LOSONCZ ALPÁR: Az európázás alkonya, avagy esetünk a miniszterelnökkel

2016 Aug 09

Szerbia miniszterelnöke pontosan azt teszi, amit mond, nem lakozik itt semmilyen titok: bele kíván préselni egy peremországot az európai kapitalizmus vérkeringésébe, az erő, a meggyőzés, a kifelé irányuló szervilitás, az egyensúlyozás hatékony kombinációjával, nem lebecsülhető nemzetközi támogatással.

Egykor Európa olyan volt számunkra, mint a héber sibbolet, legalábbis ha e gazdag jelentésudvarral rendelkező szó egyik jelentéságát érvényesítjük, mármint a „jelszót”. Vajdasági magyar közírók is hangoztatták, hogy Európa odaát van, és hogy azért sínylődünk, mert nem vagyunk részesei a tökéletesség felé mutató európai rendnek.

Itt a Balkán sara, a kín, a szűkölködés, a sivárság, a reménysugár nélküli sors, ott a napsütötte mező, a jogállam, a szabály vezérelt élet.

De az európázás bája megkopott – nem más, mint Szerbia miniszterelnöke fejtette ki, hogy a varázs ereje megtört: az emberek, akik még mindig tömegesen elvándorolnak, egykedvűen mennek, a vágyfantáziák kihűltek: nem lehet mást tenni, csak sodródni a szükségszerűség futószalagján.

Pedig az, ami Európához köthető, mindig magán viselte az ellentmondások jegyeit: inkább egy edényt kell elképzelni, amelyben a sokfajta, egyúttal esendő aspektus kavarog. Van csodálnivaló: a szokratészi motívum, amely visszhangzik azok ellenállásában, akik idegenné váltak saját városukban, hazájukban. Lehet, hogy ott csillog az a kurázsi, amit kedvelek:

néhai kedvenc punk zenekarom, a Chumbawamba tagja a Brit Awardson tömérdek jéghideg vizet vágott a miniszterelnök-helyettes arcába a „liverpooli kikötőmunkásokért!” felkiáltással.

Vagy szívesen látom ezen edényben a radikális képzet nyomait: a mostanság pislákoló reménysugár, a francia Nuit Debout az ébrenlét, a virrasztás csodálatos motívumát támasztotta fel politikai jelentésként. De benne van az edényben a haszonelvű humanizmus is: 2015-ben Angela Merkel megsimogatja a megszeppent, a kiutasítás előtt álló palesztin kislány, Reem Sahwil karját: az élet kemény, nem képeslapdalok gyűjteménye, ezért „nem jöhettek mind”. Aztán, miután a német gazdaság megerősödve kievickél a gazdasági válságból, a Daimler beint: szükség van a munkaerőpiac feltöltésére, a külföldi munkások beáramoltatására, különösen a munkaintenzív ágazatokban. És még ez is változik. De ott vannak abban a bizonyos edényben az európai felségjelvénnyel ellátott genocídiumok is: irtani az uralom alá hajtott színeseket, mert színesek – a szegény belga II. Lipót esete kitörölhetetlen. Lehet, hogy voltak toleranciára fogékony értelmiségi apostolok, de azért határt szabtak, mint Voltaire, aki megelőlegezte saját boldog halálát, amennyiben a pestishez hasonló muzulmánok eltűnnek a föld felszínéről. Lélekemelő, hogy egy katalán Franciaország miniszterelnöke: ám a könnygázhoz oly könnyen hozzányúló Manuel Valls éppen most, a demokrácia szabályait megkerülve, dekrétummal kívánja derékba törni Európa egyik legnagyobb hagyománnyal bíró munkásosztályát.

SZÜRKÉN SZIVÁRGÓ SZERBIAI VALÓSÁG

És most egy ugrással vissza Szerbiához, lépjünk túl az ingergazdag választások konjunkturális világán. Hogy fényt derítsünk az itt tapasztalható zavarra Európa kapcsán, emlékeznünk kell. Már köztudott, hogy a Demokrata Párt ott sürgött-forgott a haladók megszületésénél. Jó lenne kettémetszeni, legyengíteni a masszív politikai tömböt, az új évezred első évtizedében is taroló, milliós nagyságrendű szavazatszámot magukénak tudó radikálisokat, akiket több ízben is a külföld és az egyes szerb pártok együttes erőfeszítése akadályoz meg a hatalomra jutásban.

A demokraták, akik megannyi esetben tanújelét adták annak, hogy mennyire nem ismerik a szürkén szivárgó szerbiai valóságot, és akik naivan úgy képzelték, hogy a sors hozzájuk rendelte az európai integrációk levezénylését, lenézték a radikálisok köréből kiszakadó majdani haladókat: amolyan ostyasütő bódékban toporgó, premodern fajankókat láttak bennük. Azt hitték, hogy egy olyan fennkölt szó, mint Európa, nem találhat utat a volt radikálisok szájához. Tévedtek.

A következmény elhajlik a szándéktól: létrejön egy hatalmas érdekkövető gépezet, egy uralomra törő konglomerátum, a „progresszió” megtestesülése, ahogy külföldön mondják, a Szerb Haladó Párt, egyébként Latin-Amerikában szokás a haladás jelentésével így élni. A szellem kiszabadul a palackból. És mondjanak bármit is az elemzők, azaz mandátumvesztés ide, erodálás oda, a haladók néhány évi regnálás után is, az óriási munkanélküliség és a be nem teljesülő várakozások gyűrűjében, még 2016-ban is olyan eredményt értek el, amely néhány százezerrel túlszárnyalja a demokraták mindenkori maximumát: igaz, nem tudtak eljutni a kétmilliós léchez, de odáig csak Milošević tudott felemelkedni, és ő is csak a legjobb időszakában, vagy az egyesült ellenzék 2000-ben, de ezek kegyelmi pillanatok, amikor virul az új élet illúziója.

De még ott tartunk, hogy a belgrádi Jogi Kar mintadiákja, a radikálisoknál politikai tapasztalatokat gyűjtő Aleksandar Vučić, másokkal együtt, 2008-ban stratégiai konverziót hajt végre. És ott a kettős motiváció, amely elmozdulásra sarkallja: először is a háborús tapasztalatok alapján kibomló felismerés, hogy a szerb etnonacionalista célok balsikerre vannak ítélve a világméretűvé duzzadt kapitalizmus forgatagában, hatalmat másképpen kell biztosítani. Ezenkívül munkálkodik a személyes szintekre lebontható igény, jelesül, megszabadulni a radikális pátriárka, Šešelj nyomasztó nimbuszától, akinek ereje, mint a pszichoanalitikus tanokban, a távolléte okán intenzívebb, mint bármikor. És abban is racionálisnak bizonyult a kalkuláció, hogy a feltörekvő haladók, akik, gyűjtőmedence gyanánt, nemcsak a volt radikálisokat szippantották soraikba, jelentékenyebb választási eredményeket produkálnak, mint a radikálisok bármikor. És tegyük félre az orientalista/rasszista képzeteket, miszerint a szerbeket valamilyen őseredeti balkanizmus tereli a vezérek felé: a választásban mindig van valamilyen kontextuális ésszerűség, 2016 sem érthető a szerbiai felső középosztály azon igénye nélkül, hogy beilleszkedjen a Vallsok neoliberális Európájába.

KIGLANCOLT NACIONALIZMUS A PROGRESSZIÓ SZOLGÁLATÁBAN

A haladók világrajövetele elképzelhetetlen a nemzetközi tényező közrejátszása nélkül. Megszületésüket élénk tapogatózás előzi meg: mit szólna a külföld, ha porondra lépnének, ha megkevernék a politikai kártyákat? És William Montgomery, a néhai nagykövet, aki állítólagosan beleszerelmesedik az azúrkék Adriába, nem megy haza a szolgálat lejárta után, hanem gondnoki utómunkálatokat folytat, kis idő elteltével már hivatalosan is a haladók tanácsadójaként lép fel: a „nemzetközi közösség”-féle jelzet persze inkább egy ideológiai fogalom, benne konfigurációk, egymással feleselő hatalmi gócpontok sűrűsödnek, de azért

aligha lehet félretenni a tényt, hogy a világ első hatalmának funkcionáriusa egyengeti a periféria egy éppen izmosodó pártjának az útját. Ellenőrizni egy peremvidék jólétre áhítozó világát: szemináriumok tankönyvszagú óraanyaga ez, a gyarmatosításra való utalásokkal.

Montgomery, az elkötelezett kívülálló, nagy kedvvel beszél a vezér alakjáról, a vezérlés szentségéről, és ezen év januárjában is nyomatékosan adott hangot véleményének, miszerint Szerbia akkor követi az üdvösség céltartalmai felé vezető útirányt, ha tántoríthatatlanul kitart a jelenlegi kurzus mellett. Egyike azoknak, akik úgy vélik, hogy a régi kontinens ezen tájain egy kiglancolt, de jól beágyazott nacionalizmus lökheti előre a dolgokat: sőt, akadnak nála sokkal fontosabb stratégák is, akik ugyanezt gondolják.

A HALADÓK MINT AZ ELTÉKOZOLT EMANCIPÁCIÓ BOSSZÚJA

Az elképzelt azonosságon rést üt a fordulat, miszerint a haladók átveszik az EU felé navigáló kormányrudat: a demokraták megszűnnek az európaiság felkent zászlóvivői lenni. És nemcsak rájuk hatott mindez bénítóan, hanem az ún. második Szerbiára, tehát azon értelmiségi komplexum egy részére is, amely számára a felvilágosodás abszolút horizontja: Európa. József Attila soraiból kihámozható a demokraták és a második Szerbia problémája: Mit oltalmaztunk, nincs jelen, / azt most már támadóink védik. (Irgalom). De csak egy részről szóltam, mert mondjuk, szólhatnék még a káromkodó-ütlegelő kritika virtuózáról, a honi etnonacionalizmus kérlelhetetlen bírálójáról, Petar Lukovićról, aki dacból albánokkal fényképezkedik, és Putyin jelenti ironikus gyakorlatainak kitüntetett célpontját, de aki kerek perec kijelenti:

mindegy, hogy milyen színű a macska, az a fontos, hogy egeret fog, értsd, mindegy, hogy ki tolja be Szerbia szegényes szekerét az EU udvarába.

Luković általában akkor tépte a száját, ha a demokratákról volt szó, egyik hiperbolikus krokijában arról beszélt, hogy egyszer egy politikai szeánszon találta magát, és a szakállerdő, valamint a szóhasználat okán azt hitte, hogy őrjöngő radikálisok veszik körül, miközben egy pillanatban kiderül, hogy a demokraták világába tévedt. És még előbb történt: amikor Milošević betért a parlamentbe, a harsogó demokrata vezérszónok azt emelte ki fő kifogásként, hogy nem létezik háborús terv. Együtt voltunk Lukovićtyal egy multikulturális dzsemborin, ahova elküldték az amerikai nagykövetség titkárát, és aki, mint ahogy a nagyok szoktak lehajolni a kicsikhez, elkezdett Vajdaság pompás etnikai tarkaságáról értekezni, aztán Luković annyira leordította, hogy a fiatal bürokrata arca kezdett az ott levő kedvese kárminpiros nyári papucsának színéhez hasonlítani: tette volt ezt Luković éppen a demokraták támogatása miatt. Aki belenéz az általa szerkesztett e-novine-be, pontosan láthatja, hogy a forte egykettőre pianóba csap át, ha Vučićról van szó: legyünk csendben, itt Európa-építés folyik.

És én ugyan nem írom alá Luković excesszusszerű kiömléseit a demokraták kapcsán, de azt látni kell, hogy

az averzióval illetett haladók valójában ott szőtték tovább a fonalat, ahol a demokraták elejtették:

2008-ra már tető alá kerül a szerbiai közrend, a haladók majd stílust adnak hozzá, és néhány hatalomtechnikai fogást. Hiszen Đinđić még az évtized elején megköti a történelmi kompromisszumot a kilencvenes években a felebaráti szeretet elvével konfliktusba került pravoszláv egyházzal, aztán a demokraták ott nyüzsögnek, ahol nyélbe ütik az etnikai tisztaságot megcélzó anti-antifasiszta csetnikek rehabilitációját, s életbe lép az instant módon megformált alkotmány, amely a hatalomtechnológia különféle lehetőségeivel kecsegtet. És figyeljük csak meg: a haladók még meg sem fogantak, még prenatális fázisba sem kerültek.

A haladók uralma nem nullpontról indul. Sokkal nagyobb a folytonosság ahhoz képest, mint a velük szembeni neheztelés szeretné: a haladók élősködtek elődeik asztalán. El kellene gondolkodni azon, hogy mi az ok és a mi a következmény az összekuszálódott viszonyok szövevényeiben.

Mi van akkor, ha a haladók csak szimptómát, jelenséget és nem lényeget képeznek? Mi van akkor, ha a haladók csak azokkal az elemekkel éltek, amelyek már eleve be voltak építve a rendszerbe? Mi van akkor, ha most csupán a kései következményekkel szembesülünk, vagy, ha a haladók mai uralma a múlt, a korábban már eltékozolt emancipáció tényének a bosszúja? És mi van akkor, ha sokkal súlyosabb a baj ahhoz képest, amit a haladókkal szembeni ellenszenv szeretne?

FELVÁLLALT KOMPRÁDOR-SZEREP

Mégis, kérdezheti valaki türelmetlenül, miért nem mondunk már valamit arról, hogy a haladók uralma alatt csorbát szenved az isteni sajtószabadság? De hát ezt mindenki tudja, úgyis evidenciaszámba megy, közben azt sem szabad mellőzni, hogy 2000 óta szinte folytonos az idevágó bírálatözön nemzetközi alanyok részéről: azért nem egy abszolút nóvum bukkan itt felszínre.

Hogy fejcsóválva megintik a haladókat a sajtószabadság megtépázása okán? De hát az ún. nemzetközi közösség ennél tízezerszer erőszaktelibb képleteket is megtűrt, hovatovább megáldott.

Hogy Szerbiában a haladók vezérletével egy vérbő neoliberális, munkásokat megtörő-letaglózó munkajogi törvény van érvényben? De hát ez belépőjegy a neoliberális Európa arénájába, ahol olümposzi magasságokba emelik a versengés elvét: kérdezzük csak erről a Nuit Debout ellenálló tagjait.

Hogy nem a kisparasztok érdekeit tartják szem előtt? Dehát a haladók missziója/rendeltetése/funkciója, az eredendően felvállalt komprádor-mivoltból fakadóan, a tőke körforgásának lojális szolgálata: ez nemzetközi elfogadottságuk záloga. Csak ebből meríthetik honi hatalmukat. A többi: eszköz, lecsapódás. És ez 2008 óta világos.

Hogy instrumentálisan tekintenek a kisebbségi kérdésre? Mintegy negyed évszázadnyi kisebbségpolitikai konferenciázás, sűrű kommunikáció, tétova forgolódás, és egy egyszeri, kisebbségi törvényalkotásban való részvétel kínos tapasztalatával a hátam mögött, igen gyorsan fel tudnám sorolni azon keveseket, akik Szerbiában úgy értelmezik a kisebbségi kérdést, mint autonóm érvényességgel bíró problémát. És ezek sem a pártok körül tenyésznek.

NEOLIBERALIZMUS ÉS ETNICIZMUS ELEGYE

Hazudnak-e?

Nincs hiábavalóbb, mint azon töprengeni, hogy a néhai radikálisok esetében az etnonacionalista bőr levedlése őszinteségből fakadt-e.

Vučić először elénekli Beethoven/Schiller örömódáját, aztán rejtekezve bevonul a mosdóba, és afféle piszkos kis titokként elfütyörészi azt a dalt, amely a fejében motoszkál, mármint, hogy „spremte se spremte četnici”?

Nem. A politikában beszédmódok vannak, amelyek korlátokat szabnak, nem lehet tetszőlegesen játszani, a nyilvánosan kimondott diskurzus kötelez, hajt, bekeretez, fogva tart, rabul ejt: a „vizet prédikál, de bort iszik” kopár bölcsessége itt fabatkát sem ér: minden valamirevaló politikaelmélet tudja ezt. És hatodrendűnek bizonyul, hogy a politikai szereplő mit fütyörészik hazafelé menet, vagy, hogy mit rebesget félálomban, az otthoni kanapén: ez egyszerűen nem érdekes.

Szerbia miniszterelnöke mindenesetre pontosan azt teszi, amit mond, nem lakozik itt semmilyen titok: bele kíván préselni egy peremországot az európai kapitalizmus vérkeringésébe, az erő, a meggyőzés, a kifelé irányuló szervilitás, az egyensúlyozás hatékony kombinációjával, nem lebecsülhető nemzetközi támogatással.

Nem semlegesen, hanem érdekvezérelten, csoportérdekeket kiszolgálva/megvalósítva egy hatalmi konfigurációban, de ez magától értetődő. Valójában a miniszterelnök erőjátékainak, erőszaktöbbleteinek funkcionalizmusa csak visszfénye a neoliberalizmus és az etnicizmus azon elegyének, amit másutt is megtapasztalhatunk Közép- és Kelet Európában, semmi különös. És a rátermett hatalom létrehozza/megszervezi a saját ellenzékét: e tekintetben még mindig haszonnal forgatható Spiró György régi regénye, Az ikszek, de mindezt látjuk is a mai Szerbiában. Ugyanakkor Vučićnak, a periferiális neoliberalizmus helytartójának, nem adatik meg az, amit magyarországi kollégája megtehet, mármint a relatív stratégiai erő megnyilvánítása, a stratégiai érdekek regionális demonstrációja: Orbán Viktor a minap Tatabányán a magyar nemzeti tőke regionális expanziójáról ejt szót, aztán megegyezik a koszovói elöljáróval a magyar vízvállalatok ottani jelenlétéről (mellesleg nem akármilyen tény ez, hiszen olyan terepen tűnik fel az említett tőke előremozdulása, ahol az európai tőke világviszonylatban is erőnyerő, mármint a vízgazdaságban). Ehhez képest a magyar külügyminiszter ügyködése a szerbiai korteshadjáratban röpke sóhaj az erkélyen, futólagos tünet, az előkészítés ceremóniája csupán.

De Szerbia politikusai a geopolitikai és geoökonómiai feltételek okán csak a defenzív taktika szűk kereteiben mozoghatnak, innen a kényszermechanizmusok, amelyek megszabják a manőverezési tereket:

még Đinđić kultikusan övezett víziója sem volt egyéb, mint egy felülről irányított, modernizációs jelszavakra felfűzött hatalomtechnológia, méghozzá arra vonatkozóan, hogyan beleerőltetni Szerbiát az EU kötelékeibe.

Nem is véletlen, hogy a meggyilkolt miniszterelnök elgondolásaiban a demokrácia jellegzetesen alárendelt szerepet játszott: a haladók eltanulhatták tőle, hogyan lehet lehűteni a kavargó demokrácia izzását. És Vučić meg a feltehetően körülötte lebzselő tanácsadók tudhatják, hogy az idei választások egyfajta maximumot jelentenek: a térbeli expanzió beteljesült Vajdaság elfoglalásával.

A miniszterelnök verklije mindig saját magával indít, innen az önmagához rendelt küldetésretorika, az áldozatvállaló pátosz, de feltételezem, tudja azt is, hogy a karizma, a miniszterelnök kedvenc szerzőjét, Max Webert idézve, kasztrálódik: különösen a meg nem valósult várakozások okán: Miloševićet, a néhai félistent, már csak szekták emlegetik.

Csakhogy ez minket nem ment meg. Marad a mindenkori kisebbségi politika nyomorúsága. A haladó miniszterelnök jelenség és nem lényeg. Nem őt támogatják a nemzetközi világ hatalomtényezői, hanem azt a rendszert, amelynek ő az ügyintézője. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor kiütjük saját kezünkből a haladók bírálatát célzó eszközöket: elveszejtjük a bírálat lehetőségét. És éppen ez történik. Mert azt kell rögzíteni, hogy hiányzik a haladók által működtetett rendszer kritikája, amely, láttuk, nem kizárólag az ő teremtményük: rosszallás/neheztelés van, elkopott metaforák röpdösnek, van morgás, vannak allúziók, emlékfoszlányok, de a mélyfurat hiányzik. Azon magyar kisebbségi politikai alanyok részéről is, amelyek tételesen a haladók ellen lépnek fel. Pedig a neheztelés nem helyettesítheti a kritikát. Elkelne a kritika: lehet, hogy jobban értenénk magunkat.

(Autonómia)