Skip to main content

LOSONCZ ALPÁR: Nőuralom Vajdaságban

Vendégszöveg 03. Okt 2015.
4 mins olvasmányok

Azt harsogja a közvélekedés, hogy nők uralkodnak – méghozzá hol ármányos-titkos eszközökkel, hol nyíltan, expresszív módon – a vajdasági magyarok közéletében

Nemrégiben Szabadkán, a Napló Kör vendégeként szóvá tettem, hogy a vajdasági magyar közéletet áthatják a túlperszonalizált aspektusok. Efelett nem lehet könnyen átsiklani. Sok mindent gátol ugyanis, a politikaképzést bizonyosan. És inkább elcsökevényesedett köztereket, mintsem kisebbségi közjót feltételez.

Az történik, hogy politikai, közéleti kérdések személyes viszonylatokká egyszerűsödnek, olybá tűnik, mintha a közszféra nem lenne egyéb, mint személyes preferenciák áramlása, személyes megnyilatkozások közege, amelyben perszonalizált óhajok és ellenszenvek jutnak különös érvényre. És az a benyomásunk támad, hogy

közéletünk az egymásnak feszülő képlékeny és személyes önkifejeződések neheztelésekben megmutatkozó végtelen tartálya, egyúttal híján mindenfajta eszmének.

Merthogy, ahhoz, hogy a közéletnek akárcsak a minimuma is virágozzon, valaminő személytelenségre van szükség, a személyes vonatkozásokon való túllendülésre. És mindez nem tévesztendő össze azzal a mostanság is sokat emlegetett szentimentális igénnyel, miszerint a közélet szereplőinek szolgálniuk kell a vajdasági magyarokat: eme fogalomnak vajmi kevés keresnivalója van a politikában.

Mindennek van egy súlyos nemi, vagy ahogy a szakmai zsargonban mondani szokás, egy gender dimenziója. Tudniillik azt harsogja a közvélekedés, hogy nők uralkodnak, méghozzá hol ármányos-titkos eszközökkel, hol nyíltan, expresszív módon a vajdasági magyarok közéletében. Azaz befészkelte magát a doxa kivetítéseibe az elképzelés, miszerint

elvetemült, uralomra törő nők mozgatják a történéseket.

A fantáziák egészen odáig terjednek, hogy akadnak olyan kisebbségi társaink, akik képzeletében a közélet a német drámaíró Heinrich von Kleist ama híres esszéjét idézi, amely oly nyomatékosan foglalkozik a marionettszínházzal.

FONDORLATOS-DIABOLIKUS NŐK INFORMÁLIS HATALOMMAL

Nők és hatalom: bizony itt régi szelek fújnak, ósdi szólamok hangzanak fel, mert a vágyfantáziákat sarkalló-mozgató ősrégi témáról van szó. Mindez valóban a régit idézi, van ugyanis ebben valami, amit az örökös ismétlés képlete fémjelez. És ha már szó eshet bizonyos elméletekben arról, hogy a nők kettős szocializáción esnek keresztül, akkor talán azzal a gondolattal is élhetünk, hogy a nők csak akkor élvezhetik a hatalmat, ha kettős legitimációval bírnak: senki sem birtokolhat hatalmat legitimáció nélkül, de a nőknek kétszer kell a körmükre nézni, hogy elismerjük a hatalmat a donna graciosa-nak, a girl-nek, vagy megannyi más női alaknak a történelemben. Egyszer nem elég, mert a rettenhetetlen férfi dominanciával szemben a női hatalom sohasem lehet természetes, kétszer kell ennélfogva bizonyítani létjogosultságát.

A női illetékesség legalábbis: gyanús. Így azt hangoztatja a mindig bennfentes vélelem, azt morogja a doxa, hogy

a legerősebb vajdasági magyar párt, a VMSZ homlokzatának repedését és hitelének elkerülhetetlen mállását jelzi, hogy egy nő formális/informális irányítói hatalmától függ minden testrezzenés, sóhaj és moccanás, nem beszélve a párttagsági előmenetelről, és a káderpolitikáról.

És minthogy a VMSZ, erőhatalmi léténél fogva, valóban mélységesen befolyásolja a vajdasági magyarok pályáit, már-már előttünk áll a lázkép: e nő ténykedése egyenesen a végső esélyeket rontja. Vagyis, hogy a jövő megtorpant, hogy közéletünk rommezővé vált, hogy reménysugarak nélkül élünk eme siralomvölgyben, ezt mind egy nő számlájára lehet írni.

És mindeközben tényleg szárnyalhat a fantáziánk, méghozzá kényünk-kedvünk szerint: mint ahogyan az irodalomban is ott van a kíméletlen, a különféle sebeket osztó nő, a la Belle Dame sans Merci, akinek fellépése okán elvéreznek az emberek: kisugárzása észveszejtő, de nem az élvezettel, vagy a gyönyörrel, hanem mindig a hatalomgyakorlással, és a hatalom különféle montázsaival van összefüggésben.

Csakhogy ezzel korántsem merítettük ki a vajdasági magyar bazár fantáziatárházát, hiszen ott az érem másik oldala is: ahogy az internet eltünedező nyomai elárulják,

a VMSZ holdudvarának szegleteiben is élénken él a képzet, hogy amott, mármint a Magyar Mozgalomban, vagy a mögött, valahol a sötét folyosókon is találtatik egy fondorlatos-diabolikus nő, aki lázadást szítva, eszközviszonyokat teremt, és rákényszeríti magát másokra.

Sehol sem maradnak le a fantáziagyártás versenyében, tehát, elvégre mindenkit ugyanaz a homály kínoz. A végén pedig az egészből, mármint a vajdasági magyar politikából, nem marad más, mint két, végzetes nehezményezésben vergődő, nő privátim jellegű összecsapása. Vagyis, két egymást ellentételező, személyes jellegű preferenciahalmaz konfliktusa.

A FEMINIZMUS MINT A VÉDTELEN KISEBBSÉG TRÓJAI FALOVA

Mindenesetre, amint látjuk, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem fantáziával és izgatószerekkel is. Még a kisebbségi ember is, sőt. Persze, egy a pszichoanalízis erőforrásaiból táplálkozó értelmező most rögvest megveregetné a vállamat: így igaz, az ember fantáziákat gyártó lény. Azért hadd tegyem hozzá, hogy

mindebben ott van a kisebbségi képtelensége, hogy szembenézzen saját meghatározottságaival: hogy ide jutottunk, az nem egyéb, mint általános értelmű kínlódásunk jele.

Ráadásul, mindezekben a fantáziákban megszólal az anti-feminizmus hamisítatlan hangja is. És közben töröm a fejemet, emlékeimben kutatok: írtak-e valaha feminista jellegű szöveget Vajdaságban, magyar nyelven? Mert, hogy félreértés ne essék, nőírókról lehet értekezni helyesen és meggondoltan, ám ez még meg sem érinti azt a tétet, amely a feminizmusban jelenik meg. Lehet taglalni a nők helyzetét a részarányokat fontolgatva a különféle kormányzati szervekben, lehet számolgatni, hány kockázatvállaló nő akad a vállalkozók között, föl lehet hánytorgatni az államnak, hogy nem tiszteli a posztulált egyensúlyokat: mindez mond valamit, de még véletlenül sem ragad meg mindent. Szóba hoz bizonyos mennyiségi arányokat, ám nem szól a minőségi tétekről: emlékezhetünk arra, hogy a néhai szocializmusban működtetett kisebbségi kulcsok a maguk számszerűségében kifejeztek valamit, ám tehetetlennek bizonyultak a lényeg elérésében, azaz a kisebbségi apadás megállítását illetően. Ott vannak a feminizmussal szembeni szokványos, egyébiránt agyonhasznált mentségek: „én ugyan elfogadom a nők egyenjogúságát, de nem szeretem a radikális feminizmus túlzásait”, aztán a „feminizmus ára a nőiesség végzetes eltűnése”. Nem több ez, mint adózás a kor kényszereinek, elvégre manapság elég nehéz nyilvánosan azzal a meggondolással élni, hogy legjobb lenne, ha a nők továbbra is a céllövöldék kicicomázott lányainak szerepében tetszelegnének. Ezenkívül a feminizmus tétje éppen a radikalizmusa: a nem-kirakatszerű feminizmus, amely megfelel saját fogalmának, nem felületes tüneteket elemez, hanem mélyre ás, a legvégső társadalmi-gazdasági problémákra kérdez rá a háztartástól a hivatalig: a fennálló rendet felforgató kemény radikalizmust bizony éppen innen lehet megtanulni.

Kell-e mondani, hogy ezt nem kell a biológia felől érteni, hogy a feminizmus gyakorlása nem a nők előjoga? Kell-e mondani, hogy az egésznek csak nagyon közvetetten van köze a biológiához?

A szokványos, úgymond kisebbségi elutasításokról is ejtsünk szót: azt tartja a habzó szájú vélelem, hogy

a feminizmus afféle liberális-nemzetfeletti csalétek, felcsendülő sziréndal, agyafúrt szemfényvesztés, méreggel teli csapda, merthogy elkendőzi a kisebbségi-nemzeti kérdések lényegét. A feminizmus a trójai faló, amelynek segítségével legyűrik a védtelen kisebbségit.

Azt sugallják, hogy miközben a kisebbségek vére gőzölög, itt holmi feminizmusról történnek szónoklatok. De nem csak a kisebbségieket hozhatom itt szóba: emlékszem, hogy egy doktori értekezés védésén egy magyarországi tanár azt súgta a fülembe: „márpedig buzikról meg nőkről nem alkotunk elméleteket”. Amúgy, nyilván terem a világban liberális feminizmus is, ám ez csak egy irányulás a sok közül. Az pedig, hogy a feminizmus követése démonikus módon kiszorítaná a kisebbségi jogok érvényesítését, hogy túlharsogná a kisebbségi követeléseket, és kivéreztetné a kisebbségit, nem több egyszerű riogatásnál.

Csak ezen kanyargások után kereshetünk válaszokat kérdéseinkre. Van-e nőuralom Vajdaságban? Vagy az egész pusztán illúzió? Mindkét kérdés félrevezető, mindkét kérdést kérlelhetetlenül át kell húzni. Egyébként soha nem lesz semmilyen politika Vajdaságban. Pontosan erre tanít bennünket a feminizmus.

(Elhangzott az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában)