LOSONCZ ALPÁR: Hódolat a kétségbeesésnek

2017 Apr 22

A szerbiai egyetemista tiltakozóknak itt, a hatalom szilárd nemzetközi pozíciójának a környezetében, a fojtogató túlerő kontextusában valóban a lehetetlent kell ostromolni.

Nem volt mindig érdemes elemzésbe bocsátkozni és túllépni az alkalmi publicisztika keretein a megmozdulások kapcsán, de az elnökválasztást követő, immáron három hete folyó tiltakozó séták során lassan kirajzolódtak figyelemre méltó gondolatrészek is. Hallottunk gondolatforgácsokat, eszmedarabokat, amelyekkel lehet valamit kezdeni. Persze még mindig egy hatalmas, kavargó elegy mindez, nem kívánok semmit sem dicsfénybe vonni. Csak arról beszélek, amit fénypontnak tartok.

A tiltakozók nem programgyártók. Aránytalan lenne ezt számon kérni tőlük. És nem is olyan egyszerű a programgyártás az összeroppantott eszmék világában. Mégis, aki odafigyelt a megnyilvánulásokra, hallhatott retorikailag kiélezett, de helytálló, mélybe nyúló elemzést is a szociális állapotokról, az egyenlőtlenség szétterjedéséről, a kemény neoliberális foglalkoztatási politika fonák aspektusairól, egy ország intézményes infrastruktúrájának problematikus állapotairól. Elvégre is kézenfekvő, hogy így legyen: a kezdeti dühös tapogatózások, az affektív energiaáramlás után következnie kellett a tanulásnak, a ráeszmélésnek, a feltételek és a lehetőségek stratégiai mérlegelésének. A politika nem utolsósorban ez: kollektív tanulási folyamat, amelyben a cselekvő vesz részt.

Létezik szerb peripatetikus iskola. Az antik filozófiai irányzatra való utalás valójában azt jelenti, hogy Szerbiában gyakran körbesétálás révén fejezik ki az emberek protestmagatartásukat. De nem én ötlöttem ki ezt a sajátos megfogalmazást, hanem egy zágrábi tanár, Žarko Puhovski. Tudniillik, 1996-ban, még a lezáratlan háború kontextusában, horvátországi és szerbiai értelmiségiek találkoztak, úgymond semleges terepen, mégpedig, minő véletlen, a mostanság agyonemlegetett CEU egyik termében. Ott hangzott el ez a megjegyzés. Akkor is folyamatosan zajlottak a tiltakozások Szerbiában, mégpedig a vonatkozó választások kapcsán: résztvevőként emlékszem a CEU-s kapcsolatkereső, horvát-szerb értelmiségi szeánsz atmoszférájára, aztán arra, ahogy Budapesten tartózkodva feszülten figyeltük az itteni események hullámveréseit. Hovatovább, régi, kiváló barátom, egyúttal az említett szeánsz szervezője, Milan Podunavac, akkortájt tartotta híres, öt percig tartó előadását a belgrádi Politikai Tudományok Karán a polgári engedetlenségről, aztán elengedte diákjait a tüntetésekre.

Ám amennyiben felidéztem a peripatetikus dimenziót, úgy jeleznem kell, hogy azért

lényeges különbséget látok az 1996-ban és 2000-ban is realizálódó szerbiai körbesétálás és 2017 lázadó szituációja között. 1996-ban és 2000-ben ugyanis azért bontakoztak ki a protestmegnyilvánulások, hogy a polgárok a hatalomnak a választások utáni ténykedése ellenére érvényt szerezzenek a már megnyert választások eredményeinek: 2017-ben a mostani hatalom, minden csűrés-csavarás ellenére, a mennyiségi értelemben vett demokrácia, a kvantumra alapozó szavazási mechanizmus alapján, nyertes helyzetben találtatik.

KÉTSÉGBEESÉS, DÜH, ELLENÁLLÁS, LÁZADÁS

Ne tüntessetek, ne sétáljatok eszetlenül, hanem gyarapodjatok: ezt az ideológiai szólamot a hatalom bármikor a tüntetők ellen fordíthatja, és közben nagyon sok ember bólogatna. Pontosan ezért,

amíg a tüntetők rebelliójukat csupán a választási machinációkra irányították, addig megmaradtak a meddő ellenállás szintjén. Ugyancsak többnyire a semmibe futottak a jelenleg regnáló miniszterelnök személyével kapcsolatos végtelen neheztelések-duzzogások sorozatai.

Beograd, 18.04.2017. -Ucesnici 16. protesta "Protiv diktature" okupili su se nesto posle 18 casova ispred Doma Narodne skupstine u Beogradu i blokirali saobracaj na Trgu Nikole Pasica, odakle ce kolona krenuti u protestnu setnju centralnim gradskim ulicama. Uz vest Bete. (BETAPHOTO/MILAN OBRADOVIC/MO)

A megszemélyesítés, azaz a személy integritását gúnyoló közmagatartás nyilván mozgósító erőnek bizonyul, lehet virtuóz szidásokkal élni, ami akár tetszetősnek is tűnik, de csupán ideig-óráig. Ráadásul az effajta beállítottság nagy ívben megkerüli a legfontosabb kérdéseket. A tüntetők hangot adtak a feltorlódott dühnek, amelyet aligha lehet lebecsülni, minthogy az affektív energia valóban politikateremtő és robbanóerő lehet. De az affektivitás nem szükségszerűen gondolattalanság, éppen ezért egy pillanatban új irányt kellett vennie a protesteknek.

Valójában az elnökválasztás eseménye nem bizonyul egyébnek, mint gyújtózsinórnak. A tényleges mozgatói e tüntetéseknek az elkésettség, azaz a mulasztás tapasztalata és az ebből fakadó kétségbeesés.

A hiedelmekkel, a szóbeszéddel ellentétben Szerbiában 2000 óta akadozik az ellenállás gyakorlása. Messze kellene kanyarogni az érveléssel azt illetően, hogy miért van ez így. 2011-ben egyetemista ellenállás söpört végig a világon, méghozzá az oktatás neoliberalizációjával szemben. Ennek a változatát viszontláttuk itt Szerbiában is, igaz, inkább a fővárosban, Újvidéken viszont már csak egy halvány variációt észlelhettünk. De ezek az ellenálló megmozdulások megrekedtek az egy problémára való összpontosítás, a szűkre szabott keretek szintjén. Most más a helyzet.

És egy meghatározott tényt az európaiak/nyugatiak is gyakorta elfelejtenek, noha éppen az ő történelmük menete nyújt tanúbizonyságot: az embernek de facto annyi joga adódik, amennyi készenlétet tanúsít, hogy harcoljon e jogok megvalósításáért. Csak annyi kisebbségi, és persze egyéb jog adatik számára, amennyi erőt belefektet az érvényesítésbe. Márpedig az egyetemisták magukon cipelik az elmúlt korok-évek elmulasztott lehetőségeit, a félretett ellenállás következményeinek terhét, ez magyarázza a tényt, hogy a jelenlegi protestek egy elkésett, korábban elodázott ellenállás kivetüléseit jelentik. És ezért érzik a tiltakozók úgy, hogy a huszonnegyedik órában vannak, amelyben egy reménysugár nélküli sors állandósul, és amelyben szétfoszlani látszik az élet. És ezért vesz a kétségbeesés erőt rajtuk, ezért lépnek fel a számukra kijelölt valóság ellen.

Mindezért a választások csak másodrendű kérdést jelentenek. A tét másutt jelölhető ki. Alain Badiou, a kortárs francia filozófus a maga jellegzetes radikalizmusával élezi ki a kérdést: vagy szavaztok vagy politikát hoztok létre. Üresen zsibongó fiatalok politizálnak így. A tiltakozások itt azokban a pillanatokban bizonyulnak előrevivőknek, azaz

akkor igazán radikális a hangütés, amikor szociális problémákat görgetve rendszerkérdéseket feszegetnek, és nem elégszenek meg azzal, hogy önelégülten pálcát törnek a jelenlegi miniszterelnök felett, hanem az egész politikai osztályt állítják pellengérre, és ítéletet mondanak a 2000 utáni egész konstellációról.

Több mint tünet, hogy még a miniszterelnökkel szemben kritikai álláspontot hangoztató ún. második Szerbia meghatározott része is dermedten figyel: ez akár még őket is érintheti.

És a kritikai lendület ily mód árnyékot vet még az ellenzékre is. Akár még a másodikként befutó Jankovićra, a volt jogvédőre is, aki fél lábbal azért ott áll az establishment ingoványos talaján. Amúgy sem tudott eleget tenni azoknak a politikai elvárásoknak, amelyekkel követői megszólították: a rá testált feladat túlnőtt rajta. Az, hogy a hangadók egy része hangsúlyozottan hűvösen viszonyult hozzá, ezzel magyarázható: így, többek között, emlékeztek arra a mélypontra, amelyet a jogvédő akkor ért el, amikor a függetlenné vált Koszovó kapcsán fontolgatott válaszokat. Eszerint a kérdés meritumát majd a nép dönti el, és egyébként is várható, hogy a kiszakadt albánok majd nem kényszerűen, hanem örömtől repesve térnek vissza az időközben tisztességessé vált Szerbiába. Ez egy đinđići-koštunicai hang a múlt század utolsó évtizedéből, ténylegesen egy, a kilencvenes években sűrűn felhangzó, nemzetféltő dallam echója. És az okfejtés igencsak áporodott szagú.

Aztán, a tiltakozók kritikai fegyverzete egy pillanatban még a szerb miniszterelnök vállát veregető Angela Merkelt is megcélozta, aki itt a nemzetközi közösség jelképes kifejeződése. Helyes, le kell számolni a mítoszokkal: aki radikális akar lenni, annak a gyökerekig kell leásnia. Hiszen azt, amit a gazdaság- és foglalkoztatáspolitikában látunk Szerbiában, különben sem egyéb, mint egy peremországban kibomló neoliberális kompiláció, az Európában honos neoliberális észjárás helyi vetülete, helyi fejleményekkel egyetemben. Igaz, a miniszterelnök úgy hiszi, hogy kezeiben van a történelem zárjának a kulcsa, ennélfogva hatalmával küldetést teljesít. Jelesül, őt a szerbiai létrend gyökeres átalakítása vezérli. Innen következik az eljövendő szerbiai aranykor előlegezése is. Csakhogy az a tény, hogy a miniszterelnök rövid időn belül ellentmondó kijelentéseket tesz a bérekkel kapcsolatban, jól mutatja, hogy milyen, persze a maga által választott, kényszerösvényeken mozog. Miközben kortesbeszédeiben azt ígérgette, s most is mondja, hogy esedékes a bérek és a nyugdíjak növekedése, azt a tényt is fennhangon ünnepelte, hogy a bérek szintje, másokhoz képest, változatlan maradt, amivel lehet csalogatni-csábítani az idevánszorgó profitközpontú nagytőkét.

2000 NAIVITÁSA A MÚLTÉ

Mindenesetre, az elmondottak okán, számomra sokkal fontosabbak a megnyíló különbségek a háborgó magyarországi és a lázadási potenciálokat megjelenítő szerbiai konstelláció között. Noha, tudom, mind bal-, mind jobboldalon rögzíthetünk olyan érvelést, amely éppen a konvergenciát éri tetten. A szóban forgó szituációk azonban meghatározott pontokon nagyon is széthajlanak. A két ország, legalábbis bizonyos vonatkozásokban, másfajta gazdasági pályákon fut, és a szerbiai tüntetésekben felvillanó szociális radikalizmus, amelyet egynéhány energikus szakszervezet is támogat, sajátosságokat kölcsönöz.

Ez itt Szerbiában nem a mostanság újra előráncigált színes forradalom forgatókönyve, és nem a jól szituált középosztály tagjainak lázadása: végül is, ez nem 2000 naivitása, amely azt hitte, hogy a miloševići befeléfordultság után megvalósuló, nemzetközi térbe való beilleszkedés majd mindent helyreráz, és tágra nyitja a kapukat az édenkert felé.

Mindeközben nem érdemes illúziókban ringatózni: aki nem akarja megismerni a szociális létezését meghatározó feltételeket, vagy az ellenfél kapacitásait, az ne foglalkozzon politikával. Ne feledjük, hogy a jelenlegi miniszterelnök, még szenvedő félként, tapasztalatokat szerezhetett 2000-ben, méghozzá egy némileg hasonló helyzetben, és egyúttal azon munkálkodik, hogy fölényhelyzetét kihasználva a saját malmára hajtsa a vizet. Ezen utóbbi dimenzió fényt vet a tüntetésekkel szemben hangoztatott lekicsinylő, önhitt álláspontjára: úgy véli, hogy a résztvevők egyszer majd úgyis kitombolják magukat, abbahagyják a bomlasztó tevékenységet, és ernyedten otthon maradnak.

Amúgy nem véletlen, hogy oly sok az egyoldalú, célt tévesztő elemzés a miniszterelnök kapcsán, és hogy a legtöbbjük nem tudja megragadni összetett uralmának lényegét. Hatalmi technikájához hozzátartozik egyfajta viszonylagosító-posztmodern eljárássor, amely érvényen kívül helyezi, azaz felfüggeszti az igazság fogalmát. Több ez, mint manipuláció. Nem kell dönteni az igazság mellett, az igazságra nincs immáron szükség. Példának okáért, egyidejűleg jegyezzük a tényt, hogy hűséges elemzői a külföld erőinek áskálódó-beavatkozó fellépésével magyarázzák a tüntetések eszkalációját, de azt a tényt is, hogy a miniszterelnök diadalittasan és boldogságtól sugárzó arccal fogadja ugyanezen alanyok gratulációját és biztatását. Egyszerre ad áldást arra, hogy egykori ellenfele, a szerbség egyik legnagyobb írója, Borislav Pekić emlékművet kapjon, de arra is, hogy a Pekićnél jóval gyengébb íróról, a valamikori harcostársról, Brana Crnčevićről utcát nevezzenek el. A sor folytatható. A plusz és a mínusz egybetömörül, azaz egymásnak ellentmondó tételek olvadnak egybe. Nos, ezzel kapcsolatban a médiumok tavaly, az újdonsült amerikai elnök színre lépését ecsetelve, a post-truth, azaz az igazság utáni állapot fogalmával éltek. Mindenesetre érdemes elgondolkodni azon, hogyan működik ezen állapot Szerbiában.

AZ EGYETEMISTÁK FÉLELMETES FELHAJTÓ EREJE

Szervezettség, spontaneitás? Az egyetemisták mint eszközök, mint idióták, akiket felhasználnak?

Egyrészt,

a hatalmi beállítottság számára fölöttébb nehezen képzelhető el, hogy valaki egyáltalán gondol valamit. Nemcsak a politikában tapasztalható ez. És ezért nyúl e gondolkodásforma az ismert képlethez: amit a cselekvő-tiltakozó tesz, az nem önálló aktus, őt valaki hátulról vagy oldalvást mozgatja, manipulálja, tereli.

A valódi úr az, aki ural, azaz eszközzé tesz. Következésképpen az egyetemisták nem önálló lények, hanem éretlen-kiforratlan marionettbábuk, amelyeket külső, elvetemült, zavarosban halászó erők rángatnak ide-oda.

Az, hogy ilyen erők mindig akadnak, általánosan ismert. De ezen érvelés minden részelemében sántít, és ideológiai csúsztatást jelent: aztán hogyan is lehetne megmagyarázni a tüntetők kritikai habitusát az egész establishmenttel kapcsolatban, ha abból indulnánk ki, hogy ők csupán egy ütemre lépnek az ellenzéki politikai erőkkel?

Novi Sad, 05.04.2017. -Oko hiljadu studenata i uglavnom mladih ljudi okupilo se danas u centru Novog Sada na protestu sa koga su zatrazili raspisivanje fer i slobodnih izbora, kao i smenu "kompletne vlasti" koju su optuzili za pokusaje insceniranja incidenata. Uz vest Bete.  (BETAPHOTO/DRAGAN GOJIC/MO)

Másrészt,

az abszolút spontaneitás sokszor szóba hozott gondolata is naivitásról tanúskodik. A kollektív cselekvés ugyanis mindig valamiféle szervezettséget igényel. Másképpen nem lehetséges kollektív távlatban bármit is előremozdítani.

Mindenesetre véssük az eszünkbe: nem azért képviselnek az egyetemisták az újkori történelemben félelmetes felhajtó erőt, mert fiatalok a szó biológiai értelmében. Létezik, ugyanis, ürességbe fulladó ifjúi lét is.

Azért tudnak aláásó-kollektív gesztusokkal élni, mert még innen vannak a munkamegosztás korrumpáló rendjén.

Őket még nem tartják fogva azok az érdekpályák, amelyek lebontják a politikai képzeletet, gúzsba kötik a cselekvést, és futószalagra helyezik a gondolkodást.

Emlékeznünk kell mindezért itt, legalább egy pillanat erejéig 1968-ra, különösen Párizsra, amikor felvillant egy korszakalkotó esély, jelesül a munkások és a diákok szövetsége. Reális lehetőség volt, de lehetőség maradt. És ha már 1968 Párizsát hoztam szóba a mostani tüntetésekkel kapcsolatban, akkor rögvest egy másik nevezetes jelszót is idézni kell: legyünk realisták, kíséreljük meg a lehetetlent.

A szerbiai egyetemista tiltakozóknak itt, a hatalom szilárd nemzetközi pozíciójának a környezetében, a fojtogató túlerő kontextusában valóban a lehetetlent kell ostromolni. Most senki sem fog segíteni. Nincs támogató. Lehet, hogy az Európai Unió helyi szóvivője elrebeg néhány nem kötelező erejű, sokértelmű mondatot az elvont demokrácia verklijével, de a kétségbeesés sarkallta méltóságkeresésen kívül nincs támpont.

Megkíséreltem másutt írni arról, hogy miért van ez így. Egyelőre csak azt mondhatjuk, hogy az előrejelzéseket a spekuláció terheli, de az bizonyos, hogy a folytonosság fonalai Szerbiában néhány helyen megszakadtak. Valami vajúdik, valami dereng, valami formát keres magának: hallatta erős hangját egy politizálódott és kétségbeesett nemzedék.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg bővített változata.)