LOSONCZ ALPÁR: Óbecsétől a vajdasági magyar politikai paradigmákig

2015 Dec 14

A létező politikai konfliktusok, minden csűrés-csavarás ellenére, a VMSZ paradigmáján belül mennek végbe. Érvényes ez a pártokra is és a Magyar Mozgalomra is, amely (eleddig) csupán mikropolitikai szinten óhajtja újramontírozni a kisebbségi életet, és voltaképpen kerüli a veszélyterületeket.

A nemrégiben lezajlott óbecsei helyi közösségi választások csupán mikroszeletként értelmezhetők, ennyiben óvatosság igényeltetik. Kerüljük a gyors általánosítást. Mégis, gondolkodni kell tünetekről, tendenciákról, méghozzá a mikroszinteken túl is.

De előbb nézzük, mi történt. A 83 helyi közösségi tanácsnok közül 72 a Szerb Haladó Párt és pártszövetségesei által támogatott jelöltekből került ki, a Vajdasági Magyar Szövetség 58 jelöltje közül pedig 11-en szereztek mandátumot. A VMSZ községi elnöke ezt az eredményt úgy magyarázta, hogy nem csökkent az óbecsei magyarok súlya, hiszen annak okán, hogy a belgrádi központi pártok magyar jelölteket támogattak, a magyarok száma az adott szervekben nem csökkent, sőt.

Nem könnyű ezt az állítást értelmezni. Mert ha az ennek a meggondolásnak az értelme, hogy kerüljük az etnifikáció csapdáit, és fogadjuk el, hogy nemcsak a kisebbségi, de belgrádi pártok által támogatott jelöltek is hitelesek lehetnek, akkor gyorsan helyeslek. Mert, amennyiben nem- kisebbségi jellegű párt olyan programmal lép a színre, amely előre viszi a kisebbségek ügyét, úgy nem kell tétovázni. Hovatovább: képviselhet-e szerb magyart? Igen. Képviselhet-e magyar szerbet? Természetesen. Képviselhet-e nő férfit, és fordítva? Igen, mindenképpen. Minden egyéb az etnifikáció felé visz.

Ha a jelenlegi uralkodó párt bírálatot érdemel, akkor nem azért szolgál rá erre, mert szerb jellegű, hanem azért mert a neoliberalizmus és a nacionalizmus amúgy mindenütt agyontapasztalt elegyével uralkodik, amelyek, például, zsugorítják a kisebbségek esélyterületeit.

Nem azért utasítunk el bizonyos, a II. világháború előtt virágzó (pl. csetnik) ideológiákat, mert szerb vonatkozásúak, hanem azért például, mert etnikailag tiszta világot akartak fabrikálni.

És mindenütt lehet hitelesen képviselni kisebbségi érdekeket, kisebbségi és nem-kisebbségi pártokban egyaránt. Csakhogy a gyanú mégis jogos, Óbecsével kapcsolatban is:

Szerbiában az eszméket aprópénzre váltják, a politikai konverziók és a hatalomhoz való idomulás mögött általában érdekkövetést látunk.

Ott a VMSZ-SZHP koalíció, de a kemény hatalmi szempontok felülírják az egyezséget: ráadásul emlékeinkben ott bujkál a VMSZ-Demokrata Párt-féle viszony is.

Aztán, amennyiben ad extremum visszük a VMSZ-es községi elnök kijelentéseit, akkor rábukkanunk arra, amit a németek Selbstmord-nak hívnak, nevezzük ezt egyszerűen önfelszámolásnak. Hiszen ha minden kérdőjel nélkül igent mondunk arra, hogy ama belgrádi központi párt színeiben szereplő kisebbségiek maradéktalanul képviselhetik a vajdasági magyarokat, akkor kisebbségi érdekvédelemre voltaképpen nincs is szükség, megteszik azt a nem-kisebbségi pártok is, azaz átadhatjuk magunkat az említett, nem kisebbségi párt jóakaratának és nagylelkűségének.

Egyszóval, az óbecsei eset azért intő, mert azt az esetleges sötét kimenetelt vetíti előre, miszerint a vajdasági magyarok súllyal bíró érdekvédelem nélkül maradnak.

A VMDK MAKROPOLITIKAI PARADIGMÁJÁNAK HÁTTÉRBE SZORULÁSA

Mindeközben tartózkodni kell nemcsak mindenfajta általánosítástól, de a gondolattalanságtól is. És hagyjuk most Óbecsét, amely kiindulópontként szolgált, nézzünk körül, sok minden kísért itt. Létezik ugyanis egy VMSZ-paradigma, amelynek különféle aspektusai szükségszerűen involválódnak a becsei esetben is.

Valójában csak két makropolitikai paradigma létezett a vajdasági magyar politikában. Az elsőt az Ágoston András által fémjelzett VMDK hozta létre, amely az autonómia, a kisebbségi reprodukció kapcsán kibomló önszabályozás maximalista igénye körül összpontosult. És abból indult ki, hogy arányosan mindig gyenge lesz a vajdasági magyarok hatalomérvényesítési képessége a tőkedinamika konfigurációjában. Ebből következett, hogy a végső célra való összpontosítást, és a szerbiai konjunkturális hatalmi konstellációkkal szembeni distanciát hirdette, valamint a hatalmi participációnak a VMSZ-hez képest másfajta módozatát előlegezte.

Mindeközben 1994-ben budapesti támogatással megszületett a VMSZ, ami egyúttal háttérbe szorította az Ágoston András által hangoztatott intranzigens autonómiaigény megnyilatkozási lehetőségeit. Fontos tisztán látni: az akkori választási kudarc okán a Fidesz és Orbán Viktor még a gyámszülő szerepét sem láthatták el, az új szervezet az SZDSZ-szocialista koalíció égisze alatt látott napvilágot. Ezért kell többszörösen megfontolni az elképzelést, hogy a VMSZ mögött eleve az orbánviktori fellépés lenne: ez mond valamit, de korántsem mindent. Azaz

a VMSZ-be már eredendően beleivódott Budapest geopolitikai és geoökonómiai érdekirányulása, látni kell, hogy ugyan megváltozott körülmények között, de ma, miközben a magyarországi redisztribúció folytán tetemes pénzügyi eszközök érkeznek Vajdaságba, ott van Budapest, ahogy mondják, délkeleti mozgásrendje is.

A VMSZ PARADIGMÁJÁNAK NINCS ALTERNATÍVÁJA A LÁTHATÁRON

Noha, itt is, mint mindig, érdemes mérlegelni: a VMSZ létét ugyanis eredendően és most sem lehet csak ránk kényszerített exporttermékként meghatározni, pontosan látni kell azt a belső, vajdasági érdekkonfigurációt is, amely elősegítette a VMSZ világra jövetelét. Hogy Budapest, és az akkor regnáló budapesti hatalom pusztán ránk erőltette volna az új intézményi szereplőt, az alighanem félreismerése a helyzetnek, amúgy is mindig kétséges, hogy külső implementációval egyáltalán lehet-e politikát létrehozni.

Ha nem létezett volna belső jellegű akarat, ha nem álltak volna fenn meghatározott belső erővonalak, akkor nyilvánvalóan a VMSZ sem alakulhatott volna meg.

Mindenesetre folyt az átmenet Vajdaságban is, hiába hivatkozunk a félháborús állapotokra, akkor is a kapitalizmus logikája határozta meg az életet. Beszélhetünk ugyan az akkori rendszer ökonómiai tisztázatlanságáról, az erőszak-eszkalációkról, a nemzetközi elszigeteltségről, de akkor is ott voltak a kapitalizmus alakzatai. És porondon voltak a vajdasági magyar elitcsoportok, amelyek bejelentették igényüket az erőforrás elosztását illetően, és amelyek részt kívántak venni az elsődleges felhalmozásban.

És a VMSZ, ha akarjuk, ha nem, valójában két államraison satujában jött létre.

Mert az ugyan nehezen hihető, hogy 1994-ben Budapest és Belgrád közös megegyezése állt volna a háttérben, de azért a VMSZ létrejötte afféle modus vivendi volt a magyar és a szerb állam számára egyaránt. És ma is az.

De még 1994-ben járunk, még nincs Dayton, az akkori Jugoszláviát izoláció sújtja, de valószínű, hogy Milošević stratégiai megfontolásaiban ott volt a kitörés igénye: nyilván nem a kisebbségi kérdés rendezése jelentette az elsődleges szempontot, de egy rendszerkonform kisebbségi párt megnyugtatónak bizonyulhatott az ő szisztémája számára is.

És a két államraison közötti pozicionálás azóta is szerves része a VMSZ politikájának, ami együtt jár a szerbiai politikai konjunktúrában való kockázatterhes részvétellel. Az aprócska Óbecse csak egy kis lecsapódás. A korok változtak, a belgrádi pártok váltogatták egymást a kormányrúdnál, de a mát is a jelzett távlatból kell értelmeznünk. Figyelemreméltó itt a folytonosság, belenyúlik a mába.

Néha, de mondom, csupán néha, felvetődött a kérdés, azaz akadtak megnyilatkozások, amelyek foglalkoztak a VMSZ stratégiai helyzetének fonák aspektusaival, de még a VMSZ politikáját ellenzők is eléggé gyorsan félretették a kérdést.

Azért figyelemre méltó, hogy Vajdaságban nem volt/lesz egy, a szlovákiai Híd-Mosthoz hasonló képződmény, és nem volt/lesz egy, a Budapesttel perlekedő RMDSZ-irányulás sem.

Ráadásul a jelenlegi magyar és szerbiai antikommunista, jobboldali rendszerek között egyensúly áll fenn: erős a konvergencia, az esetleges zökkenők ellenére is.

Van itt más is: Vajdaságból sokszor úgy tűnik, hogy a térképen csupán Szabadka és Budapest találhatók, hogy minden itt dől el, látóhatárunk nem terjed messzebbre. Ebből, ugyan le lehetne vezetni a tényt, hogy a magyar miniszterelnök szorgalmasan dicsérgeti a haladó szerb miniszterelnököt, de azt is látni kell, hogy az eufemisztikusan nemzetközi közösségnek nevezett entitás is folyton-folyvást a haladók vállát veregeti. Ezt pedig könnyebb akkor megérteni, ha követjük az agg, de még mindig mértékadó tanácsadónak, Zbigniew Brzezinskinek, amúgy Obama egykori tanárának a fejtegetéseit, aki helyenként szájbarágósan elmagyarázza, mondjuk a Foreign Affairs-ben, hogy miért is kell paternalisztikusan támogatni a világ perifériáján az effajta politikai irányulásokat, amit a haladók képviselnek.

A helyzet rossz. Rosszabb ahhoz képest, amit a kisebbségi politikai szereplők 25 évvel ezelőtt elképzeltek. Ennyit a meghatározottságokról, amelyek észrevétlenül ránk vetülnek, és befolyásolnak bennünket. Erősebben mint gondolnánk.

Mindenesetre úgy fest, hogy itt a perem peremén, mármint a vajdasági magyaroknál nem foszforeszkál a horizonton egy harmadik makropolitikai paradigma, a VMSZ kihívói adósak ezzel.

Ezzel az történik, hogy a létező politikai konfliktusok, minden csűrés-csavarás ellenére, a VMSZ paradigmáján belül mennek végbe. Érvényes ez a pártokra is és a Magyar Mozgalomra is, amely (eleddig) csupán mikropolitikai szinten óhajtja újramontírozni a kisebbségi életet, és voltaképpen kerüli azokat a veszélyterületeket, ahol olyan szikrák is pattognak, mint a Belgrádhoz/Budapesthez, a létező szerbiai hatalomhoz fűződő stratégiai viszony, a meggondolatlanul dicsfénybe vont európai csatlakozás, vagy a mélybe vágó menekültkérdés. De mindez, a konfrontatív retorika ellenére is, ott belül megy végbe, és nem visz bennünket a túlonnani partra. És ha már erről van szó:

nem a Magyar Mozgalom szószólóinak/korifeusainak személye itt a döntő, azaz, nem az a személyi dimenzió dönt, hogy a VMSZ-kontextus egykori szereplőiről van szó, hanem az, hogy ugyanabban a paradigmában mozognak.

Persze mindenfajta asztalt fel lehet borítani, a VMSZ-ét is, de úgy gondolom, ahhoz másfajta paradigma szükségeltetik. És radikalizmus, majd pedig kockázatvállalás. Addig marad az elévülhetetlen és kínos kérdés, hogy a kisebbségi aktorok egyáltalán mekkora manőverezési térrel bírnak.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg szerkesztett változata)