondolom, hogy ezt a Vajdasági Magyar Szövetség egyértelműen túl fogja élni, erősebben fog kikerülni ebből a helyzetből.” A túlélés gyakorlatilag szavatolt, hiszen tizenkétezerből alig száz tag eltávolítása nem a világ. Az is feltételezhető, hogy a központi akarat szemével nézve valóban erősebben kerül majd ki a párt a cirkuszból, hiszen a belső véleménykülönbségek, nézeteltérések, személyi ellentétek és sérelmek, évek óta tartó, eredménytelen háttérviták és a legfontosabb külső tanácsadó ismételt figyelmeztetésének meg nem hallgatása, a szarvashibák és látványos visszakozások (szabadkai színházigazgató-ügy), majd az elmúlt 15 hónapban nyilvánosság elé törő súlyos kritikák csakis gyengíthették a pártot. Egy pártot, amelyet vezetője hadseregnek tart, amelyben a közkatonák, tisztek, sőt vezérkari tisztek legfontosabb feladata a marsallparancs végrehajtása. Ha megszűnik a (másként) gondolkodás, nyilvánvalóan erősebbnek tűnik számára a hadsereg.

Ezen a ponton el kell oszlatnunk még egy esetleges félreértést. Itt nem a pártvezér méltatásáról vagy bírálatáról van szó: azok egyenlegét majd elkészíti az utókor. Pásztor Istvánnak egyértelműen jelentős érdemei vannak abban, hogy a VMSZ egyeduralkodóvá vált és maradt a vajdasági magyar pártszíntéren, annak ellenére, hogy a törpepártok minden tőlük telhető módon (ami egyébként vajmi kevésnek bizonyult), úton-útonfélen keresztbe próbáltak neki tenni. Ügyesen kötögette és bontogatta a magyar választási koalíciókat és jó érzékkel kooptálta vagy ejtette vetélytársait – mikor mi mutatkozott a leghatékonyabb húzásnak. Tartományi házelnökként mesterien lavírozott a két legnagyobb szerb párt (saját különböző szintű szövetségesei) acsarkodása közepette is, az országos politikában pedig – minden finnyáskodással és lekicsinyléssel szemben ki kell mondani – korszakos eredményeket ért el a magyar—szerb megbékélés terén. Budapesten pontosan ahhoz a párthoz fordult, amely hajlandónak mutatkozott a külhoni magyarság felkarolására, akár nemzetmentési szándék, akár szavazatgyűjtés állt is az ottani érdekek hátterében. Miközben a vajdasági arénában magabiztosan söpörte le a többieket a színről, Budapesten pontosan érezte, hogyan kell megfelelni a pártfogónak. A nemzetközi színtéren ezzel azt is elérte, hogy a VMSZ-nek – jóval Szerbia uniós csatlakozása előtt – európai parlamenti képviselője legyen, ami (ha ki tudják használni) nagy előnnyé válhat majd a belépés pillanatában. Eredmény ez még akkor is, ha felettébb szokatlan módon, idegen pártegyenruha, gleichschaltolás volt az ára. Mindebből csak arra lehet következtetni, hogy Pásztor kiváló politikus, és hogy pártja erőteljesen haladhat tovább a megkezdett úton, ha a vezető képes lesz abszorbálni a személyét – szinte kizárólag magánéleti befolyásolhatóságából eredően – érő, Feketics után feltételezhetően felerősödő támadásokat. Különösen, ha képes lesz tanulni is a leckéből.

A „PALOTAFORRADALOM” ELŐZMÉNYEI

A belső ellentétek nyilvános kirobbanását a Magyar Nemzeti Tanács 2014-es tisztújításának következményei okozták, amelyek a második mandátumot nem vállaló előző elnök, Korhecz Tamás munkatársainak az eltávolítását és nem egy programjuk megszüntetését hozta. Ezzel nyilvánvalóan túlcsordult a pohár, és a korábban politikai nyugállományba vonulást hirdető volt MNT-elnök alaposan kipakolt egy kétrészes interjúban, amivel gátat szakított: utat tört a mindaddig szigorúan kulisszák mögötti belső kritikák nyílt színi megfogalmazásának és a nagy pártmúltú kritikusok felsorakozásának. Ám ezt időben megelőzte a már említett színházi botrányban való visszakozás, amit a Második Nyilvánosság nevű Facebook-csoport tájainkon újszerű, bátor és független fiatal gondolkodóinak teljesen váratlan nyilvános fellépése váltott ki.

Érdemes megállapítani, hogy a vajdasági magyar közbeszédet ezúttal sem legtapasztaltabb vezetői, nem legismertebb értelmiségijei, nem hivatásos sajtója, hanem a kívülállók új nemzedéke (előhírnökeként Bózsó István és Vataščin Péter) szabadította fel a szabadkai színészek ügyének védelmében és azok támogatásával.

Miután így rivaldafénybe került „a császár új ruhája”, kitört a balhé, és egymás után léptek elő a korábban hűséges párttisztek és kordában tartani próbált újságírók, amit újabb elnöki visszakozás követett. (Lovas Ildikó nyilvános szerepének beáldozásáról van szó, csakhogy az még erőteljesebb informális befolyásához vezetett.) A kritika azonban immár betilthatatlanná és eltitkolhatatlanná vált, de még mindig nem volt elég. Következett a Magyar Mozgalom Szent István napi megalakítása és a VMSZ szabadkai önkormányzati frakciójának önállósulása Maglai Jenő polgármester vezetésével, amikoris Pásztor nyilván belátta, hogy ha még több kérdésben enged, akkor – drasztikus intézkedések híján – egyre többen kaphatnak vérszemet és esetleg nem marad számára védhető terület vagy testület. A párt egyeduralmát is elsöpörni látszó lavinát pedig már csak Orbán Viktor állíthatta meg, hiszen őbenne még mindig rendíthetetlenül hisznek az erős kézre vágyó vajdasági magyar emberek.

Mindeközben az MNT-nek kevés valódi politikai szerep jutott. Pedig a magyaroké talán az egyetlen az ország húsz hasonló intézménye közül, amelyik nemcsak formálisan létezik, hanem szerteágazó valós munkát folytatott, érdemleges programokat valósított meg, igazi önkormányzattá nőtte (nőhette volna) ki magát – a súlyos alkotmányjogi visszanyesések közepette és a tanácsi pártközi együttműködés szinte teljes elmaradása ellenére is. A közigazgatási hivatal az előző mandátumban számos hasznos és kreatív programot dolgozott ki, de a tanácsülések színvonala rengeteg kívánnivalót hagy maga mögött, noha a „kisebbségparlamenti” viták alacsony színvonaláért nemcsak a hatalmi párt, hanem az ellenzék is felelős.

Az MNT mint képviseleti szerv kollektív tehetetlenségének egyik kirívó példája volt a Magyar Szó főszerkesztőjének 2011-es leváltása, amit még Korhecz vezényelt le a pártvezetés abszurd és alaptalan vádjaira hagyatkozva, meglehetősen szerencsétlen módon és főleg súlyos következményekkel.

A nemzeti tanácsok áldatlan helyzete elsősorban a politikai rendszerből származik, hiszen csak szűkre szabott kulturális hatáskörük van, ám a többpárti demokrácia szerbiai szintjén működő országokban (de az elmúlt évek Magyarországán is) szinte minden kultúrkérdés egyben – sőt elsősorban – politikai és hatalmi kérdés. Vagyis az MNT aligha működhetne az adott körülmények között sokkal jobban. Az mindenesetre a mindenkori hegemón párttól (eddig csak egy ilyen volt) és annak a túlhatalommal való vissza(nem)élésétől függ, hogy befogadó, megértő, toleráns, pluralista, érdekaggregáló politikát folytat-e, vagy csökönyösen ragaszkodik a füstös irodákban, alapító-haveri, netán magánéleti kapcsolatokban, sőt önkényesen kimódolt megoldásokhoz. A meghatározó erejű résztvevők mentségére legyen mondva, hogy sem Szerbiában, sem Magyarországon nem látnak jobb példát, mint a teljhatalommal rendelkezők izomból való politizálását.

Ilyen helyzetben szinte szükségszerű volt a „palotaforradalom”, a Magyar Mozgalom megalakítása, hiszen a VMSZ-en kívüli ellenzék – még szánalmasabb szinten elkaristolva – képtelennek bizonyult a választók hatékony és széleskörű megszólítására, valós kérdések tematizálására, szövetségesek felkutatására, helyi önkormányzati szinteken túli fajsúlyos politizálásra. Egyes törpepártok még példaképeikhez is hiába igyekeztek dörgölőzni – a Fideszhez „hűbbek lenni” vagy a Jobbikhoz „jobban hasonlítani” –, a saját szintjükről nem rúghattak érdemlegesen labdába.

Az MM-et elindítók tömegességéhez (nem túlzás a szó, gondoljunk csak bele: sem a történelmi VMDK, sem a VMSZ alapítói nem voltak sokkal többen!) egyértelműen hozzájárult a színház meg a közszolgálati sajtó politikai irányítás alá vonásának (az előbbi esetben sikertelen, az utóbbiban szinte teljes diadallal végrehajtott) kísérlete, hiszen mindkét hatalmi instrumentalizáció (politikai cselédesítés) egyre kiábrándultabb értelmiségieket taszított el a párttól.

A mozgalmi start Vajdaságban soha nem látott lendülettel és szellemi kapacitással sikerült, sőt az is a mozgalmárok előnyére vált, hogy nem rótták fel a Második Nyilvánosság kívülmaradását – ezzel bizonyítva a másként gondolkodás iránti el- és befogadó készségüket.

Az MM szellemi alapítói feltehetően bíztak saját magyarországi kapcsolataikban és az azokon keresztül remélt, legalább részleges támogatásban. Higgadtan gondolkodva és a kiszámítható támadásokat (a Magyarországon szándékosan szitokszóvá tett „balliberális” jelzőt) semlegesítendő vették át az orbáni alaptörvény preambulumának igéjét, szellemét, sőt címét is. Mindez, mint láttuk, mégsem volt elég, mert a főpártfogó másként döntött. Ez hatalmas csapás az új szervezetre és meglepetésnek is számít, hiszen éppen aznap, amikor Orbán alig rejtjelezve kiátkozta a Mozgalmat, a hivatalos magyar nemzetpolitika egyik apostola a világ másik végén még azt mondta, hogy Budapest mindent megtesz a Pásztor—Korhecz-szakítás feloldásáért és a felek kibékítéséért. A decemberi MÁÉRT-on, illetve a februári Feketicsen kimondott szentenciák után erre aligha marad esély.

A Mozgalom így eleve súlyos gondokkal találta magát szemben, még mielőtt megszilárdíthatta volna helyzetét, teljesebben kialakíthatta volna arculatát. Utólag belátható – volt, aki még augusztus 20. előtt figyelmeztetett erre –, hogy még kevésbé antagonizáló munkamódszerekkel, még körültekintőbben indulva kivédhető vagy legalábbis az alapvető talpraállásig, megerősödésig elodázható lehetett volna a Fidesz és a VMSZ anatémája. Az MM vezetői így kizárólag saját (nem csekély) szellemi tőkéjükre kell, hogy hagyatkozzanak, továbbá annak reményére (ami Feketics után halványulni látszik), hogy a VMSZ tagságának egy része végre megriad az erőltetett „differenciálódástól”; valamint arra a nehezen kiszámítható esélyre, hogy a pártonkívüliek egyre nagyobb számban hozzájuk csatlakoznak. Ennek az utóbbinak a valószínűsége azonban több okból is korlátozott. Egyrészt azért, mert a politika iránt kevésbé érdeklődőket nem vonzza, hanem taszítja a pártközi acsarkodás és az elitista gondolkodás. Másrészt azért, mert az MM sokak szemében túlzottan értelmiségi színezetű szervezetnek tűnhet, ami hagyományosan idegesíti a vajdasági magyarság egy részét. Harmadszor azért, mert minden kreatív rendezvénye és ötletgazdagsága ellenére is elképzelhetően nehezen tudja csak megszólítani a pragmatikus vajdasági magyar átlagpolgárt a mindennapi vidéki élet kihívásainak szintjén – munkahelyeket például aligha tud kínálni, de a búza meg a műtrágya árába sem tud beleszólni. Negyedszer azért, mert természetesnek vehető szélesebb közege, a Magyarországon tanuló—dolgozó, de még mindig kétlaki ifjú nemzedék, valamint a mostanában nyugatra távozó fiatalok és családfenntartók aligha térnek vissza, hogy részt vegyenek a kevés reménnyel kecsegtető politikában, vagy akár csak hogy szavazzanak. Végezetül, ha a VMSZ-nek valóban sikerül az ötven milliárd forintnak akár a töredékét látványos módon teríteni, akkor a semleges szavazók aligha választják a gazdasági támogatás mégoly homályos, mégoly pártszínezetű kínálata helyett a Mozgalom amúgy roppant rokonszenves alapító okmányában foglalt nemes elveket.

PLURALIZMUS ÉS HATÉKONY ÉRDEKKÉPVISELET – FELOLDHATATLAN ELLENTÉT?

Hogyan fog hát szavazni a vajdasági magyar polgár? Több forgatókönyvet is el tudunk képzelni, de sajnos a legkedvezőbbek tűnnek a legvalószínűtlenebbnek.

Mint tudjuk, a magyar szavazók abszolút száma 1971 óta, a szerbiai országos részvételi arány pedig 2008 óta folyamatosan csökken. Az eliten belüli marakodás és belterjes harc a legtöbb kutatott esetben részvételi ösztönzés helyett inkább kedvét szegi a polgároknak. Ebből az következik, hogy ha netán csak egyetlen párt szerezné is meg az összes magyar szavazatot, az is csak halványuló reménnyel tekinthet újvidéki meg belgrádi koalíciós kilátásokra és a parlamenti szereplés várható súlyára.

Nem meglepő, hogy mindkét oldalon (VMSZ, ill. MM) történtek lépések választások előtti vagy utáni, esetleg csak helyi önkormányzati szövetségek bebiztosítására. A szerbiai törvények szerint az MM civil szervezetként nem indulhat a választásokon, de összefoghat egy párttal, vagy polgárok listájaként is felléphet. Ez alapjában véve rokonszenvessé is teheti egyesek szemében, de a szavazók más része látni fogja, hogy lazán összetákolt listákkal keveset lehet elérni még választási siker esetén is. Párttal szövetkezve (VMDK mint legvállalhatóbb törpepárt?) viszont a Mozgalomnak nyilván alkukat kellene kötnie, amitől súlya alapján ugyan nem menekülhet, de mozgástere azzal mégiscsak beszűkülne, hiszen nyilván egyetlen listaképes párt sem engedné át teljesen a kezdeményezést az éppen listát váltók számára. A pluralista szellem újabb beszűkülése is várható lenne, hiszen olyannal egyetlen vajdasági magyar politikai szervezet sem dicsekedhet.

A VMSZ a közelmúltban egyik korábbi nagy ellenségére, a VMDP-re, sőt a korábban kizárt tagjaiból álló, semmilyen érdemi tevékenységet fel nem mutató Magyar Egység Pártra (MEP) kacsintott, de azoknak semmilyen valódi kampánytapasztalatuk sincs, az üres beszédnek pedig eddig sem volt sok híve Vajdaságban. Más pártokkal meg szinte elképzelhetetlen a VMSZ koalíciója, hiszen eddigi hegemóniája mindenkit keményen sértett. Arról nem is beszélve, hogy Pásztor mint listavezető számára nyilván súlyos személyes meghasonulást okozna annak beismerése, hogy másokra szorul a választók döntő többségének biztonságos megnyeréséhez. Most kirúgatott eddigi harcostársait pedig aligha fogja visszahívni egy elegánsabb közös listára. Pedig az lenne a vajdasági magyarság számára a legkedvezőbb változat.

Elméletileg az is elképzelhető, hogy a VMSZ, az MM, vagy valaki más egy szerb vagy egyéb kisebbségi párttal szövetkezik. Volt már rá példa, sőt friss jelek is mutatnak arra, hogy a VMSZ a Szerb Haladó Párt felé vonzódik vagy sodródik – viszont ezt bizonyára nem nézné jó szemmel a magyar szavazók el nem hanyagolható része.

Nem nehéz megjósolni tehát, hogy a VMSZ kevesebb szavazatot fog kapni, mint az előző választásokon, az MM pedig – bármilyen módon is venne részt rajtuk – egyelőre nem számíthat döntő győzelemre.

Márpedig ha eleve kizárjuk bármelyik magyar lista diadalát, akkor marad az a lehetőség, hogy a szavazatok minden eddiginél jobban megoszlanak, ami mindegyik lista, mindegyik párt – az egész vajdasági magyarság! – politikai eljelentéktelenedésével fenyeget. Ugyanez lehet a végkifejlet, ha bizonytalanság, düh, kiábrándulás vagy csak (a szokásos) legyintés okán a maradék magyarság az eddigieknél nagyobb része el sem megy szavazni. Hogy miért tenne így? Mert nem látja, hogyan tudna változtatni a helyzetén. Nem találja azt az erőt, amely felkarolná és hatékonyan képviselné a kisebbségi érdekek sokféleségét. Arra jutunk, hogy

szinte feloldhatatlan ellentét van a kisebbségben élőknek is kijáró pluralizmus meg a hatékony kisebbségi érdekképviselet között.

Érdemes ezen még sokat gondolkodni. Marad az egyelőre halvány reménysugár, hogy az általános kudarc végre jobb belátásra bírja majd a különböző régi és új párteliteket, és egy idő múlva – ha azt még egyáltalán etnikai társadalomként megéri a vajdasági magyarság – megtalálják az együttműködés kulcsát, legalább az abszolút kisebbségi érdekminimumban. Ez lenne az egyetlen pozitív hozadéka egy felsejlő szánalmas vereségnek – ami azért mégsem kevés.

Ha nagyon derűlátók akarunk lenni, akkor azt mondhatjuk, hogy csodák mindig lehetségesek. De nem tűnik bölcs dolognak a csodavárásra bízni a kisebbség jövőjét. Az aligha lenne jó nekünk, magyaroknak.

(Az írás eredetileg a szerző Facebook-oldalán jelent meg.)