LOSONCZ ALPÁR: Az új akarása a régi jegyében

2015 Sep 20

A Magyar Mozgalom megjelenésével a VMSZ vezérei hamarosan döntéskényszerbe kerülnek: dönteniük kell lázadó párttársaik sorsáról.

Megalakult a Magyar Mozgalom, megjelent egy új intézményesített közéleti szereplő. A Vajdasági Magyar Szövetség jelenlegi politikájával elégedetlenek elszánták magukat, és bejelentették mozgalmuk születését.

A kor persze ünnepli a pluralizmust, de ha más nem, hát a vajdasági magyar pártok sokaságának a ténye figyelmeztet, hogy óvatosan gondoljuk át a dolgokat, mielőtt extázisba esnénk a pluralizmust illetően:

nem biztos, hogy a plurális szerkezet eleve üdvözítő, nem biztos, hogy a több eleve a jobb felé mutat. Majd látjuk.

A Magyar Mozgalomra vonatkozó végérvényes ítéletekkel még várjunk, a szereposztás folyamatban van, ez egy átmeneti-tapogatózó időszak, látni kell, hogy hány csatlakozóra lehet számítani, sok mindent nem tudunk még. Amit tudunk, azt annak alapján tudjuk, hogy megnyilatkoztak a formatív, hangadó emberek, akik vélhetően irányadó szereppel bírnak majd.

Mindeközben többfajta aspektus tapasztalható, amely hatalmas elegyet képez: van itt őszinte, helyenként mámoros, de irány nélküli lelkesedés, van elkeseredett, robusztus düh a VMSZ hatalomtechnikáját illetően, azután itt vannak a fellázadt szakapparátus tagjai, azaz a policy intellectuals képviselői, itt vannak azok, akik úgy érzik, hogy a VMSZ elragadta tőlük a nekik kijáró hatalmat, s itt vannak azok, akik szeretnék kiszélesíteni és megerősíteni az eleddig is létező hatalmukat. S vannak olyanok is, akik úgy vélik, hogy a VMSZ nem teljesítette, illetve, nem fogja teljesíteni elvárásaikat, azaz kioltotta a lehetőségeiket – az emberek nem akkor szoktak lázadni, amikor a legrosszabb a helyzet, hanem akkor, amikor úgy érzik, hogy várakozásaik/elvárásaik nem realizálódtak/realizálódhatnak.

A keresztülhúzott várakozás a történelem egyik legrettenetesebb hajtóereje: az persze mindig hallatlanul érdekes kérdés, hogy a várakozások hogyan fogannak meg.

Itt van aztán a Magyar Nemzeti Tanács két volt elnöke, és az utóbbi időben a közéletben sokat szereplő Varga László, a VMSZ leváltott alelnöke, aki frontális harcot vívott az elmúlt hónapokban a VMSZ egyes szerveivel, azt állítván, hogy a VMSZ alulteljesít, és folyamatosan apasztja a kisebbségi autonómiát.

Az általános benyomás tehát inkább a felülről való szervezettség képét erősíti a Magyar Mozgalmat illetően.

RÉGVOLT KOROK RETORIKÁJÁT IDÉZŐ HITVALLÁS

Varga megelőlegezte, hogy néhány száz emberben kell gondolkodnunk: ez kétségkívül nem lebecsülendő szám. Előttünk van egy szöveg, amely az internetnek köszönhetően olvasható, és belátást enged a formálódó programpontokba. Ám itt is érvényes, hogy csak benyomásokkal élhetünk egy szöveg kapcsán, amely akklamatív, deklarációs aspektusokkal teli, ezek patetikusan szorgalmazzák a magyarságba vetett hitet, és inkább régvolt korok retorikáját idézik: mintha a Magyar Mozgalom elébe akart volna menni az elképzelhető ellenvetéseknek, miszerint létrejöttét balliberális jellegű elégedetlenkedés szülte. Mondom még egyszer, hogy ne szaladjunk a rúd elé, ne mondjunk ítéletet arról, ami nyilván még képlékeny, de azt a tényt is kénytelen vagyok figyelembe venni, hogy a szöveg napvilágot látott, ezzel mégiscsak elkezdődött nyilvános élete is.

Magyarázó erejű, hogy

a VMSZ, amely – a jelekből ítélve – először konfrontatív majd később pacifikáltabb hangokkal fogadta az új közéleti alany születését, olyan beszédmódot szorgalmaz, amely lényege, hogy a túlonan lévő, a másfajta eleve balliberális stigmát hordoz.

Holott, nagyon nagy erőfeszítésbe kerülne, hogy a Magyar Mozgalom eleddig megnyilatkozó embereire ráragasszuk a baloldali jelzőt. Jellemző, hogy Varga nem is olyan régen, és éppen a VMSZ-szel vívott vita hevében, ám a VMSZ evidenciakörében mozogva, nyomatékosította azt az állítást, hogy a közszféra Szerbiában túlzsúfolt, azaz le kell vonni a megfelelő következtetéseket, és demagógia lenne az ellenkezőjét állítani. Márpedig ez bizony egy vérbő jobboldali állítás, amely ráadásul egyetlen csapással minden lehetséges baloldali ellenvetést a demagógia tartományába irányít, depolitizálva, és megbeszélhetetlenné téve a vajdasági magyarság egyik leglényegesebb kérdését: nem véletlen, hogy minden önmaga fogalmával azonosuló baloldal ma az erőltetett megszorítás bírálatát választja gyújtópontnak, lett légyen az a néhai Sziriza, vagy a laburista Jeremy Corbyn. Mindazonáltal,

ha rásütjük a Magyar Mozgalomra a balliberális jelzőt, az azt jelenti, hogy súlyos fogalmi zavarokat kockáztatunk. Igaz, a fogalmi tisztaság sohasem állt közel hozzánk, fogalmainkon érződik a csapkodó magyarországi publicisztika hatása, amely szintén rengeteg torzítással él.

Természetesen a Magyar Mozgalom nem esti horgolással vagy az ezoterikus szufi misztika szövegeivel, hanem politikával foglalkozik, egyébként létezésének nincs értelme.

A hangadók egyértelműen azt hangsúlyozzák, hogy nem a VMSZ jelenti a céltáblát, ám ne legyünk naivak: a protesthangulatból létrejövő mozgalom a VMSZ jelenlegi politikájára kíván nyomást gyakorolni, azaz a VMSZ kormányrúdját kívánja másfelé fordítani, és ahol csak lehet ellenhatalmi pozíciókat teremteni…

1994 KÍSÉRTETE

Kísért persze 1994, amikor megszületett, erős budapesti hátszéllel a VMSZ, nem is véletlenül nevezték „budapesti bébinek”. És feltolul a tegnapi iszap: a VMSZ is rebellisként, és ráadásul mozgalomként definiálta önmagát, legyengítve – ahogy ezt a későbbiekből pontosan tudjuk: végérvényesen – a VMDK-t. Ám most nem ezzel a helyzettel nézünk szembe: a formálódó mozgalom ugyanis nem élvezi Budapest ama támogatását, amelyet a VMSZ magáénak tudhatott, méghozzá folyamatosan. És bár a magyar állam funkcionáriusai néha egymásnak ellentmondó módokon nyilatkoznak azzal kapcsolatban, hogy kit támogatnak Vajdaságban, pontosabban, hogy egyáltalán támogatnak-e valakit, mégsem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy a magyar állam több mint húsz éve a VMSZ-t részesíti támogatásban.

Kísért 1994 abban az értelemben is, hogy ismét felvetődik a mozgalom versus párt kérdése, amely kérdésről a kilencvenes években is rengeteg illúzióval teli vitát folytattunk. Emlékezzünk, hogy az első csalódások után a VMDK-nak majd a VMSZ-nek is felrótták, hogy lerázta magáról a mozgalom-jelleget és párttá alakult.

Valahogy úgy tűnt, hogy a párt egy elidegenedett entitás az autentikus magyar életet képviselő mozgalommal szemben: úgy tűnt, mintha a mozgalom a hiteles magyar élet menhelye lenne, távol minden érdekszámítástól.

De a mozgalom és a párt közötti határvonal nem ott keresendő, hogy az első távol van minden érdektől, a másik pedig eleve és végérvényesen az érdekvilágba van beágyazva. Aki a mozgalomban mitikus tisztaságot, az érdekektől való megfosztottságot kívánja megpillantani, alighanem csalatkozni fog. A mozgalom és a párt közötti demarkációs vonal a szerveződés mikéntjében található, és nem a hiteles–nem-hiteles ellentétpárban.

Hogy azt hisszük, a párt, amely egyébként a pluralizmus komoly hordozója a modernitásban, nem illik magyar szívünkhöz, csak a modernitásban való meggyökerezettségünk hiányát jelzi. És nagyon is elképzelhető, hogy éppen a mozgalom, amelynek létezése amúgy is érdekes elméleti kérdés, szippantja magába a sokak által áhított pluralizmust.

És van még egy elhanyagolhatatlan különbség 1994-hez képest: akkor még úgy tűnhetett, hogy egy felfelé ívelő vonal rajzolódik ki a vajdasági magyarok számára, akkor még a VMSZ is egy fényesnek mondott jövő emeltyűjeként mutatta be magát. Ezek a dolgok ma már nem hihetők.

Aki ténykedik, ha akarja, ha nem, a mentés szerepköreit vállalja fel egy olyan korban, amelyben a kisebbségi egzisztencia reprodukciója kapcsán érzett szorongás kerít hatalmába bennünket.

Még legalább egy tényező magyarázza, hogy komoly akadályai vannak, hogy a Magyar Mozgalom párttá transzformálódjon. Politikai pártot ugyanis viszonylagosan könnyű létrehozni, ám fenntartani nehéz, napi aprómunkát igényel, amely kevésbé attraktív. A pártoknak ugyan vannak látványos vasárnapjai, ilyenkor a politika olyan, mint a színház, de még fontosabbak a szürke, eseménytelen hétköznapok. Mindenesetre a VMSZ is csak fokozatosan hozhatta létre a maga apparátusát, az adminisztratív gépezetet, nem valószínű, hogy a Magyar Mozgalom számára megadatik egy ilyen türelmi idő, amely lehetővé teszi a pártépítkezést. És

egyébként sem várható, hogy a vajdasági magyarok önfeledt népünnepélyt rendeznek azzal, hogy „isten hozott hetedik vajdasági magyar párt”.

Emlékezünk talán, hogy a vajdasági magyarok mennyire igényelték, hogy módosuljon a szétaprózódó magyar politikai színtér, és a létező pártok szövetségként lépjenek fel a kisebbségi érdekek érvényesítése céljából. Talán volt is erre esély. Volt.

Persze a felsoroltak csak relatív akadályokat jelentenek: pl. pénzeszközök projektszerű felkutatása lehetséges a VMSZ-en kívül is, és a Magyar Mozgalomban akadnak adminisztratív tapasztalattal bíró egyének. Nem zárom ki tehát egy újabb párt létrejöttét, ám akadályok akkor is léteznek.

A VMSZ NEM MENEKÜLHET A DÖNTÉS KÍNJÁTÓL

A VMSZ-nek rebellisekkel kell szembenéznie, és ezek a saját soraiból pattantak elő: tudjuk, léteznek olyan pártok, amelyek belső tömbösödéssel oldják a véleménykülönbség okozta feszültséget. A politikai szaknyelv ilyenkor platformokat emleget: a helyzet akkor úgy fest, hogy a párton belül különféle orientációk léteznek, de nem áll fenn akarat a kohézió felbontására, a platformok között ugyanis ott a közös nevező. Nem tűnik úgy, hogy ez a megoldás elképzelhető lenne a VMSZ-ben: ha az ellenkezője történne, igencsak meglepődnék. Mindenesetre

a VMSZ vezérei hamarosan döntéskényszerbe kerülnek: dönteniük kell lázadó párttársaik sorsáról.

Döntéskényszer abban az értelemben, ahogyan az egzisztencialisták néhány évtizede beszéltek erről: akkor is dönteni kell, ha el kívánjuk kerülni a döntést, és akkor is döntünk, ha nem döntünk.

Igaz, a közvélemény azt a tényt ismételgeti, hogy a VMSZ szabályzata megengedi, hogy a párttagok más civil szervezet tagjai legyenek – igen, nem tévedtem akkor, amikor más civil szervezetekről beszéltem, hiszen a VMSZ is a civil társadalom részeleme, merthogy minden, ami az államon innen van, a civil társalom része. Banális tény: a pártoknak is tisztelniük kell a jogot – elvégre, mint ahogyan a nagy Max Weber mondta, a modern demokrácia és az ügyvédek/jogászok egybetartoznak, minthogy a politika érdeküzem. De világosnak kell lennie, hogy egy politikai párt alapvetően nem jogi, hanem politikai entitás, mert e tény az utóbbi időben igencsak elkenődött a különféle jogközpontú fejtegetésekben. Ez azt jelenti, hogy

a párttagok ez irányú döntése politikai jellegű lesz, a VMSZ politikai irányulásából fog fakadni, és nem abból, hogy tartják-e magukat a szabályzathoz vagy sem.

Nincs ugyanis olyan szabályzat, amely képes előre szabályozni minden szituációt, minden szabályzat csak néhány elképzelt helyzetet képes rögzíteni. Ezért aztán hiába hivatkozunk a szabályzatra, az még nem sokat jelent, mert politikai belátás és irányulás kérdése, hogy egy párt tagjai hogyan ítélnek meg egy adott helyzetet, azaz, stratégiai és taktikai mérlegelés kérdése, hogy a bírálatokat kihordó párttagokat büntetésben részesítik-e vagy sem. (A már szóba hozott Jeremy Corbyn pl. több száz alkalommal szavazott saját pártja ellen.)

A VMSZ nem menekülhet a döntés kínjától. Ugyanakkor egyetlen politikai döntés sem önkényes: a VMSZ is kockázati térben mozog, bármit is tesz, bizonyos következményeknek néz elébe. És még ott van Budapest is, beavatkozó hatalmával: akár szélcsend is várhat ránk ebből következően, az erőforrások elosztásának némi módosításával.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg felújított változata)