LOSONCZ ALPÁR: A vajdasági magyar értelmiségi dilemmája

2016 Mar 07

Bányai János halálára

A kegyeleti beszédmód nem lesz elegendő, Bányai János ugyanis súlyos, meggondolkodtató, kínzó dilemmákkal is terhes életművet hagyott maga után. Hűvösen, vállat vonogatva nem szabad elmenni mellette. Ha még érdekel bennünket az, ami vajdasági és magyar. Elvégre személyében a mindenkori vajdasági magyar kultúra egyik legnagyobb formátumú képviselője távozott: dilemmái úgy reprezentatívak, hogy a vajdasági magyar létezés mélyszerkezetébe vágnak.

Nincs olyan jelentékeny, fontos kisebbségi ember Közép- és Kelet-Európában, akihez nem csapódik hozzá valamilyen tragikum: Bányai János sem kivétel. Bányai, a másodgenerációs értelmiségi, hozzátartozott azon réteghez, amely átélt néhány impériumváltást, és amely egyszerre bontakozott ki politikailag, intellektuálisan a hatvanas évek közepéig még felfelé ívelő jugoszláv világgal. Ennek különös vonatkoztatási pontja az Új Symposion, a kulturális-politikai ékverés, az áporodott környezetbe kíméletlenül belehasító, polemikus kisebbségi avantgárd fellépése: Bányai nemzedéke lerázta magáról az előző generációk bizonyos félelmeit, megelégelte a kompilátor-műveletekbe belefulladó, sorsára ráhagyatkozó kisebbségi magatartást. Volt itt kultúréhség, új dolgok iránti vágy, elméleti igény, friss légjárás, felszakított felszín, esztétikai és politikai lázadás, meghatározott rácsok szétzúzódtak.

Bányai mértékadó szereplőként tevékenyen részt vett ezekben a törekvésekben, amelyek igyekeztek szinte mindent fenekestül felfordítani.

Aki belenéz írásaiba a hatvanas évek elején, meglepődve láthatja: alig lépett életének harmadik évtizedébe, és máris stratégiák gyűrűjében mozgott.

Persze errefelé úgy fest, hogy csupán vékony hártya választja el az esztétikát és a politikát, az irodalmi műről való gondolkodás szükségszerűen ajtókat nyit a politika felé. Mármost Bányai az esztétika és a politika ezen egymásra utalódásának kontextusában mindig, tehát élete végéig, a műalkotás autonómiájának jegyében gondolkodott: így, dacára annak, hogy a hatvanas évek végén, amúgy errefelé egyedülálló módon, egy elméleti álláspont, nevezetesen a strukturalizmus kibontására vállalkozott, a műautonómiát óvó magatartása távol tartotta a strukturalizmus azon válfajaitól, amely a műalkotás formájában több politikát pillantott meg, mint a „szó szoros értelemben vett politikában”. Ugyanis, hogy a formadinamika nem egyéb, mint sűrített politika, ezt a gondolatot nemzedékem, a Symposion harmadik nemzedékének egyes költőtagjai implicite-intuitíve de valóban vallották: Sziveri János kései költészetének egyes tendenciái nem is érthetők meg e nélkül.

A paradoxon ott tapintható ki, hogy akármilyen álláspontot foglalunk el, politikai jelentések keletkeznek majd, és ez Bányaira is vonatkozik kérlelhetetlenül. Itt ugyanis nem adatik meg az a lehetőség, hogy a műalkotás immanenciájában mozgó ember elszakítsa az általa teremtett jelentéseket a politikai dinamikájától.

BEÉPÜLNI VAGY SZEMBEFORDULNI

Bányai János (1939-2016) (forrás: iti.btk.mta.hu)

Bányai János (1939-2016) (forrás: iti.btk.mta.hu)

Mindeközben lassanként kialakul a szétágazó szerep- és magatartásspektrum: ott az ún. objektív költészet mellett lándzsát törő esztéta, a szikár, egzakt nyelven beszélő, nagyszabású elméletíró, a lírarezdüléseket hallatlanul ismerő tolmács, a műalkotások mélyére jutó finom hangszerelésű értelmező, a formák variabilitását szenzitív módon taglaló interpretátor, a homme de lettres, és a pedagógiai nimbusszal, férfitekintéllyel bíró egyetemi tanár, akit figyelem övez határokon túl is.

És ott van Bányai a szerkesztő, a hangadó közéleti szereplő, a vajdasági magyar irodalom moccanásait szisztematikusan figyelő bíráló, és nem utolsósorban a kisebbségmegőrző stratégiákat forgató művelődéspolitikus, aki előtt, mint ahogy egyáltalán nemzedéke megannyi reprezentánsa előtt, két kiélezett lehetőség merül fel.

Vagy belépni a pártállam hatalmának intézményes redisztribúciójának kereteibe, vállalva a kiegyezés terheit, valamint annak a tevékenységnek a kényszerpályáit, amely a mégoly rugalmasabb feltételeket magában foglaló jugoszláv szocialista társadalomba való integrációt célozta meg. Vagy szembefordulni az egész struktúrával, és radikalizálódva előbb-utóbb a marginalizálódás, a peremre jutás pályáira, a kiközösítés valamilyen övezeteibe szorulni.

Ez a velőkig hatol: itt ugyanis a kisebbségi magyar értelmiséginek mondott réteg történelmi dilemmáját észlelhetjük, amely akár megváltozott formákban, de ma is fojtogat bennünket: nincs itt feltétlen választóvonal a Ma és a Tegnap között. A dilemmát ugyanis nem lehet feloldani, csak finomítani.

Bányai, a vajdasági magyar magaskultúra szempontjából reprezentatív irodalmi tudáskomplexumot egyetemi szinten közvetítő értelmiségi, számára szinte adott az első lehetőség, mármint az intézményes szerepkör, vagyis, adott az intézmények irányításában való részvétel ösvénye: viszont

nemzedékem a második lehetőség felé sodródott. Ez eredményezte a tényt, hogy időközönként a front ellenkező oldalára kerültünk,

esztétikában és politikában egyaránt, ez hozta a konfrontáció inkább lappangó, de mégis létező alakváltozatait köztünk.

„NEMZETIDEGEN CSÚCSÉRTELMISÉGI”

De hagyjuk a másnapi okosságot: látni kell a meghatározó történelmi hajtóerőket. Hiszen immáron a múlt század nyolcvanas éveiben vagyunk: a nemzedékem számára az akkori Jugoszlávia egy már regrediáló, korhadó, minden lendületet elveszítő országként tűnik fel, és keressük a válság kimondásának a nyelvét. Mi, akkor, bizonyos értelemben, mégpedig a reflexivitás szempontjából, könnyebb helyzetben voltunk: a jelen hasadásaiból, valójában a szétlyuggatott jelen távlatából beszéltünk. Bányait viszont szerepköre, kisebbségalakító intenciója, a válság által sújtott intézményekhez rögzíti/köti: ezzel azonban ő is belebonyolódott abba az inercia által meghatározott intézményes világba, amely olyannyira jellemzi a megdermedt vajdasági magyar közéletet az említett korban. Hogy másutt szamizdatok láttak napvilágot, hogy keretfeszítő beszédmódok formálódtak, ezt talán ellensúlyozni lehetett valameddig a jugoszláv eset sajátosságaival: de a nyolcvanas években, a szétmálló összefüggések, a szétmarcangolt eszmények korában a néhai jugoszláv kiglancolt ragyogás teljesen veszített fényéből. Mindeközben sok itt a mocsok, a kisszerű alkalmazkodás, az alantas konformizmus: Bányait formátuma, a kisebbségi ügy iránti odaadása mindig kiemeli ebből.

Aztán majd kijár neki az ütlegelésekből és a gyalázkodásokból: amikor az ún. jugó szocializmus szétporlad, akkor a bűnbakkereső logikának megfelelően a nehezményezés tömkelege zúdul a felvilágosító-kultúrpolitikus Bányaira, akinek magyarsága, a Bibliában olvashatjuk ezt, úgymond megszámláltatott, megméretett és könnyűnek találtatott.

Egy időben illendő volt belerúgni, ezzel lehetett megvásárolni a régi korral szembeni distanciát, és az olcsó radikalizmust: sokak számára ő volt a gonosz, kisebbségpusztító jugoszláv kor földi megtestesülése, a nemzetidegen, a szerbekkel lepaktáló feketicsi-újvidéki csúcsértelmiségi.

Ráadásul még azok is elégtételt akartak venni rajta, akiket korábban kioktatott a félműveltség és a nemzedéke révén olyannyira ostorozott provincializmus okán.

KISEBBSÉGFÉLTŐ STRATÉGIA

A kisebbség: félelmek kozmosza. Kisebbségi emberek valójában annak alapján is megismerszenek, hogy mitől félnek, és hogy mennyire képesek indokoltnak láttatni félelmeiket. Az esztétikai szférából sokszor kilépő Bányait egészt-megragadó kisebbségféltő stratégia sarkallja: ő valóban rendelkezett stratégiával, noha kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy ez, mint más kisebbségi stratégiák Vajdaságban, zátonyra futott.

Mindenesetre, ez volt belső szellemi lamettája, és ez derít megannyi esetben fényt lépéseire: például Bányai megszólal 1968 rebelliót terjesztő korában, és minden cizellált megértése ellenére megtorpan, majd oda lyukad ki, hogy a vonatkozó félelmet nem lehet kizárni: az adott lázadás az ellenséget erősítheti. Aztán a szocializmus után bevezetett demokrácia nehézséget támasztott számára, valójában gyanúpert táplált vele szemben: ismét csak azt kell megfontolni, hogy a kisebbségféltés és nem valamilyen fantazmagórikus demokratikus érzület hiánya vezérelte. A demokráciát, amely, tudjuk, amúgy is eleve kirojtolózva érkezett ide, a bizonytalanság övezi, ezt gondolta: márpedig a kisebbség, a vajdasági magyarok alárendelt helyzete nem tűr semmilyen kockajátékot a bizonytalansággal. Ezenkívül még ez a semmilyen, gyatra demokrácia is pusztítja a tekintélyt, ami nélkül pedig nincs fennmaradás.

Bárhogy is legyen: Bányai gyürkőzése a demokráciával ezerszeresen figyelemre méltóbb, mint azok magatartása, akik az éj leple alatt és egy csapásra konverziót éltek át, és a Kommunista Szövetség bólogató sorkatonáiból liberálisokká, vagy a nemzet bajnokaivá vedlettek át.

A kilencvenes évek általános viktimizációs világában ugyanis szinte mindenki ott tolongott, hogy demonstratív módon áldozatként mutassa be magát, és kiérdemelje a szánalmat mint a kommunizmus kitaszítottja: Bányai legalább nem akart áldozat lenni.

És ott van Bányai a rendreutasító tanszékvezető, az autoritatív tanár, akit módfelett irritál minden szintcsökkenés, a reflexió zuhanása, az intellektuális éberség elapadása, a kisebbségi magaskultúrával való játszadozás, ott van a Magyar Nemzeti Tanács alelnöke az új évezred elején, ami számára nem egyéb, mint a kisebbségféltés újabb színtere: látjuk, szervesen következik mindez életpályájából.

„EGY VILÁG VÁLASZTOTT EL BENNÜNKET…”

Nem értettem vele egyet 1983, azaz a Symposion értelmezése kapcsán, ha visszább mennénk, nem értettem vele egyet 1968 tolmácsolásában sem. És ezek súlyos kérdések. Nem konvergáltak véleményeink a mégoly megtépázott demokratikus (kisebbségi) legitimitás értelmezése kapcsán. Mások mondták, dehát én is tudom: egy világ választott el bennünket a műalkotás jelentéseire utaló várakozások kapcsán. Egyszóval,

temérdek fontos eltérés volt közöttünk, ezek maradnak, és szilárdítják a distanciáló tiszteletet részemről.

Hiszen hallottam, ahogy a legnagyobb esztéták dicsérték Budapesten. Voltak pillanatok, amikor ugyanazon épületben tanítottunk a szegedi egyetemen: voltaképpen ugyanazok voltak a diákjaink: áradoztak róla. Láttam, ahogy egy fizikai munkás energiájával kitartóan könyveket cipel: talán akadnak még kisebbségi magyarok, akik olvasnak. És még sok mindent láttam, és hallottam: például azt, hogy Bányai egy egész elképzelt intézet munkáját helyettesítette. Merthogy nem is található olyan intézet a magyar világban, amely a megszállottsággal felérő rendszerességgel hallja az irodalom különböző hangjait, amely befogadja a határon innen és túl megnyilvánuló univerzális-holisztikus magyar irodalom jelentéseit, és amelynek még arra is futja erejéből, hogy a szerb irodalom felé forduljon.

Amúgy jellemző, hogy az életműben változnak a hangsúlyok, és e mögött is politikai gyűrődések lappanganak: a hűvös strukturalizmus szerkezetanalizáló beállítottságát felváltja a hermeneutikai gondolatokat mozgató esszéírás. Jellemzően a kései Bányai nem az értékítélet kimondását minősíti elsőrendűnek, hanem a megértést, ami itt nem langymeleg pszichológiát, hanem létviszonyt jelent. És ha valaki nem tudná, ez megint csak egy politikai gesztus, és a környezetével sokat kínlódó Szentelekyt idézi, csak egy más korban. És a kisebbségféltés magyarázza e gesztust is.

Bányai kisebbségi utópiája a magaskultúra volt: ha valaki mélyen meg volt győződve arról, hogy a kisebbségi csak úgy törekedhet felfelé, ha körömszakadtáig védi a kultúráját, akkor ő volt az.

Nem szomorúsággal, hanem felháborodottsággal kísérte a körülöttünk tenyésző pusztulást: legalábbis, ameddig hangot tudott adni a felháborodásnak.

(Elhangzott az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában.)