PURGER TIBOR: A „HÚGYOS KÖRTE” – AVAGY A VISZÁLY ALMÁJA

2017 Jul 19

Miért torkollik panaszáradatba Pásztor István sikersorolása

Német őseim a „tót” Selmecbányáról vándoroltak háromszáz évvel ezelőtt – némi ottomán–Habsburg közreműködéssel – a Délvidékre, hogy ott magyarosodjanak el, a közelmúltban magyar „vezetéknévvel” ellátott, ám a szerb többségű Bánáthoz csapott Kanizsán. De „húgyos körtéről” most hallottam először. Jól sejtik: Pásztor István hétvégi interjújára célzok, amellyel tudtunkra adta, hogy akinek nem tetszett a gazdaságfejlesztési program, de mégis pályázott a nemzetépítő pénzekre, az úgy szorult rá azokra, mint – az állítólagosan bánáti, ám bizonyosan pejoratív, sőt egy másik nemzetbe rúgó szólás szerint – „tót a húgyos körtére” (sic!).<span class="entry-title-primary">A „húgyos körte” – avagy a viszály almája</span> <span class="entry-subtitle">Miért torkollik panaszáradatba Pásztor István sikersorolása</span>

A nyilatkozó szavajárását überelni nem tudván, az interjúnak álcázott alákérdezés színvonalát firtatni pedig nem akarván itt csak arra vállalkozom, hogy rávilágítsak az árnyas részletekre, amelyeket a pártelnök a diadalok sorolása közepette is vissza-visszatérő keserűséggel a hangjában nehezményez.

A kisebbségi hatalom csúcsán, illetve a két szomszédos miniszterelnök között ívelő újsütetű barátság délibábján ülő pártvezér ugyanis minden siker és belgrádi–budapesti elismerés ellenére keserű hangokat üt meg – miközben magas lóról támadja mindazokat, akik nem értenek vele egyet. Hosszasan panaszolja, hogy a „nem mindig jó szándékúak” vizsgálódtak, „hibatalálást” (nyelvújítás!) szándékoltak, „elvtelenül bírálgattak”, „támadtak”; netán csak „tévedtek” vagy direkt „beálltak azoknak a soraiba”, akik a fenti gazságokat cselekedték. Vagy éppen „belekeseredtek” és „folyamatosan siratják” a közösséget, miközben „egyetlen épeszű ötletet” sem lehet tőlük hallani. Ahelyett, hogy „a feszültséget máshol vezetnék le”, „önpusztítást és önrombolást” szítanak.

Pásztor egyrészt „megértően” fogadja a támadásokat, hiszen „ki más lenne” a hibás, mint a VMSZ. De ugyanakkor elvárná a tévelygőktől, hogy kérjenek bocsánatot, amiért „rosszul gondolt[á]k, elnézést.” Vagy legalább „annyit nyögjenek ki, hogy ez [az egzisztenciális megerősödés] rendben van”.

Furcsának tűnik a sikerek sorolása közepette ilyen méretű panaszhalmazt a közösségre borítani. Arról nem is beszélve, hogy a másként gondolkodók megbélyegzése és megalázása aligha vezet a „közösségi érzés megerősítéséhez”, amit pedig már a „kérdező” a bevezetőben is leszögezett. Öntsünk hát tiszta vizet a délvidéki prosperitás zavaros poharába, és próbáljuk meg kideríteni, mi okozta Pásztor panaszait!

Talán az, hogy vannak – saját legközelebbi munkatársai között is voltak – olyan emberek, akik nem hajlandók elnöki vagy pártparancsra cselekedni. Akik saját józan eszükre támaszkodva szeretnék eldönteni, hogy szerintük mi a helyes és mi nem. Akik nem madzagon rángatott párthadseregben gondolkodnak, hanem az önálló és szabad emberek autonómiájában.

Továbbá az, hogy a hatalom csúcsán elveszítette az értelmiség jelentős részét: legtekintélyesebb jogász tanácsadóit, a pártfeladatokat ellátni nem kívánó újságírókat, az önkényeskedő igazgatókat elutasító tanárokat és színészeket, saját legtehetségesebb munkatársainak egész hadát. Ráadásul ezek az emberek – akik közül sokan a katasztrofális szerbiai körülmények közepette állami munkahelyekre vagy pályázati pénzekre szorulnak – képesek voltak egy új politikai szervezetet – uram bocsá’ sajtószervet – létrehozni, amely mégoly minimális erejű ellenzékként is elvitatja az egyetlen központ és egyetlen vezér kétségbevonhatatlanságát.

Rég eltűnt tájainkról az önigazgatás szelleme (egyik színidirektor éppen a minap gúnyolódott ezzel kapcsolatban), a fiatalabbak már nem is emlékezhetnek rá. Ezért olyan könnyű újrateremteni a még annak elődjénél is türelmetlenebb pártállamot és lenyomni azt a kizsákmányolt emberek torkán. Az idősebbek viszont talán még fel tudják idézni, hogy az egyetlen lehetséges központ követelőzése és a mindentudó vezér igazságának megkérdőjelezhetetlensége nem az önigazgatás céljai közé tartozott, hanem a bolsevista régmúlt módszere volt.

Aki elhallgattatja a másként gondolkodókat, az aligha várhatja el, hogy majd éppen tőle kérnek bocsánatot. Aki minden jószándékú javaslatot meg építő jellegű bírálatot elvet, az ne várja el, hogy a kiátkozottak hason csúszva járuljanak a színe elé. Aki fontosabbnak tartja személyes kapcsolatát, mint politikai szövetségeseit, az ne döbbenjen meg, amikor az utóbbiak elfordulnak tőle. Aki vazallusként viszonyul a még nagyobb hatalmasságokhoz, az ne lepődjön meg, amikor az ilyen viszonyokat elutasítók nem hajlandók a nekik szánt szerepre. Aki főszerkesztőket és igazgatókat váltat le vagy neveztet ki a köz vélekedésével szemben, az ne keseregjen amiatt, hogy a köz egyes részei nem értik őt meg.

Azt viszont érdemes lenne megérteni, hogy nem az orbáni nemzetpolitikára való támaszkodás vagy a mindenkori szerb hatalommal való együttműködés az, ami miatt oly sokan eltávolodtak Pásztor pártjától. Hanem az, hogy a VMSZ száműzte az önálló gondolkodást, hogy kisajátította magának a tévedhetetlenség nemlétező jogát. Hogy olyanok kezébe adta a helyi hatalmat, akiket arra egész kollektívák érdemtelennek tartanak. Hogy a pénzen megvásárolt egység egyben a széthúzás kanóca is. Hogy ma már nem a közösségerősítés, hanem a kizárólagosság jellemzi a Szövetséget. Hogy az embereknek elegük van a kiskirályokból meg a pártdiktátumból.

Ugyanakkor ne vonjuk kétségbe, hogy Pásztornak valóban szívügye a vajdasági magyarság fellendítése. És igaza van: ennek érdekében a mindenkori szerb és a mindenkori magyar hatalommal is együtt kell működni – nincs más út. De a kisebbség érdekeit csak úgy lehet sikeresen képviselni, ha a közösségen belül nem az elhallgattatás, hanem a meghallgatás a vezérelv. Ha a párt nem uralkodik, hanem szolgál. Ha megérti azokat is, akik nem felejtik a szendvicsosztogatók nacionalizmusát, hanem farkasok báránybőrjelmezének tekintik a pálfordulást. Azokat is, akiknek a szemében túl nagy árat követel a hatalomban való részvétel, ha Kanizsán megszűnhet a kétnyelvű közlöny, ha a zentai postán nem hajlandók megérteni a helyi többség magyar szavát. Az a párt, amelyik a hatalmi morzsákért cserébe szemet huny, az nem képviseli sikeresen nemzettársait. Minden jószándéka ellenére a belső viszálynak rak tüzet.

Nem lehet ráuszítani a másként gondolkodókra a bayerzsolti mocskolódás trolljait, és közben azt várni, hogy a kitagadottak és lesajnáltak majd bocsánatot kérnek. Nem ők kezdték a kiátkozást.

Nem lehet egyeduralmat követelni az igazság meg a helyes út tudása fölött, és ugyanakkor elvárni, hogy a „tévelygők“ álljanak elő „épeszű“ ötletekkel. Nem ők kezdték az egyeduralmi kirekesztősdit.

A mesterséges prosperitás fenntarthatatlan. A közösségi javak csatlós kezekbe való összpontosítása a növekvő viszály almáját érleli – ezt nemcsak a politikatudomány állítja sok-sok történelmi bizonyítékra támaszkodva, hanem a jelen gyakorlat is. Akárhány eurómilliót ölhet valaki a pártmédia-technikába, az akkor sem lesz jobb, ha továbbra is megkövetelik tőle, hogy alázatos mikrofonállványként szolgáljon – mint a szóban forgó interjú is mutatja. Lehet pár ezer családot prosperáltatni az anyaországi adófizetők pénzéből, de az idegen arany előbb-utóbb elapad, a közéleti elhallgattatás „élménye“ viszont megmarad. Saját baráti körömben is akadnak olyanok, akik nem értenek egyet a pártpolitikával, de az oligarchaépítés forintözöne arra csábította őket, hogy mélyen elhallgassák véleményüket és kivonuljanak a közéletből. Ez lenne a vajdasági magyar közösségi és emberideál?

Ideig-óráig lehet ugyan művelni a behódoltatás abszolútista politikáját – csakhogy az még soha sehol nem vezetett valódi közösségi vagy egzisztenciális megerősödéshez. Nézzünk csak szét a határon túli pártok között: széles-e Kárpát-medencében kizárólag olyanoknak „jár“ az anyagi meg politikai támogatás, akik lemondanak az önálló gondolkodásról. Akik pedig nem szorultak rá a „húgyos körtére“, azok meg úgyis feltalálják magukat.

De még ha tévednénk is, akkor is a hatalmon lévők dolga az első kéznyújtás. Pásztor megmutatta már, hogy képes rá, amikor a Mozgalom-alapító Korhecz Tamásnak kezet nyújtott – és ő azt el is fogadta. Az elnök folytathatja a példamutatást azzal, hogy mondjuk interjút ad ennek a közéleti portálnak vagy a Családi Körnek. Mi nagy örömmel segítünk neki abban, hogy szavai eljussanak a szavazók azon 95 százalékához is, akik pártközlönyök helyett egyre inkább a szabad magyar médiát választják. A Szabad Magyar Szó pontosan ezért vállalja a demokratikus közbeszéd szolgálatát.

(Szabad Magyar Szó)