LOSONCZ MÁRK: Közülünk és mellőlünk – a holokauszt nemzetközi emléknapjára

2016 Jan 27

A magyarsághoz talán leginkább kötődő bácskai zsidók sorsának abszurditása, hogy a végzetes fordulatot éppen a magyar hatalomváltás jelentette számukra: Trianon-árvákból rövidesen a holokauszt áldozatai lettek.

Számtalanszor beszéltünk Vajdaság sokszínűségéről az elmúlt évek során, ám ritkaságszámba ment, hogy szóba hoztuk volna azokat, akiket szinte teljes mértékben eltüntettek ennek a területnek a színéről: a zsidókat és a németeket. Különbözőképpen övezte őket hallgatás, ám a hallgatás okai mégis hasonlóak. Egyrészt hírmondójuk is alig maradt, másrészt a velük történtek feldolgozása soha nem történt meg hitelt érdemlő módon.

Aligha túlzás azt állítani, hogy a vajdasági zsidók Európa egyik legkíméletlenebb vidékének áldozatai lettek. Számos statisztikából egyenesen az következtethető ki, hogy az arányokat tekintve ebben a régióban gyilkolták meg a legtöbb zsidót, mintegy 90 százalékukat.

A második világháború idején négy olyan bestiális entitás közé szorultak, amelyek bizonyos korszakaikban nem csupán ellenállás nélkül, sőt lelkesen asszisztáltak ahhoz, hogy minél több település judenfrei, judenrein legyen, hanem egyenesen kezdeményezőleg léptek fel a kegyetlenkedésben. A szerémségiek és a bánátiak eltüntetésében a német katonai igazgatás alatt levő Nyugat-Bánság, az usztasa Független Horvát Állam vagy a szerb állam apparátusa vett részt, míg a bácskaiakat a magyarországi vidéki zsidóság részeként gyilkolták meg. S amiként Magyarország az antiszemitizmus egyik fáklyavivőjeként lépett fel megannyi módon, a numerus clausus-tól és a zsidótörvényektől a kamenyec-podolszki deportálásig, úgy a Nedić-kormány is, amelynek vezetője az újonnan érkezett megszállóknak „a zsidókérdés mielőbbi megoldását” javasolta, élen járt a népirtáshoz való segédkezésben – Szerbia így a másodikként zsidómentesnek nyilvánított ország lett, a wannsee-i konferenciát is megelőzve (s a belgrádi Staro sajmištén már 1941 októberétől működött koncentrációs tábor).[1]

holokaust-jpg_660x330

Ugyanakkor az, hogy a vajdasági zsidóknak szinte írmagjuk sem maradt, még nem elégséges magyarázata annak, hogy a bűnökkel való méltó elszámolás, a kollektív (és a legtöbb esetben: a személyes) önvizsgálat, illetve a túlélőkkel való párbeszéd miért maradt el. Az okok a mi esetünkben is a második világháború után kialakult helyzet hamis, erkölcsileg és politikailag torz voltában keresendők.

A BŰNÖK FELETT VALÓ SZELEKTÍV SZEMET HUNYÁS

Mielőtt sor került volna a ’68-as „utónácitlanításra” és az emlékezetfordulatra, illetve azt megelőzően, hogy a „holokauszt” kifejezés elterjedt és mindinkább elkezdték hangsúlyozni a történtek judeocid vonatkozásait, a zsidók nem voltak az emlékezet számára kitüntetett áldozatok. Sem Kelet-Európában, sem nyugatabbra. Így például a ’67-es birkenaui emlékműn nem említették meg a zsidókat mint zsidókat. Módszeres elpusztításuk története beolvadt az egyetemes antifasizmus témájába.

Nem volt másképpen a szocialistának mondott Jugoszláviában sem. „Nem emlékeztek meg a [zsidó] holokauszt áldozatairól, az nem képezte külön a történelemtudomány, az iskolai oktatás vagy akár a sajátos, úgy ideologikus, mint populáris kultúra részét.”[2]

A meggyilkoltakat a fasizmus áldozataiként tartották számon, s ezen belül az emlékezetpolitika hangsúlya a kommunista mozgalom elhunyt tagjain volt.

Tehát a megszállók és a velük együttműködők, illetve a nekik ellenállók emlegetése mellett minimális hely jutott annak a ténynek, hogy a népirtásnak nem volt még egy olyan végzetes vetülete, mint az azokkal szemben elkövetett, akiket zsidóknak minősítettek.

Ám sokkal többről volt szó a politikai prioritások miatti puszta figyelmetlenségnél vagy érzéketlenségnél. Noha nem beszélhetünk tabusításról abban az értelemben, hogy a zsidó holokauszt áldozatait tilos vagy legalábbis kockázatos lett volna emlegetni, mégis egyfajta (el)hallgatás volt meghatározó, – György Péter szerencsés kifejezésével: – „a közös felejtésen alapuló mélyebb konszenzus”[3]. Hiszen a bűnök felett való szelektív szemet hunyás az egyik létfeltételét képezte annak a Jugoszláviának, amely törékeny politikai konstrukció, ellentmondásokkal teli, ambivalensen szupraetnikus állam maradt mindvégig.[4] A háborús bűnök és a népirtások számonkérésének apparátusa idővel alábbhagyott, s közismert, hogy az új sztálinista államgépezetbe tömegével kerültek be például olyanok, akik korábban az usztasa államnak is hűséges csavarjai voltak. Márpedig az egykori antiszemitizmussal és a zsidók ellen elkövetett népirtással való szembenézéshez, a kollektív önvizsgálathoz több lett volna szükség a militáns antifasizmus dicsőítésénél. Akár így is fogalmazhatunk:

hogy Jugoszlávia életben maradhasson, a meggyilkolt zsidókról (is) hallgatni kellett.

KOLLEKTÍV ÖNVIZSGÁLATTAL A KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉG ELUTASÍTÁSÁIG

Ez az implicit egyezség még összetettebben működött a magyarok vonatkozásában. Ugyanis a magyarokkal szemben elkövetett ún. délvidéki vérengzések hirtelenszerű, olykor fejetlen, olykor tervszerűbb elégtételkeresésként zajlottak, jelentős mértékben az ártatlanok tömeges lemészárlásával vagy haláltáborokba való kényszerítésével.[5] Másként szólva az igazságtétel, a tényleges bűnök számonkérése helyett számos alkalommal a kollektív büntetés elnagyolt és kegyetlen gyakorlatát működtették (ezen belül is kiemelkednek a csúrogi, mozsori és zsablyai magyarokkal történtek). Közös felejtésen alapuló mélyebb konszenzusról annyiban beszélhetünk, hogy a vérengzésekről való csaknem fél évszázados hallgatás komplementer módon illeszkedett a vajdasági zsidók kiirtásáról, s az ezzel kapcsolatos magyar felelősségről való hallgatáshoz.

„A magyarok mind fasiszták voltak” alkalmanként mégis előkerülő hamis vádjára pedig csakis egy másképpen hamis önvédelmi mechanizmus következhetett – erre ma is van példa.

Mindenekelőtt ezért, az őszinteség feltételeinek hiányában maradhatott el a vajdasági zsidók meggyilkolásával kapcsolatos valódi, kollektív (és egyéni) önvizsgálat.

Az itteni magyarság esetében is egyetérthetünk azzal a meglátással, hogy „nem helyes magunkat feketébb színben feltüntetni, mint amilyenek vagyunk”[6]. Ugyanakkor megannyi magyar felelősségének az elkenését, a mindenkire kiterjesztett felmentést sem fogadhatjuk el. Nem csupán a közönyt, a jóra való restséget, a segítségnyújtás elmaradását róhatjuk fel, hanem a népirtásban való közreműködést, a brutális bűnrészességet is.

Mindenekelőtt ne feledkezzünk meg arról, hogy a mi tájainkon is az antiszemitizmus készítette elő a terepet a zsidók elpusztításához. Többek között a „zsidó konkurenciával” kapcsolatos hangulatkeltés, a Bácskai Hírlap és a Délbácska zsidóellenes utálattal teli cikkei, az októbrista emigráció „hígmagyar” tagjai elleni hercehurcák tanúskodnak arról, hogy a zsidókkal szembeni gyűlölet itt sem volt ismeretlen. Ami a későbbieket illeti: világos, hogy

a zsidók eltüntetése kevésbé olajozottan működött volna a helyi viszonyokat ismerő hivatalnokok közreműködése nélkül

(akik például Temerinben szorgalomból még ki is egészítették a zsidók névsorát a szombatosokhoz tartozó Erős családdal[7]). Mi több, nem csupán a deportáláshoz asszisztáltak itteni magyarok, hanem a kivégzésekben is részt vettek, többek között ez történt a sajkási razzia során. A magyar csendőrök, rendőrök, hivatalnokok, vasutasok, leventék tettei mellett pedig a lakosságnak azt a részét is említsük meg, amely a zsidók vagyonát fosztogatta. Nálunk is megesett, hogy még ki sem hűlt ágyneműk és használati tárgyak kerültek új tulajdonosokhoz, de arra is volt példa, hogy a csőcselék a még itt élő zsidók házához vonult (lásd Szerbhorváth György írását a kishegyesi esetről, amelynek során mintegy kétszáz ember indult el „kivégezzük a zsidót!” kiáltásokkal Ábrahám Dávid kereskedő háza felé, majd kirabolták[8]). A fajüldöző bűntettek további listája az antiszemita gúnyjelek és fenyegető feliratok mázolásától a zsarolásokig és zaklatásokig terjed.

Az elmondottak fényében felmerül a kérdést: miért ne tudnánk szilárdan elutasítani a kollektív bűnösség vádját, anélkül, hogy a felelősséget teljességében a német megszállókra, vagy néhány – akkori szóhasználattal: – „anyás” hóhérlegényre hárítanánk? Az önvizsgálattal kapcsolatos egykori görcsöknek fel kell végre oldódniuk. Hiszen a történészi kutatások kiterjesztése mellett már csak az újabb nemzedékek visszatekintő mérlegelése maradt lehetőségként.

A jelentéktelen szélsőjobboldali szubkultúrát és néhány unter uns-antiszemitát leszámítva a vajdasági magyarok között az antiszemitizmus elhanyagolható, s egyáltalán, a szerbiai zsidóellenesség is minimális hatósugarú.

Mikor lesz ennél alkalmasabb pillanat?

ALANTAS INDULATOK CÉLKERESZTJÉBEN

A vajdasági zsidók hiányáról Pierre-Henri Salfati filmje, Az utolsó ember (Der letzte Mensch) juthat eszünkbe. Az idős és magányos, immár a halálra készülődő Marcus szeretné elérni, hogy majd zsidó temetőben temessék el, ezt azonban nem hajlandók engedélyezni számára, míg nem bizonyítja zsidó származását. Hiába a jiddis nyelvtudása, hiába az Auschwitzban a kezére égetett számok… – a temetői adminisztráció hivatalos dokumentumok és hiteles tanúk híján elutasítja a kérelmét. Salfati filmjében tehát a világ a feje tetejére áll. Az ember, aki egykoron a zsidósága miatt került koncentrációs táborba, most abszurd módon éppen az ellenkező okok miatt esik kétségbe: képtelen bizonyítani a származását. Gyermekkorából pedig nem maradt más a homályos emlékeken kívül.

Valami hasonlót mondhatunk a közülünk és mellőlünk eltüntetett, meggyilkolt vajdasági zsidóságról. Nekik, akiket valaha rendkívüli hatékonysággal azonosítottak és gyűjtöttek össze, ma már az utolsó nyomaik is azonosíthatatlanná kezdenek válni.

Egykoron a származásuk letagadása, elrejtése számított lehetetlennek – ma viszont egyre nehezebb olyan jeleket találni, amelyek az ittlétükre utalnának.

Pedig noha nem létezett semmiféle egységes „zsidó világ”, jelentős számban voltak vajdasági zsidók, különböző identitásokkal, megannyi életformát követve, nem egyszer a közösségek hajtóerejeként. Kik voltak ők?

Az újvidéki razzia áldozatainak emlékműve

Az újvidéki razzia áldozatainak emlékműve

Így írtunk nemrégiben: „[a] kapitalizmus története és a kisebbségi lét is elválaszthatatlanul összetartoznak. A tőke »özönvíz előtti« formái, az uzsoratőke és a kereskedőtőke alakváltozatai jelentős mértékben kötődtek az etnikailag allogén, folyton az élősködés vádjába keveredő csoportokhoz, s a feudális-félfeudális társadalmak intermundiaiban meghúzódó idegenek is meghatározó szerepet töltöttek be az ipari tőke, a termelő pénzvagyon uralkodóvá válásában is. Ebben az értelemben beszélhetett Max Weber és Abraham Léon páriakapitalizmusról: hiszen a »nemzetközi, osztályközi és felekezetközi tőke« természetének funkcionálisan megfeleltek a naturálgazdaságok kötöttségeitől mentes kisebbségek. Nem kevésbé lényeges, hogy amiképpen korábban a kommerciális csere a közösségek határain zajlott, úgy a korai indusztrializáció is a peremvidékeken és a határvidékeken (Németalföld, Katalónia…) tört utat magának a legerőteljesebben. Közismert a németek és a zsidók szerepe a kelet-európai kapitalizmus bevezetésében. Ám miként a tőkének – a szabályozás, a protekcionizmus politikái, a »hazai vállalkozók« ellenére – végső soron nincs hazája, úgy szükségszerű aspektusa, a változó tőke megtestesítői is Heimatlos népség, szinte a tőke önértékesítő törvényeinek engedelmeskedő apatrides: az eredeti szociokulturális környezetükből kiűzötten vagy azt elhagyva, a közjavaktól elválasztva proletariátussá lett néptömegek is »megszabadultak« a kasztos-rendi viszonyok korlátaitól. Másrészt a röghöz nem vagy kevésbé kötődő, a személyes-közvetlen politikai kényszer akadályai által nem vagy kevésbé terhelt, az izolált paraszti közösségektől viszonylag független, azoktól elrugaszkodni képes idegenek számára fájdalommentesebb volt a fennállót bomlasztó tendenciákhoz való igazodás. A hűbéri társadalom nyomainak az eltűnése, a modernizáció impulzusai közepette lettek a kisebbségek az urbanizálódott munkásság mozgalmainak letéteményesei…”[9] És hozzátettük: a páriakapitalizmus és a páriaszocializmus ugyanazon érem két oldala.

Mindez természetesen leképezhető a vajdasági zsidók társadalomtörténetére is. Megtalálhatjuk köztük azokat, akik commoránsokként még csak egy-egy napig időzhettek e vidék településein, a vándorkereskedőket és a házalókat, a hiányszakmákat a céhenkívüliség állapotában űzőket, majd az értékesítési problémákra megoldást találó mercatorokat és questorokat, a pénzváltókat és a hitelezőket mint a forgalmi szféra legmozgékonyabb szereplőit, kis- és nagybérlőket, végül a gyáriparosokat. Mint másutt, itt sem a zsidósághoz köthető a tőkés társadalom kialakulása, ám a feudális-rendi kötöttségektől mentesek lévén sokuk rövid időn belül nem csupán a földbirtokosok és a külvilág között közvetíthetett, hanem az új viszonyok motorja lett, mi több, voltak, akiknek árui Nyugat-Európába is eljutottak. Hogy egy példát is mondjunk a társadalmi szerepvállalás arányára: 1921-ben Szabadkán minden gyártulajdonos zsidó volt[10]. Ne hagyjuk ki azokat, akik a polgárosodás, az emancipáció révén szabadfoglalkozású értelmiségiekként (ügyvédek, újságírók, magánmérnökök…) érvényesülhettek, s a vajdasági kommunista mozgalomban jelentős arányban részt vevőket sem, akik a modernitás dilemmái közepette alternatív válaszok felé fordultak, mint a Híd mozgalmi korszakának alakjai. Az itteni zsidók nem képeztek homogén közösséget: Sinkó Ervin és Ruff József, Mayer Ottmár és Schossberger Simon, Gráber László és Hartmann József más és más utat járt.

Noha a vidékünkön működő antiszemitizmus nem egyszer kikelt a szegény zsidók ezrei s a hagyományokat őrzők ellen is (a Zentai Híradó így riogatott egykoron a „zsidó honfoglalással”: „megérjük még azt is, hogy egyszer csak valami pajeszos lengyelországi atyafi foglal helyet Zenta város polgármesteri székében”[11]), a zsidóellenesség középpontjában mégis a modernizálók álltak. Az alantas indulatok elsősorban rájuk irányultak, akik a társadalom pereméről érkezvén is meghatározó szerepbe tudtak kerülni, megtalálták az elavult viszonyok és szerkezetek réseit, a betölteni nem kívánt, de reménykeltő posztokat, az újabb gazdasági, politikai vagy kulturális tendenciákban rejlő ígéreteket. Parvenükként vagy páriákként, de idegeneknek számítottak gyűlölőik szemében, még akkor is, ha önmaguk számára származásuk már édeskeveset jelentett. Akkor is, ha már teljesen elmagyarosodtak.

Amíg nem asszimilálódtak, másságukat találták taszítónak, amikor pedig hasonultak a magyarokhoz vagy egészen beolvadtak, a túlzott szerepvállalást rótták fel nekik.

Ha távoliak voltak, az sem volt jó. Ha közülünk valók lettek, az sem volt jó.

TRIANON IS, HOLOKAUSZT IS

A vajdasági zsidók esetében a lehető legnyilvánvalóbb a „Trianon vagy holokauszt” dilemmájának hamissága. Noha az elkülönülés és a disszimiláció stratégiái is léteztek, a modern ortodoxiától és a haszidizmustól a cionizmusig, a rendelkezésünkre álló adatok alapján úgy tűnik: a magyarságba való asszimiláció volt a meghatározó. Hiszen

a vajdasági zsidók is a magyar középnemesi, szabadelvű nacionalizmus révén emelkedtek fel, s a többség nyelvében, érzésvilágában, mindennapi gyakorlataiban is a magyarokhoz kötődött.

Egyszerre voltak asszimiláltak és zsidók, s e kettős identitásban kevéssé éreztek ellentmondást. Egy területileg vagy csupán intézményesen különálló natio Hebraica helyett a magyar szabadságközösségen belüli emancipáció mellett tették le a  garast, magyar hazafiak lettek. Márpedig a zsidó asszimiláció magyar nemzeti (Ausztriában: osztrák patrióta, Habsburg-univerzalista) irányultsága heves ellenérzéseket váltott ki a Monarchia nemzetiségeiből, így a délszlávokból is. Hiszen esetükben éppen ellenkező mozgás zajlott: minél inkább előrehaladtak a polgárosodás útján, annál inkább hajlottak az elkülönülésre, annál inkább saját nemzeti célkitűzéseikkel voltak elfoglalva.

A Magyarországon kívül rekedt magyar zsidók Trianon-árvák voltak, s ez különleges megpróbáltatásokkal járt a számukra.

Az SZHSZ Királyság illetve a királyi Jugoszlávia államapparátusa pontosan tudta, hogy a magyarság meggyengítése többek között a magyar zsidók szegregálásával lehetséges. Mint Dévavári Zoltán rendkívül fontos kutatásaiból[12] kiderül, az új délszláv állam ezért kezelte a zsidóságot külön nemzetiségként, hűségesküt kényszerített ki egy részükből, tucatszámra tartóztatta le a hívőket és különleges intézkedéseket foganatosított, így megtiltotta a zsidó diákoknak, hogy magyar osztályokba járjanak. A vajdasági zsidók nem zsidó voltuk, hanem magyar kötődéseik okán nem lehettek hivatalnokok. A visszaemlékezések a magyar identitáshoz való ragaszkodás miatti erőszakos cselekedetekről, zaklatásokról is szólnak.

A szabadkai zsinagóga épülete

A szabadkai zsinagóga épülete

A Magyar Újságot már 1919-ben zsidó újságként támadta a bunjevác Neven, s a későbbiekben a belgrádi, újvidéki és szabadkai lapok gyakran kipellengérezték, árulónak minősítették a „judeo-magyarokat”. A Narodna reč egyenesen így írt a szabadkai Népkör zsidó tagjai ellen: „amikor én magukat támadom, nem azért teszem ezt, mert zsidók, hanem mert maguk magyar soviniszták, és az »ezeréves kultúra« és megalománia zászlóvivői.”[13] A Dnevnik pedig így nyilatkozott a „judeo-magyarokról”: „15 évnyi együttélés után arra vetemednek, s azzal dicsekszenek, hogy az anyanyelvük magyar, s akiknek nyilvános és magánjellegű összejöveteleik tisztán magyar jelleget viselnek. … Lelkükben és érzésvilágukban, neveltetésük és szocializációjuk által ők továbbra is magyarok maradtak.”[14]

A leginkább tünetértékű pedig az, hogy miközben Fischer Jákó, Dohány Gyula és Stern Lázár vitája nyomán a többség a zsidóknak a magyarsággal való közös kisebbségi útja mellett kötelezte el magát, e véleménycserével párhuzamosan létrejött Magyar Pártban a magyar zsidók – szembehelyezkedve a délszláv állam elvárásaival – jelentős számban vettek részt. A magyar zsidóknak az új szervezetben való szerepvállalását sajátos módon azok a magyar antiszemiták is elismerték, akik szerint „a Magyar Párt nem magyar párt, mert zsidók vezetése alatt áll.”

Mindez a mindennapokban is megnyilvánult. Így Temerinben a farsangi bálokon együtt voltak a magyar és zsidó fiatalok, purimkor pedig tiszteletét tette a „keresztény intelligencia”. Amiképpen a zsidók adakoztak a katolikus nagyközség vallási céljaira, úgy a temerini közgyűlés is megszavazta az izraelita iskola felépítésére szánt segélyösszeget. Egy visszaemlékező szerint a temerini zsidó iskolában a tanító, „Kohut Salamon magyar szellemben tanított, és mindenképpen a zsidók elmagyarosítására törekedett; ez lényegében nem is volt nehéz feladat, mivel a helybeli zsidóság úgyszólván egytől egyig magyarnak vallotta magát, és anyanyelvük is magyar volt.”[15]

„MI, ZSIDÓK, AKIK MAGYAROKNAK SZÜLETTÜNK”

Az identitásbeli elköteleződést illetően nem egyedülálló a vajdasági magyar zsidók esete. A kihívásokra hasonló válaszokat adtak más utódállamokban is, Romániában és Csehszlovákiában. A romániai helyzet kapcsán így ír Tamás Gáspár Miklós: „[a] magyar zsidók világszerte híresek voltak róla, hogy mennyire magyarok. A két világháború közötti Romániában afféle dzsentrinek és huszárnak tartották az erdélyi magyar zsidókat, és mosolyogtak rajtuk. A régi Romániában, a »Regátban« nem volt szokás a családnevek románosítása, a magyar zsidók viszont magyar nevet viselnek.”[16] A neológok úgy ítélték meg, hogy Romániában a csatolt területek zsidóságának jogai egyenesen csorbultak, s több neológ vezető is azt tanácsolta az erdélyi zsidóknak, hogy a Magyar Pártot támogassák, amit az kiáltványban üdvözölt: „a zsidó vallású magyarság hűségesen kitartott az ő érdekeit képviselő és azért mindig síkra szálló Magyar Párt mellett.”[17] A vajdasági zsidókkal való párhuzamok kézenfekvőek.

A délszláv államhoz hasonlóan Csehszlovákia is úgy látta, hogy a magyarok helyzetén többek között úgy ronthat, ha a zsidókat eltéríti a magyar identitásuktól, s ennek megfelelően manipulálta a népszámlálási kritériumokat is. Ennek ellenére a zsidók nagy számban ragaszkodtak a magyarságukhoz.

Rosenberg Mór újságíró a Prágai Magyar Hírlapban ezekkel a szavakkal fordult hittársaihoz: „[m]i, zsidók, akik magyaroknak születtünk, a magyar kultúrán nőttünk fel …, nem azért vagyunk magyarok, hogy akár Gömbösnek, akár pedig bárki másnak tessünk, hanem azért, mert mások nem lehetünk. Mi a magyar nemzet testének egy része vagyunk, és a nemzet testéről minket senki le nem szakíthat; ha pedig magunk tagadnók meg magyarságunkat, az becstelenség volna.”[18] A kassai Ungár Joób arról írt, hogy a szlovákiai zsidóság döntő többségében „megtartotta ragaszkodását, szeretetét és áldozó érdeklődését a magyar nyelv, kultúrája és nemzeti érzése iránt.”[19] Ezzel összhangban a szlovákiai Magyar Nemzeti Pártnak jelentős szavazóbázisát képezték a zsidók.

Természetesen nem minden utódállambeli zsidó számára jelentett lényegi kihívást az impériumváltás az identitás tekintetében. Nagy számban voltak olyan ortodoxok és cionisták, akik teljesen közömbösen viszonyultak a változásokhoz, mások pedig igyekeztek idomulni az új állami keretekhez.

A magyar establishmentnek a totális erkölcsi és politikai csődjére így emlékeztetett Bibó István: „…az 1941-es magyar népszámláláskor, mikor Magyarországon a zsidók már nemcsak megkülönböztetéseknek, megaláztatásoknak, de különösen a visszacsatolt területeken a szó szoros értelmében vett üldözéseknek és életveszélynek is ki voltak téve, a magyar kormányzat arra buzdította a nagyobbrészt zsidó öntudatú, sőt tekintélyes részben jiddisül beszélő kárpátaljai zsidóságot, hogy a kárpátaljai magyar arányszám megjavítása érdekében vallja magát magyar anyanyelvűnek és magyar nemzetiségűnek; s rá három esztendővel az előzőtől alig különböző magyar végrehajtó hatalom ugyanezeket, akik a népszámláláskor jók voltak magyaroknak, ellenállás nélkül adta át az utolsó csecsemőig a tömeggyilkolás hitleri apparátusának.”[20]

BÁCSKAI ZSIDÓSÁG: TRIANON-ÁRVÁKBÓL A HOLOKAUSZT ÁLDOZATAI

A magyarsághoz talán leginkább kötődő bácskai zsidók sorsának abszurditása, hogy a végzetes fordulatot éppen a magyar hatalomváltás jelentette számukra: Trianon-árvákból rövidesen a holokauszt áldozatai lettek. A magyar társadalomfejlődés és a nemzettudat szemenszedett hazugságai páratlan fényben mutatkoznak meg, amikor arról olvasunk, hogy olyan zsidók is voltak, akik örömmel fogadták a magyar honvédséget.[21] Mások becsapása keveredik itt a kollektív és egyéni önbecsapással. Ám ez a történet nem egyszerűen „az asszimiláció kudarcáról” szól, hanem valami sokkal szörnyűbbről.

Abban a korszakban, a délszláv államapparátus elnyomó intézkedései közepette ragaszkodtak a magyar identitásukhoz, amikor az a legkevésbé állt az érdekükben, hogy aztán a magyar nemzettesttől is idegennek nyilvánítva gyilkolják meg őket.

Éppen miután a leginkább tanúbizonyságot tettek a magyarságukról. Noha van csekély számú kivétel, nem veti el a sulykot Klein Rudolf, amikor így fogalmaz: „ezért nem magyarok ma a vajdasági zsidók”[22]. Ami életük vezérfonalát jelentette, puszta fikcióként porladt el.

Hogy mi történt a maroknyi túlélővel? Sokuk alijázott. Jugoszlávia engedélyezte a kivándorlást, de korlátozta a vagyont, amit magukkal vihettek. Mindössze néhány kofferrel, ún. liftekkel távozhattak, és megannyian nyomorúságos körülmények közepette kerültek izraeli barakkokba, víz, fürdőszoba, étel, ruha nélkül. Újra elvesztették az állampolgárságukat, de a helyébe másikat kaphattak. Jugoszláviában közben megkezdődött a magánvagyonok államosítása. Néhány ittmaradót pedig a ’90-es évek délszláv háborúi miatti létbizonytalanság késztetett távozásra.

És mégis. Amikor az Izraelbe vagy nyugatabbra kivándorlókról olvasunk, újra és újra a szülőföld felé való elvágyódással szembesülünk. „Beteges honvágyam és sóvárgásom az egykori otthonom iránt…” – nyilatkozik valaki, aki mindent megtett a hazatérése ügyében. Más arról beszél alijázó szüleivel kapcsolatban, hogy „minduntalan gyötörte őket a honvágy, hogy újra láthassák a szülőföldjüket.” Egy harmadik kétségbeesésében így írt haza: „a fejembe vettem, hogy visszamegyek Jugoszláviába.” S még ilyet is találhatunk: „amint idemenekültem, 1992-ben, azonnal felkerestem a zsidó hitközséget. Úgy éreztem, oda tartozom, ott nyugalomra találok. Amikor beléptem a kapuján, megkérdeztem magamtól: hol voltál eddig, Dina?! Hazataláltam.”

Vajon az emlékezet a képzelet segítségével szebbé, de legalábbis kevésbé elviselhetetlenné festhette számukra az elmúltat és a távolit? Ki tudja. A mi feladatunk az, hogy tárt karokkal várjuk azokat, akik idejönnének. Ha még egyáltalán akadna ilyen.

(Autonómia)


[1] A szerb(iai) zsidókról lásd Radics Viktória gyönyörű esszéjét: Ez volt a Mózes utca http://www.szombat.org/tortenelem/ez-volt-a-mozes-utca

[2] Szerbhorváth György: A jugoszláviai holokauszt emlékezete Szerbiában – irodalmi és tudományos igényű könyvek tükrében http://real.mtak.hu/24122/1/szerbhorvath_jugoszlaviai_holokauszt_rtf_u.pdf

[3] György Péter: A holdbéli zsidó http://magyarnarancs.hu/publicisztika/a-holdbeli-zsido

[4] Jugoszláviáról részletesebben: Losoncz Márk: Mi lesz veled, poszjugoszláv világ? http://dinamo.blog.hu/2015/01/23/mi_lesz_veled_posztjugoszlav_vilag

[5] Az ún. délvidéki vérengzésekről: Losoncz Márk: Mindannyiunk múltjáról, halottak napjára http://hu.autonomija.info/losoncz-mark-mindannyiunk-multjarol-halottak-napjara/

[6] Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/362.html

[7] Ökrész Károly: Együtt másfél évszázadon át. A temerini zsidók története, A Temerini Múzeumbarátok Egyesületének kiadása, 2013., p. 37.

[8] Szerbhorváth György: Egy bácskai falu a 40-es években http://naplo.org/index.php?p=hir&modul=minaplo&hir=4323

[9] Losoncz Márk: A kisebbségek forradalma. In: Vakító gépezetek, Forum Könyvkiadó, 2013., p.173. Ugyanezen könyvben a zsidó identitásról: A feliratat és az eljövendő Egyetemes, p.7-50.

[10] Stevan Mačković: Kiemelkedő zsidó gyárosok. In: Élettől az életig a holokauszton át (szerk. Ózer Ágnes), Forum Könyvkiadó – Szabadkai Zsidó Hitközség, Újvidék/Szabadka, 2015., p.83.

[11] Idézi Pejin Attila: Két évforduló, egy történet: Teitelbaum Moshe-Mózes, a „zentai” rabbi http://bacsorszag.rs/pdf/819fc3a6e5.pdf Pejin Attila joggal hívja fel a figyelmet arra, hogy ne csak a „csúcsértelmiséggel vagy a dúsgazdag gyártulajdonossal” törődjön az emlékezet. Pejin Attila: Adalékok a bácskai zsidóság tepelüléstörténetéhez (18-19. század). In: Élettől az életig a holokauszton át (szerk. Ózer Ágnes), Forum Könyvkiadó – Szabadkai Zsidó Hitközség, Újvidék/Szabadka, 2015., p.31.

[12] Minderről részletesebben: Dévavári Zoltán: Új partok felé, VMMI, Zenta, 2014., p. 86-91. Illetve: Dévavári Zoltán: A szabadkai zsidóság eszme- és politikatörténete (1918-1939). In: Élettől az életig a holokauszton át (szerk. Ózer Ágnes), Forum Könyvkiadó – Szabadkai Zsidó Hitközség, Újvidék/Szabadka, 2015., p.54-83.

[13] Idézi: Dévavári Zoltán: A szabadkai zsidóság eszme- és politikatörténete (1918-1939). p.71.

[14] Idézi: Ibidem, p.72-73.

[15] Ökrész Károly: Együtt másfél évszázadon át. A temerini zsidók története, p.22.

[16] Tamás Gáspár Miklós: Már megint magyarzsidómagyar   http://dinamo.blog.hu/2014/05/07/mar_megint_magyarzsidomagyar

[17] Idézi Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Politikai eszmetörténet, Orisis Kiadó, Budapest, 2001., p. 83.

[18] Idézi: Gyurgyák János, ibidem. p.200-201.

[19] Idézi: Gyurgyák János, ibidem. p.198-199.

[20] Bibó István: Zsidókérdés Magyarországon 1944 után http://mek.oszk.hu/02000/02043/html/387.html

[21] Erről: Jaša Almuli: Ostali su živi, Zavod za udžbenike, Beograd 2013., p.281.

[22] Purger Tibor: Szabadkától Jeruzsálemig és vissza. Klein Rudolf kulturális váltófürdőkben. In: Élettől az életig a holokauszton át (szerk. Ózer Ágnes), Forum Könyvkiadó – Szabadkai Zsidó Hitközség, Újvidék/Szabadka, 2015., p.393