Skip to main content

„Nem volt még olyan háború, ahol ne hazudott volna mindenki”

FÓKUSZBAN 26. Okt 2015.
14 mins olvasmányok

Beszélgetés Németh András külpolitikai újságíróval, Balkán-szakértővel Vučićról, Šešeljről, Putyinról, a VMSZ-ről, háborús tapasztalatokról, a menekültválságról és a Nyugat-Balkán uniós esélyeiről

Két olyan terület van, amelyet Németh András, a HVG külpolitikai újságírója nagyon jól ismer: az egykori Szovjetunió utódállamai, illetve a Balkán. Bár ezekben a térségekben egyébként is ritka a szélcsend, az utóbbi időben különösen ébernek kellett lennie. Többször megjárta az ukrán-orosz frontvonalat, az elmúlt hónapokban pedig a menekültválság miatt a Magyarkanizsa-Preševo vonalon ingázott. Nem szeret hírügynökségi anyagokra hagyatkozni, az újságíró kötelességének tartja, hogy amennyiben teheti, szálljon ki az események helyszínére, még ha az veszélyeket is hordoz magában. Ha egyáltalán lehetséges az objektivitást megközelítő tájékoztatás, az csak ily módon valósítható meg – vallja.

Az MTI volt belgrádi és a HVG korábbi moszkvai tudósítójával Putyin teljhatalmáról, a kudarcként megélt Šešelj-interjúkról, a háborúk végtelenített hazugságairól beszélgettünk.

  • Budapesten születtél – hogyan került az életedbe a szláv vonal, miért tanultál meg oroszul, majd szerbül is?

– Magyarországon felvettek a közgazdasági egyetemre, de a katonaság alatt úgy döntöttem, átmegyek a moszkvai újságírói karra. Ott tanultam meg oroszul. ’89-ben diplomáztam – akkor már recsegett-ropogott a Szovjetunió. Ezt követően politológiát hallgattam másfél évig Kanadában, ahol a nemzetiségi kapcsolatokkal kezdtem el foglalkozni, adott volt ugye a francia-angol ellentét. Akkoriban már nagyban zajlott a délszláv válság. Amikor hazajöttem, az MTI-hez kerültem és kínálkozott egy belgrádi tudósítói hely. Nagyon érdekelt, hiszen

a volt Jugoszláviánál nem igazán kellett jobb terep a nemzetiségi ellentétek tanulmányozására. Sikerült egy olyan országot szétverni, amely az egyik legszebb volt ebben a térségben, és talán működőképes is lett volna, ha másképp próbálják meg életben tartani.

Amikor odakerültem, nagyon hamar rájöttem, az orosz alapján nem lehet szerbül beszélni. Például a вредит (ejtsd: vredity) oroszul azt jelenti, kárt okozni valakinek, míg szerbül a vrednost érték. Ez jól jellemzi, mennyi a hasonlóság a két nyelv között… Igyekeztem tehát gyorsan megtanulni a szerbet is. Ezután kerültem a HVG-hez, amelynek 5 évig voltam a moszkvai tudósítója. Abban az időszakban (2003 és 2008 között), amikor Putyin kiépítette a teljhatalmát. Az a baj, hogy az ott megtapasztalt lépések köszönnek mostanában vissza Magyarországon. A média és az ellenzék kezelése, az álellenzék kialakítása, az ostromlott vár képzete – ezeket Oroszországban egyszer már átéltem. Igazi déjà vu érzés.

Írtál is júniusban egy kommentárt a Média elfoglalásának haditerve címmel, melyben a magyar kormány médiapolitikájának legújabb fejezeteivel foglalkozol. Az említett déjà vu miatt gondoltad úgy, hogy meg kell szólalnod ebben az ügyben?

– Abból a szempontból, amiről a cikk szól, kicsit más a médiahelyzet. Oroszországban a jövedelem alapvetően a nyersanyagokból származik, aki az olajat, földgázt és egyéb ásványkincseket ellenőrzi, azé a pénz. Ott a médiát nem a benne rejlő anyagi haszon miatt próbálták hatalom közelivé formálni, hanem, mert hatalmi szócső. Magyarországon ezzel szemben a legjelentősebb cél a pénz kivétele, vagyis, hogy a reklámbevételeket a kormányhoz hű médiumok szerezhessék meg, majd azok visszacsorgathassák. Persze nálunk is nagyon fontos, hogy az állami médiumok megbízhatóak legyenek, de ezen túl másról is szó van. A média területén is látszik, hogy a magyar kormányzat túlhatalommal rendelkezik, és bármihez fog, azt erőnek erejével végigveri, nem foglalkozik azzal, hogy ennek milyen következményei lesznek.

MIUTÁN AZ UTOLSÓ AKNAVETŐ HATÓKÖRÉBŐL IS KILÉPSZ…

1994 júliusától kezdve több mint 4 éven keresztül voltál az MTI belgrádi tudósítója. Mennyire sikerült ez alatt az idő alatt elmélyedned Szerbia és az ott élő magyarság politikai rendszerében?

– „Rendes” kommunista családban nőttem fel, ahol nem nagyon tudtunk arról, hogy a határon túl is élnek magyarok. Lehettem 7 vagy 8 éves, amikor megérkeztek a zentai rokonok, és igencsak meglepődtem azon, hogy tudnak magyarul. Ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy azóta is

nagy érdeklődéssel figyelem a vajdasági magyarságot, amely nagyon nehéz helyzetben van, és attól félek, a végóráit éli.

Nagy élmény volt számomra a VMSZ megalakulása. Csubela Feri bácsit sokra tartottam, nagyon sajnáltam, amikor meghalt. Szerintem sokat tett a vajdasági magyarság érdekében, és nagy kár, hogy a VMSZ most már nem abba az irányba halad. Úgy érzem, ebben a pillanatban nagyon keveset segít a vajdasági magyarságnak.

Az, hogy ilyen alacsony a magyarok szavazási hajlandósága, jelentős mértékben annak a politikának az eredménye, amelyet a VMSZ folytat, gondoljunk csak akár a legutóbbi botrányokra a pénzek elosztásával kapcsolatban.

Jelentős élményem a belgrádi tudósítói időszakból, hogy ott lehettem Boszniában, a szarajevói ostrom idején. Nem gondoltam volna soha, hogy egy leningrádihoz hasonló blokád még egyszer kialakulhat Európa szívében. Egyik héten, amikor bent voltam Szarajevóban, képletesen én voltam az, akire a szerb ágyúk meredtek, a következő héten pedig fent voltam a hegyekben a szerb tüzérséggel, amint épp lőtte Szarajevót. Igazi újságírói kihívás volt megtapasztalni ugyanannak a léthelyzetnek a két oldalát, pláne ennyire végletes módon. Később, Belgrád bombázásának heteiben talán az első magyarországi újságíró voltam, aki közvetlenül a támadásokat követően odautazott. Emlékszem, álltunk a magyar nagykövetség szétvert kertjében, a betört ablakok üvegcserepei között, amikor odajött egy szerb. Azt hittem, kapok egy fülest, ehelyett megpuszilt, és azt mondta: „történt, ami történt, kezdjük újra”. Szeretem Szerbiában, hogy az emberek képesek könnyedén venni az életet. Ott voltam a koszovói válságban a podujevói harcoknál, Macedóniában, amikor fellázadtak az albánok, 1995-ben a Vihar hadműveletnél, amikor több százezer szerb menekült el Horvátországból gyerekekkel, betört szélvédőkkel, teljesen kilátástalan jövővel.

Személyes igény részedről, hogy jelen legyél a helyszínen és ne mások meglátásai alapján dolgozz, vagy a munkával járó kötelezettségként tekintesz erre?

– Szerintem ez újságírói kötelesség. A feladataink közé tartozik, hogy ha tudunk, látogassunk el a helyszínre. Csak így tudunk hitelesen írni – már ha tudunk… Ezért mentem el most is Ukrajnába, kétszer lent voltam egészen a donyecki repülőtérnél. A pályafutásom csúcspontjai voltak a belgrádi és a moszkvai tudósítói időszakok. Nagyon jó úgy írni egy országról, hogy az ember érzi annak minden rezdülését.

Magad jelentkezel a háborús tudósításokra?

– Abszolút. Legutoljára például nem is akartak elengedni, mert túl veszélyesnek tartották. Mondtam, hogy de én szeretnék elmenni.

Amikor az ember ott van, akkor persze tele a nadrág, de miután az utolsó orosz aknavetőnek a hatóköréből is kilépsz, akkor jó érzés, hogy megint sikerült megcsinálni.

Kapsz kiképzést, hogy mire kell figyelned a helyszínen?

– A délszláv válság idején volt ilyen, de most nincs. Józan paraszti ésszel azért fel lehet állítani néhány aranyszabályt. Arra például rájöttem, hogy

sokkal biztonságosabb a háború idején jelen lenni valahol, mint a béke első hónapjaiban. Olyankor ugyanis mindig fejetlenség uralkodik, ami sokkal veszélyesebb.

Szarajevóban a harcok idején mindig mondták, honnan szoktak lőni, de például Paléban, 1995 végén, amikor aláírták a daytoni szerződést és hirtelen béke lett, néhány hétig az ott dolgozó újságírók komoly veszélynek voltak kitéve. Jöttem ki Paléból, előttem ment az egyik skandináv tévéstáb autója – megállították, kirabolták.

Nagyon szigorúan kell követni az utasításokat. Most például Ukrajnában, amikor leparkoltam, egyből mondták, hogy azonnal hajtsak tovább, mert sikerült beállnom a mesterlövészek folyosójába. Ha figyelmeztetnek, hogy húzzam le a fejem a lövészárokban, akkor nem kell kinézni, amikor nem szabad rágyújtani, akkor ezt be kell tartani. Indulás előtt mindig felveszem a kapcsolatot megbízhatónak tűnő helyi emberekkel, akik vigyáznak ránk és ismerik a helyzetet. Semmiképp sem tanácsolom, hogy valaki odamenjen mindenféle kapcsolat és előtudás nélkül, mert akkor tényleg nagyon könnyű hülyeséget csinálni. Elég csak eltévedni, és máris megvan a baj. Ukrajnában is elég sűrűn változtak a frontvonalak, és ha a saját fejem után, vagy egy térkép alapján mentem volna, nagyon könnyen átkerülhettem volna a túloldalra, és ott aztán nehéz magyarázkodni. Az igazán nehéz dolguk azonban a fotósoknak van, ők nem mondhatják, hogy nem teszik meg az utolsó 50 métert, ha annyi hiányzik a képhez. Most legutóbb kb. 100-150 méterre voltam az úgynevezett ellenségtől, egy fotósnak azonban talán még közelebb kellett volna mennie.

András maga is fegyvert fogott – a Budai Lőtéren
András maga is fegyvert fogott – a Budai Lőtéren

Hogyan építed ki a helyszíni kapcsolatokat?

– Ez a szerencsén is múlik. Az egyik kedvenc interjúalanyom a nacionalista, sőt, sokak szerint soviniszta ukrán Szvoboda párt kárpátaljai vezetője, Oleg Kucin. Amikor megalakult a párt, egyből próbáltam felvenni velük is a kapcsolatot. Az internetről sikerült megszereznem néhány tagnak a telefonszámát, és találkoztam valamennyiükkel. Kucin már az első alkalommal is abszolút barátságosan fogadott, egy szimpátiának is nevezhető bizalom alakult ki közöttünk. Később maga is lement harcolni, és kétszer is fogadott a frontvonalon.

Ő segített további alanyokat találni?

– Igen, elvitt különböző harcoló alakulatokhoz. Egyik ukrán elnöki tanácsadóval pedig egy fogadáson találkoztam, vele is kölcsönösen szimpatikusnak találtuk egymást. Megnyílt és megnyitott számomra kapukat. Az ember szitával keresi az embereket, és aki fent marad a rostán, azt megtartja, majd rajtuk keresztül bővíti tovább a kapcsolatait. Nehéz sajnos ápolni őket, mert újságíróként nagyon sok emberrel találkozunk, természetes, hogy néhány év után ezek a viszonyok kihunynak. Nekem most épp az a gondom, hogy Oroszországban már csak nagyon kevesen maradtak, akikhez bizalommal fordulhatok. A többiekkel nagyon rég nem beszéltem, és könnyen kialakulhatott bennük az az érzés, hogy 4 évig nem kerestél, bezzeg most megint kellek.

ŠEŠELJ CSAK ISMÉTELGETTE, MENNYIRE SZERETI A MAGYAROKAT

A vajdasági magyarságon belül kik azok a személyek, akikre támaszkodni tudsz, amikor anyagot gyűjtesz egy-egy cikkedhez?

– Maradandó emlékeim közé tartozik az egykori Napló hetilap. Keszég Karcsi körül olyan szellemi műhely alakult ki, ami – pláne abban az időben – ritka és tiszteletreméltó dolog volt. Gyakorlatilag mindannyian ingyen, lelkesedésből dolgoztunk. Én is írtam a lapnak legalább 10 cikket. Mivel Belgrádból küldtem őket, ezért Fehérvári Nándor volt az írói álnevem, Németh Andrásként nem publikálhattam máshol. Keszéget, Tóth Líviát, Juhász Attilát szerettem, nagyon sokáig jóban voltam Tóth Horti Gábor egykori zentai polgármesterrel is. Józsa Lacival, Egeresi Sándorral, Balla Lajos Lacival félig-meddig családi, baráti kapcsolatok alakultak ki.

A háborús időszak meghatározó politikusaival készítettél-e interjút?

– Az orosz politikusoktól eltérően, akiknek Magyarország szinte semmi, ezért nagyon nehéz akár egy középrangú vezetővel is találkozni, Szerbiában egész más a helyzet. Örök jó emlékként maradt meg a Zoran Đinđićtyel készített interjúm, amely szerintem jól sikerült darab volt. Egy rövid interjú erejéig beszéltem a hatalma csúcsán lévő Slobodan Miloševićtyel, ahogy Zoran Lilić korabeli államfővel is.

A mostani miniszterelnök, Aleksandar Vučić akkor még ugye Vojislav Šešelj helyettese volt. Mindkettejükkel interjúztam. Šešeljjel kétszer, amire nem vagyok büszke, mert egyszer sem tudtam őszinte beszédre bírni. Mást sem csinált, csak ismételgette, mennyire szereti a magyarokat, mert ő egy békeszerető, rendes szerb ember.

Semmire nem tudtam használni ezeket az anyagokat, amit egyfajta kudarcként élek meg. Vučićot sikerült jobban megnyitni, belőle jöttek ki érdekes mondatok.

TÖRÉKENY SZERB-MAGYAR ÉRDEKVISZONY

Évtizedek óta írsz Szerbiáról magyarországi orgánumokba, végigkövethetted a két ország közötti kapcsolat alakulását. Az utóbbi időben – legalábbis az elmúlt időszak menekültválságáig – mindkét kormány azt kommunikálta, hogy soha nem volt ilyen jó a szomszédsági viszony. Mennyire érzed őszintén annak, hogyan látod a két állam kapcsolatának alakulását?

– Mint már említettem, nagyon jól éreztem magam Szerbiában, de

egy dolgot nem tudok megbocsátani az ország választóinak, hogy a szerintem ma is ugyanolyan nacionalista Vučićot és Nikolićot választották meg miniszterelnöknek és államfőnek.

Az, hogy az ország polgárai hajlandóak voltak elfelejteni, kik is voltak ők, számomra figyelmeztető jel, hogy Szerbiában is elég rövid a választók memóriája. Meggyőződésem, hogy csak azért változtattak retorikát, mert így juthattak hatalomra és a pénz közelébe. De ez csupán egy mellékmondat volt a válasz előtt, egyébként valóban jobb a szerb-magyar viszony, mint korábban.

A nacionalista oldalak, ha hatalomra kerülnek, jóval könnyebben hoznak meg a nemzeti büszkeséget némileg sértő lépéseket, mert a választóik elhiszik, hogy ez valami fontos okból történik. Ha Tadić békült volna ki így a magyarokkal, akkor árulónak tartották volna. Vučićnak és társainak könnyebb volt ezt megtenni.

Ettől függetlenül nem hiszem, hogy ez egy valódi jó kapcsolat, sokkal inkább érdekviszony. Amivel az a gond, hogy ha probléma merül fel, mint amilyen a mostani menekültválság, akkor igen gyorsan bedugulnak a csatornák. Egyébként soha nem éreztem úgy, hogy ez egy igazi baráti kapcsolat lenne. Eszembe jut egy ide vonatkozó anekdota a ’90-es évek közepéről, amikor Horn Gyula Belgrádban tárgyalt Miloševićtyel. Milošević kért jó néhány dolgot, például azt, hogy Magyarország ne vezessen be vízumkényszert a jugoszláv állampolgárokkal szemben, illetve ne akadályozza a gázellátást. A résztvevők mesélték, hogy Horn Gyula mindenre bólogatott, Milošević pedig ült és várta, mit fog ellentételezésként kérni.

Horn annyit mondott, hogy doviđenja, felállt és kiment.

Gyakorlatilag semmit nem kértünk, nem került szóba a vajdasági magyarság, semmi.

Egy vagy a viszonylag kevés budapesti Balkán-szakértő közül. Mekkora a magyar fővárosban az érdeklődés a térség iránt, gyakran keresnek meg a médiumok vagy akár a döntéshozók, hogy tájékoztasd őket a helyzetről?

– Nagy ritkán előfordultak ilyen háttérbeszélgetések külügyesekkel, de ezek abszolút nem formális találkozók. Most például kérdezték a külügyes barátaim, hogy mi volt a határon – elmondtam nekik. Időnként előfordul, hogy hívnak tévébe, rádióba, de

a menekültügy előtt a Balkán egy kicsit lekerült a színpadról Magyarországon.

Az elmúlt 2 évben Ukrajna és Oroszország volt a központban, azután most az utóbbi hónapokban jött a migráns-téma. Nagyon úgy tűnik, a magyar olvasóközönség egyszerre csak egy dologra képes odafigyelni.

Többször voltál Magyarkanizsán és lementél Preševóba is. Mit tapasztaltál?

– Az ismerőseim megmutatták a magyarkanizsai tábort, azt követően leautóztam a szerb-macedón határra. Preševo belvárosában találtam egy helyi albánt, aki hajlandó volt körbekalauzolni. Beszélni akartam a menekültekkel, kíváncsi voltam, mit mondanak magukról. Érdekes, hogy a különböző hullámokban érkező menekültek nem egyformán tájékozottak. Volt, amikor úgy éreztem, mindenki up to date, tudja, mi hol van. Legutóbb azonban azt tapasztaltam, hogy abszolút tanácstalanok, bóklásznak a kerítés előtt, és fogalmuk sincs, merre menjenek. Én vittem el őket a Röszke-Horgos lezárt vasúti síntől a régi röszkei határig. Gyakorlatilag beálltam menekültvezetőnek, mert fogalmuk se volt, merre menjenek, a magyar rendőrök pedig nem nagyon tudtak angolul vagy más nyelveken.

EDDIG EGY KIS FUTBALLCSAPATNYI MENEKÜLT ÉRKEZETT AHHOZ KÉPEST, MENNYI VÁRHATÓ MÉG”

Végzett politológusként elméleti szinten is van rálátásod a világpolitika alakulására. A helyszíni tudósítóként szerzett személyes tapasztalataid segítenek-e abban, hogy összefüggéseiben is jobban megértsd a világpolitikai folyamatokat?

– 52 éves vagyok, és ahogy visszaemlékszem,

eddig szinte mindenről meg volt a határozott véleményem. A menekültválság az első, amelyről nincsen.

Rettenetesen bonyolult ügy, ezért máig nem tudtam eldönteni, mi a teendő. Azt tudom, hogy a magyar kormány hol hibázott. Szerintem embertelenül bánt a menekültekkel. Nem tett különbséget valódi gazdasági bevándorló és menekült között, erre nem is tett erőfeszítést. A kezdet kezdetén nem kellett volna egy nagy nullát mondanunk a kvótarendszerre, mert ezzel már akkor sikerült felhívni magunkra a figyelmet. Sokat hibázunk a külügyminiszteri nyilatkozatokkal is, amelyekkel csak hergeljük a már egyébként is eléggé feldúlt és hasonlóan durva stílusban nyilatkozókat. Viszont a fő kérdés, hogy mit tegyünk ezzel a mérhetetlen számú menekülttel – fogalmam sincs. Amikor arra gondolok, hogy 1956-ban több mint kétszázezer magyar ment el Nyugat-Európába és Észak-Amerikába, vagy, hogy az elmúlt évszázad húszas éveiben milliók távoztak Európából és őket is befogadták, akkor azt mondom, a mostani menekültekkel is így kell cselekedni. Másrészt látom, hogy nagyon sok országban nem működik az integráció. Franciaországban, Németországban nagyon komoly gondok vannak. Svédországban voltam Malmőnek a Rosengård Herrgården nevű negyedében, ahol alapvetően délszláv bevándorlók és irakiak élnek. 20-30 ezres negyed, szinte senki nem tud svédül, maguk között építik a kapcsolatokat, nulla eséllyel, hogy bármikor is valamirevaló munkához jussanak. Tisztában vagyok azzal is, hogy a menekültáradat megállíthatatlan. További háborúk lesznek, és hiszek abban, hogy sajnos bekövetkezik a globális felmelegedés is. Afrika jelenlegi, kevesebb mint 1 milliárdos népessége a becslések szerint 2100-ra 2,5 milliárdot tesz majd ki. Egyértelmű, hogy Európa nem tud minden menekültet befogadni.

2100-ra állítólag annyira megemelkedik a tengervíz szintje, hogy Banglades kétharmadát elönti a víz, és 150 millióan maradnak otthon nélkül, azaz ők is menekültek lesznek. Hozzájuk képest a szíriai 5 millió egy kis futballcsapat.

Mit fogunk csinálni velük? Olyan tényezők sorakoznak, amelyekről nagyon hosszú távon kellene gondolkodni, de senki nem tud, mert mindenki a holnapi feladatok megoldásával van elfoglalva. Viszont épp amiatt születnek rossz megoldások, mert nincs koherens, hosszú távú terv.

Ténycikkeket írsz hétről hétre. Ha az ukrán-orosz konfliktus kapcsán azt a feladatot kapnád, hogy írj egy jegyzetet vagy kommentárt, hol fognád meg a témát?

– Azt látjuk, hogy Putyin elkezdte saját területein a katonai beavatkozást 2000-ben, először Csecsenföldön, majd utána Ingusföldön. 2008-ban az orosz határokon kívül foglalta el Dél-Oszétiát és Abháziát – ezt lenyeltük. 5-6 évvel később elfoglalta a Krím-félszigetet, ami egy elismert, másik állam területén van. Ez sokkal neccesebb volt már, mint Abházia vagy Dél-Oszétia lerohanása, ahol tényleg a grúzok kezdték a háborút. Ezt is elnéztük. Majd Oroszország beavatkozott Kelet-Ukrajnában. (Akik azt mondják, hogy ez nem történt meg, azok szerintem hazudnak.) Most pedig elkezdődött Szíriában is az orosz beavatkozás. Valószínűleg arról próbálnék jegyzetet írni, hogy mi lesz a következő? Észtország vagy Lengyelország? Hogyan lehet megállítani? 1938-39-ben Hitlert akarták megbékíteni fél Csehszlovákiával, a Szudéta-vidékekkel stb.

Természetesen nem teszek egyenlőségjelet Hitler és Putyin közé, mert két külön kategória. De van egy láthatóan agresszív fél, akivel sem Nyugat-Európa, sem a világ többi része nem tud mit kezdeni.

Azután arról is lehetne egy kiváló jegyzetet írni, hogy Nyugat-Ukrajnában az embereknek tele van a hócipőjük a háborúval. Egy évvel ezelőtt hatalmas felvonulások voltak, hogy odamegyünk, megvédjük, csitt-csatt, dirr-durr. Most azonban azt látni, hogy akik behívót kapnak, elmenekülnek külföldre. Ugyanazok a „nagy ukránok”, akik korábban háborúzni akartak. Hová tűnt a nacionalista hullám? Erről is lehetne egy jó jegyzetet írni.

A POLITIKA MINT A HAZUGSÁG ELADÁSA

Említetted a hazugság szót. Amikor kint voltál Ukrajnában, és onnan posztoltál képeket a Facebookra, kialakult egy kisebb vita a faladon arról, melyik fél ferdíti jobban a valóságot. Azzal zártad le, hogy: „még nem volt olyan háború, ahol nem hazudott mindenki”. Háborús tudósítóként gondolom számos meredek, egymással szöges ellentétben álló mondathoz volt szerencséd…

– Amikor ültem egyszer a belgrádi MTI-irodában, egy műholdas vackon keresztül tudtam nézni a horvát tévét. Élőben láttam, ahogy a szerbek lőnek egy hidat. Felhívtam a jugoszláv védelmi minisztériumot és mondtam, hogy úgy tudom, a hadsereg lövi a szóban forgó hidat. Simán azt hazudták, hogy nem, ők nem lőnek semmit. Számomra egyértelmű hazugság az is, hogy Putyin azt mondja, nincsenek semmilyen orosz katonák Kelet-Ukrajnában. Pár héttel ezelőtt le is buktatták magukat. Valószínűleg figyelmetlenségből jelent meg az arról szóló cikk, hogy az orosz hadseregben mennyivel növekedtek meg a halálesetekkel kapcsolatos kifizetések. 1 évvel ezelőtt 26 ilyen eset volt, most pedig mintegy 2000. Valószínűleg nem közúti balesetben haltak meg ennyien…

nemeth andras 2

Ilyen hazugság volt az is, ami Jugoszláviában ment a hiperinfláció idején, amikor napról napra egyre értéktelenebbé vált a dinár. A nepperek ott álltak az új pénzkötegekkel, amiket teljesen egyértelműen a központi bankból hoztak Milošević engedélyével, hogy tönkretegyék a dinárt és el tudják szedni az emberek megtakarításait.

Az is hazugság, amikor az ukrán elnök hetente azt mondja, hogy most fognak az oroszok támadni. Tudjuk, hogy azért teszi, mert így megint mással lehet foglalkozni, nem kell a gazdasági helyzettel. Az a baj, hogy a politika egyre inkább a hazugság eladásáról szól, és nagyon sok ember imádja ezeket megenni.

A médiafogyasztók napi szinten átélhetik az egymással ellentétes valóságképek okozta bizonytalanságot. Például a szeptember 16-ai röszkei migránsválságkor is alapos fejtörést okozhatott, melyik orgánum tudósításainak is higgyenek. Politikai újságíróként milyen kapaszkodóid vannak, mire tudsz támaszkodni, amikor cikket írsz?

– Minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy meghallgassuk mind a két felet. Ha én a lelkem mélyén az egyiknek adok is igazat, akkor sem tehetem meg, hogy a másikkal nem beszélek. Ez nagyon sokat tud segíteni abban, hogy a legnagyobb hazugságokat ki tudjuk szűrni.

Az is fontos elv, hogy egy forrás nem forrás. Akár ugyanazon az oldalon is érdemes többeket megkérdezni. Például a menekültek kapcsán a helyi magyarok nekem egészen különböző dolgokat mondtak. Volt, aki azt állította, hogy ezek itt feltúrnak mindent, szemetelnek stb. Ha én ezután hazamegyek, és megírom, akkor nem találkoztam volna azzal a másikkal, aki ellenben azt mondta, ezek itt kint vannak Kanizsa szélén, ha odamegyek, látom, ha nem, akkor észre sem veszem őket.

Az embernek, akármennyire is vigyáz, mindig van saját véleménye. Fontos, hogy megpróbálja legalább a kérdéseibe ne beépíteni az előítéleteit. Rájöttem, hogy sokszor egy semleges nyilatkozótól olyan válaszok érkeznek, amilyet a kérdésem sugallt. Minél neutrálisabban tudok kérdezni, annál nagyobb az esélyem, hogy nem véleményt hallok, hanem tényt.

Fontos, hogy ne használjunk olyan forrást, amely egyszer már becsapott minket. Egy pasas például, aki valószínűleg egy vállalat mellett akart lobbizni, küldött nekem faxokat arról, hogy az ellenérdekelt cég milyen korrupt. Már majdnem bele is szaladtam, és kezdtem volna nyomozni, amikor ugyanaz az illető küldött két linket arról, hogy a szóban forgó vállalatnál milyen gondok vannak. Az oroszul nem olyan jól beszélőknek valószínűleg nem lett volna egyértelmű, hogy évekkel ezelőtti cikkek alapján próbálta eladni azt, hogy most vannak problémák. Innentől kezdve nem fogom használni, mert elveszett benne a bizalom. Aki egyszer becsapott, azt többet ne kérdezzük.

NYUGAT-BALKÁNI UNIÓS KILÁTÁSOK: MÉRHETETLEN KORRUPCIÓ EGYFELŐL, CSATLAKOZÁSI FÁRADTSÁG MÁSFELŐL

2012-ben résztvevője voltál a Csatlakozásra várva (Next in line) projektnek, melynek keretében az Európai Unió jövőbeli potenciális tagországaiban jártatok. Te Izland mellett Boszniába utaztál a program keretében. Mivel a teljes balkáni térség jó ismerője vagy, kiterjeszteném a kérdést: Hogyan látod a balkáni országok csatlakozási esélyeit?

A legjobb kilátásokkal talán Montenegró rendelkezik, mert – most kicsit gonosz leszek, de – látványosan le tud feküdni a Nyugatnak. Viszont irtózatos a korrupció, a média zaklatása. A hol államfő, hol miniszterelnök Milo Đukanović kiterjedt családi hatalma mindenképp lassítani fogja a folyamatot, de szerintem a térségből mégis nekik van a legnagyobb esélyük. Nagyon kicsi ország, ha felveszik az EU-ba, szinte észre sem fogja venni senki. Macedónia reménytelen a görög vita miatt, és mintha mindent elkövetne, hogy az is maradjon. Direkt hergelik a görögöket, minden második dolgot, amit nem Nagy Sándornak, azt Philipposznak hívnak abban az országban… Valószínűleg szintén velejéig romlott az államapparátus, gondoljunk például a legutóbbi lehallgatási botrányra. Szerintem Boszniának is rosszak az esélyei, mert az entitások képtelenek megállapodni azokban a legalapvetőbb kérdésekben, amelyeket Brüsszel a csatlakozási tárgyalások megkezdésének feltételeként szabott. Gondoljunk csak a Sejdić-Finci ügy európai vonatkozásaira, hiszen itt az tematizálódott, hogy az állam alkotmánya szerint a bosnyákokon, a horvátokon és a szerbeken kívül más nemzetiségű személy nem tölthet be szerepet a törvényhozásban. A rendőrség kérdését sem tudják rendesen megoldani.

Kelet-Boszniában az oroszok hergelik a szerbeket, hogy próbáljanak keresztbe tenni a központi hatalomnak. Az ország kezd lekerülni a térképről, az egész világ úgy néz Boszniára, mint egy reménytelen porfészekre. Közben erősödik a muzulmán szélsőségesség is…

A leszakadók közé sorolnám Szerbiát is, amelynek vannak esélyei, de a koszovói válság hátráltató tényezőként hat. A szerbek megpróbálnak keresztbe tenni Koszovónak, az albánok pedig Szerbiának. Az is lassítja a folyamatot, hogy nagyon sok szerb állampolgár kért menedékjogot Nyugat-Európába. Az uniós vízumkényszer eltörlését a szerbek arra használták, hogy Nyugaton maradjanak, ami az EU-ban bekapcsolta a vészcsengőt.

Mindezek mellett a problémák mellett az egész Nyugat-Balkán közeledését lassítja, hogy az Európai Unió sincs túl jó állapotban. Már négy-öt évvel ezelőtt, amikor még jó kondíciónak örvendett, megjelent a bővítési fáradtságnak nevezett jelenség. Sokan megbánták, hogy Romániát és Bulgáriát felvették. Ezért

nem hiszem, hogy 10 éven belül bármelyik balkáni ország tagja lehet az Uniónak.

Horvátország felvétele sem volt egy sikertörténet. Rögtön a csatlakozás után össze kellett veszniük a németeknek a horvátokkal, mert kérték az egykori horvát titkosszolgálati vezető kiadatását, amit a horvátok elutasítottak. A mostani határügyek szintén arra figyelmeztetnek, hogy Horvátország nem kész a schengeni rendszer bevezetésére.

Mind a két oldal felelős tehát amiatt, hogy a csatlakozás nem lesz egy gyors folyamat. Pedig igazán jó lenne, mert minden államnak, így Magyarországnak is sokat segített az uniós tagság, sőt talán még annál is többet a felkészülési időszak is.

Magyarországon a legkomolyabb változások 2000 és 2004 között zajlottak. Akkoriban próbáltunk megfelelni a csatlakozási követelményeknek. Most, hogy már bent vagyunk, korántsem vagyunk olyan jó csávók,

de abban az időszakban Magyarország egy kifejezetten élhető hely volt.

Laskovity J. Ervin (Autonómia)