Perspektivikus tévedéseink, honpolgári-integrációs zavaraink, terméketlen típusaink, elhibázott múltértelmezésünk, alapvető céljaink (magyar autonómia, kettős állampolgárság, EU-csatlakozás) válsága… Vajon csak sötét színekkel tudunk játszani?
„Állampolgár voltam, álompolgár lettem,
Piszkosszürke égbolt szétfoszlik fölöttem,
Sorra magadra hagynak szökő híveid –
Haza. Én azért jöttem haza, mert nem
Bírtam ki tovább. Már nem véthettem
Többet. Ki érti a hontalan keserveit?”
Jung Károly: Dal a hazáról
„A távoli szemlélők észre sem veszik a fő útvonalaktól távol eső úttalan utakon menetelő kaotikus, anarchikus áradatot, amelyről az sem tudható, pontosan hová tart, miért kanyarog oly kitartóan. Itt minden bizonytalan. Felülnézetből emberáradat látható, de ha megközelítjük ezeket az utakat, akkor egymástól elszigetelt csoportokkal, magányos vándorokkal találkozunk. … A mellékösvényeken másmilyen az élet. Ott nincsenek gondosan kiállított, védett tárgyak, minden képért, szóért, látványért szenvedni kell.”
Végel László: Kisebbségi elégia
Igen, a címben szereplő kérdést akár szó szerint is érthetjük: merre mész, hová fogsz kivándorolni, vajdasági magyar? Németországba? Londonba? Kanadába? Ausztráliába? Ahol vagyunk, onnan mások is elvándorolnak és vannak, akik rajtunk keresztül vándorolnak tovább. Megtörténik, hogy kockázatvállalóan elmegyünk valahová, pedig onnan is tömegével mennek el. Aztán talán onnan is továbbállunk. Különös, átmeneti sorsközösségek ezek, rövid együvé tartozások, annak szétesése közepette, ami közös. Talán osztozunk valamiben, amíg a vonaton vagy a repülőn összevetjük az élettörténeteket, majd minden szertefoszlik. „Te is elmész?” „Én is.” Miközben végig bennünk a kétely: vajon létezik olyan hely, ahonnan nem vágyódnánk el, még vissza, azaz haza sem?
A kivonulás is politikai megnyilvánulás, a híres hirschmanni hármas (loyalty, voice, exit) egyike. Ugyanakkor Hirschmann igyekezett nyitva hagyni a kérdést, hogy a kivonulás egyértelműen a lázadásról való lemondást jelenti-e, ami voltaképpen kedvez a mindenkori hatalomnak, vagy lehetséges olyan tandem, amelyben a kivonulók és a „börtönlázadók”, a tiltakozók együttműködnek. Mi tegyük hozzá: van, amikor maga a kivonulás a leginkább hatékony tiltakozás (lásd secessio plebis). Vajon lehetséges, hogy egyszer, amikor valakit megkérdezünk, hogy merre tart, a válasz újra ez lesz: „tüntetésre”? És vajon a ma elvándorlók közül hánynak jutnak eszébe a politikai képviselet kitüntetett helyei, a Nemanjina vagy a Mihajlo Pupin sugárút (netalán az Ago Mamužić utca)?
Mintha a jövőnek nem lenne jövője. A reményért – ismét – keményen meg kell dolgozni. Mi történt a történelmi VMDK [Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége] egykori jelszavával? Mintha a „Talpraálltunk, megmaradunk!” szenvedélyét egyre nehezebb lenne megismételni.
Megkezdődött, „1912, 1923, 1967 és 1991 után”[1], az itteni magyarság ötödik nagy exodus-a. Mindannyian sejtjük, csak nem szívesen mondjuk ki, hogy voltaképpen 200 000-nél is kevesebben maradtunk, a jövőre vonatkozó becslések pedig még elkeserítőbbek.
Soha ne felejtsük el hozzátenni, hogy egyúttal megindult sok ezernyi szerb és más nemzetiségű, hogy bizonyos kivételektől (goranacok, oroszok stb.) eltekintve mindenkire érvényes a létszám rohamos csökkenése, s az előrejelzések szerint Szerbiának 2050-re már csupán 5 millió lakosa lesz. A kincstári optimisták és a vészharangok rutinos kongatói sem gondolták, hogy ez fog történni, ekkora nagyságrendekben. Eljött az idő, hogy szembenézzünk – nem, nem a múlttal, hanem: – a jövővel.
Ám napjainkban az állandósult rendkívüli állapot, az egzisztenciális fenyegetettség valami egészen mást jelent, mint utoljára, a 90-es években, amikor az elvakult háborúkra, a képmutató kényszersorozásokra, a számunkra idegen álmokat kergető állam (és paraállam) okozta bajokra lehetett hivatkozni (amikor voltak, akik, mint Varga Zoltán írta, „a lábukkal szavaztak a háború ellen”[2]).
Ma közömbösebb, másként hideg struktúrákkal állunk szemben: kényszerpályán mozgunk, osztozunk a kései, neoliberális kapitalizmus peremvidékeinek sorsában.
Vegyük sorra a tüneteket: az országot még kiszolgáltatottabbá tevő piaci dereguláció (mint a vámok megszüntetése az EU-ból érkező áruk döntő többségét illetően, illetve 2017-től a termőföldek példátlan kiárusítása a külföldiek számára[3]), a közjavak (NIS, EPS, Telekom stb.) teljes vagy részleges magánosítása, kíméletlen megszorítások a fizetések és a nyugdíjak jelentős megkurtításával, tömeges elbocsátások a közszférában (jellemzően a represszív apparátusok, így a kommunális rendőrség létszámának megnövelése mellett), a kisminkelt adatok szerint is rendkívül magas munkanélküliség (a fiataloké 50 százalék körül mozog), az IMF[4] és az Európai Unió fokozódó nyomásgyakorlása, a munkajog radikális átalakítása révén a munkások még védtelenebbé tétele, az ellenállóképes szakszervezetek semlegesítése (és a Jugoremedijáéhoz hasonló alternatív kísérletek letörése), az államadósság rohamos növekedése (és egyáltalán: az államháztartás folyamatosan csődközeli állapota). Amit Jugoszlávia piacosító intézkedéseivel és a 90-es évek visszafogott tempójában csak felemásan valósítottak meg, azt sikerült elérni az október 5-e utáni Szerbiával. Welcome to the desert of post-socialism. Immár másképpen érezhetjük magunkat tehetetleneknek.
Ám tehetetlenségünket a beszűkült kritikai szemlélet is tükrözi. A kelet-európai országok között húzódó – alig túlzunk: – kulturális és politikai vasfüggöny illetve az egyes országokon belül fennálló párhuzamos etnikai világok miatt hajlamosak vagyunk alapvető gondjainkat kizárólag a magunkéinak tartani, sőt, bajainkért önmagunkat okolni (ezekhez még kulturális autorasszizmus, álkritikai önmegvetés is párosul, amikor „lustáknak”, „államfüggőeknek” vagy elegánsabban „versenyképteleneknek” mondjuk magunkat). Mindez kifejezetten groteszk formát ölt, amikor a kisebbségekhez tartozók még országos „környezetükről” sem hajlandók tudomást venni, pláne nem a változtatás szándékával. Hiába a rendszerszintű válságállapot és az általános peremvidéki melankólia, hiába a nemzeti és felekezeti hovatartozástól lényegében független össznyomorúság és tömeges elvándorlás: „mindenki söprögessen először a maga háza táján”, az etnikai mikroverzumok határait lehetőleg tisztelni kell, a szűkös, csalóka felszínen túlmutató bajok megtárgyalását pedig egyelőre el kell napolni.
És még mindig nem tűnt fel a horizonton olyan vajdasági magyar kezdeményezés, amelynek a tetteiben is megnyilvánulna, hogy alapvető problémáink azonosak a velünk élők, a tartomány, Szerbia és Kelet-Európa alapvető problémáival.
Föld hívja a belső ügyeibe temetkezett vajdasági magyarságot: itt vagy még?! Még nem sikerült leráznunk a perspektivikus tévedéseinket.
Mégis. Nem takaríthatjuk meg azon közös dolgaink megtárgyalását, amelyek mindenekelőtt ránk, vajdasági magyarokra tartoznak. Vannak kényszerképzetek, amelyek a sajátjaink, és vannak ránk szabott eszközök, amelyek révén (talán) enyhíthetünk a gondjainkon. Közös útkeresés, a túlélési lehetőségek madártávlatos, terapeutikus-dialogikus átgondolása és marasztalás gyanánt. Lényeglátó realistákkal, ön- és közáltatás helyett.
1. ROSSZ KÖZÉRZET A KISEBBSÉGBEN, HONPOLGÁRI NÉMASÁG
A kisebbségi mindenekelőtt hangoskodik. Bergsonnak van egy eszmefuttatása a figyelem filozófiájáról, amelyben azt állítja, hogy akinek a nyelvét nem értjük, azt eleve hangosnak találjuk, mert „szavai értelmi csendben pattognak el”. Csakugyan, a – minőségi, nem mennyiségi értelemben vett, a társadalmi uralom szempontjából – kisebbségek sorát mutatják be fecsegőként, hangoskodóként az uralkodó reprezentációs rezsimekben: a bajszuk alatt mormogó barbárokat (a barbaros hangutánzó szóként eleve az idegenek értelmetlen beszédét jelentette), a locsogó-kajbáló nőket, a rizsázó sárgákat, a társaságba verődve dumáló feketéket… És az elitek évezredes gondolata, hogy a köznép túl sokat beszél, így használta például Donoso Cortés a „fecsegő osztályok” (clasas discutidoras) kifejezést. A hangsúly nem azon van, hogy a kisebbségek a beszéd gazdaságtalan alakzataival élnek, hanem azon, hogy képtelenek az artikulált, érvelő közbeszédre, azaz: a politikára. A megvetésre érdemes kisebbségek hangoskodnak és semmi több.
Mi lehet az oka, hogy a vajdasági magyart mégis „hallgatagként”, „csendesként” éljük meg? Sokan láttunk már suttogó magyarokat az újvidéki városi buszon.
Minden vajdasági magyar nemzedéknek akadt legalább egy nem eléggé kibeszélt kérdése: kinek ’44/45, kinek az Új Symposion sorsa, kinek a történelmi VMDK felszámolódása.
Jusson itt eszünkbe, hogy a VMDK 1991-ben kiadott évkönyvének ez volt a címe: Sokáig éltünk némaságban. De vajon mára sokkal beszédesebbek, hangosabbak lettünk-e?
Tesztnek kiváló: hány magyar jelentett ki olyat az elmúlt tizenöt év során, ami elérte a szerbiai (vagy a magyarországi) nyilvánosság ingerküszöbét? Hány vajdasági magyart tartanak számon releváns, „véleményformáló” közszereplőként? A legnagyobb nemzeti kisebbség tagjaiként is kettős hallgatás övez bennünket – hallgatnak rólunk és mi is hajlamosak vagyunk némák lenni. Alapjában véve nem alulreprezentáltak vagyunk, hanem nem létezünk. Sem a közbeszéd alanyaként, sem a közbeszéd tárgyaként. Ez az érem másik oldala: ahogyan a pusztán fecsegőnek tekintett kisebbségi megmarad politikamentesnek, úgy a hallgató is. A közbeszéd helyén közhallgatás van. Úgy lettünk kettős állampolgárok, választók és megválaszthatók, hogy honpolgárokként, a magunkét hangoztató citoyenekként kétszeresen észrevétlenekké váltunk. Ennek nyelvi tünetei (és nem puszta zsurnalisztikus fordulatok), amikor meghatározó politikai kérdésekkel kapcsolatban így fejezzük ki magunkat: „Belgrád azt válaszolta, hogy…” (vagy etnicizáló változatában: „szerb pártok”), „Budapest véleménye szerint…” – a közizgatási székhelyek afféle ellenségességi együtthatókként jelennek meg vagy idegen helyekként, amelyekkel „nem árt jóban lenni”. Ezzel összhangban a szociológiai kutatások szerint a vajdasági magyarok fele egyáltalán nem érzi Szerbiához tartozónak magát, s a többi megkérdezett is csak kevéssé.[5] Ennek fényében nem meglepő, hogy az elmúlt évek legjelentősebb emancipatorikus törekvéseiről, a diákmozgalmaktól a tétova szakszervezeti újjáéledésen át a Levi samit Srbijéig, nem vettünk tudomást. Heavy Fog on the Danube, Serbia Cut Off.
„Az etnicizmusnak a megvesztegetően egyszerű alaptétele így hangzik: különböző kultúrájú, eredetű, hagyományú honpolgári közösségek nem élhetnek együtt – ez természet ellen való. … Az olyan racionális konstrukciók, mint a »német«, az »olasz«, a »román«, a »jugoszláv«, a »csehszlovák«, ma egyszerűen nem lehetségesek. … Etnikailag semleges nemzetállami patriotizmus nincs … Az asszimiláció helyett az elkülönülés az uralkodó politikai technika…”[6] – írja Tamás Gáspár Miklós.
Egykoron a jugoszláv hatóságok a nemzetiségi öngettósítás veszélyére hivatkozva lehetetlenítettek el magyar önszerveződési törekvéseket, s okkal panaszolhattuk azt is, hogy a gettók falait elsősorban kívülről szokás rakni. De vajon nem veszünk-e részt immár mi is serényen a falak építésében?
Elkülönülünk és elkülönítünk. Márpedig aki nem honpolgárként, hanem elszigetelten és észrevétlenül cselekszik, azt nem is kezelhetik akként.
Némely tanárok arról számolnak be, hogy a diákjaik esetében „a szerb nyelv elsajátítása kapcsán is nagyon erős ellenállás észlelhető”[7], míg egy szociológiai felmérés szerint „minden csoport tagjaiból elemi erővel tört ki, hogy szükségük lenne a szerb nyelv hatékonyabb elsajátításának lehetőségére is, hiszen elismerték, hiába tanultak éveken át szerbül, a nyelvtudásuk katasztrofális szinten van”[8]. Akármint is van, a kórmegállapítás a lényeget tekintve azonos: – többek között – az egyoldalú etnicista öntudat sulykolása következtében az újabb nemzedékek súlyos integrációs válsággal küzdenek. Arra a kérdésünkre, hogy miért hallgat honpolgárként a vajdasági magyar, egyebek mellett ez a válasz. Miközben „magyar szellemiségű” oktatásról és médiáról, valamint a beolvadásról beszéltünk (különösen a szerémségiek és a dél-bánátiak esetében joggal), sikerült megfeledkeznünk az ellentétes irányú veszélyekről. Vannak, akik számára a magyar nosztalgianyelv, de legalább ugyanekkora számban vannak azok, akiknek a szerb nyelv még csak nem is nosztalgianyelv. Miközben elfog bennünket a veszélyeztetettségi érzés, miközben attól félünk, hogy a herderi jóslat – legalábbis ránk nézve – beteljesedik,
elfelejtettük tudatosítani, hogy az asszimiláció léptékét akár meg is haladhatja a disszimiláción, az integráció elmulasztásán múló önfeladás.
(Azt az elsőre kontraintuitívnak tűnő eretnek gondolatot, hogy a vajdasági magyarság lélekszáma akkor nőtt a leginkább, amikor a beolvadás a legmagasabb volt, halasszuk későbbre.) Véletlen-e, hogy a Magyar Remény Mozgalom (amelynek hírportálja egy alkalommal így fogalmazott: „miért érdekli egy délvidéki magyar pártot az, hogy milyen Szerbia? Lehet akármilyen, ha az itteni magyarság jogait tiszteletben tartja”[9]) úgy szűnt meg, hogy a tagjai áttelepültek Magyarországra vagy nyugatabbra vándoroltak?[10] Hát nem arról van szó, hogy minél inkább az etnikai kizárólagosság jegyében gondolkodunk, életünk honpolgári, regionális és kultúraközi mozzanataitól eloldódva, annál könnyebben adjuk fel vajdasági létünket? A sokak számára kedves jelszóból, az „önfeladás nélküli integrációból” így lesz önfeladás, integráció nélkül. Így vagyunk hontalanokká téve.
És az integráció nem csupán a szerb nyelv minőségesebb tankönyvein vagy az átgondoltabb tanterveken múlik.
Míg a legfelsőbb állami szinteken és a vegyesbizottságokban a „szerb-magyar történelmi megbékélés” zajlik, az integráló harmadik identitásokért, a közös terek és idők élményanyagáért, a mindennapi interkulturalizmus intézményesítéséért, a vajdaságiság mint közös alap minél több tartalommal való kitöltéséért szinte semmilyen erőfeszítést nem teszünk.
Háttérbe szorulnak azok a szellemi teljesítmények, amelyekkel módosíthatnánk etnicista szemüvegünkön (mint Jung Károly rendkívüli kiterjedésű összehasonlító folklorisztikai életműve, amelynek alapvető tanulsága a délszláv és magyar népi kultúra lényegi rokonsága, tejtestvérisége). Egy gyermekkönyv kiadásához azért nem sikerült támogatót találni, mert Vajdaság összes népeinek meséit tartalmazta, nem csupán a magyarokéit. Csorba Béla szavai, melyek szerint „olyan keveset tudunk, és még annál is kevesebbet beszélünk közös múltunk pozitív örökségéről”[11], ma is érvényesek. Ennyiben nem másokkal, hanem mások mellett élünk. Mintha nem tudnánk Szerbiában, Vajdaságban élő magyarok lenni anélkül, hogy ne úgy állnánk frusztráltan az identitásaink között, mint Buridán szamara. Különös módon
a háborús-vérfürdős etnonacionalizmusok és a tomboló etnikai türelmetlenség szünetében a távolságok nagyobbak lettek, mint valaha.
S mivel a helyzet olyan, amilyen, fölösleges megkérdezni, hány szerb értelmiségi szolidarizálna a temerini múzeumi sztrájkkal, hogy a másfélezernyi emberből hány lenne szerb és más nemzetiségű, ha ma kerülne rá sor. Pedig végre belefoghatnánk közös dolgaink megbeszélésébe. És nem tehetnénk-e így könnyebben rokonszenvesebbé a követeléseinket?
„Újvidéken több magyar él, mint – egy-két kivétellel – a tömbmagyarság településein, mégis az újvidéki szórványmagyar, mert nincs lehetőség a »magyar hatalom« megszerzésére.”[12] Afféle retorikai kérdésként tegyük fel:
vajon mi lett volna, ha a vajdasági magyar politikai fősodor nem szorgalmazza a módszeres újvidéktelenítést?
Vajon ilyen mértékben küzdenénk-e az integráció problémájával, ha nem kezdi meg már a 90-es években az „elfajzott kozmopolita-jugoliberális-avantgárd” Újvidék elleni rögeszmés küzdelmét? Vajon – mondjuk – ugyanekkora számban mennének középiskolásokkal teli buszok a szegedi és a budapesti egyetemi tájékoztatókra és felvételikre, ha a hosszú távú szempontokat is figyelembe véve az egyik tehetséggondozó gimnáziumot Újvidék vonzáskörében teremtik meg? Ennyiben az elmúlt évek legnagyobb teljesítménye, az újvidéki Európa Kollégium fontos fordulat. Szorítsunk azokért, akiken az is múlik, hogy integratív szerepét minél jobban be tudja tölteni. Hasonlóképpen üdvözölni lehet Temerin jelentőségének a felismerését.
A magyarok többsége (sajátos kivételektől eltekintve, mint részben az UJDI-hoz közel állók vagy később a Reformistákhoz kötődők) úgy vélekedett, hogy a magyarok „ne avatkozzanak be a délszlávok történelmi vitájába”, mára pedig már hozzászoktunk ahhoz, ami a 90-es években önvédelmi kényszerpályának tűnhetett: hogy a lényegi kérdésekhez nem szólunk hozzá. Ám nem csupán szokás dolga ez, hanem hatalomtechnikai kérdés is: mivel az „érdekérvényesítésnek” kormányoktól függetlennek „kell” lennie és nincsenek „természetes szövetségesek”, a meghatározó közvitákban jobb minél óvatosabbnak lenni.
Ez a viszonyulásmód egyúttal a szociális követelésekről való lemondást is jelenti, s egészen bizarr eseteket produkál. Legutóbb, a részarányos foglalkoztatás dolgában való összetűzéskor a VMSZ-frakció és a belső kritikusa egyetértett abban, hogy az elbocsátások szükségszerűek („a leépítések elkerülhetetlenségét kétségbe vonni demagógia lenne, nyilvánvaló, hogy országosan több tízezres munkaerő-felesleg van a közszférában” – írta Varga László a facebook-profilján). Tehát a legjelentősebb vitahelyzetre pontosan akkor került sor, amikor a lényeget illetően nem volt nézeteltérés.
A nemzetiségek szerinti részarányos foglalkoztatás feltételének formális-jogi kiküzdését így akkor kezdték el ünnepelni, amikor az valójában a nemzetiségek szerinti részarányos elbocsátásokat jelentette.
Míg ez idáig az volt a kérdés, miként lehetne elérni, hogy a magyarokat nagyobb számban vegyék fel dolgozni a közszférába, mostantól az a kérdés, miként lehet elérni, hogy kisebb számban legyenek elbocsátva. Az etnikai belviszályok közepette a neoliberális intézkedések háborítatlanul, megkérdőjelezetlenül folytatják diadalútjukat, holott fel lehetne vetni, hogy a túlságosan kiterjedt, ezért túlköltekező állam képzete nem közönséges ideologéma-e ebben az esetben.[13] És ki gondolná, hogy egykoron a szociális követelések a vajdasági magyarság alapvető követelései közé tartoztak? Európa-szerte van példa arra, hogy annál hangosabbak a kisebbségek vagy az alárendelt helyzetben levő nemzetek szociális követelései és annál inkább establishment-ellenesek, minél öntudatosabbak az autonomista/regionalista törekvéseik: a Scottish National Party-tól a baszkokig és a sok milliós kurdokig. Mi beletörődtünk volna az össztársadalmi nyomorúságba? Mi önlefokozóan csakis etnicista vágyálmokat tudunk dédelgetni? Mintha kizárólag a többségi hegemónia ellen, az etnikumok közti hatékony egyenlőségért kellene küzdeni. Mintha „elsőrendű” polgárként nem lehetne megalázottnak lenni.
2. TERMÉKETLEN TÍPUSAINK
Bibó István Az európai társadalomfejlődés értelmében írta le a modernitás két terméketlen emberfajtáját, amelyek a 19. század eleje óta viselkedési sémákká lettek: a reakcióst és a hivatásos forradalmárt.[14] Ennek távoli analógiájaként beszélhetünk mi is terméketlen típusainkról, az érdekérvényesítő politikusról és a függetlennek mondott értelmiségiről. Mindenekelőtt korlátolt attitűdökről van szó, nem beazonosítható emberekről.
Fényképek, bejátszások jelennek meg az érdekérvényesítő politikusról, amint heroikusan, tűzön-vízen keresztülviszi, amit a vajdasági magyarság legsajátabb óhajának vél. Hogy közpénzek kerülnek a közösséghez, úgy mutatja be, mint amit „sikerült kijárnia”. Míg hatalom nélküli vetélytársai patyolattiszta elvekkel mérik az érdekérvényesítést, ő az érdekérvényesítéshez igazítja az elveket. A szavazógépezet működését vitathatatlan népszerűségének véli, s meghökken, amikor porszem kerül bele. Mint Jourdain úr, aki rádöbbent, hogy egész életében prózában beszélt, úgy döbben rá ő is, hogy olyan társadalomban politizál, amelynek része a nyilvánosság is, s az még kritikai nyilvánosság, „fék és ellensúly” is képes lenni.
Az érdekérvényesítő politikus a saját csapdájába esik: mivel a sikereket önnön erényeinek bizonyítékaiként foghatja fel, a bírálatot csakis ellene irányuló támadásként értelmezheti, és annál inkább érezheti úgy, hogy máris eljött az ellentámadás ideje (de azért éjszakánként méltányos kritikáról álmodik).
Görcsös félelmeiből végül módszeres ellenségkeresés lesz. Belül bomlasztókat lát, kívül árokásókat. Odasúghatnánk neki, hogy az igazán jó politikus egyenesen örül a – belső és külső – nyilvánosság kontrolljának, mindhiába. Inkább gondosan kerüli azokat a médiumokat, amelyekben nem rutinszerű kérdéseket tennének fel. Az ő szemüvegén keresztül megjelenő világban a véleménypluralizmus az egységes érdekérvényesítéssel szembeni offenzíva, a rendszeresen művelt kritika az egységesen érdekérvényesítő valóságtól elrugaszkodott fantáziavilág. Akkor van egység vagy nincs? Másként, mondja, nem lehetne cselekedni a vajdasági magyarságért. Vajon nem jár jobban, ha nyitottabban politizál?
A függetlennek mondott értelmiségi az érdekérvényesítő politikus kiegészítője, mit több, a tükörképe. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy ő is a felhalmozott tőkéjének újratermelésén dolgozik, csak az nem feltétlenül politikai, hanem szimbolikus természetű. Ezt olykor úgy hangsúlyozza ki, hogy „szakpolitikusnak” mondja magát, azaz hatalmat akar hatalom nélkül (coffee without caffeine, chocolate without sugar), s bízik benne, hogy lesz, aki ezt elhiszi neki. Ő a G17+ kései örököse. A fellépésével azt sugallja, hogy erkölcsi és politikai preferenciák, megvitatható dilemmák nincsenek, csak jogtechnikai kihívások és gazdasági mutatók. Ha nincs politikai legitimitása, akkor a szakértelmére hivatkozhat – ha szakmai hibát vét, a mögötte álló hatalomra támaszkodhat. Így mindig talál kibúvót. Néha azonban más fényben tűnik fel, a mindenkori bíráló képében. Kritikai attitűdje visszhangtalan kinyilatkoztató pózzá merevedik, lázadásából pedig kényelmesen túlméretezett frázisok lesznek. Ez a szerepminta is privilegizált, a kiváltságos beszédhelyzetre épít. Hogy mi érdekli a legjobban, nem a „rossz gazdasági helyzet” miatt való lamentálásából derül ki, hanem abból, hogy milyen ügyekben tiltakozott a leghevesebben az elmúlt években: egy főszerkesztő leváltásakor és két színházigazgatói poszt ügyében. Legkedvesebb terepe tehát az elitista, értelmiségi rétegharc- és szolidaritás, a kulturális „intézményi hierarchiák csúcsával kapcsolatos személypolitika”[15], de természetesen biztonságos távolságból. Felmerül a kérdés: vajon nem azért tűnik tisztának a keze, mert – közösségi szempontból – már régóta nem tett semmit?
Amikor bírál, a függetlennek mondott értelmiségi semmit nem kockáztat, hiszen közösségi szerepvállalása nincs. A részvétele hiányából igyekszik erényt kovácsolni.
Olykor moralizálóan megrója a fiatal nemzedékeket, amiért nem tüntetnek eléggé hangosan – tettek volna szert ők is olyan kedvező pozícióra, kényelmes karosszékre, amelyből ezt megtehetik. Miközben a lelkiismeret etikájához ragaszkodik, a felelősség etikájáról megfeledkezik, s így elmulaszt konkrét ellenjavaslatokat tenni. „Mást, jobbat azonban nem nyújt. Akciókat nem kezdeményez, s a fáradság, nemtörődömség zsibbasztó jelei mutatkoznak rajta”[16] – írta a vajdasági magyarság első igazi szociológusa, Csuka János 1940-ben erről a típusról.
Első benyomásra azt hinnénk, hogy ezek egymással szemben álló típusok: az érdekérvényesítő politikus bosszankodik a hibákat folyton felrovó értelmiségin, a „szakpolitikus” lenézi a kritikai értelmiségi elnagyolt, hatástalan beszédmódját és így tovább. Azonban – funkcionálisan – ugyanahhoz járulnak hozzá: a tartalmas, valódi alternatívákat felkínáló közbeszéd ellehetetlenítéséhez.
Van, akinek az felel meg, hogy soha nem kell szembenéznie konkrét ellenjavaslatokkal – van, akinek az felel meg, hogy soha nem kell konkrét ellenjavaslatokat tennie. Van, akinek az felel meg, ha „szakpolitikusként” vagy kritikai értelmiségiként kiváltság és felhalmozott tőke nélkülinek tűnik – van, akinek az felel meg, ha mindenki az érdekérvényesítő hatalmához igazodik. Van, akinek az felel meg, ha biztos, fényévnyi távolságból bírál – van, akinek az felel meg, ha soha nem kerül ki a legbelsőbb politikai gépezetből. Ezek a magatartási modellek, a hatalmon levőké, a hatalomért küzdőké és a bírálóké… egy és ugyanazon probléma különböző vetületei. Az előttünk álló évek feladata, hogy más, demokratikusabb szerepminták érvényesüljenek.
3. A CÉLOK VÁLSÁGA VAGY AZ ILLÚZIÓK ZSÁKUTCÁJA?
A vajdasági magyarság ugyanazon nehézségekkel került szembe a sorsfordító pillanataiban: háborús impériumváltozás & a teljes vagy részleges kitelepítés veszélye & az etnikai arányok erőszakos megbontása betelepítésekkel & (para)állami veszélyeztetettség & az értelmiség és a szakmunkásság tömeges elvándorlása & gazdasági leépülés & az alapvető jogok megcsorbítása. Nem véletlenül érezhették úgy az újabb nemzedékek, hogy szinte a semmiből, rendkívüli erőfeszítéseket téve kell építkezniük, önszerveződéssel alulról vagy a hivatalos lehetőségekhez alkalmazkodva. Mégis, mindegyik nemzedék megadta eredeti vagy kevésbé eredeti válaszát a korának kihívásaira. A vajdasági magyarok, akiknek elődei a 18-19. századi idekerülésükkor nem nélkülözték az újrakezdés szenvedélyét, az új vidék iránt táplált messianisztikus reményeket, nem is tehettek másként. Trianoni tragédiájukból is lehetőséget formáltak, s éppen a váratlan körülmények között teremtették meg önálló rendszeres és magas kultúrájukat. És, mint a kelet-európai kisebbségek általában, a vajdasági magyarság is azon volt, hogy a beolvadás, a gettósodás, egy másik (már létező vagy létrehozandó) állam iránti vágy és a radikális forradalmiság alternatívája mellett megteremtse az integratív önkormányzatiság különböző formáit.
Vajon ma mi a helyzet? Milyen jövőképünk, milyen hosszútávú elbeszéléseink vannak? Egészen bizonyos, hogy nem a semmiből kell építkeznünk. Ugyanakkor
az elmúlt negyed évszázad alapvető célkitűzései nem kielégítően vagy torz formában valósultak meg, ha megvalósultak egyáltalán. Ezek: magyar autonómia, kettős állampolgárság, EU-integráció. Mi lett belőlük?
3.1. AUTONÓMIA HELYETT HETERONÓMIA?
A vajdasági magyarság autonómiakoncepciója mindenekelőtt két jelentős örökségre, két – koránt sem problémátlan, különböző módon – multikulturális-szövetségi államalakulat hagyományaira támaszkodhatott: az Osztrák-Magyar Monarchiáéra és Jugoszláviáéra.
Először, meríteni lehetett a monarchiabeli eszmékből, a gyakran magányos Mocsáry küzdelmeiből vagy a Monarchia nemzetiségi/ausztroszláv törekvéseiből. „Büszke vagyok rá, hogy már 1990 legelején – Mocsáry Lajos gondolatait is felhasználva – papírra került a személyi elvű kisebbségi önkormányzatra vonatkozó elgondolásom, amely később, 1992-ben, már egy kidolgozottabb formában, része lett a vajdasági magyarság első autonómiakoncepciójának”[17] – írta Ágoston András az aktív politizálástól való visszavonulásakor. Korábban például Dettre János számára hivatkozási alapként szolgálhattak a szerbek monarchiabeli követelései és kulturális jogai, a pravoszláv egyházi autonómiától az önálló oktatási rendszerig és a lokális szintű fenntartott képviselői helyekig. Nem kevésbé fontosak a posztmonarchikus minták, így az első magyar párt, az 1922-ben Zentán létrejött Országos Magyar Párt, amelyben meghatározó szerepet vállalt Jászi Oszkár (így részben Kossuth és az osztrák szociáldemokrácia[18]) föderalista és autonomista gondolatait – óvatosan – folytató polgári radikális, októbrista emigráció (és jelentős részben a Pécs-Baranyai Szerb-Magyar Köztársaság száműzöttjei). Várady Tibor szerint „a nemzeti tanácsok megalakításának ötlete már 1919-ben felvetődött”[19]. Némi hezitálás után maga Jászi is a személyi elvű autonómia délvidéki megvalósulását ösztökélte. Nyilvánvaló az is, hogy amikor Gyöngyösi Dezső 1937-ben, a jugoszláv királyi diktatúra idején „magyar munkaközösségről”[20] beszélt, nem pusztán a Magyar Párt pótlékára gondolt.
Másodszor, noha kudarcot vallott a magyarság alkotmányjogi emancipációs kísérlete, hogy társnemzetté váljon, meghatározó a szocialista Jugoszlávia, hiszen megannyi módszerrel igyekezett megteremteni a nemzetek és nemzetiségek közti egyensúlyt.[21] A 80-as évek végének politikai fordulata új típusú tendenciózus egyoldalúságot eredményezett Jugoszlávia tekintetében: míg korábban a rendszer kritikátlan tömjénezése uralkodott, addig az újabb értelmezések kizárólag Jugoszláviának a magyarokra nézve negatív aspektusait hangsúlyozták (és a megváltozott körülmények közepette megvetően emlegették a „politikai jugoszlávizmust” vagy a „jugoszláv orientáltságot”). Vitathatatlan, hogy Jugoszlávia történetéből soha nem szabad kihagyni ’44/45 vérengzéseit, a beolvadást serkentő intézkedéseket és a magyar kulturális önszerveződés gyakori ellehetetlenítését. Ugyanakkor elsikkadt mindaz, ami miatt Jugoszlávia tapasztalata kétértelmű. Ez az államalakulat az etnikai kulcsrendszerével, közigazgatási kétnyelvűségével Vajdaságon belül, „kisebbségek” helyett a „nemzetiségek” jogi terminusával vagy a nemzetiségi szimbólumok használatával olyan környezetet jelentett, amely felszabadító volt az SZHSZ-királyság és a királyi Jugoszlávia represszív gyakorlatai ellenében, s az előnyei még inkább látszanak a miloševići rendszerrel összehasonlítva (amely az etnikai arányok megbontása érdekében alakította ki a nagykikindai körzet máig érvényes összetételét, megszüntette az etnikai kvótákat a részarányos foglakoztatást illetően, kiszorította a latin betűs írásmódot a hivatalos nyelvhasználatból stb.). Összegezve: noha a szocialista Jugoszláviában nem merülhetett fel a magyarság kulturális vagy politikai autonómiájának lehetősége, a jugoszláv tapasztalat a nemzetek és nemzetiségek közti egyensúly, a testvériség-egység ideológiájával és gyakorlatával sorsdöntő. Csupán ezek ismeretében magyarázhatjuk meg, hogy a legújabb kori történelemben miért a posztjugoszláv államokban jöhetett létre először a magyar kulturális autonómia intézménye: Szlovéniában, majd Szerbiában. Minél inkább lerázzuk előítéleteinket, annál nyilvánvalóbb lesz, hogy nem csupán a Monarchia, hanem Jugoszlávia tapasztalata is lényeges. Kulcsfontosságú, hogy
a jugoszláv rendszer kommunista ideológiája – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – nem volt „nemzetietlen” vagy „nemzetellenes”.
„Az a nemzet, amely elnyom egy másik nemzetet, megfeledkezik önnön láncairól” – írta Marx, s ez a belátás Kelet-Európa esetében is alkalmazható volt a bolsevikok számára. Hiszen egyfelől remélni lehetett, hogy a domináns nemzetek elitjei rohamosan gyengülni fognak az elnyomott nemzetek önállósodásával, másfelől pedig abban is lehetett bízni, hogy az egykoron elnyomott nemzetek néptömegei az elnyomó idegenek helyett immár más irányba fogják fordítani haragjukat. A nacionalizmusból így elfogadhatták azt, ami haladónak tetszett belőle. Koránt sem véletlen hát, hogy az antikapitalizmus oly gyakran a nemzeti-etnikai-őshonos önazonosságon keresztül fejtette ki hatását, és hogy a baloldal nem csupán legyintett e szökésvonalra, hanem igyekezett kihasználni a benne rejlő kohéziós erőt. A kulturális-korporatív-személyi autonómia renneri-baueri modelljétől, illetve Rosa Luxemburg és mások dogmatikus antinacionalizmusától eltérően Lenin a politikai harcok relatív önállóságát, a nemzeti mozgalmakkal való kritikai szövetséget, a népek önrendelkezési jogát, a nemzeti és nyelvi egyenjogúságot hangsúlyozta és ösztökélte. Mindez Rehák László vagy a jugoszláviai magyarságról nyilatkozó Illyés Gyula számára evidencia volt. A közvélekedéssel ellentétben a Szovjetunió a nacionalizmusok, az erőszakos nemzetteremtés, a nacionalnoje sztroityelsztvo lendületes térnyerését jelentette. Így az oroszul beszélő ukránokat vagy az ukránul beszélő moldávokat arra kényszerítették, hogy az etnikai hovatartozásuknak megfelelő nyelvet beszéljék, ahogyan az agresszív „jiddisizációt” vagy a „belorusszifikációt” is minden áron erőltették (Jugoszláviában ugyanez történt, nem véletlen hát, hogy a szerb etnonacionalizmus azt rója fel Jugoszláviának, hogy nemzetet teremtett a macedónokból, a bosnyákokból és a montenegróiakból). Az inter-nacionalizmus csakugyan nemzet-köziséget jelentett.[22] Csakis ezek fényében érthető meg, hogy a kárpát-medencei magyar közösségek közül miért a kárpátaljai követelte először az autonómiát, amikor 1988 nyarán a Szovjetunió Kommunista Pártja moszkvai irodájának küldött memorandumában a Magyar Autonóm Körzet megalakítását kérte, Beregszász központtal[23] – mindössze egy elterjedt, évtizedes gyakorlathoz igazodott. A kommunizmus és a magyar küzdelmek összefonódását illetően az erdélyi MADOSZ illetve a Magyar Népi Szövetség is fontos példa („egy ideig Erdélyben a »baloldali« magyart, »jobboldali« románt jelentett”[24]), ahogyan a vajdasági Híd folyóirat mozgalmi korszaka vagy a csehszlovákiai Sarló is. A romániai magyarok sem ok nélkül reménykedtek a Komintern beavatkozásában: a Magyar Autonóm Tartomány (átalakítása után: Maros-Magyar Autonóm Tartomány) szintén szovjet nyomásra jött létre. Summa summarum, a magyarok páriaszocializmusa kétfajta reményt táplált: hogy a feudálkapitalista világtól megszabadulva jobbra fordul a paraszti és munkástömegeinek sorsa és hogy a kommunista világrendben megszűnik a kelet-európai kisebbségek nyomorúsága.
Végül,
a vajdasági magyar önkormányzatiságnak liberális forrásai is lehettek:
„a nemzeti önkormányzat eme gondolata a legnagyobb magyarországi liberális ellenzéki párt, az SZDSZ kisebbségi szervezeti koncepcióján is nyugszik”[25] – írta Csorba Béla az 1991-es VMDK-s Hírmondóban Bódis Gáborral, a Napló szerkesztőjével való vitája során. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy korábban az ún. demokratikus ellenzék szamizdatja, a Beszélő a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdések dolgában meghatározó szerepet játszott, s így a Kis–Kőszeg–Solt-féle Társadalmi szerződés leszögezte, hogy „kisebbségi sorban élő emberek nem lehetnek államuk egyenrangú polgárai, ha nem élveznek kollektív jogokat”[26]. Köztudomású továbbá, hogy a demokratikus ellenzék tagjai közül többen rendszeresen publikáltak az Új Symposionban és a Hídban (ahogyan Csorba is a Beszélőben).
Talán mondanunk sem kell:
önkormányzatiságunk polgári radikális, kommunista és liberális forrásait kollektív amnézia sújtja.[27]
És ahogyan megfeledkeztünk sokszínű politikai múltunkról, úgy tűntek el a nem pusztán etnikai jellegű követelések és elköteleződések.
De nem sokkal jobb a helyzet a 90-es évek autonómiaköveteléseivel kapcsolatban sem. Vajon hányan emlékeznek rá, hogy az önkormányzatiságunkat követelő gyűléseket rohamrendőrök és helikopterek kísérték, lincselésveszélynek („Adjátok ki Ágostont!”– üvöltötték a Harcosszervezetek Temerinben), hecckampányoknak, paramilitáris alakulatok fenyegetésének és titkosszolgálati provokatőröknek az árnyékában, miközben a skupštinában a magyarok kitelepítésére is javaslatot tettek, a békemozgalmárokat pedig őrizetbe vették?
Ami egykoron rendkívüli kockázattal járt, mára a feledés homályába száműzték. Hozzászoktunk a Magyar Nemzeti Tanács mindennapjainak prózájához.
Noha az elmúlt negyed évszázadban a vélt vagy valós centrifugális mozgalmak ellen – diplomáciai vagy erőszakos eszközökkel – harcoló szerb etnonacionalizmus újra és újra szeparatizmussal vádolta[28] (és elkerülhetetlenek voltak a koszovói képzettársítások),
a vajdasági magyarság Jugoszlávia szétesésének legválságosabb napjaiban sem az elszakadásért, hanem az ország területi integritását nem sértő önkormányzatiságért küzdött, mindig szelíd eszközökkel.
A történelmi VMDK ún. hárompilléres autonómiakoncepciója a területi, a személyi elvű és a helyi szintű önkormányzatiság követelését jelentette. A szubregionális-területi modell követelése fokozatosan elhalványult vagy elvetették. Lehetőségként még feltűnik 2008-ban a VMSZ-ből, a VMDP-ből és a VMDK-ból álló Magyar Koalíció koncepciójában, sajátos oximoron („magyar többségű multikulturális régió”) alakjában[29], ma azonban csak tényleges politikai befolyás nélküli pártok vagy szervezetek emlegetik.[30] A kulturális-perszonális önkormányzatiságot megtestesítő Magyar Nemzeti Tanács állami felhatalmazások nélkül már 1999-ben létezett Ideiglenes Magyar Nemzeti Tanács néven. A Magyar Nemzeti Tanács képviselőit elektori gyűlések révén választották meg 2002-ben, immár közjogilag beágyazottan, majd 2010-ben és 2014-ben immár közvetlen módon. Az MNT az állam által ráruházott közhatalmi feladatokat lát el (érdekképviseleti, döntéshozatali, javaslattevő és egyetértési hatáskörökkel), mindenekelőtt az oktatás, a nyelvhasználat, a tájékoztatás és a művelődés területén. Nem területi jellegű lévén, azaz mivel nem csupán az észak-bácskai tömbmagyarságot foglalja magába, ez az önkormányzati modell lehet az, amelyik a széttöredezettségünknek a leginkább megfelel.
„Az elszigetelés, a kisebbségi harcok «kommunitarizációja», mint a különbségeket figyelembe vevő integráció állami stratégiája […] lehetővé teszi, hogy az állam a követeléseket elkülöníthesse a magánszférába, mint olyan problémákat, amelyek egyéni jellegűek”[31] – írja Guillaume Sibertin-Blanc. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatják, hogy pontosan ez a veszély leselkedik az MNT-re is. A nemzeti tanácsokra vonatkozó jogi szabályozások körüli 2001/02-es illetve 2009-es viták is észrevétlenül teltek el, az átlagos szerb polgár pedig mit sem tud arról, hogy Szerbiában mintegy félmillió ember része a nemzeti tanácsi választási rendszernek. Mi több, „a nemzeti tanácsokat továbbra sem fogadja és ismeri el komoly partnerként minden szerbiai hatóság”[32], a szerbiai kormány és a minisztériumok gyakran figyelmen kívül hagyják, a Köztársasági Kisebbségügyi Tanács mintha csak mostanában kezdene el éledezni[33]. Sokat elmond az is, hogy az MNT költségvetésében kevés olyan elemet találunk, amely a magyar kultúra más nemzetiségűek számára való reprezentálását szolgálná.
Noha a kritikusok több ízben felrótták az MNT-nek, hogy minimális mennyiségű szöveg található meg a honlapján szerb vagy más nyelven[34], a mostani MNT egyenesen megszüntetette a szerb honlapváltozatot.
A nemzeti tanácsok megteremtése körüli viták, a hatáskörök bővítésével kapcsolatosak és a hatáskörök visszanyesésére vonatkozóak[35] is megmaradtak – bizonyos kivételektől eltekintve – a párhuzamos etnikai mikroverzumok és a szerbiai törvényhozás közti belterjes, a nyilvánosság számára kevéssé átlátható problémáknak. A nemzeti tanácsok körüli viták így nagy mértékben a magyar jogászok informális befolyásának eredményességén múltak.[36] A Magyar Nemzeti Tanács ennyiben megmaradt zárt, elszigetelt világnak, amelynek működése kevéssé átlátható például más nemzeti tanácsok tagjai számára is. Az ombudsmani jelentések[37] illetve a Centar za regionalizam ajánlásai is jelentős részben az öngettósítással kapcsolatosak.
Noha az MNT-nek újra és újra a túlpolitizáltságot róják fel, ennek inkább az ellenkezője igaz, amennyiben politikán a közügyek megtárgyalását (is) értjük. Ugyanis (a képviseleti rendszer globális válságával összhangban) a gyűlések a döntések bemutatására szolgálnak, a szavazásból pedig formaság lett. Ennyiben a hangsúly azon van, hogy az alapjában véve osztatlan hatalom procedurális szempontból zökkenőmentesen működjék, s a morzsányi ellenzék alapvető kifogásai is meglepő százalékban nem tartalmi, hanem eljárásjogi-jogtechnikai jellegűek. Rajtunk is kitört a választott szervek túlhatalmának és a voter fatigue-nek a kórsága.
Etnikai buborékvilágunkba zárva nem csupán a parlamenti választásokkal szemben lettünk közömbösebbek (ráadásul a részvételi arányunk kisebb, mint a többségi nemzeté), hanem önkormányzatiságunk szintjén is: a legutóbbi MNT-s választásokon a szavazók száma a kisvárosnyi 76.287-ről a nagyfalunyi 55.673-ra csökkent. Noha szerkezeti-globális tendenciákról van szó és az MNT szűkös hatáskörei is magyarázatként szolgálhatnak, az átláthatóság hiánya sem hagyható ki a felsorolásból. Így például a kritikusok szerint a pénzek odaítélése gyakran kritériumhiányos, illetve hiányzik a döntések indoklása, a dolgozók értékelése sokszor önkényes, és elmarad a polgárokkal való nyilvános kommunikáció. A nemzeti tanácsi választásokon szavazók jelentős része azzal sincs tisztában, hogy mire szavaz egyáltalán[38].
A számonkérhetőség hiánya különösen az MNT-stratégiák tekintetében szembetűnő: tünetértékű, hogy az MNT legradikálisabb bírálói sem vállalkoztak annak átgondolására, hogy mi valósult meg és mi nem.
Egyes stratégiák ráadásul ellentmondásosak. Így a Népesedési Akcióterv (amelyet a szabadkai színésztársulat és a Tanyaszínház is parodizált már), miután a bevezetőjében leszögezi, hogy a lélekszám-csökkenés oka nem a szegénység vagy a munkanélküliség, és a „hagyományos értékek” válságát jelöli meg döntő okként, a szöveg későbbi részében mégis arra jut, hogy a fiatalok gyermekvállalási kedve magas.
Végül különböző módon lehet megítélni a lokális intézmények ellenállását az MNT-vel szemben. Nem egyszer megesett, hogy az önkormányzatok, valamint az oktatási és művelődési intézmények úgy érezték, hogy az MNT rájuk kívánja erőszakolni az illetékességét.[39] Miközben leginkább a szűkös hatáskörökre panaszkodunk, megfeledkezünk a fékek és ellensúlyok kérdéséről, és arról, hogy miként kell megtartani a helyi szintű önvédelmi mechanizmusokat. Hiszen az autonomista és a demokratikus törekvések nem szükségszerűen járnak együtt.
Autonómia helyett heteronómia?
A Magyar Nemzeti Tanács két tűz között van: egyfelől Magyarországnak kiszolgáltatott pénzügyi szempontból, másfelől a szerbiai törvényhozás önkényének van kitéve.
A hatáskörök (alkotmányellenes) megkurtítása tanúbizonyság volt arra, hogy nem adottságokról van szó, hanem „szerzett jogokról”, olyan „kollektív különjogokról”, amelyeket el lehet veszíteni és amelyekért folyamatosan küzdeni kell. Ám a radikálisabb követelések nem csupán a visszametszett jogokkal kapcsolatosak: az állami szervekre nézve kényszerítő erővel bíró döntéshozatali jogra, a törvényhozói hatalomra vagy a megfelelő finanszírozásra vonatkoznak, illetve arra, hogy a nemzeti tanácsok a parlamenti, illetve a tartományi képviseleti rendszer szerves részei legyenek. Noha helyzetünket a horvátországi vagy a koszovói szerbek jogköveteléseivel összehasonlítva nem lehetünk elégedettek, egyértelmű, hogy
a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács a magyar autonómiatörekvések tekintetében előőrsnek bizonyult és rendkívül fontos eredményeket mutatott fel
(elsősorban az oktatás és a művelődés területén). A vajdasági magyar kritikai nyilvánosság feladata, hogy egyszerre legyen önkormányzati rendszerének fékje és ellensúlya, illetve a kreatív kiegészítője.
3.2. KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁG, NULLA HONPOLGÁRSÁG?
„Boldog vagyok, hogy végre Bolíviában lehetek!” – mondta Ronald Reagan a braziloknak Rio de Janeiróban. Ennek sanyarú Duna menti változata: „Kedves összegyűlt moravicaiak!” – üdvözölte a magyarországi nagykövet a székelykeveieket[40]. A magyarországi állami funkcionáriusok és a vajdasági magyarok közti viszony soha nem volt felhőtlen. Már az I. világháborút követően is kétértelmű volt a helyzet: egyfelől Magyarország-ellenes propagandával is vádolták a Szerbia részévé vált magyarokat, másfelől, ha lehetett, igyekeztek lélegeztetőgépen tartani őket. „A Délvidék visszatérését” az utóbbi időkben tisztán ünnepi eseménysorozat gyanánt szokás bemutatni, holott a magyar hatóságok (az „anyások”) nem egyszer gyarmatosító felsőbbrendűséggel viszonyultak az itteni magyarokhoz. Nem véletlenül írhatott Balogh Ányos 1943-ban arról, hogy az itteni magyarság „duzzadó erővel követeli … az anyaországi réteg térfoglalásának csökkentését, mintha a külön élő testrész életét akarná tovább élni.”[41] A délvidékiség akkoriban homlokegyenest mást is jelentett a magyarság számára, mint manapság: regionalizmust, a „központtól” való óvatos távolságtartást. Mint a Kalangyának a Délvidéki Szépmíves Céhről való tudósításában olvashatjuk: „decentralizációs törekvésekkel … meg akarja teremteni a táji irodalmat és a táji képzőművészetet”[42]. Csuka Zoltán 1944-ben így fogalmazott a Délvidéki Szemlében: „épp a nemzetek egyetemének érdekében ügyelniök kell arra, hogy sajátos értékeik is kibontakozhassanak, a délvidéki magyar szellem helyi gyökerei minél inkább a talajba mélyedjenek és megerősödjenek”[43]. Később, a 90-es évek elvándorlási hullámai idején a magyarországi „hatóságok nemcsak az ún. igazi külföldiekkel szemben voltak ellenségesek, hanem a határon túli magyarokkal is. … a határon túli magyar addig határon túli magyar, amíg ténylegesen túl van a határon” [44] – nyilatkozott Kőszeg Ferenc, a Magyar Helsinki Bizottság alapítója, majd elnöke.
Azt beszélik, állami berkekben a határon túli magyarokat ma is törzsiesen „hatumák”-nak becézik.
Az illetéktelen magyarországi állami beavatkozás sorsdöntőnek bizonyult a 90-es évek közepén a történelmi VMDK válságpillanataiban, s ez a gyakorlat máig sem szűnt meg. Sajátos, tervezett kakofónia szemtanúi lehetünk. Egykoron Erdélyben történt meg, hogy míg Németh Zsolt és Kövér László egyértelműen állást foglalt az egyik párt mellett (Orbán Viktor pedig egy másik mellett), addig Martonyi János úgy nyilatkozott, hogy Magyarország nem avatkozik be az erdélyi magyar pártok versengésébe. Hasonlóképpen esik meg ma is, hogy míg Potápi Árpád János a nemzetpolitikáért felelős államtitkárként a Vajdasági Magyar Szövetség mellett kardoskodik, Wetzel Tamás a nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárként elmondja, hogy „helytelen lenne, ha a magyar kormány próbálna igazságot tenni a külhoni magyar közösségek képviseletei között”.[45] Így mindig van, aki a turáni átok ellen való harc jegyében szólít fel az egységre, és olyan is, aki a semleges szerepét játssza el. Vajon az ilyen illetéktelen beavatkozások nem sértik az önkormányzatiságunkat? Vajon az autonómiánkért való küzdelemnek nem kellene kétirányúnak lennie? A szlovákiai és a romániai példa világosan mutatja, hogy a magyarországi állami szerepvállalás rosszul is elsülhet.
A vajdasági magyar politikai fősodort évekig a magyarországi pártokhoz való pragmatikus viszonyulás jellemezte, az elmúlt időszakban azonban sor került több szerencsétlen és fölösleges ideologéma (a közmunka-program, a – mellesleg morzsányi – „balliberálisok” elleni Kulturkampf, a szerb-magyar kerítés igenlése) importjára is.
Az elmúlt negyed évszázad magyar–magyar tárgyalásain meghatározó szerepet töltött be a 2010-ben megvalósult kettős állampolgárság. Az érte folytatott politikai küzdelmet legkorábban Ágoston András kezdte el (a történelmi VMDK, majd a VMDP elnökeként), igaz, megelőzte őt „Konrád György és Végel László újvidéki író közös javaslata 1993-ban, de akkor még egységesen lehurrogták ezt a liberálisnak mondott ötletet, amely úgymond csak elvándorlásra ösztönözné a határon túliakat. Aztán jóval később, a liberálisból kvázi-konzervatívvá vált, a jobboldalra átvándorló Fidesz magáévá tette az ötletet.”[46] Vajon az alanyi jogon járó kettős állampolgárság csakugyan „a határokon átívelő nemzetegyesítést” eredményezte volna? Valójában nem, sem politikai, sem kulturális tekintetben.
A 2014-es magyarországi választások idején leadott 17 521 érvényes vajdasági szavazat mindenről árulkodik, csak arról nem, hogy az itteniek „az egységes politikai nemzet” szerves részének tartanák magukat.
Az általunk ismert utolsó adatok szerint a vajdasági magyarok fele egyáltalán nem tartja magát Magyarországhoz tartozónak, 17,9 % nemigen, 18,4 pedig közepesen.[47] A magyarországi közbeszéd „véleményformálóiként” minimálisan létezünk, s a kulturális jelenlétünket ellehetetlenítő bürokratikus akadályok (így a könyvterjesztéssel kapcsolatos nehézségek) ellen Magyarország hosszú évek óta semmit nem tesz[48]. Politikailag egyenlőtlenek, kulturálisan inferiorikusak maradtunk. És miközben az „egyesítés” a mindennapi-szimbolikus síkon üres maradt, a kettős állampolgárság vajdasági magyarok ezreinek a kivándorlását könnyíti meg. Egykoron abban lehetett reménykedni, hogy a kétlakiságot fogja ösztönözni, mára azonban Magyarország a legtöbbek számára csupán tranzitállomás. Amikor pedig a nemzetpolitikáért felelős államtitkár úgy nyilatkozik, hogy „a tömeges elvándorlás már a 90-es években, a háborúk időszakában megkezdődött a Vajdaságban, és az ottani mobilitásnak komoly hagyományai vannak, a jugoszláv időkben is sok magyar ment Nyugatra”[49], felvetődhet bennünk a kérdés: vajon nem mondtak-e le rólunk már réges-régen? Vagy alkalmasak leszünk a negatív nemzetszaporulat ellensúlyozására?
Igazságtalan lenne a vajdasági magyar–magyarországi kapcsolatok leírása, ha az együttműködés legfontosabb hozadékát, a pénzügyi támogatást kihagynánk. Kétségtelen, hogy a vajdasági magyar kultúra mintegy 70-80%-ban magyarországi lélegeztetőgépen él. Megannyi olyan kulturális intézmény, amely negyed évszázaddal ezelőtt kényelmesen megélt a szerbiai vagy tartományi költségvetési forrásokból, ma már a pályázatok & projektek – támogatáspolitikai önkénytől nem mentes – rendszerének a túsza. Tehát miközben a vajdasági magyar kultúra outputként minimálisan létezik magyarországi szempontból, a magyarországi juttatások nélkül pillanatok alatt összeomlana. Van, aki ezt egyenesen úgy fogalmazta meg, hogy „a segélyektől függés folytán kialakuló kolduslelkület nem egyszerűen szolgalelkűség, mert a koldus meg is gyűlöli azt, akinek könyöradományára szorul.”[50] Vajon csakugyan meggyűlöli, inkább közömbös marad iránta, hálás lesz neki vagy esetleg idomulni akar hozzá?
3.3. AZ EU KIHUNYT CSILLAGAI?
A csillagok kellő távolságból még akkor is fényleni látszanak, amikor maguk az égitestek már kihunytak – kellő gyanúval tekintsünk hát a jelenlegi EU csillagaira. Az Európai Unió régóta hangoztatott problémái mellett (a demokratikus deficittől és legitimációs válságtól a világgazdasági erőtlenségig) a számunkra legfontosabb szerepét sem töltötte be, jelesül, a peremvidéki országoknak a központiakhoz való „felzárkóztatását”. Ellenkezőleg: az egyenlőtlen csere, a termelési erők közti radikális különbségek, a munjakogok leépítése, a megszorító intézkedések, az olcsó (a centrumba távozó vagy a peremvidéken tengődő) munkaerő kizsákmányolása és a képzett munkaerő elszívása (a legtöbbször bizarr módon a Déllel és Kelettel szembeni intézményesített rasszizmussal karöltve), az adósrabszolgaság és társaik tovább súlyosbították a helyzetet.
Amint a Gerusija elméleti-politikai kollektíva tagjaiként fogalmaztunk az eurooptimizmussal kapcsolatban: „[az] uralkodó ideológia szerint a jobbulás Szerbiának az Európai Unióhoz való csatlakozásával jön el: a piac liberalizációjával, a versenyképesebb munkaerővel, az állami vállalatok privatizálásával és a külföldi befektetések idevonzásával, a »tőkevonzó képességre« való odafigyeléssel (mindez az ún. reformcsomag részét képezi). Azonban ha megvizsgáljuk, hogy ezek a pontok mit jelentenek, láthatjuk, hogy olyan gazdasági és politikai intézkedésekről van szó, amelyek valójában sokkal rosszabbul festenek, mint ahogyan általában bemutatják őket. A piaci liberalizáció a külföldi termékekre vonatkozó vámok csökkentését jelenti és megakadályozza a hazai termékek kibontakozását, amelyeket nem leszünk képesek olcsón kínálni. Annak kísérlete, hogy a hazai munkaerőt versenyképesebbé tegyék a munkaerő-világpiacon, azt is jelenti, hogy az olcsó árával tesszük vonzóvá a külföldi befektetők számára, s az éhbére miatt fog dolgozni elsősorban, nem a magas képzettségének előnyei okán. Végül, a privatizáció megszünteti a hazai (egykoron társadalmi tulajdonban levő) vállalatokat, amelyek az ország lakossága legszélesebb rétegeinek társadalmi szükségleteit elégítették ki – azaz külföldi, profitorientált befektetőkhöz juttatják őket. Ahelyett, hogy vég nélkül ismételgetnénk annak imperatívuszát, hogy Szerbia csatlakozzon az Európai Unióhoz, szembesülnünk kellene azzal, hogy az EU nem garanciája a gazdasági és társadalmi helyzet javulásának, hanem olyan útról van szó, amelyen Szerbia számára már előre leosztották a lapokat. Ugyanis Szerbia már most az EU periferiális országa! …. Egy ilyen peremvidéki országra, mint Szerbia, ugyanaz a sors vár, mint általában az ilyen országokra: alacsony bérek és magas munkanélküliség, féltermékek és mezőgazdasági termékek kivitele, és annak kényszere, hogy drága árukat vásároljon a centrum országaitól. Ez eredendően asszimetrikus viszony, függőség.”[51] És bizonyos bajokat még ki is hagytunk. Például amiről Branko Milanović beszélt legutóbb: hogy Szerbia EU-csatlakozásával az ország úgy fog kiürülni, mint Detroit.[52]
Csakugyan: nincsen átmenet („tranzíció”[53]), mert már régen megérkeztünk, mert egy helyben toporgunk, a kései eurokapitalizmus perifériájaként, teljes nyomorúságunkkal. Van Európai Unió, csak nem a számunkra, mondogatjuk kafkai melankóliával, holott olyanok vagyunk külső partnerekként, amilyenek belül is leszünk: kiszolgáltatott, megzsarolt peremvidék. Azt hittük, hogy az EU felé tartunk, holott ő maga jött el hozzánk. Az adórendszert a befektetők kényéhez-kedvéhez igazítottuk, lehetővé tettük a földharácsolást, a munkajogok jelentős részét megszüntettük… A „versenyképes előnyök” bevezetése így az önfeladást jelenti, és mivel a szomszédos országok is hasonlóképpen tesznek: versenyezünk, hogy ki rohan gyorsabban a szakadék felé. A sebtében végrehajtott, a társadalomra nézve destruktív gazdasági „reformok” közepette arról is megfeledkeztünk, hogy a lassabb, óvatosabb igazodás az elvárásokhoz védettebbé tehetne bennünket a piaci fluktuációk viharaival szemben. Szlovénia legalább a gazdasági válságig tartotta magát, Horvátországnak viszont egy rövidke reményteljes időszak sem adatott meg. Azt is elhallgatják előlünk, hogy egyetlen felemásan reménykeltő kapaszkodónkat, az „egyenlőtlen fejlődés” kiküszöbölésére szolgáló mégoly parányi kölcsönöket az EU 2020-ra jelentősen csökkenteni fogja (és vajon az előcsatlakozási pénzadományokból mennyi segíti a termelés fellendítését?). A „felzárkóztatás” nem egyszerűen sikertelen: az EU a központ és a peremvidék közti különbség fenntartásából, a módszeres polarizálásból él, a helyi lumpenburzsoáziák, a politikai elitek és a felső középosztálybeliek hathatós támogatásával. Mondjuk ki: ezen kereteken belül nem vár ránk túl fényes jövő.
A kisebbségek szempontjából sem derűs távlatok ezek. Noha az „európai családot” többség nélküli, kizárólag kisebbségek által belakott édennek tekintették egykoron,
a keserű tapasztalat azt mutatja, hogy a csatlakozás folyamatában levő országokban a kisebbségi jogokat kirakatszerűen bővítik, ám amint egy állam csatlakozik az unióhoz, a kisebbségek helyzete nem javul többé
(az elért jogok pedig kevéssé valósulnak meg), vagy egyenesen rosszabbra fordul (mint a horvátországi szerbek példája mutatja). A – nevezzük így: – tranzitív anacionalizmus tehát a csatlakozási tárgyalások során a kisebbségi sorsok jóra fordulásának tettetésére (is) szolgál és később könnyen a semmibe vész. Az Európai Unió ebben a tekintetben sem jelent biztosítékot, mentőövet. Mondhatni, paradox módon addig jó, míg a csatlakozás kapujában időzünk. Ám nem lenne nehéz hosszú távon még vészjóslóbban fogalmazni. Amikor nyilvánvaló lesz, hogy az elmúlt másfél évtized EU-mantrája üres volt, az össznépi illúzióvesztést, az eurózisból való kigyógyulást a most is egyre népszerűbbé váló russzofil-patrióta-etnomerkantilista erők lovagolhatják meg, társadalmi földrengések közepette, beláthatatlan következményekkel. Speak of the devil and he shall appear? Végül is, ezzel is csak megismételnék a centrum, a Front National & Co. eszményeit. Semmi különös. Pedig ha a szimulált összefogások helyett a peremvidékek szövetségére kerülne sor, abban nekünk is közvetítő szerepünk lehetne. Hiszen különböző világok között vagyunk és van progresszív örökségünk, amely a kelet-európai, dunai vagy más összefogásokat tűzte ki célul. Van-e erre bármilyen esély?
EPILÓGUS – TÖPRENGÉS A MÁRÓL
Perspektivikus tévedéseink, honpolgári-integrációs zavaraink, terméketlen típusaink, elhibázott múltértelmezésünk, alapvető céljaink (magyar autonómia, kettős állampolgárság, EU-csatlakozás) válsága… Vajon csak sötét színekkel tudunk játszani??!
Noha alapvető gondjaink nem a sajátjaink, hanem a peremvidéki össznyomorúság részét képezik, vannak talán saját eszközeink is a már említetteken túl, amelyek révén javíthatunk a helyzetünkön.
Néhány a sürgető kérdések közül:
- Hogy az elvándorlás léptéke rohamosan nő, immár nem halovány sejtés, hanem mindenki számára evidens tény, amely már régóta kezelhetetlen az „itt élned, halnod kell” jelszavával. Az erkölcsi neheztelés, az embereknek a magyarométer szerint való mérése helyett meg kellene kísérelni azokra is vajdasági magyarokként tekinteni, akik ideiglenesen vagy hosszabb időre elhagyták a szülőföldjüket. A mai kor csak felemásan hasonlít az időről időre hazatérő vendégmunkások (és vagyonuk) korára.
Szükség van az elvándorlók és az itthonmaradók közti kapcsolatok intézményesítésére,
a kapcsolattartással foglalkozó civil szervezetek (mint a Vajdasági Baráti Egyesület) serkentésére, illetve lehetőség szerint a külföldön tanulókkal és munkavállalókkal való szakmai kapcsolattartásra. A Laskovity J. Ervin, Csillik Blanka és mások által szerkesztett press-szo.com, amely rövid idő alatt az egyik legjelentősebb vajdasági magyar honlappá nőtte ki magát, kiváló bizonyíték arra, hogy a huzamosabb ideig Vajdaságon kívül élők milyen közösségépítő szereppel bírhatnak (lásd különösen a „Zentaiak a világban, ha ezt olvassátok, várunk haza!” projektet[54]). Fontos helyi (pl. temerini) példák is vannak arra, hogy az elvándoroltakkal való rendszeresített kapcsolattartás gyümölcsöző lehet. Ilyen atmoszférában nagyobb esélye lesz annak, hogy a máshol élők visszanéznek, az itteniek segítésével vagy másként.
- A vajdasági magyarságra leselkedő mindenkori politikai veszélyek egyike, hogy az etnikai-sérelmi szempontok mellett elhomályosulnak a gazdasági természetűek. Így noha a két világháború között (például a polgári radikálisok jelenlétének köszönhetően) a politikai elit tagjai tudatában voltak az össztársadalmi nyomorúságnak, csupán a világgazdasági válság idáig elérő hullámai láttán, azaz 1931 után kezdődött meg igazán a gazdasági-szociális önszerveződés, többek között a gazdakörök alapításával. Ám Muhi János még 1938-ban is így fogalmazhatott: „[v]ezetőink elmulasztották a legfontosabbakat: a nép gazdasági élete alapjainak lefektetését.”[55] Ugyanezen meglátást ismétli meg fél évszázaddal később a Magyar Nemzetnek 1993-ban a történelmi VMDK-ról is nyilatkozó Mészáros Sándor: „sokkal nagyobb súlyt kellene helyeznie napjaink polgárháborús időszakában is a magyarság gazdasági megszervezésére.”[56] Nem véletlen az sem, hogy a VMSZ fennállásának 10 éves évfordulóján a Magyar Szó újságírója azt róhatta fel a pártnak, hogy elmaradtak a magyarországiak befektetései[57], „piros-fehér-zöld tőkeinjekciói”, és egyáltalán: a gazdasági szerepvállalás. Jellegzetes módon a gazdasági kérdésre való hatványozott odafigyelés a mi esetünkben is jókora fáziskéséssel, a világválság után kezdődött el, mint fél évszázaddal ezelőtt – ám az előzőek ismeretében ez rendkívül fontos fejlemény. Ugyanakkor
megnyugtatóan garantálni kellett volna, különösen a támogatáspolitikát ért erőteljesen bírálatokat követően, hogy a magyarországi pénzek átlátható, méltányos és elszámoltatható körülmények között, a kis- és középvállalkozások lehetőségeit minél inkább figyelembe véve kerüljenek elosztásra.
E tartalmi kérdéseket illetően pedig kellő számú nyilvános vitára kellett volna sort keríteni már a gazdaság- és területfejlesztési dokumentum kidolgozását megelőzően, illetve a szélesebb nyilvánosság számára hozzáférhetőbbé kellett volna tenni a már elkészült dokumentumot. Koránt sem szabad eközben megfeledkezni a szerbiai forrásokkal kapcsolatos problémákról, így például arról, hogy a Vajdasági Nagyberuházási Alap pénzeiből az arányokat tekintve ma is kevesebbet kapnak a többségükben magyarlakta községek. A jövőre nézve ugyancsak meghatározó, hogy a pénzek elosztására vonatkozó belvitáinkon túl azon nemzetközi pénzforrásokra is figyelni tudjunk, amelyekről Belgrádban fognak dönteni. Az elkövetkező évek egyik legnagyobb kihívása a mezőgazdaságban dolgozók (akik a magyarság mintegy 20 százalékát teszik ki) tovább súlyosbodó tragédiájának[58] megakadályozása, különösen azokon a településeken (Magyarcsernye, Debelyacsa stb.), amelyeken a lakosság 80-90 százaléka földművelésből, állattenyésztésből él.
- Az előttünk álló évek meghatározó feladata egy olyan társadalomtudományi intézet megteremtése (főállású kutatókkal), amely részben vagy egészében a vajdasági magyarsággal foglalkozna. Összefoghatná, áttekinthetőbbé tehetné és serkenthetné a pillanatnyilag szétszórtan zajló kutatásokat, és a kritikai nyilvánosság részeként működhetne. Ez is régóta húzódó probléma: „elődjét”, a Tartományi Közigazgatási Intézetet (Pokrajinski zavod za javnu upravu) megszüntették, az 1976-ig önállóan létező Hungarológiai Intézetben elmaradtak a társadalomtudományi kutatások, a későbbi kísérletek pedig nem jártak sikerrel. Az elmúlt negyed évszázadban több magyarságkutató műhely létezett, ám egy részük felfüggesztette tevékenységét, mások képtelenek voltak a nyilvánosságban való folyamatos jelenlétre vagy felmorzsolta őket a pályázati rendszerek esetlegességeitől való függés.
Az intézményi alapú kisebbségkutatás számára feltétlenül biztosítani kellene a biztonságos és a vajdasági politikai viszonyoktól független pénzelést.
Ebben a tekintetben is példaként szolgálhat a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet.
- A vajdasági magyar nyilvánosság kódolt problémája a demokratikus deficit a médiák tekintetében, különösen mert egyetlen napilapra, a Magyar Szóra vagyunk kénytelenek hagyatkozni.
A Magyar Szóhoz való pártpolitikai viszony ingamozgást végez: olykor azért nagy az elégedetlenség, mert a lap nem eléggé szolgálja a vajdasági magyar pártpolitikai érdekeket, olykor pedig azért, mert túlságosan szolgálja őket, hátat fordítva a tárgyilagos tájékoztatásnak, a közszolgálati szerepnek.
Ennek megfelelően szinte minden média besorolható az „első” vagy a „második” nyilvánosságba, s csak kevesen képesek a két beállítódás közti lavírozásra. Régóta cipelt teherről van szó: így például a történelmi VMDK és a Magyar Szó viszonya sem volt felhőtlen (mi több, a lap szerkesztősége az ellehetetlenült önfenntartás ellenére is elutasította, hogy a VMDK Tanácsa vegye át az alapító feladatait), 2001. januárjában vajdasági magyar értelmiségiek írtak alá petíciót a pártoktól független tájékoztatásért síkra szállva, később a Magyar Szót a Demokrata Párt és mások iránti szimpátiával vádolták, majd tiltakozásokra került sor 2011-ben, amikor a Magyar Nemzeti Tanács Korhecz Tamás elnökletével leváltotta Pressburger Csabát, a lap főszerkesztőjét. Kulcsfontosságú tehát a mostani adottságokon való felülemelkedés, azaz, hogy az MNT-társalapítású médiumok függetlenségére intézményi biztosítékok legyenek. Ez a jelenlegi helyzetben a civil szervezetek általi nagyobb ellenőrzést jelentené. A mostani körülmények között kiemelkedő szerep jut azoknak, akik a pártpolitikai alakulásoktól függetlennek tudtak maradni (ilyennek mondható például a Vajdasági Rádió és Televízió). Mivel a médiaprivatizáció számos helyi médiát fenyeget, nagyon fontos az új alternatív médiaműhelyek megalakítása illetve a régiek átalakítása. Olyan médiaműhelyekre lenne szükség, amelyek helyet adnának a közösséget érintő szerkesztéspolitikai kérdéseknek, a posztjugoszláv médiatér számára is releváns két- vagy többnyelvű tartalmakat közölnének, többirányú (regionális, szerbiai, kultúraközi…) orientációjuk révén pedig fel tudnák venni a versenyt a magyarországi elektronikus sajtótermékekkel is.
- Láthattuk, hogy a vajdasági magyarság kevéssé azonosul Szerbiával és Magyarországgal. Azonban kifelejtettük azt, amivel igen:
a szociológiai felmérések szerint a vajdasági magyarok 67 százaléka elsősorban Vajdaságot tartja a szülőföldjének,
másrészt 54,9 százalék Vajdaságot tartja elsősorban a hazájának (a többiek pedig legalább másodsorban Vajdaságot említették).[59] Történelmi érvekkel könnyen bizonyítható, hogy a közhatalmi Vajdaság számos esetben meghatározó közege volt a kisebbségi jogok bővítésének. Ugyanakkor a mai Vajdaság eszméjét kétszeresen is tartalommal kellene megtölteni. Hiszen egyfelől a harmonikus együttélésre, a multikulturális édenre való hivatkozás megannyi esetben nem több kirakatszerű, semmitmondó frázisnál, másfelől pedig Vajdaság önkormányzatiságát (amelyre egy későbbi írásban visszatérünk) jelentősen megnyirbálták. Vajon ha az itteni magyarság alapvető azonosulási tere Vajdaság, nem kellene a régió kulturális és politikai tartalommal való gazdagításának a prioritások között szerepelnie? Vajon az integrációs-honpolgári válság nem azon térben oldható fel a legkönnyebben, amelyhez a szülőföld és a haza képzete kötődik? Kulturális tekintetben ez a részünkről az etnikai mikroverzumból való kitekintést, az integratív harmadik identitásokon való munkát jelentené, politikai tekintetben pedig Vajdaság autonómiájának a (vissza)követelését. A Szerb Haladó Párt borítékolható győzelme feltehetően ambivalens eredményeket hoz majd: az önkormányzatiságért való küzdelem lekerül a napirendről, ám a tartománynak – kormánya hasonló összetételű lévén, mint a belgrádi kormányé – jelentősebb összegeket juttatnak majd. Ám lemondhatunk-e Vajdaság kulturális és politikai dimenzióiról?
***
Az elmúlt hetek, hónapok során felkavarodott a vajdasági magyar politikai állóvíz. A nyilvánosság tudomására jutó háttéralkuk, kiszivárogtatott dokumentumok, szervezett troll- és botseregek, nekibuzdult kommentariátusok, ad feminam támadások, névtelenül működtetett honlapok karaktergyilkossági kísérletei, helyi machinációk és a konjuktúralovagok nagyotmondásai, közlemények közleményekre való halmozása, aláírósdi versengések és suttogó propaganda-hadjáratok jelezték a közös dolgainkhoz való viszony (és talán az erőviszonyok) átalakulását.
Ám a fejlemények tekintetében sokan tanácstalanok maradtak.
- Vajon mindössze régóta tartó klikkharcok alakulnak át politikai pluralizmussá?
- Vajon a klikkes ellentétek során bizalomvesztettek hatalomátmentési reciklázs-kísérlete zajlik, vagy a közbizalom helyreállítása?
- Vajon felülről vagy alulról jövő megújulást látunk majd?
- Vajon a világhálós radikalizmus civil összefogássá szelídül, vagy megmarad minden politikai múlttal rendelkező szereplő bírálójának?
- Vajon autentikus újjáéledésnek vagyunk a szemtanúi, vagy az elitek politikai és gazdasági tőkéje újratermelési kísérletének?
- Vajon a megkésett lázadók banális sérelmi politizálása zajlik, vagy a közbeszéd megújulására számíthatunk?
- A személyes ellentéteken felülemelkedni nem képes, kisstílű neheztelés ügye mindez, vagy eltérő politikai eszmék, víziók különbsége is?
- A lövészárok-harc évekig való elhúzódására fog sor kerülni, vagy a kizárólagosságra való törekvés megszűnésére?
- Vajon a szakértői frakciók összetűzéséből nyer a közbeszéd, vagy újabb apátia és elfásultság következik az állandó politikai pontszerzés láttán?
- Vajon újra napirendre kerülhetnek a még beteljesületlen ígéretek, vagy egymás üres túllicitálása zajlik?
- Vajon üres őszinteségi rohamokat és szerecsenmosdatást látunk, vagy az egyszólamúság és a buborékokban való politizálás megszűnését üdvözölhetjük majd?
- Vajon az újabb szerveződések képesek felszámolni a fennálló lojalitásokat, vagy megmaradnak reménytelen szélmalomharcnak?
- Vajon nyilvános fékként és ellensúlyként működnek majd, vagy ellenhatalomként?
- Vajon a magyar érdekérvényesítés további felparcellázódását eredményezi mindez, vagy új, erősebb egységek létrejöttét?
- Vajon az újrakezdés szenvedélye érvényesül majd, vagy csupán elitcserére kerül sor?
Annyi bizonyos, hogy mi az újabb nemzedékekért szorítunk. Közülük is azokért, akik legszívesebben az alapoktól gondolnának újra mindent, elődjeiket méltányosan, de megalkuvásmentesen bírálva. Vannak néhányan. Pontosabban: vagyunk néhányan.
[1] Dévavári Zoltán: Eljött az idő http://www.vajma.info/cikk/tukor/6348/Eljott-az-ido.html Lásd még: Csillik Blanka – Laskovity J. Ervin: Mindenhol jó, de a legjobb külföldön? http://www.press-szo.com/mindenhol-jo-de-legjobb-kulfoldon/ Az újabb diaszpóralétnek immár szépirodalma is van: Kocsis Árpád: Dolgozz gyorsabban – az meleget ad http://www.press-szo.com/berlin/
[2] Idézi: Csorba Béla: Miért nem tettem eleget a behívóparancsnak? http://beszelo.c3.hu/cikkek/miert-nem-tettem-eleget-a-behivoparancsnak
[3] Hogy mi várható, abban a földharácsolás romániai példája is segíthet. Lásd: Sipos Zoltán: Földharácsolás Romániában: sokszor azt sem lehet tudni, ki a befektető http://erdely.atlatszo.hu/2015/08/10/foldharacsolas-romaniaban-sokszor-azt-sem-tudni-ki-a-befekteto/
[4] Erről magyarul is olvasható: Vladimir Simović: Számok és érzések: bajok az IMF-fel (Kocsis Árpád fordítása) http://dinamo.blog.hu/2015/06/08/szamok_es_erzesek_bajok_az_imf-fel
[5] Lásd: Gábrity Molnár Irén: A délvidéki identitástudat nyomában. In: Papp Richárd – Szarka László (szerk.): Bennünk élő magyarjaink. Történelmi tudat – kulturális emlékezet. VMMI, Zenta, 2008. p. 316.
[6] Tamás Gáspár Miklós: Nacionalizmus kontra etnicizmus http://magyarnarancs.hu/publicisztika/nacionalizmus-kontra-etnicizmus-87321
[7] Halápi Dóra: Ballag már a vén diák. Egy tanár gondolatai http://www.csaladikor.com/hu/201528/elkom/1319/halapi.htm
[8] Palusek Erik: Mi kellene ahhoz, hogy a fiatalok itthon maradjanak? http://www.magyarszo.com/hu/2623/hetvege/122592/Mi-kellene-ahhoz-hogy-a-fiatalok-itthon-maradjanak.htm
[9] Fekete Lehel: Feltárta választási programját a VMSZ; aki ennek láttán rászavaz, megérdemli a sorsát? http://www.delhir.info/delvidek/magyarsag-koezelet/20774-2014-02-12-03-51-53
[10] Erről még: „azt is megkockáztatta Setyerov, hogy éppen a Magyarországra áttelepültek vagy a Nyugatra kivándoroltak közt akad számos Jobbik-szimpatizáns, illetve akik az itteni nemzeti radilálisokra voksolnának.” Szerbhorváth György: Egy kicsit nagyon tönkreverve – magyar nemzeti radikálisok a Vajdaságban II. http://atlatszo.hu/2014/08/22/egy-kicsit-nagyon-tonkreverve-magyar-nemzeti-radikalisok-a-vajdasagban-ii/ Az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy a Magyar Remény Mozgalomhoz közel álló portál olykor intenzíven követte a szerbiai szintű történéseket (így pl. tiltakozott a munka törvénykönyvével szemben).
[11] Csorba Béla: Kortársunk: Mocsáry Lajos. In: Uő.: Ceruza vagy cenzúra. Publicisztikai írások. p. 48
[12] Annyiban kiigazításra szorul az idézet, hogy valójában 6-7 településen van több magyar, mint Újvidéken, ugyanakkor a népszámlálási adatok nem tartalmaznak arra vonatkozó informácókat, hogy hányan vannak életvitelszerűen Újvidéken. Bálint István: Van-e vajdasági-délvidéki identitás? http://www.mrtt.hu/vandorgyulesek/2011/2/balint.pdf
[13] Szerepeljen itt néhány alternatív írás, balról, liberálisoktól és jobbról. Vuk Vuković: Javni sektor u Srbiji: između mita i stvarnosti http://www.bilten.org/?p=1032 Továbbá: Goran Nikolić: Da li su visoka javna potrošnja i veliki javni sektor u Srbiji glavni uzročnici lošeg stanja javnih finansija? http://www.nspm.rs/ekonomska-politika/da-li-su-visoka-javna-potrosnja-i-veliki-javni-sektor-u-srbiji-uzrocnici-loseg-stanja-javnih-finansija.html?alphabet=l A felsőoktatásban illetve a kutatóintézetekben zajló leépítésekről sok írás szólt a Peščanikon, így például: http://pescanik.net/racionalizacija/
http://pescanik.net/sest-i-po-odsto/ , http://pescanik.net/dzeziranje-na-istu-temu/
[14] Bibó István: Az európai társadalomfejlődés értelme. In: Uő.: Válogatott tanulmányok III. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. p.42-43. Illetve: http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/698.html
[15] Erről részletesebben: Losoncz Márk: Ki beszél(het), ki beszéljen a nyilvánosságban? http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=5589
[16] Csuka János: Kisebbségi sorsban. A délvidéki magyarság húsz éve (1920-1940). Hatodik Síp Alapítvány, Budapest, 1996. p. 70.
[17] Ágoston András bejelentette visszavonulását az aktív politizálástól http://www.magyartudat.com/vajdasag-agoston-andras-szomoruan-de-nem-elcsuggedve-latom-hogy-a-karpat-medenceben-elo-magyarok-autonomiakovetelesei-maig-nem-jartak-eredmennyel/
[18] Lásd: Csorba Béla: Kossuth és a kisebbségi autonómia eszméje. In: Uő.: Puskalövés nélkül. p. 128-148.
[19] Várady Tibor akadémikus nyílt levele a nyilvánossághoz http://www.vmsz.org.rs/hirek/tortenesek/varady-tibor-akademikus-nyilt-levele-nyilvanossaghoz
[20] Gyöngyösi Dezső: Sorsproblémák. Kisebbségi Könyvtár, Sombor, 1937. p.48.
[21] Jugoszláviáról más szempontból: Losoncz Márk: Mi lesz veled, posztjugoszláv világ? http://dinamo.blog.hu/2015/01/23/mi_lesz_veled_posztjugoszlav_vilag
[22] Minderről részletesebben: Losoncz Márk: A kisebbségek forradalma. In: Uő.: Vakító gépezetek. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013. p. 162-175.
[23] Erről lásd: Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. Magyarok a délszláv háborúban (1991-1998). Keskenyúton Délvidéki Tragédiánk 1944-45 Alapítvány, Budapest, 2015. p. 7.
[24] Tamás Gáspár Miklós: Erdélyi múlt, román jelen, magyar jövő. In: Uő.: Másvilág. Új Mandátum, Budapest, 1994. p. 34.
[25] Csorba Béla: Álmodik a nyomor. In: Uő.: Ceruza vagy cenzúra. Publicisztikai írások. p.124. Érdekeségképpen lásd: Tamás Gáspár Miklós: Csorba Béla bátorsága http://beszelo.c3.hu/cikkek/csorba-bela-batorsaga Itt az első képen a történelmi VMDK elnöke, Ágoston András látható az SZDSZ küldöttgyűlésén: http://nol.hu/galeria/szdsz_v
[26] Kis János – Kőszeg Ferenc – Solt Ottilia: Társadalmi szerződés http://beszelo.c3.hu/cikkrovatok/836
[27] A fontos kivételek egyike Dévavári Zoltán könyve, amely a polgári radikálisok szerepére mutat rá: Dévavári Zoltán: Új partok felé. VMMI, Zenta, 2014.
[28] Ennen bizonyítékaként szerepeljen itt néhány felvétel, amelyeken a magyarokat szeparatizmussal vádolják. Vuk Drašković 1990-ben: https://www.youtube.com/watch?v=sbumrH09M8I&t=47m Kosta Čavoški nemrégiben: https://www.youtube.com/watch?v=jYD4aZqrrNA&t=1h42m30s Slobodan Miloševič 2000 októberében: https://www.youtube.com/watch?v=9rc7yo7TrRo&t=4m35s Vojislav Šešelj 2000-ben Milan Panić kapcsán: https://www.youtube.com/watch?v=_3q9Cf9e4QM&t=13m30s Mihalj Kertes így reagált 1990-ben, amikor a történelmi VMDK levelet intézett a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémiához az 1944-es vérengzésekkel kapcsolatban: „mindez Szerbia egysége ellen irányul“. Lásd: Domonkos László: Magyarok a Délvidéken. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1992. p. 189. Az amerikai viszonyulással kapcsolatban: „Another strategy under consideration by U.S. leaders, heard recently in Yugoslavia, is to turn over the northern Serbian province of Vojvodina to Hungary. Vojvodina has some twenty-six nationalities including several hundred thousand persons of Hungarian descent who, on the whole show no signs of wanting to secede, and who certainly are better treated than the larger Hungarian minorities in Rumania and Slovakia.” Michael Parenti: The Rational Destruction of Yugoslavia http://www.michaelparenti.org/yugoslavia.html A magyarországi képzelgésekkel kapcsolatban a MIÉP követelésein kívül lásd még Raffay Ernő visszaemlékezését: https://internetfigyelo.wordpress.com/2013/07/02/visszacsatolhattak-volna-delvideket-a-90-es-evekben-interju-raffay-erno-volt-honvedelmi-allamtitkarral/
[29] http://www.vajma.info/docs/MK_autonomiakoncepcio_2008_03_17.pdf
[30] Lásd például: http://www.peticiok.com/peticio_a_vajdasagi_magyar_kozosseg_azonossaganak_megrzeseert
[31] Saját fordítás, innen: Losoncz Márk: A kisebbségek forradalma. In: Uő.: Vakító gépezetek. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2013. p. 157.
[32] Tamás Korhecz: National Minority Councils in Serbia. In: Tove H. Malloy – Alexander Osipov – Balázs Vizi (ed.): Managing Diversity Through Non-Territorial Autonomy. Oxford University Press, 2015. p. 90.
[33] Bozóki Antal: A magyar közösség Szerbiában. VMMI, Zenta, 2013. p. 274-277. A legutóbbi ülésezésről lásd: http://www.savetceha.rs/page_id_11_08072015
[34] Lásd a Centar za regionalizam jelentéseit: http://www.centarzaregionalizam.org.rs/prilozi/monitoring/Monitoring_transparentnosti_u_radu_nacionalnih_saveta_nacionalnih_manjina.pdf Illetve: http://www.centarzaregionalizam.org.rs/prilozi/Evaluacija-rada-pet-nacionalnih-saveta-u-Srbiji.pdf
[35] Ezekkel kapcsolatban lásd: Korhecz Tamás: Szerbiában a kisebbségvédelem területén is az „egy lépés előre – egy lépés hátra gyakorlat érvényesül http://www.vajma.info/cikk/vajdasag/16598/Korhecz-Szerbiaban-a-kisebbsegvedelem-teruleten-is-az-8222egy-lepes-elore-8211-egy-lepes-hatra8221-gyakorlat-ervenyesul.html Várady Tibor: Hol tartunk? http://www.magyarszo.com/hu/2237/hetvege/107110/Hol-tartunk.htm Tibor Varady: Mišljenje o ustavnopravnim pitanjima koja se postavljaju povodom osporenih odredaba zakona o nacionalnim savetima http://pravnifakultet.rs/images/2014/zapisi-2-2013/Pravni_zapisi_2013-02_07_Varady.pdf Bozóki Antal: Gondolatok Várady Tibor írása kapcsán http://www.delhir.info/cimlap/friss-hireink/20345-2014-02-03-11-09-17#_ftn1
[36] Erről: Ifj. Korhecz Tamás: Magyar autonómiaépítés a Vajdaságban. In: Uő.: Otthonteremtőben a szülőföldön. p. 54.
[37] http://www.ombudsmanapv.org/riv/attachments/article/1436/4%20god_nac_saveta_final_site.pdf
[38] Lásd a CDCS dokumentumát: Iza ogledala – o nacionalnim savetima nacionalnih manjina, izborima 2014. i još ponečemu: http://cdcs.org.rs/index.php?option=com_docman&task=cat_view&gid=13&Itemid=60
[39] Korhecz Tamás Újvidéket, Adát és Szabadkát említi meg példaként. Tamás Korhecz: National Minority Councils in Serbia. p.84. Az erőszakos viszonyulással, a hatáskör túllépésével és a perekkel kapcsolatban: Bozóki Antal: Perben az MNT-vel http://bozokiantal.blogspot.com/2011/12/perben-az-mnt-vel.html
[40] Csubela Ferenc: Naplóm. Logos, Tóthfalu, 1997. p.26.
[41] Balogh Ányos: A délvidéki szellem kialakulásának tényezői. Délvidéki Szemle, 1943/8. p.358.
[42] B. Szabó György: Jegyzetek a Délvidéki Szépmíves Céh első budapesti tárlatáról. In: Uő.: Élmény, szerep, hivatás. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1988. p.93.
[43] Csuka Zoltán: A délvidéki magyar irodalom és közművelődés. Délvidéki Szemle, 1944/8. p.357.
[44] Mink András – Neményi László: „Ez mind régmúlt, abszolút passzé dolgok” http://beszelo.c3.hu/cikkek/%E2%80%9Eez-mind-regmult-abszolut-passze-dolgok%E2%80%9D
[45] http://mno.hu/hatarontul/egyutt-ero-vagyunk-szerteszet-gyongeseg-1294860
[46] Szerbhorváth György: Megosztanak, uralnák – a magyar politikum és a határon túli lelkek http://egyenlito.eu/szerbhorvath-gyorgy-megosztanak-uralnak-a-magyar-politikum-es-a-hataron-tuli-lelkek/
[47] Kérdés, hogy ezeken az arányokon a kettős állampolgárság intézménye milyen mértékben változtatott. A választási adatok szerint nem túlzottan. Gábrity Molnár Irén: A délvidéki identitástudat nyomában. p. 316.
[48] A könyvterjesztés gondjaival kapcsolatban lásd Virág Gáborral, a Forum Könyvkiadó igazgatójával készült interjúkat: http://nol.hu/kultura/20140107-kulturharc_es_gettoveszely-1436277 Illetve: http://www.litera.hu/hirek/virag-gabor-jo-uton-haladunk Továbbá: http://www.litera.hu/hirek/virag-gabor-kettos-strategiat-kell-kialakitanunk
[49] Vári György: A kettős állampolgárság veszélyezteti a fennmaradást http://nol.hu/belfold/tul-a-hataron-1523117
[50] Bálint István: Van-e vajdasági-délvidéki identitás? http://www.mrtt.hu/vandorgyulesek/2011/2/balint.pdf
[51] Gerusija: Uvodna reč za Stvar br. 6. http://gerusija.com/uvodna-rec-za-stvar-br-6/ Az EU-ról részletesebben: Čija je Evropska unija? http://gerusija.com/cija-je-evropska-unija-2/
[52] Kaznena ekspedicija Evropske unije http://www.vreme.com/cms/view.php?id=1317973
[53] Erről részletesebben: Tranzicioni procesi u zemljama bivše Jugoslavije http://gerusija.com/tranzicioni-procesi-u-zemljama-bivse-jugoslavije/
[54] http://www.press-szo.com/zentaiak-vilagban/
[55] Idézik: Botlik József – Csorba Béla – Dudás Károly: Eltévedt mezsgyekövek. Adalékok a délvidéki magyarság történhetéhez 1918-1993. p. 122.
[56] Lásd: Botlik József: A reménnyel győzködjük magunkat. Magyarok a délszláv háborúban (1991-1998). p.16.
[57] http://archiv.magyarszo.com/arhiva/2004/jun/19/main.php?l=kozelkep.htm
[58] Lásd ehhez Takács Rajmund rendkívül fontos írásait: http://www.press-szo.com/tej-tehen/ Illetve: http://www.press-szo.com/nemkollenekanoknek/
[59] Gábrity Molnár Irén: A délvidéki identitástudat nyomában. p. 313-4.
