LOSONCZ MÁRK: Mindannyiunk múltjáról, halottak napjára

2015 Nov 02

A szocialistának mondott Jugoszlávia keletkezéséhez ártatlan magyarok vére is tapadt, Bácskában, Bánátban, Drávaszögben és Muravidéken.

„…múltunk a mi legfőbb reményünk. Mivel paradox módon csak az megváltható, ami megváltoztathatatlan.”

Pilinszky János

„Hol vannak a prágai és danckai németek, a vilnói lengyelek, a szentpétervári svédek, a delhi muzulmánok, a montréali angolok, a bukaresti görögök, a casablancai szefárdok, a csernovici osztrák zsidók, a pekingi mandzsuk, a port-au-prince-i kreolok, a berlini hugenotta franciák, a trieszti szlovének? Ki ontott értük akár egy könnycsöppet is?”

Tamás Gáspár Miklós


A családomban, a rokonságban számos emlék maradt fenn arról az eseménysorozatról, amit manapság leginkább délvidéki vérengzésekként szokás emlegetni. Különösen két elbeszélés ragadt meg bennem. Az egyik a legnagyobb, 1944 őszén kiásott és befedett temerini tömegsírhoz kötődik, amely a katolikus temető bejáratánál található ma is. Nagyanyám elmondása szerint az áldozatokat tilos volt emlegetni, rengetegen a szűk családi környezetben sem merték feleleveníteni a történteket. A tömegsírt nem volt szabad megjelölni, évek múltán is csupán egy kis fakereszt kerülhetett rá, a nyíltan vállalt kegyeletadás pedig szóba sem jöhetett. Mégis, halottak napjára a sírra virágok kerültek, a tiltás ellenére évről évre teljesen elborították. A temerinieknek az emlékezetért, a megemlékezésért való küzdelmét később viszontláttam a temerini razziáról szóló könyvben. Aztán Illés Sándornál is rábukkantam:

„…viszek külön is egy szál virágot a kezemben. Így láttam mindig a helybeliektől meg a koszorút cipelő falusi fejkendős asszonyoktól halottak napján, olyan ürüggyel, hogy útjukat lerövidítik, mindig a jeltelen tömegsír mellett vonultak el csapatostul. És amikor a sír mellé értek, akkor mintegy »véletlenül« ráejtettek egy-egy szál virágot. Így vittek virágot azoknak, akiknek a sírján nem lehetett gyertyát sem gyújtani, akikért imádkozni sem volt szabad, sőt megállni sem a sírjuk mellett. S mégis, lám, kivirágzott a sír, olyan volt mindig, akár a pompázó kert tavasszal.”

***

Az 1980-as évek világszerte a genocídiumok felhánytorgatásának korszakát jelentették. Alig akadt nép, amely ne elevenítette volna föl lemészárolt őseinek emlékét, a közösségi múlt vértengereit. A „holokauszt” is inflálódni kezdett, hiszen elkezdtek Black Holocaustról, vörös holokausztról… sőt, mi több: a palesztinokkal szembeni holokausztról beszélni. Az áldozatokra való méltó megemlékezésből nem egyszer közönséges emlékezetipar lett, az emlékekből pedig olcsón kínált árutömeg. A rémületes múltból politikai tőkét lehetett kovácsolni, de a morális privilégiumok felhalmozásához és a kulturális identitások alapanyagaként is hasznosnak bizonyult. Az elhunytakkal való számháború, egymás módszeres túllicitálása, az „áldozati véralgebra” végül a versenyszerű áldozatisághoz (competitive victimhood) vezetett.

„Nekem három ősömet gyilkolták meg Wounded Knee-nél. És kegyednek?”

Tünetértékű, miként bírálta Finkielkraut mindezt már a 80-as évek elején: „amióta tudunk a holokausztról, az a népcsoport, amely nem volt népirtás áldozata, nem érdemli meg a világ figyelmét vagy együttérzését,­ a genocídium a közösségi legitimáció és identitásképzés eszköze lett.” Baudrillard ennél is cinikusabb volt: „…olyanok vagyunk mind, mint az örmények, akik kétségbeesetten igyekeznek bebizonyítani, hogy 1917-ben lemészárolták őket.”

Csakugyan, mit ér egy közösség, amelynek még vannak élő tagjai??!

Amikor ’89/90-ben a történelmi VMDK létrejöttével megkezdődhetett a vajdasági magyarság politikai önszerveződése, a második világháború végén és azt követően meggyilkolt magyarokra való emlékezés nyilvános kegyeletadássá válása, a kutatások elindítása és az eredmények közlése a legfontosabb törekvések közé tartozott.

Gyilkoltak bennünket, tehát magunkra eszmélhettünk? A vajdasági magyar emlékezetpolitika nélkül valószínűleg nem lehetett volna hatékony közösségi tudatébresztés.

Olyan történelmi pillanatban került sor a méltó megemlékezésért való küzdelmünkre, amikor a (poszt)jugoszláv térség egésze valami hasonlóval foglalatoskodott, s a múlt áldozataira történő emlékezés mellett a jelen áldozatainak számát is gyarapította. De vajon Csúrog, Zsablya és Mozsor katartikus felelevenítése ugyanazt jelentette, mint Foča, Bleiburg vagy Jasenovac mind sűrűbb emlegetése? Még mindig túlságosan keveset tudunk a vajdasági magyarság ezen korszakáról, hogy méltányosan ítélkezhessünk. Mégis, az akkori beszédekre visszatekintve az a benyomásunk, hogy a mi törekvéseink különböztek a délszláv háborúkban működő halotti logikától. Így például a VMDK 1990-es temerini megemlékezésén az is elhangzott, hogy „1942 telét sem felejthetjük el” és hogy „a jövő nem bűntudatot, hanem felelősségtudatot kíván tőlünk”. Ha voltak is olyanok, akik politikai pontszerzésre használták az áldozatokat, úgy tűnik, még ők sem tekintették őket a nemzetek közti gyűlöletszítás eszközének. Ám felmerül a kérdés, vajon elégedettek lehetünk-e mindazzal, ami az emlékeinkkel történt és történik?

A történteket leginkább eltorzító, s máig az egyik legelterjedtebb szemlélet a gonosz partizánok versus ártatlan magyar áldozatok szembeállítását működteti. Ez a szemlélet tetőzött be Pásztor Istvánnak, a VMSZ elnökének nyilatkozatában, amely szerint „ami 1944-ben és 1945-ben történt, nem a szerbek, hanem a bolsevik partizánok követték el.”

Módfelett egyszerű stratégia ez: az elkövetőket a kommunistákkal azonosítja, akikből már mutatóban sincs, így végső soron nincs kikkel és nincs miért beszélgetni a történtekről. A délvidéki vérengzésekről szóló köteteket pedig nyugodtan Victor Serge, Szolzsenyicin és A kommunizmus fekete könyve mellé rendezhetjük a polcon. Ami történt, kiemelendő a szerb-magyar együttélés történetéből, s a totalitárius bolsevik államgépezet puszta aleseteként kezelendő. Ebben a vízióban nem csupán a hosszú évtizedekre visszanyúló ellentétek sikkadnak el, hanem az akkori helyzet összetett volta is. Ebből az elbeszélésből kimaradnak a vérengzésekben részt vevő vajdasági szerbek és a visszatérő telepesek (így a bosszúálló Sajkás-vidékiek), de a magyarok mellett számos esetben kiálló Vörös Hadsereg is, ahogyan a magyarokat megmentő és az életével fizető agrárszocialista Németh Péter és sokan mások…

(És egyáltalán: mivel a vérengzésekhez immár negyed évszázada a rutinos, differenciálatlan antikommunizmus szellemében közelítünk, a kor magyar, zsidó, német és más nemzetiségű ipari és agrárproletariátusa és mozgalmaik láthatatlanok a számunkra.)

Az akkoriban történtek érthetetlenek az össznépi nyomor ismerete nélkül. A Temerini Újság 1942. június 18-i vezércikke jól mutatja az akkori közhangulatot:  „[m]ost, hogy visszakerültünk az ezeréves Anyához, nem ajándékot, alamizsnát kérünk az itteni magyarságnak, hanem követeljük azt, hogy … hozzájusson végre ahhoz, amihez sok százados véráldozat és munka után joga van: a kenyérhez, munkához és földhöz.” És joggal írja Csorba Béla az 1942-től egyre szaporodó partizán gabonafelgyújtási akciókkal kapcsolatban, hogy a rendszerrel szembeni bizalmatlanság a temerini magyarok körében is egyre nőtt: „[a] szociális kérdés megoldatlansága, a napszámosok munkabéremelésének tilalma, a terménybeszolgáltatás bevezetése …, a földosztás elmaradása mind-mind a rendszer népszerűtlenségének irányába hatott.” Talán a tömegnyomorral is magyarázható, hogy miért akadtak szép számmal olyan temerini magyarok, akik igyekeztek megragadni az újabb és újabb alkalmakat a jogtalan vagyonszerzésre: hozzáláttak a zsidó házak kifosztásához, „szajrézni” mentek az elhagyatott dobrovoljac vagyonért Kolóniára és Szőregre, sőt 1944 októberében a német vagyon dézsmálásába is belekezdtek.

A vérengzésekről készült tanulmányok ma is elnagyolt prekoncepciókkal vannak tele, ezért még mindig nehéz a tisztán látás a legelemibb kérdések tekintetében is. Így például: kik követték el a gyilkosságokat? Tanulmányok sora beszél „Tito partizánjairól”, „a Tito-rezsim hóhérjairól” vagy nemes egyszerűséggel „Titóékról” annak ellenére, hogy ­ tudomásom szerint ­  a pártvezetés és az ártatlanok meggyilkolása közti összefüggés máig tisztázatlan.

Pedig erre a kérdésre más fényt vethetnek például Isa Jovanović visszaemlékezései. Jovanović, aki többek között a Vajdasági Népfelszabadító Front elnöke volt, ezt írja emlékirataiban:

„Voltak könyörtelen események is, és bosszúállásra is sor került. Mivel a nép el volt keseredve a magyar megszállás idején elkövetett bűntettek miatt, sok helyen bosszút állt a magyarokon, s ebben a katonaság is részt vett. Ám sok ártatlan is meghalt. Valójában azok, akiknek vér szennyezte a kezét az Újvidéken és a Sajkás-vidéken elkövetett tettek miatt, többnyire nem várták meg a felszabadulást, hanem elszöktek a németekkel és a nyilasokkal. Az ittmaradók többsége nem érezte magát bűnösnek.

Ezért Tito Žarkót és engem meghívott Belgrádba, tíz nappal az újvidéki munkánk megkezdése után. Az Užicei utcai rezidenciájába mentünk, amelybe nem sokkal korábban költözött be. Természetesen előtte jelentkeztünk a Központi Bizottságban. Kérdeztük, miért hívott bennünket Tito. Leka csak annyit mondott, hogy majd meglátjuk. Világos volt, hogy Tito valamiért dühös ránk. Az Užicei utcába Lekával, Đilasszal és Nikola Petrovićtyal mentünk.

Tito sétált a szobájában. Azt mondta, üljünk le.

– Azért hívtalak benneteket, hogy felhívjam a figyelmeteket arra, ami nálatok történik – kezdte Tito. – Mindez ellenkezik a marxizmussal, a Párt politikájával. Hogyan engedhettétek meg az ártatlan magyarokkal, a munkásemberekkel szembeni bosszút, akik nem szöktek előlünk…?

– Elnézést, Öreg elvtárs – szóltam elsőként –, először hallok erről.

– Tito elvtárs, én is először hallok erről – csatlakozott hozzám Žarko.

– Annál rosszabb – vágott közbe Tito –, titkárok, és nem tudnak róla!… Ez a nemzetközi nyilvánosság tudomására juthat, elkezdhetnek arról beszélni, hogy bosszúállók vagyunk. Pedig mi, kommunisták nem akarunk bosszút… Igaz, hogy ők szerbeket öltek Újvidéken, Zsablyán és másutt, de nem vehetünk így revansot, internacionalistáknak kell lennünk…

Nagyon mérges volt ránk. Jelen volt Đilas és Ranković, talán Hebrang is, mi pedig mintha a vádlottak padján ültünk volna. Védekezni próbáltunk, de Tito nem engedett.”

A visszaemlékezések folytatása szerint Tito úgy rendelkezett, hogy a titkárok, azaz Isa Jovanović és Jovan Veselinov Žarko üljenek össze a katonai parancsnokokkal, és tiltsák meg nekik, hogy bármit tegyenek az újabb területek felszabadításán kívül. (Könyvészeti adatok: Isa Jovanović: U službi revolucije. Institut za istoriju, Novi Sad, 1987. 198-199. old.)

Van-e okunk kételkedni e forrás hitelességében? Akármint is van,

a szocialistának mondott Jugoszlávia keletkezéséhez ártatlan magyarok vére is tapadt, Bácskában, Bánátban, Drávaszögben és Muravidéken.

***

A családomban volt még egy elbeszélés a halottak napi fölvirágozódott sírról szóló mellett, amely sokszor felmerült. Azokról az elődökről szólt, akik idős korukra Csúrogra költöztek, hogy ott, nyugalomban tölthessék el hátramaradt idejüket. Figyelmeztették őket, hogy ha fordul a kocka, a fiatalok el fognak menekülni, s ők lesznek a bosszú áldozatai – mindhiába. Azt sem érték meg, hogy a járeki haláltáborba tereljék őket. Nevük ott van a temerini temető emléktábláján, emléküket pedig A temerini razzia című könyv is őrzi, ha nem is név szerint. Ott vannak a bírósági ítélet nélkül kivégzetteknél, Ivanics Jánosnál: „apját és anyját Csúrogon verték agyon.”

Ennyi maradt nekem az ükanyámról és az ükapámról.

Ugyanakkor nagyanyám kicsit sem volt híve a szerbek vagy a partizánok ostorozásának. Emlékezett azokra, akik a honvédek bejövetelekor azt üvöltötték, hogy „Hitler, Horthy, a rácot hordd ki!”, s azokra is, akik a szomszédos településekre jártak a szerbekkel erőszakoskodni és fosztogatni. Igaza volt-e, amikor így gondolkodott? Milyen mértékben?

Egyre inkább úgy hiszem, hogy miután a végére értünk a vétkek lajstromba vételének, mindkét oldalon, érdemes azokról is megemlékezni, akik nem úgy cselekedtek a szörnyűségek közepette, ahogyan a hatalmasok elvárták tőlük, a mi szerény, vajdasági Salkaházi Sáráinkról. Horvát Mihály és Molnár Andor kaboli bírókról és Dunafalvi Lajos kaboli csendőrparancsnokról, akik kiálltak a kivégzésre szánt szerbek mellett, vagy a szőregi szerbeket megvédelmező Fehér Mihályról, Berki Ivanics Antalról, Kalmár Pálról, Kasza Jánosról, Frei Antalról, Tóth Györgyről és Varga Illésről. Vagy a zsidókat mentő temerini Zavarkó Lóc Rozáliáról és Mészáros Franciskáról. Egyszer, amikor még a kövek is üdvözülni fognak, lesznek könyvek, amelyekben csak a hozzájuk hasonlók nevei szerepelnek majd. Mindannyiunk múltja ez. És bármilyen hihetetlen, vigaszra is lelhetünk benne.

(Autonómia)