PARÁSZKA BORÓKA: A nemzeti semmi

2015 Dec 06

Mi köti össze azokat a magyarokat, akik Magyarországtól távol, annak „teljesítményétől”, gazdaságától, politikai környezetétől függetlenül élnek – magyarként.

Megpróbálok most mindazoknak írni, akik a politikai, kulturális harcmezők (magyar nyelvterületen minden mező harcmező) legtávolabbi pontjain állnak, egymással szemben. Tudom, már az a feltételezés is demagógia gyanús, naiv és csöpögős, hogy ez a mindenkihez beszéd lehetséges. De, kockáztatva a demagógiát és giccset: tegyük fel, mi lesz, ha végül tényleg kinyírjuk egymást?

Az elmúlt hetekben két olyan esemény is volt, ami rávilágított: menthetetlenül széttartanak a magyar közösségek, és dacára a kettős állampolgársághoz fűzött reményeknek (függetlenül attól, hogy ezt az intézményt jónak, fontosnak vagy éppen károsnak gondoljuk) ma már nehéz minden magyar kultúrához kötődő embert egy nagy nemzetközösségben tudni.

(Tudom, a „nemzetközösség” fogalom nehezen értelmezhető, más történeti kontextusa van. Azért használom most, hogy szemléltessem a dilemmát: a nemzeti kultúrán való osztozás, az abban való részvétel feltétlenül közösségiséget, felelősséget, szolidaritást jelent-e?)

Az egyik ilyen ügy a vasárnapi boltbezárásról szóló népszavazás-vita volt. Amely látszólag azt feszegette: mibe „szólhatnak bele” és mibe nem azok, akik nem Magyarország határain belül, a népszavazás által érintett jogszabályok érvényességének területén élnek. Valójában arra a kérdésre világított rá: közjogi eszközökkel kijelölhetőek-e a nemzetközösség határai, vagy ezek jogilag nem definiálható, nem fenntartható kontűrök?

A másik ügy a kézdivásárhelyi terror-gyanú. Ami látszólag arról szólt: érvényesülnek-e a romániai magyar szabadságjogok, felhasználja-e a román nacionalista politika a magyarok elleni izgatást mozgósító eszközként. Valójában arról szól, hogy a magyarországi politikai eszközök, programok (ideértve a szélsőjobbtól a balig – ha van ilyen – mindent) az ország határain kívül működésképtelenné válnak. A leggyakrabban saját céljaikkal ellentétesen – a magyar nemzetközösségre károsan – működnek. Nagyon sarkítva fogalmazva, sokszoros idézőjelet használva: a bármely oldali magyar politika Magyarország határain kívül „magyarellenes”. Képtelen a magyar nemzetközösség érdekeit a legszélesebb értelemben megfogalmazni, és hatékonyan képviselni.

A rendszerváltás azzal a vitával köszöntött be, hogy hány millió magyar miniszterelnöke a magyar miniszterelnök, kikért és hogyan viselhet felelősséget a magyar kormány. Innen jutottunk el a magyar állampolgárság kiterjesztéséig, a magyar politikai pártok Magyarország határain kívüli szerepvállalásáig, jelenlétéig. A magyarországi politikai válságok túlcsaptak az ország határain, a magyar közösségek ezek mentén szegmentálódnak. Ami nem csak azt jelenti, hogy kialakultak Romániában, Szlovákiában, Szerbiában a magyarországinak megfelelő pártpreferenciák, és ma egy erdélyi magyarról is természetes módon nyilvántartják, hogy „fideszes” vagy „gyurcsányista” (hogy a leggyakoribb jelzős szerkezeteket használjam). Azt is jelenti, hogy mindaz, ami magyarországi politikai képletekben nem értelmezhető, az nem válik a magyar nemzetközösség ügyévé, problémájává, témájává. Arról nem folyik „magyar-magyar” vita, arra nem irányul „magyar” figyelem.

Ebben az időszakban mindent az határozott meg, hogyan működik a magyar állam, hogyan működnek a magyar kormányok. Mit tesz vagy nem tesz az „anyaország”? Ez egy egyoldali figyelem, a magyar nemzetközösség függősége. Mi van akkor, ha az „anyaország” válságba jut? Ha már képtelen felelősséget vállalni a magyar nemzetközösségért? Képtelen anyagi, intézményes támogatást nyújtani? Belső konfliktusai Magyarország határain kívül is veszélyessé válnak? A magyarországi társadalom válsága mélyül?

Erre a helyzetre soha senki sem készült fel. A fordított irányú nemzeti szolidaritásnak nincsenek fogalmai, nincsenek erről elképzelések, és természetesen senki sem gondolkodott el azon, milyen intézmények, nemzetközi struktúrák révén lehet segítséget, támogatást nyújtani abban az esetben, ha egy ilyen krízis valóban kialakul.

Tudom, hogy borzasztóan hangzik, és maradjon mindez soha meg nem valósuló rémes hipotézisként, de gondoljuk végig, mi történne akkor, ha Magyarországot súlyos természeti katasztrófa sújtaná? Mit tudna tenni például ebben a helyzetben a milliós erdélyi magyar közösség? Vagy mi történik akkor, ha tovább folytatódik az elvándorlás. Ha a nemzetállami kereteket szétfeszíti a magyar diaszpóra, és a magyar nemzetközösség nagyobb hányada él Magyarország határain kívül, mint azon belül? Akkor mi köti majd össze, ha összeköti a Londontól Brassóig élők közösségét, ha közösség lesznek még? Vagy mi történik, ha a határokon túlcsorduló politikai konfliktusok mélyülnek Magyarországon, és – soha soha ne legyen ilyen – atrocitásokig, a jogállamiság kereteit feszegető szembenállásig súlyosbodik a helyzet? Mi történik akkor, ha a gazdasági válság sokkal jobban megviseli, kiszolgáltatottabbá teszi a Magyarországon élőket, mint a magyar nemzetközösség határokon kívül élő tagjait?

Sorolhatnám a negatív forgatókönyveket, és bizonyára sokan vannak olyanok, akik nem osztoznak a pesszimizmusomban. Akik úgy gondolják, hogy Magyarország jól, vagy jobban teljesít, és nincs ok aggodalomra. Számukra is érvényes kérdés marad azonban: mi köti össze azokat a magyarokat, akik Magyarországtól távol, annak „teljesítményétől”, gazdaságától, politikai környezetétől függetlenül élnek – magyarként? Nem először szembesülünk ezzel a dilemmával: a monarchia utolsó évtizedének kivándorlói már adtak erre néhány választ. És egyik sem a magyar nemzetközösség újraértelmezését, erősödését igazolta.

Persze lehet, hogy a magyar „nemzetközösség” – így, az általam vázolt formában – nem is létezik. A széttartó folyamatok széttartóak maradnak. Mindenkihez nem lehet beszélni, nem is kell. Az „anyaország” szemléletet nem lehet megfordítani. És hogy szemünk előtt ott a nemzeti semmi, amelyet valahogy fel kell fogni, és fel kell dolgozni.

(Erdélyi Riport)