LOSONCZ Alpár: Folytonosságkeresés elnökválasztás idején

2017 Mar 24

Az európai ügyintézők kegyeiért vívott versenyt Vučić nyerte, mert ő hatalomtechnikailag potensebb a neoliberalizmus és az etnicizmus ötvözésében.

A jelenlegi szerb miniszterelnök a világban romokban heverő képviseleti demokrácia kontextusában regnál. Azt már régen jelezték figyelmesebb elméletírók, hogy elcsökevényesedett a rendszer: a pártok nem a civil társadalomból nőnek ki, és nem teljesítik az előrelátott szerepet, mármint a polgárok és az állam közötti közvetítést. És ezek már nem tömeg-, hanem állampártok, egytől egyig.

A rendszerváltozás idején a Nyugat, fantáziálás gyanánt, újra megkísérelte átélni saját vélt kezdeteit, így belevetítette a spontán, erőszak nélküli, öntevékeny civil társadalom képzetét a posztszocialista országokba, amelyek majd megismétlik a nyugati ösvényeket. Fellobbant valamiféle remény, de nem tartott ez sokáig. Aztán maga a politikai választás, a későkapitalista kondicionáltság okán, a fogyasztás mintáihoz idomul. Nem az eszmei önmeghatározás áll a középpontban: német szociológusok nagy előszeretettel elemzik, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung azt a kérdést teszi fel olvasóinak, hogy melyik párt lesz jó neked, azaz nem azt a kérdést feszegetik, hogy mi lesz jó a németeknek, ne adj úristen Európának, hanem neked, mint egyénnek.

Van itt azonban más is. Amikor a még uralkodó, egyúttal az elnöki posztra törő miniszterelnök fél évtizeddel ezelőtt hatalomra jutott, akkor már évek óta tartott a gazdasági-pénzügyi válság. Bele is játszott ez a demokraták akkori vereségébe, még az is lehet, hogy naivan elhitték néhány eltévelyedett közgazdász véleményét, miszerint Szerbia megerősödve fog kikerülni a krízisből. A válság okán a világban az ellenállás különféle szikrái pattantak ki: élénk volt, mondjuk, a térfoglalást szorgalmazó Occupy-mozgalom Amerikában, hallatták hangjukat a spanyol indignadosok, legalább bebizonyosodott, hogy mégsem zárvány ez a világ, amelyben az alternativitás minden fénye kihunyt.

Valami megváltozott, volt felforgató szándék, ráadásul a folyamat még tart: de bizonyos, hogy az ellenállás képviselői nem törték át a hangfalat, a létező hatalom erővonalai csak néhány lokalitásban rendeződtek át. A félelem még mindig erőteljesebb erő ebben az árnyékvilágban, mint a feltorlódott harag.

Ráadásul az, hogy az Occupy-mozgalom fellépését bevetésre kész mesterlövészek követték, vették körül, szinte jelképezi a fennálló rendszer készenlétét, hogy robusztus erőszakkal lépjen fel saját védelmében.

A szerb miniszterelnök, aki a konszolidáló-erőltetett takarékosságot szorgalmazó neoliberális rend megerősítésére kapott felhatalmazást külföldi támogatóitól, azt a következtetést vonhatta le, hogy a demokráciának a mai világban nincs sok ázsiója, több a szimuláció, a megrendezett szertartás, mint a valós gesztus, legfeljebb a tompa délutáni/esti fogyasztás feledtetheti a kínt. Innen a sokat emlegetett erőhatalmi-önkényuralmi attitűdje.

A miniszterelnök többször is tanújelét adta annak, hogy nemzetközi szinten bizonytalan: mondjuk, hogy Bill Clinton jelenlétében bonyolította le kanosszajárását, elementáris hiba volt, hiszen nem célszerű fogadni bizonytalan elnökválasztási kimenetelekre, különösen, ha nagyhatalomról van szó. Alkalmanként meg is ingott: történt ez például azon a félelmetes estén, amikor egyre-másra érkeztek a hírek, hogy a szociális szolidaritást hangoztató Cípraszék Görögországban diadalmaskodtak, és, úgy tűnt, felfordul a világ. Görögország túl közel van, az egyébként kevés protesztpotenciált felmutató szerbiai embereknek is megváltozhat a kedvük, aztán Görögország az EU tagja, s ott és akkor, a status quoval szemben egy radikálisan másfajta koncepció villant meg. Ráadásul a miniszterelnök akkortájt a munkások jogait erőteljesen lebontó, a munkaerő árát lecsökkentő munkajogi törvénnyel kapcsolatos viták kereszttüzében állt. Aztán minden maradt a régiben: az, hogy Vučić a komolyan nem értékelhető Vulinnak adta át Aléxisz Cípraszt, több mint tünet. Hovatovább éppen az az Angela Merkel, akivel kapcsolatban a miniszterelnök jónéhány szervilis gesztust tett, maga vezérelte a görög tűz eloltását, a démosz, a nép kinyilvánított akaratának brutális semmibevételét. Vučić megnyugodhatott, az európai rend oszlopai nem rendültek meg, lehetett folytatni a megbízatást, a demokrácia legfeljebb eszköz a hatalmi mechanizmusban, ám önértékkel nem bír.

És nem érdemes a glória fényébe vonni Milošević leváltásának szituációját, amely arra hivatott, hogy megtestesítsen egy úgymond elévülhetetlen mítoszt a lázadási hajlam szerbiai meggyökerezettsége kapcsán. Eltörpül ugyanis ezáltal, hogy a miniszterelnök azért komoly, rendszeres ellenállás nélkül juttatta érvényre hatalmát, komparatív perspektívában szembeszökő az ellenállás szórványos mivolta. Majd látjuk, hogy, mondjuk, az olyan megmozdulások, mint amelyet például nemrégiben a Szabad Szakszervezetek Konföderációja szervezett, mennyire képesek egy, az eleddigihez képest másfajta ellenállási modellt kibontakoztatni. Vagy mindez csak kérészéletű megnyilvánulás marad.

VUČIĆ, A MODERNIZÁLÓ, A TETTRE KÉSZ, A BÁTOR

A politika kulcsvonatkozása nem pusztán az, hogy valakit meggyőzünk, hanem az, hogy másokat meggyőzünk arról, hogy maradéktalanul hiszünk abban, amit mondunk. Vučić nemzetközi elfogadottságát magyarázza a tény, hogy sikerrel járt e praxisban: érthető, hogy nagy kedvvel idézi fel az osztrák külügyminiszter deklaratív állítását, miszerint éppen ő a regionális stabilitás záloga. Mondok egy példát is, egyet, ám reprezentatívat. A The Economist a nyugati világ egyik legjelentékenyebb médiája: a néhai Karl Marx is rendszeresen olvasta, hovatovább, még Josip Broz is a The Economist alapján tanulgatott angolul a börtönben, de nincs olyan közgazdász vagy politikus Nyugaton, aki nem olvassa, még tudományos folyóiratok is idézik. A jeles újság, amely, mintegy beidegződött gesztusként, minden demokratikus megnyilvánulás mögött olyan populizmust sejt, amely a nép legalját, vagyis a legalantasabb motívumokat mozgósítja, gyakran ütlegeli Orbán Viktort, aki eléggé el nem ítélhető módon elveszejti a legdrágább eszme-ékszert, a liberális konzervativizmust. De a hang merőben megváltozik, amikor a szerb miniszterelnök kerül szóba, vigyázzunk, itt egy elmaradott ország tettre kész miniszterelnöke küszködik: a modernizálónak és erős embernek minősített Vučićról, a valamikori fanatikus nacionalistáról azt olvassuk, hogy lám volt mersze megváltoztatni véleményét, és Szerbiát abba az irányba terelte, amelyben nem az alkalmi csábításoknak, a vágyak hömpölygésének kitett ember, hanem az elvhű, a szabályokat érvényesítő piac dönt.

Az, amit errefelé abszolút negatívumként tálalnak, mármint a vučići konverzió, azaz az áttérés a szélsőjobboldalról a rendszerpárti jobboldal terére, a The Economist számára maga a pozitívum, a bátorság félreismerhetetlen jele egy olyan peremtársadalomban, mint Szerbia.

Az erős ember-féle kifejezést nyilván ismerjük, és van ebben egy szokásos orientalista árnyalat is: ezeknek erős ember kell, csak az szedheti ráncba őket.

Aztán, a miniszterelnök uralkodása elején rájátszik arra, amit a posztszocialista polgárok keserveik, mizériájuk okának hisznek, mármint a korrupcióra: eltökéltségét, energikus rátermettségét néhány látványos bírósági folyamat beindításával bizonyítja. Aztán kifullad, különben is a korrupció sokkal bonyolultabb kérdés, megérne egy komolyabb litániát. De megelégszem egy kínai mondással: „ha ellopsz egy ceruzát, akkor felakasztanak, ám ha ellopsz egy országot, akkor király lesz belőled”. Végül is, ha máskor nem, hát nemrégiben a romániai tüntetések kapcsán tudatosíthattuk, hogy az időközben iszonyatosan felduzzadt Securitate és a transznacionális tőke alkalmi uniója által mozgásba állított antikorrupciós tüntetések éppen olyan fonákszerűek tudnak lenni, mint az, amit korrupciónak nevezünk. Amúgy érdemes elolvasni Florin Poenaru eligazító cikkét ahhoz, hogy ne higgyünk azoknak a híreszteléseknek, miszerint az említett protesztmozgás a demokrácia ünnepe lett volna. Mindenesetre, az anti-korrupció eseményének spektákulumszerű lebonyolítása, az elfogott, letérdepeltetett állami tisztviselők nyilvános mutogatása izgatószert jelent, fura örömöket okoz a televíziós műsor szemlélője számára. Kalapál mindeközben az ember szíve, áramlik a vér, legalább valakit kinyírtak egyszer már – találtatik ebben valami ressentiment is, különösen Közép-Kelet-Európában. Csak hát fényévnyire van ez a lényegtől. Nem is tekinthető véletlennek, hogy a miniszterelnök apparátusa az elnökválasztás idejére időzítette a néhány nappal ezelőtt lezajlott hatalmas antikorrupciós hadjáratát.

Nem az a fontos továbbá, hogy az emlékezés vesz-e erőt rajtunk, vagy éppen hátat fordítunk a múltnak, amikor a kilencvenes évek kérdése vetődik fel. Valójában többszörösen is félrevisz az, ahogy felróják a miniszterelnöknek, hogy politikai inaséveit a szélsőjobboldal tanodájában töltötte, vagy hogy voltaképpen csak ravasz csaló módjára színleli az európaiságot, azaz, hogy a kiglancolt európai maszk mögött egy mindenre kész etnicista rejtőzik. Nem kevésbé téves az a mód, ahogyan szóba hozzák, miszerint a miniszterelnök, a szélsőjobb uszályában egzisztálva, együtt üvöltött a farkasokkal.

A miniszterelnök és az a trupp, amelynek tagja volt, fontos szereplői, hangadói voltak a kilencvenes éveknek, de nem bennük kell látni az akkori hatalom centrumát.

A radikálisok a rezsim hasbeszélői: például Šešelj ajánlja a parlamentnek a népszerűtlen-embertelen intézkedést, miszerint tíz német márka a feltétel, hogy a polgár átléphesse az országhatárt. Amikor a radikálisok vezére, az akkori állami televízió és médiarendszer minden denunciációs erőfeszítései ellenére, maga alá gyűri a hatalom reprezentánsát az elnökségért vívott versenyben, akkor Milošević, a hatalom mozgatója, beint: idáig, és ne tovább, azaz meghúzza a gyeplőt, Šešelj nem lehet köztársasági elnök. Ez persze adalék ahhoz a témához is, hogy nem felel meg a valóságnak az a gyakorta szajkózott elképzelés, hogy a média által fújt ellenszél mindig hatásos, hogy a média afféle szuperhatalom gyanánt mindenre képes – igaz, ezek még a kilencvenes évek.

Bizonyos, hogy azon szélsőjobboldali irányulásnak a tagjai, amely magában foglalta a miniszterelnököt is, legfeljebb csak pórázon tartott félellenzékiek lehettek. Még ha e póráz meg is engedett valamiféle mozgást, ott volt az, aki meghúzta a határvonalakat: aki a hatalom igazi forrását keresi, ne ennek az irányulásnak a térfelén kutasson.

Vučićból nem lehet levezetni a múlt század utolsó évtizedét, fölösleges mitizálni a személyiségét, ez elmaszatolja az említett évtized valódi-rettenetes dimenzióit: a kilencvenes éveket az áramló, alulról jövő, hatalmas etnicista tömeg jellemzi, amely vezért keresve, találkozik meghatározott felülről jövő impulzusokkal.

Ugyanezen tömeg aztán visszahőköl: Nagy-Szerbiáért áldozatot kellene hozni, rettenthetetlenül kellene harcolni, közben a szenvedésnek való kitettség lehet osztályrészünk, végtagokat és életet lehet veszteni. Az áldozatiság felvállalása: mind közönségesen ez a nacionalizmus elengedhetetlen feltétele. Csakhogy az ilyen értelmű nemzeti készenlét apadt. Nem akarunk áldozatot, csak élvezetet: jó lenne, ha valaki kiharcolná a nemzeti célokat, a területi expanziót, de legyen az valaki más, ne én, kaparja ki más a forró gesztenyét. Néhány évvel ezelőtt ezt potyautas-nacionalizmusnak neveztem.

Végezetül még egy vonatkozás: az effajta radikális-jobboldali alakulatok, minthogy szélsőbaloldaliak nem nagyon akadnak már, mint az említett trupp, a világ minden táján az állami erőszak apparátusának az eszközei. Mondok egy igencsak triviális és felettébb szokványos példát: amikor tavaly decemberben az egyik leghíresebb német náci csoport nőtagja, Beate Zschäpe ellen folyt a per, akkor a német szolgálatoknak kissé kínos volt, hogy szóba került az, amit persze mindenki tudott, csak hát nem beszélt róla: az apparátus tolerálta, hogy annak idején nácikat szerveztek ki a horvátországi hadszínterekre. Csuklógyakorlatok ezek az apparátusok részéről, temérdek ilyen példa található.

AZ ANTIFASIZMUS ÚTJÁNAK ELHAGYÁSA

Viszont, ha már tényleg kutatófúrásokat szeretnénk végezni a terepen, azt illetően, hogy hol is található folytonosság a kilencvenes évek és a jelenkor között, akkor pillantsunk bele a radikálisok gazdasági programjába, amely 1992-be vezet vissza bennünket: ez egy igazi pro-neoliberális zengzet, örömóda a módfelett kitágított piachoz, nyilván a felújított nemzeti célok érdekében. Persze a szokványos fogalmi zűrzavarnak köszönhetően ezt is félremagyarázták akkoriban: amikor az eszeveszetten antikommunista Šešelj azt ajánlotta, hogy a szankciók ideje alatt senkit se lehessen elbocsájtani a munkahelyéről, az értelmezők hada arra következtetett, hogy a radikálisok afféle vörös-fekete irányulást testesítenek meg; tragikomikus szituáció volt ez.

A politikában a közjog a döntő. Márpedig

amikor az akkortájt még hatalmon lévő, jobb sorsra érdemes demokraták, dacára minden intellektuális potenciáljuknak, 2007-ben rehabilitálták a csetnikeket, akkor Szerbia letért az antifasizmus útjáról.

Akadtak is ebből problémák akkor, amikor az oroszok októberben idejöttek ünnepelni Belgrád felszabadítását: hogyan is lehetne elrejteni az antifasizmus hozzájárulását a főváros felszabadításához? Nincs ugyanis olyan varázspálca, amelynek suhintása nyomán a csetnikek az antifasizmus hordozóivá módosulhatnának.

A demokraták különben is mindig a lehető legrosszabbul értelmezték a kilencvenes éveket, nevezetesen, mint a sarló és a kalapács meghosszabbított balkáni uralmát, holott épp ezekben az években megy végbe a tőke elsődleges felhalmozása és alakul ki az az oligarchikus tulajdonszerkezet, amely ma tovább él és reprodukálódik mint állandósult egyenlőtlenség.

Azok, akik különféle módokon meggazdagodtak, 2000-ben cserbenhagyták Miloševićet – nem volt már rá többé szükség, pedig nélküle az elsődleges tőkeakkumuláció nem mehetett volna végbe.

Aztán a demokraták és társaik legalább két ízben lebecsülik a radikálisokat, vagy a köreikből érkező embereket: először 2000-ben, amikor elsikkasztanak minden számonkérést, aztán pedig 2009-ben, amikor önhitten nézik, hogyan alakul az új haladó párti szükségszövetség, amely mégsem csak a volt, hitehagyott radikálisokból áll össze – a kompozíció messzemenően bonyolultabb.

És ha már a közjognál tartunk, akkor kérdezzünk: nem Zoran Đindić, a második Szerbia hőse volt az, aki a kilencvenes években morális problémákba bonyolódó egyházat legitimálta azzal, hogy beengedte az iskolába, és az állami nevelés részévé tette? Mindenesetre

az a vád, hogy Vučić változatlanul a vérgőzös csetnik-ideológia foglya, hogy maradványa egy letűnt kornak, célját tévesztve pereg le a bírált személyről. Bírálni őt máshogyan kell.

Vagyis lehet és kell is össztüzet zúdítani rá, csakhogy ő is, mi is egy olyan országban éldegélünk, amelyben, köszönve éppen Vučić említett mai ádáz ellenfeleinek, az antifasizmus közjogilag nem létezik. Márpedig innentől kezdve a távlat változik.

NEOLIBERALIZMUS ÉS ETNICIZMUS KÉZ A KÉZBEN

Az, hogy Szerbiában a neoliberalizmus és az etnicizmus ma párban járnak, nem különös tény: csakhogy érzékelni kell azt a humuszt, amelyben a ma érlelődött.

A miniszterelnök hatalomtechnikája valójában sokkal inkább következmény, mint ok. Voltaképpen a folyamatosság alapját a jelen és a múlt között nem a kilencvenes, hanem a 2000 utáni évek jelentik.

Ez még akkor is érvényes, ha most a haladók kampányeszköz gyanánt manipulálnak az említett évvel, és úgy mutatják be, mint a dekadencia kezdetét, kihasználva a fordulat sikerületlensége okán teremtődő csalódottságot.

A zsákmányszerző-agresszív magatartás, a győztes mindent visz mint a jelen tartozéka? Persze, csakhogy láttunk már ilyen felbuzdulást és intenziválódott hatalomigényt, így rögtön 2000 után is, nincs azért olyan sok újdonság a nap alatt. Akkor a győztesek rohannak elsajátítani-kisajátítani az erőforrásokat, ez a tőke másodlagos felhalmozása, Đindić pedig az egyébként bámulni való tudását vetette latba, hogy legitimáljon. Rosszul tette. A demokraták például agyonprivatizálták az oktatást, keletkezett is ebből olyan zűrzavar, amit soha többé nem lehet rendbe hozni, sőt, az oktatás a kilencvenes évek tőkemozgásának párlata lesz, közeg, amelyben lehet az erőszak által meghatározott viszonyok között szerzett tőkét forgatni és megtermékenyíteni.

Kiátkozott vajdasági autonómia? A Szabadkára érkező Đindić kerek-perec kijelenti: eleddig Vajdaságot eltartották, most forduljon a kocka. Az élősködő Vajdaság metaforája: figyelemre méltó gondolat ez, érdekes vetületeket tartalmaz a magyarokra nézve is, akik, az effajta logika alapján, valamiféle haszonélvezői lehettek a kilencvenes évek folyamatainak.

Aztán, a jelenlegi miniszterelnök, különféle okok folytán, lemondott a Nagy-Szerbia-tervről: de nincs ebben egyedül, pontosan ugyanezt a gesztust mások is megtették. Rosszabb, sokkal rosszabb a helyzet, mint a miniszterelnök ellenfelei állítják, csak e tény őket is beárnyékolja.

Amikor a miniszterelnök egyetlen figyelemre méltó ellenfele, Saša Janković, az eddigi jogvédő nemrégiben azt mondta, méghozzá kritikai célzattal, hogy a manőverező Vučić egyszerre nyugati érdekek helyi közvetítője és a nemzetközi közösséget zsaroló politikus, akkor célba talált. Végre valaki mondott is valamit a miniszterelnök hatalmi pozicionálódásának legalább egy vonásáról, és nem csupán szitkozódott.

De a környezet, amelyben Janković fellép, megannyi zavaros elemet is tartalmaz: Janković, aki a jogvédőként méltán szerzett tekintélyt, olyan politikai kontextusban mozog, amelyet nem ural, sőt, mi több, még azt is a figyelembe kell venni, hogy a jogvédelem és a politika között minőségi ugrás van, az utóbbi más létszint az előbbihez képest.

A jogállamiságra rengetegen hivatkoztak már a történelem során, beleértve önkényuralmi rendszereket is, ez nagyon vékony alap a politikához. És ez még akkor is érvényes, ha az alkotmány szerint kevés funkciót tartalmazó elnöki cím a tét.

Egyelőre ez egy szégyellős-vonakodó, talán baloldali árnyalat: a szociális igazságosság emlegetése ugyanis a neoliberálisok számára olyan, mint a vörös posztó meglengetése az őrjöngő bika számára. És van még egy megfelelési kényszer is, különösképp a fontos támogató, mármint a Demokrata Párt jelenleg győztes frakciójának, és egyáltalán a belgrádi tehetős középosztály, a haute bourgeoisie irányában. Az, hogy Szerbiában lehet-e valaki elnök egy párt, vagy a nagyhatú oligarchák segítsége nélkül, maradjon kérdés. Az viszont bizonyos, hogy Janković esetében még munkálkodni kell azért, hogy a gyenge gyökérből virágzó növény sarjadjon. Amikor az egykori jogvédő a csetnik subarát emeli be diskurzusába, még ha egy csiszolt, emocionalizált-családi-hajdanvoltság keretében is, akkor az, aki tudja, hogy a politikában az ilyen triviális mozzanatokban rejlő jelképek kivételes jelentőséggel bírnak, tetten éri a tényt: tapasztalunk itt valamit, amit már sokszor láttunk, és ami a demokraták ikonográfiáját idézi.

Jellemző, hogy amikor a multikulturalizmust a politikai filozófia reflexív szintjére átemelő Will Kymlicka körülnézett Szerbiában még a kilencvenes években, akkor azzal az állítással élt, hogy az akkori demokratikusnak nevezett ellenzék nacionalistább hangokat penget, mint az egyébként ledorongolt miloševići rezsim.

Janković kontextusában azért ott villog a demokrata mogulok és bizonyos követőik azon törekvése, hogy valamiféle urbánus-elitista gőggel elfedjék azt a számukra elviselhetetlen tényt, miszerint az európai ügyintézők kegyeiért vívott versenyt Vučić és az általa uralt érdekszövetség nyerte, mert ő hatalomtechnikailag potensebb a neoliberalizmus és az etnicizmus ötvözésében.

Ha Janković komolyan gondolja, amit bejelentett, akkor le kellene mondania az olyan félrevezető jelszavak hangoztatásáról, miszerint a miniszterelnök magatartását a hamis, azaz az ál-európaiság jellemzi. Amikor az európaiságról szónokolunk mindig ott terem egy adag ideológiai szelektivitás is: ezt és ezt szeretnénk belelátni Európába, mint egy elképzelt idilli-szabályvezérelt világba. Holott ezen ellentmondásos világba sok minden belefér, nem utolsósorban az a hatalomforma is, amelyet a miniszterelnök követ.

Aztán, a demokraták, és mások is, alkalomadtán az anti-miloševićizmus felkent bajnokaként ábrázolják magukat, méghozzá valamilyen elképzelt mitikus folytonosság fényében. Csakhogy ez nem az Úr 2000. esztendeje, amikor Belgrád a külföldi hírszerző szolgálatok afféle zsibvására volt, és a leghatalmasabbak közülük azzal foglalkoztak, hogyan lehet egy laboratóriumi kísérlet gyanánt megdönteni egy, a Nyugatnak nem tetsző rendszert, amely a pária helyzetében találta magát.

A valódi probléma Szerbiában pontosan ott van, hogy a miniszterelnök sokkal többet tanult a kilencvenes évekből, mint egyes ellenfelei, akik, úgy tűnik, szinte semmit sem tanultak, sőt ellenállnak minden tanulásnak. Brutum factum: a miniszterelnök abból is többet tanult, mint ellenfelei, hogy a hatalom konfigurációja hogyan módosult a világban a kilencvenes években.

Továbbá azt, hogy Szabadkán a miniszterelnök gesztusként kijelenti, hogy fogyatékosságai közé tartozik a magyar nyelv ismeretének hiánya, ezért meg akar tanulni magyarul, nem szabadna puszta agyafúrt csaléteknek tekinteni, afféle bedobott horognak, amelyre majd a naiv magyarok ráakadnak. Ennél nagyobb politikai hibát el sem lehet képzelni. A politika: beszédmódok együttese. Ami kimondatott, súllyal bír, senki nem uralja a nyelvet. A miniszterelnök gesztusának voltaképpen az a relevanciája, hogy óhatatlanul feltárta azt, amit eddig a demokráciára-kisebbségvédelemre esküvő szerb politikusok közül, legjobb tudomásom szerint, senki nem tett meg. Másnak kellett volna ezt megtennie, akkor örültem volna, ha más lépett volna elő ilyen gesztussal, mondjuk tudós ismerőseim a Demokrata Pártban, de a különféle ellenzéki csoportosulásokban mindig ott volt valami végiggondolatlanság és készenléthiány. Nem hozta meg a fentebb említett gesztus a jókedvemet, már csak azért sem, mert arra a rossz közérzetre emlékeztetett, amelyet az elmúlt negyed évszázadban a megannyi politikussal és nem-politikussal való együttkonferenciázás során éreztem:

minden erőlködés ellenére a kisebbségi kérdés nem vált önérvényű, önértékű kérdéssé Szerbiában. Vučić bírálóival ez a probléma: túlontúl sok dolgot elhallgatnak, azaz van ára a felemás bírálatnak. És kisebbségi érdek, hogy a miniszterelnököt csak az múlja felül, aki túllicitálja, akár a fenn említett gesztust is.

AZ ELNÖKI SZÉK MINT A FELELŐSSÉG ALÓLI FELMENTÉS

A miniszterelnök harsány sikerretorikájában persze túlteng az ideológia: az eredmények nagyon bizonytalanok. Másutt bőségesen éltem már bírálattal a létező politikával kapcsolatban: nem hiszek abban, hogy a takarékosság ezen dirigált-autoritatív-neoliberális fajtája gyümölcsöző lenne, a hatalom különben is elterelő statisztikai műveletekkel takar el olyan lényeges dolgokat, mint a foglalkoztatás alacsony szintje. De itt is kihagyhatatlan az örökség, azaz a szóba hozott folytonosság, így a régió talán legsikertelenebb privatizációja, amely nem az agyonemlegetett botrányok okán terel a szakadékba: lényege, hogy szórja a munkahelyeket.

Már 2000-től errefelé kialakult egy alacsony foglakoztatási pálya, amelynek folytán egyaránt iszkol kifelé a többség és kisebbség – hozzáteszem, mindegyik posztszocialista állam e vonatkozásban objektíve kétlelkű: egyfelől a mobilis rétegek kivándorlása okán apad a tudástőke, tehát veszteséget jelent, másfelől ezáltal kisebb lesz a szociális nyomás és szűkül az ellenállás lehetőségtere.

Az ellenállást helyettesíti a kivándorlás, a nyugati tőkének pedig olcsó külföldi munkaerőre van szüksége, amely révén letöri a hazai ellenállást.

És okos regressziós elemzések mutatják a kérlelhetetlen tényt: megannyi privatizáció 20%-os munkahelyszórást eredményezett Szerbiában, s komparatíve bizony ez felettébb letaglózó adat. Az ipar elsietett leépítése, belemerülés a túlhajtott pénzügyi szolgáltatás világába, amely eleve kevés munkahelyet jelent, a csodaszernek kikiáltott külföldi beruházások, a külföldi korporációk határtalan ajnározása: ebből csak egy pártközvetítettségű foglalkoztatási modell kerekedhetett ki. Mindezt eleddig gyengén ellensúlyozzák azok az óriási szubvenciók, amelyeket a miniszterelnök apparátusa bevet minden egyes létesített munkahely kapcsán, hogy idevonzza a lehetőségeket mérlegelő, a munkaerőt szinte ingyen kihasználó/kizsákmányoló külföldi tőkét.

A miniszterelnök hatalmának nem az a karakterisztikuma, hogy általa visszhangzanak a kilencvenes évek hangnemei, hanem, hogy felerősítette a 2000 után kialakult szituáció egyes tendenciáit: hatalmi technikájában ott vibrálnak a posztmiloševići kor erővonalai.

A helyzet úgy fest, hogy a miniszterelnöknek, aki immáron negyed évszázada tartózkodik a politikában, tudnia kell, hogy aránytalan ígéretei megvalósíthatatlanok, valamint, hogy a gerjesztett várakozások továbbra is várakozások maradhatnak. Azt viszont megteheti, hogy megszabadulva a funkciója operatív kötöttségeitől, előre menekül az elnöki székbe, amely lehetővé teszi, hogy megtartsa faktikus hatalmát, ugyanakkor felmentést nyerjen a felelősség terhei alól. Mindeközben, az alkalmazott hatalmi technikája okán Európa Machiavellijének, azaz Merkiavellijének nevezett Merkelhez odarohanó miniszterelnök arra játszik rá, hogy a periferikus helyzetű Szerbiában a változások, az utóbbi negyed évszázadban, csak nemzetközi közvetítéssel történhettek.

(Autonómia)