PRESSBURGER CSABA: Vazallusok a holdudvarban

2017 Aug 18

Vajon lekötelezettjévé válik-e a hatalomnak az a civil szervezet, amely elfogadja az általa nyújtott támogatást?

Heves, érdekes, bár sajnos igencsak alacsony színvonalú vita bontakozott ki a minap a Napló Vezérigazgatóság Facebook-profilján a kishegyesen megtartott II. Vajdasági Műfordítótábor kapcsán. A reakciót a szervezőkből, illetve a résztvevőkből az váltotta ki, hogy Bódis Gábor, a szóban forgó Facebook-profil kezelője és a naplo.org működtetője lePásztor-holdudvarazta őket, noha a műfordítótáborról speciel dicsérőleg szólt („A II. Vajdasági Műfordítótábor példa arra, hogy a Pásztor-holdudvar is tud értelmes dolgot csinálni”).

Bódis kolléga felvetése késztetett arra, hogy megpróbáljam végiggondolni, vajon tényleg vazallusává, csicskásává, holdudvartagjává válik-e a hatalomnak (jelen esetben a minden szinten hatalmon levő, a közpénzek leosztásában közvetlenül vagy közvetetten részt vevő Vajdasági Magyar Szövetségnek) az a civil szervezet (jelen esetben a műfordítótábort szervező Híd Kör Egyesület), amely elfogadja az általa nyújtott támogatást.

A válasz alapvetően attól függ, milyen módon juthatott a szervezet a pénzhez és mit kérnek tőle a pénzért cserébe.

Ha nyílt pályáztatással történik a pénz leosztása, és a pályázat formai követelményeinek a szervezet eleget tesz, továbbá ha e pályázati követelmények között nincs nyíltan kirekesztő, diszkriminatív tétel, akkor, úgy gondolom, arcvesztés nélkül részt lehet rajta venni. Közpénzekről van szó, mindannyiunk pénzéről, jogunk van egy részét visszaszerezni, ezzel a tettünkkel még nem válunk senki lekötelezettjévé.

A pályázatra beérkezett projektumokat valakik elbírálják és eredményt hirdetnek. Hogy kik ezek a „valakik” és milyen mechanizmussal kerültek döntési pozícióba, egyáltalán nem mindegy. Az nyilván egy minimális elvárás volna, hogy kötődjenek az adott területhez, amelyre a pályázatok vonatkoznak (kulturális pályázatok esetén a kultúrához, médiapályázatok esetén a médiához – hogy ennyire általánosan megengedő legyek). Ettől még persze lehetnek a hatalom által közvetlenül odahelyezett apparatcsikok, főleg, ha ezt a vonatkozó törvény sem szabályozza[1], ami elég gáz, de ettől még nem feltétlenül válik vállalhatatlanná a pályázás, mert van egy fontos szempont, amely felülírhatja ezt (erről később). Természetesen az a legszerencsésebb, ha működik a fékek és ellensúlyok rendszere a pályázatelbírálás folyamatában, de ez a kulturális támogatások esetén sajnos nem így van. Mindenképp híve vagyok persze annak, hogy ez a helyzet megváltozzon, és sikerüljön a kultúra területén is olyan mechanizmust kialakítani, amely például a köztájékoztatási törvény pályázatelbírálási rendszerébe már be lett építve[2] (más kérdés, hogy ezeket az előírásokat hol és milyen mértékben tartják be), de akkor sem ítélhetjük el vagy vazallusozhatjuk le a kulturális szervezeteket pusztán azért, ha a jelenlegi, rosszul szabályozott rendszerben próbálnak pályázati pénzeket lehívni projektumaikkal. Tudjuk, e szervezetek túlnyomó része – főként a kisebbségiek – állami pályázati pénzek nélkül halálra volnának ítélve.

Egy-egy pályázat eredménye persze mindig vitatható – ki kapott pénzt és miért, miért annyit és nem többet vagy kevesebbet –, de ha egy szervezet pályázott és nyert, onnantól kezdve nincs oka további moralizálásra a pénz elfogadhatóságát illetően – két eset kivételével: ha másokhoz és a kérthez képest is megalázóan kis összeget hagytak jóvá számára, illetve ha nyilvánvaló tendenciózusság fedezhető fel abban, kit utasítottak el, illetve támogattak alig valamelyest. Ezekben az esetekben, tiltakozása, illetve szolidaritása jeleként, az volna a leghelyesebb, ha visszautasítaná a neki jóváhagyott pénzt.

Mégis, a pénz odaítélésének módjánál sokkal fontosabb szempont, hogy mit kérnek a pénzért cserébe (természetesen az elszámolhatóságon túl). Itt már sokkal szigorúbbnak kell lennie a pályázónak önmagához.

Azt semmiképp sem engedheti meg magának, hogy bárki a hatalom részéről feltételeket támasszon a támogatás tárgyát képező projektjének tartalmi részét illetően (pl. ki nem vehet benne részt, milyen témák nem szerepelhetnek benne), vagy „öncenzúrát” gyakoroljon a biztosabb siker érdekében. Annyi tartás még a pályázati támogatásokból élő szervezetektől is elvárható, hogy ilyen alantas játszmákba ne bocsátkozzon bele.

A Híd Kör Egyesület a fellelhető adatok szerint két hazai pályázaton szerzett támogatást a fordítótábor megszervezésére: az egyiket a Tartományi Művelődési, Tájékoztatási és Vallásügyi Titkárság hirdette meg, a másikat a Magyar Nemzeti Tanács. A listákat végigböngészve nem fedeztem fel tendenciózusságot: a támogatottak között van megtűrt fesztivál, ellenzéki pártvezető igazgatta önkormányzati intézmény, a Magyar Mozgalom alapító tagjai által irányított civil egyesület és művelődési központ is – vagyis olyanok, akikre nehezen lehetne rásütni a VMSZ-vazallusi bélyeget, feltéve, ha nem vagyunk az összeesküvés-elméletek hívei.

A műfordítótábor programja mindvégig nyilvános volt, most is elérhető, én nem látom benne a jelenlegi nemzetieskedő fősodornak való megfelelni vágyást. Hogy miért nem volt ott X, Y és Z[3] is? Nos, ilyeneket mindig lehet kérdezni. Annyit tudok – mivel a tábor munkájában egy rövid ideig én is részt vettem, és akkor hangzott el –, hogy történtek kísérletek X, Y és Z meghívására, de ők – különböző (valós vagy mondvacsinált?) okokra hivatkozva – nem vállalták, hogy előadóként vagy műhelyvezetőként jelen legyenek. És tulajdonképpen ez a legszomorúbb: a szekértábor-logika önmagát gerjeszti. Akár próbálsz kitörni belőle, akár nem, leholdudvaraznak úgyis.

(Autonómia)


[1] Az érvényes Kultúráról szóló törvény mindössze annyit mond, hogy a projektekről „szakbizottság” dönt, melyet „a pályázatot meghirdető szerv alakít meg” (76. szakasz, 4. bekezdés), a tagokat pedig „tekintélyes és elismert művészek és művelődési szakemberek” soraiból válogatják (76. szakasz, 6. bekezdés). Tegyük hozzá, hogy a 2009-ben, a demokrata hatalom idején elfogadott törvényben még ennyi se volt: „szakbizottság” helyett „bizottságot” írt, és a bizottsági tagok jellemzése is a törvény 2016-ban történt módosításakor került bele. És még egy fontos kitétellel gazdagodott a törvény a haladók idején, amely így szól: „a nemzeti kisebbségek nemzeti tanácsai javaslatot tesznek a köztársasági, tartományi és önkormányzati költségvetés nyílt pályázati forrásainak elosztására a nemzeti kisebbségek kulturális intézményei, rendezvényi és szervezetei esetén” (76. szakasz, 5. bekezdés). Hogy ez a gyakorlatban mit jelent, de facto MNT-döntést-e a magyar pályázatok esetén, vagy van-e rá példa, hogy a minisztériumi bizottság adott esetben felülbírálja a nemzeti tanácsi javaslatot, nem tudom, érdemes volna egyszer kideríteni. Sajnos a Magyar Nemzeti Tanács érdemi határozatai egy ideje – egy jogi kiskapunak köszönve – nem érhetők el a honlapjukon, de ez már egy másik téma.

[2] A Köztájékoztatásról és a médiáról szóló törvény a 24. szakaszban külön foglalkozik a pályázatokat elbíráló bizottsági tagok megválasztásának kritériumaival. Lehetne ezen is mit finomítani, de ez legalább közelít valamihez, amire azt mondhatjuk, hogy a szakmai elbírálás, a fékek és ellensúlyok rendszere biztosítva van.

[3] A vajdasági magyar irodalmi közéletet ismerők jól tudják, hogy rendkívül ellenséges, egyenesen mérgezett viszonyok jellemzik ezt a közeget. Ráadásul nem is politikai, ideológiai vagy netalán irodalomértelmezési törésvonalak mentén jöttek létre a klikkek: mindennek a múlt homályába vesző személyi ellentétek képezik az alapját.