LOSONCZ ALPÁR: A vajdasági magyar csúcsértelmiségi autonómiája

2016 Oct 20

Gerold László halálára

Egyre több konstitutív elem tűnik el a vajdasági magyar kultúra felépítményéből. És üresen marad a helye annak, aki eltávozik. Betömhetetlen szakadékok nyílnak meg. Közben tanulnunk kell, hogyan lehet valakit szubjektivitásában tisztelni/elismerni, halálában is.

Mert Gerold László túlságosan meghatározó személyisége volt ennek a kultúrának ahhoz, hogy a róla szóló gondolkodást beoltsuk a gyász szükségszerűen tapintatos, szertartásszerű beszédmódjába. Nem is tehetnénk rosszabb szolgálatot emlékének, mint ha megelégednénk a semmitmondó tisztelgéssel: nem illik ez egy olyan emberhez, akinek éles polémiák is övezték útjait, és aki, mint a jelentékeny egyéniségek, megannyi dilemmát hagyott örökségül.

HARC A DILETTANTIZMUS, PROVINCIALIZMUS ELLEN

Baljós jelek: egy korszak vége felé közeledünk – beláthatatlan következményekkel. Merthogy Gerold tevékeny, elengedhetetlen része volt annak a kultúr- és politikatörténetnek, amelyet a néhai Új Symposion irányvonala határozott meg, és amely rányomta bélyegét a vajdasági magyar önértelmezésre. A jugoszláv szocializmus, amelyet mégsem lehet könnyen beleönteni a reálszocializmus olvasztótégelyébe, látóhatárt jelentett a symposionisták számára a XX. század hatvanas éveiben. Mégiscsak talaja lehetett egy kritikai vállalkozásnak, sarkalatos kultúrateremtésnek, méghozzá kisebbségi körülmények között. Történik mindez egy olyan korban, amikor Vajdaságban sok minden hiányzott és temérdek gátat kellett átszakítani. Ez hozta a felszabadulás szédítő tapasztalatát, de a környezet örökös gyanúperét is, hogy a szereplők kisebbségi-nemzeti lojalitása legalábbis kérdéses, azaz egy lezser kozmopolitizmus által meghatározott.

Geroldot ott látjuk a kezdet kezdetén, a híradások félreérthetetlenek. Hozzájárul a kultúrateremtéshez, a modernség lendületéhez. Egy nemzedék, egy kollektivitás keretei között formálódtak szerepkörei: az újságíró, a szerkesztő, az egyetemi tanár, aki, pozíciója okán, művelődéspolitikus is, és nem utolsósorban a különböző színházi történéseket kitartóan figyelő értelmiségi.

A nemzedék: az erősen összefogottak együttléte, kollektivitás, amely kiegészíti azt, ami egyéni. Amikor 1981-ben mi, mármint az Új Symposion akkori szerkesztői, őt is faggattuk idevágó gondolatairól, pontosan ezt a vonatkozást domborította ki, noha már bizonyos kételyekkel megterhelve.

Gerold nem volt doktrináris-programatikus, mint Bosnyák István, nem ontotta a stratégiai reflexiókat, mint Bányai János, nem szívta magába a baloldali radikalizmus megnyilvánulásait, mint Végel László. Ateoretikus hajlama elsősorban műközpontú elemzési készséggel, a színházra utaló műveltséggel párosult.

Nem keresett elméleti armatúrákat, inkább művek szövetének felfejtését célozta meg. De mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy mindig, tehát a legkorábbi időktől fogva, hallunk egy geroldi publicisztikai hangot. És ez a kulturális-felvilágosító elkötelezettség hangja, amely elszántan harcol a dilettantizmus, a provincializmus, a kisebbségi kulturális holtvágányok formái ellen: Gerold rendre-módra nyakába veszi a fáradságot, és szétnéz a vajdasági magyar kultúrában, vagy az egyetemi szférában, méghozzá annak érdekében, hogy leleplezze a visszásságokat. Teszi ezt, amúgy, élete végéig  –  ebben senki nem fogja helyettesíteni.

És ez az említett hang, például, sokatmondóan és számonkérően szóvá teszi – még az akkori Jugoszláviában -, hogy a könnyűvérű nők szerepei egyre-másra Jolánokhoz, Rozikákhoz, Margitokhoz rendelődnek. Aztán amikor Herceg János rálicitál a geroldi gesztusra és az általánosítás, majd a symposionisták eltúlzott antiprovincializmusa felé mozdítja el az érvelés menetét, Gerold erőteljesen visszavág, és konceptuális kérdésekbe bonyolódik. Vagy rendszeresen benéz a frázis homlokzata mögötti építménybe: lerántja a leplet, bírálat alá rendeli a vajdasági magyar hangjáték felelőseit, vagy a gyatra színházi kritika hordozóit, esetleg a döcögősre sikerült értelmezéseket. Voltaképpen

mindig készen állt, hogy pellengérre állítson: polemikus autoritása, kockázatvállaló magatartása innen származik. A közéletben hangadó szerepet vállalni akaró, a közéletet-nyilvánosságot meghatározó erejűnek tekintő publicisztikai-irodalmár Gerold nem véleményeket, hanem végszó gyanánt kibomló ítéleteket közöl, de ezt értsük úgy, hogy valójában ódzkodik a viszonylagosítástól.

POLÉMIA AZ IGAZSÁG VÉDELMÉBEN

Gerold László (1940-2016)

Gerold László (1940-2016)

Amúgy, az a Sinkó Ervin, aki az 1964-es Kontrapunktban, a háborgó-áskálódó környezet ellenében, megáldotta a symposionista irányulást, szólt arról, hogy a polémia gyakorta igazságtalan, mégis az igazság védelmét vállalja magára. Geroldra is vonatkoztathatjuk ezt a jelzetet. Valóban, jobb az akár az igazságtalanságot is magában foglaló polémia, mint a közönyös-cinikus magatartás. Az utóbbi ugyanis: kormeghatározottság.

Gerold habitusa a polémiára kihegyezett magatartásáról ismerszik meg. És polemikus beállítottsága, makacs-polemikus hozzáállása töretlennek bizonyult: szikrázó retorikájú írásaiban nem kímélte valamikori nemzedéktársait sem. Bosnyákkal úgy vitázott, hogy a kilencvenes években kisebbségi gyűjtőszervezetként működő Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság kapcsán olyan erős, értékvonatkozású vádakat szórt a nemzedéktársra, és persze szervezetére, amelyekkel valójában a symposionisták illették valaha ellenfeleiket, és amelyek felértek egy mélyre nyúló diszkreditálással. Elvégre az értékpusztító populizmusra való kritikai hivatkozás félreérthetetlen volt, ez maga volt egy anti-symposionista mozzanat, amelyet Gerold aposztrofált. Aztán,

Gerold több ízben is arra vállalkozott, hogy pálcát törjön a Forum-keretekből kilépő Végel László felett: problematizálta a rendszerenkívüliség értelmiségi pozícióját kisebbségi helyzetben, nehezményezte, igazolhatatlannak, ellentmondásosnak tartotta a kivonulás diszkurzív helyzetét

– egyszer még szólni kell bővebben erről, túlságosan fontos ez, hogy elhallgassuk, és a mába vág.

Hogy a symposionisták harmadik nemzedéke éppen Gerolddal ütközött frontálisan, az is expresszivitásának, és vállalt nyíltságának köszönhető. Míg mások kerülték a konfrontációt, addig Gerold alkatának háztartásához tartozott, hogy előbb-utóbb, de világossá tette, mit gondol. Előlépett és megnyilatkozott.

A Dia-dalok megjelenése után Sziveri János ugyanis azt szerette volna, hogy jelenjen meg Vajdaságban egy írás a könyvről. Ez az óhaj vitt a Híd-szerkesztő Geroldhoz, aki, akkor, számunkra, a front túloldalán, az etablírozott intézményrendszerben találtatott. Valójában mi azzal a kiélezett gyanúperrel éltünk, hogy az első nemzedék tagjainak reflexivitása, beleértve Geroldot is, levedlette a tüskéit, hogy most már nem tud eleget tenni a saját maga által felállított mércéknek. Azt gondoltuk, hogy csorbát szenvedett a valamikor gondosan ápolt kritikai ethosz: az intézményekben való hosszú menetelés okán megtört a lendület, és a valósággal való terméketlen megbékélés szabta meg az irányulást.

Mindenesetre Sziveri János költészetének értelmezése ott és akkor diszkurzív harcmezővé változott: egy költészet tolmácsolásában mutatkozott meg konfrontációnk lényege. Gerold kifogásokat támasztott az írásommal szemben, pontosabban részleteket marasztalt el, a végén Sziveri-írásom a pécsi Jelenkorban látott napvilágot.

Hovatovább, Gerold egyéb esetben is explicit módon szót emelt Sziveri túlzó kultiválása ellen, így különösképpen a Kilátóban publikált metsző-csípős írásaiban, amit mi hatalmas aránytévesztésnek minősítettünk. Így született meg, replikaként, Sziveri János haragos-virtuóz gúnyverse, az Egy körmönfont heroldhoz, amely fél-szamizdatos körülmények között terjedt akkoriban, később aztán bekerült a könyvébe.

És nem kell egy hamisító módjára betemetni a közöttünk lévő árkokat, és még kevésbé kell elbagatellizálni a szituációt azzal a relativizáló gondolattal, miszerint mindenkinek igaza van/volt a maga módján. A lényeges különbségek köztünk – maradnak.

És van egy figyelemre méltó geroldi szociográfiai hang is, amely kérdéseket tesz fel a magyartanároknak, kutakodik, ki akarja tapintani a vajdasági magyar értelmiségi pulzusát, ám alulnézetből. Arra kérdez rá, hogy mit is jelent vajdasági magyar értelmiséginek lenni a mindennapok rutinszerű szegleteiben. Fontos tény ez:

Gerold nemzedékét gyakran érte a vád, hogy közegközömbös, hogy a füle botját sem mozgatja annak érdekében, hogy feltáruljon a szürkén szivárgó vajdasági magyar valóság. Gerold szociográfiai riportjaiból bizonyosan sok minden kiderül, még olyan dolgok is napvilágra kerülnek, amelyek beárnyékolják a symposionista-orientáció lényegét.

Szinte üdítő, hogy a megdőlt, elmozdított betűrenddel készült, avantgarde aspektusokkal tűzdelt folyóiratban ott találunk egy ilyen szociográfiai érdeklődést, amely ma is útmutatónak bizonyulhat.

GEROLD A KISEBBSÉGI MANDARIN

Nézzünk még körül, és derítsünk további fényt arra a szociokulturális környezetre, amely Gerold fellépési terepét képezi. Lényeges tény, hogy a jugoszláviai-vajdasági magyar magaskultúra szerkezetében jelentékeny részt foglalt el az irodalmi hivatású értelmiségi réteg, amely multipozicionális helyzetet birtokolt, sokáig az egyetlen magyar nyelvű felsőoktatási intézmény (Magyar Tanszék) hordozójaként lépett fel, valamint meghatározó befolyást gyakorolt a kiadási politikára. Nem kevésbé fontos az a tény, hogy ez az a réteg, amelyet a professzionális mércék eredendően az etnokulturális létezéshez, az anyanyelvi kultúra napi gyakorlásához, a nyelvi készségek csiszolásához kötnek. Ugyancsak ez a réteg az, amely, Bourdieu ismert fogalmával élve, olyan jelentős kulturális tőkét halmozhatott fel az 1989-et megelőző időszakokban, amelynek anyaországi aspektusai is figyelemre méltóak voltak. Ez a réteg ugyanis kommunikációs utakat építhetett ki, amelyek a magyarországi értelmiségi/irodalmi hangadó csoportok felé vezettek, példának okáért úgy, hogy publikálási lehetőségeket biztosított a reálszocialista jellegű, leszűkített, magyarországi/erdélyi nyilvánosság keretein túllépő irodalmi, vagy alkalomadtán más diskurzusok számára, de úgy is, hogy tiszteletet élvező teljesítményeit a magyarországi tudományos nyilvánosság közegeiben juttatta érvényre.

Ezenkívül kétségtelen, hogy a közéleti megnyilatkozások meghatározó része az intézményes irodalmi nyilvánosság csatornáin keresztül valósult meg. Ez az irodalmi arcélű értelmiségi csoportosulás öltötte leginkább magára a „kaszt”-, azaz az erősen elkülönülő jelleget. Ugyancsak karakterisztikus tény, hogy az értelmiségi megosztottság, az értelmiségi ütközések meghatározó alakzatai is az irodalmi nyilvánosság közegein keresztül jutottak érvényre, hogy ugyanezek a csatornák szűrték meg és engedték át az értelmiségi konfrontációk jelentéseit. Sőt, mi több, még a kilencvenes évek értelmiségi szétrajzásai is zömmel magukon viselik az irodalmi közvetítettségű konfliktusok bélyegét.

A magyar tanszékes egyetemi tanár/művelődéspolitikus Gerold szerves része e konstellációnak: ennélfogva ugyanazok a dilemmák érintik, mint nemzedéke hasonló pozícióban lévő tagjait. A Forumra, mint a vajdasági magyar csúcsintézményre irányuló apológiái, az intézményvédelem irányában tett erőfeszítései, a Magyar Tanszék különös rendeltetésének kidomborításai, nem is érthetők meg e nélkül.

Amennyiben élek és visszaélek a koestleri alternatívával, amely azt a kérdést szegezi az értelmiséginek, hogy hatalomtartó mandarin vagy elernyedt jógi akar-e lenni, akkor a válasz egyértelmű: az az irodalmi veretű értelmiség, amelynek Gerold tagja volt, az első lehetőséget tette magáévá. A kisebbségi mandarin-létet választotta.

Erős indokokkal. Ugyanis egy kisebbségi kényszerpályán mozgunk itt. Egyfelől, ott a mandarin-létezés, amely lehetővé teszi a kisebbségi közélet alakítását, az értékőrzést, a műgonddal készülő kisebbségi irodalom feletti bábáskodást, ám az akkor létező pártállam árnyékában, annak intézményes szerkezetéhez igazodva. Másfelől, a jógi-létezés lehetősége lemond a cselekvés kockázatáról. Az első lehetőség mindig, elkerülhetetlenül magában foglalja a modus vivendi kalkulatív keresését a hatalomtartókkal, az államhivatalnokokkal kötött alkukat, feltételezi az uralkodó politikai vonalhoz, a hatalmi konfigurációhoz való, morális dilemmákkal terhelt igazodást. Csakhogy ne felejtsük egy pillanat erejéig sem: a kisebbségi intézményalkotás/őrzés érdekében. A második lehetőség számára viszont eltorlaszolódik az út a kisebbségi közélet befolyásolása számára, marad az elszigeteltség, a tehetetlenség kínja, az önmagunkba-merülés, a várakozás passzivitása. Ez a kisebbségi jógi útja. De ez nem Gerold ösvénye.

VAJDASÁGI CSÚCSÉRTELMISÉG-FÉLE

Gerold nem zárkózik el a hanyatlás észrevételezésétől: maga is úgy gondolja, mondjuk egy 1994-es összegző írásában, amelyet az akkori Híd-főszerkesztő, Bori Imre kérésére írt, hogy a nyolcvanas évek elejéig tapasztalható egy felfelé ívelés a kisebbségi kultúra területén, aztán a jugoszláv világ elindul a lejtőn. De azt a tényt mégsem rögzíti, hogy ez a regrediálás az ő személyes stratégiáját is érintette, azaz őt magát is befolyásolta az a dermedtség, amely a nyolcvanas évek második felében meghatározza az említett vajdasági magyar értelmiségi réteg mozgáspályáit.

Nemzedékét ebben az időben, többek között, Budapestre eltávozott értelmiségiek veszik kritikai tűz alá: az újvidéki csúcsértelmiségi-féle kifejezés – amelyet én, történetesen, a VMSZ-es Kasza József egyik nyilatkozatában hallottam először – mindig, akár kimondatlanul is, tartalmazott egy rendreutasító-megrovó aspektust is. Olyan volt, mint egy negatív meghatározás, amelyet beleng mindaz, ami állítólag tönkretette a vajdasági magyarokat, így az asszimilációt hozó szocializmussal való paktálás, a szirénhangokat teremtő nemzetfelettiség, vagy az álnok jugoszlávság.

Igaz, akik Budapestről fogalmazták meg végletesen ledorongoló ítéletüket, nem keresték a kapcsolatot Geroldékkal, mint az alkalomadtán duzzogó-felháborodó, de mégiscsak szövetséget igénylő Kasza, hanem denunciálni kívánták a tárgyat, mint egy kisebbségi mameluk-magatartás megvalósulását. A kritizőrök azzal érveltek, hogy a II. világháború után, a szocializmus geopolitikája nevében, de ténylegesen a magyarok letörése/megfegyelmezése céljából Újvidékre terelt vajdasági magyar értelmiség megbukott a történelmi vizsgán, nem tett eleget a nemzeti fennmaradás követelményeinek. Persze a tősgyökeres újvidéki Gerold esetében az Újvidékre irányítottság tényének emlegetése akár komikusnak is mondható.

Gerold ugyanakkor gyorsan feszültségtérbe került az újonnan kialakult VMDK politikájával is: polemikus alkatához, írásainak immanens polaritásához hűen, ő, ugyanis, megnyilvánult, latba vetette energiáját, hogy óvja a kivívott értelmiségi önállóságot a túlhajtottnak vélt politikai szférával szemben.

Amikor Hódi Sándor, a VMDK alelnöke egy adott szituációban deklaratívan arra szólít fel, hogy az értelmiség közvetlenebbül forduljon a magyarság felé annak érdekében, hogy védje a veszélybe kerülő közösség ügyét, akkor ezzel az újvidéki csúcsértelmiségit is elérő (implicit) kritikával szemben Gerold robusztus érvek tömkelegével él, amelyek arra szolgálnak, hogy védelemükbe vegyék az értelmiségi autonómia polgárjogát, kisebbségi kontextusban.

Akadtak mindeközben olyan érvei is Geroldnak, amelyek nem véletlenszerűek, és nem mellékhajtásokként léteznek gondolkodása területein – és amelyeket vitatok.

Mint nemzedékének más tagjai, ő is a tisztára mosott kultúrát mozgósítja a piszkos, érdektelített politikával szemben, feltételezve egy imperialista politika-fogalmat, amellyel szembeállít egy ártatlan kultúrafogalmat, amely rögtön éteri magasságba röpít bennünket. A jó kultúra és a rossz politika kettőse – ezt nyomatékosítja. Csakhogy ezzel alatta vagyunk a politikai modernség teljesítményeinek, amely lehetetlen, mondjuk, pártlogika nélkül, lett légyen az kisebbségi vagy többségi kontextus.

Nem úgy lehet védeni az értelmiségi autonómiát, hogy jeremiási átkokat szórunk a politikára, amelyre azt ragasztjuk rá, hogy eszeveszetten fanatizál, monolitikus pártlogikába fullad, vakító rögeszméket gyárt. Mintha a kultúrában ugyanez nem történhetne meg! Mintha az értelmiségi már eleve egy politikafeletti lény lenne, aki az igazság birtokában ítélkezhet a politika gyarló, hívságos alanyai felett! Mintha a kultúrában mozgó értelmiséginek nem lenne politikája! Mintha ő nem fanatizálhatna, nem követhetne rögeszméket, mintha a hívság eleve elkerülné őt: ezt, mármint az értelmiségi különút – egyébként valóban létező – kérdését, másképp kell kezelni a geroldi elgondoláshoz képest. Mellesleg akad mindebben egy német beütés, ahogy ezt másutt már kifejtettem, a magukkal küszködő német íróknál szerepel ez a történelmileg kialakult kettősség, és egyáltalán a kultúra feltételezett elsőbbsége.

Problémáinkat a vajdasági magyar politika hatalmi erőterével még megközelíteni sem tudjuk, amennyiben leragadunk a politika és a kultúra ellentétpárjánál:

hogy Gerold például a Magyar Nemzeti Tanácsot kulturális szakemberek depolitizált közösségének, afféle professzionális gyülekezetnek vélte, alapvető orientációjából és a politika jelentésének félreismeréséből adódott.

Amúgy lénye belsejéből következett, hogy mindvégig küszködött a VMSZ-es kisebbségi politika fordulataival, hatalmi kanyarulataival, az új évezred elejétől fogva kibontakozó, intézményeket átalakító, egyúttal központosító igényeivel. Logikus kifejletnek bizonyult, hogy a Magyar Nemzeti Tanács tagja lett, hiszen ez folytatása volt művelődéspolitikai elhivatottságának. De az is kézenfekvőnek tekinthető, hogy amikor egy rossz kompromisszum logikája szerint megtörtént a számára különösen fontos Magyar Szó területi szétdarabolása, akkor a tehetetlenség kínos tapasztalata okán kilépett: egyebek közt ebben a posztszocialista újvidéktelenítés beteljesítését pillantotta meg.

A POLITIKA ÉS A SZÍNHÁZ ANALÓGIÁJA

Tudjuk, Gerold esetében a színház az a különös kapcsolómű, amely működésbe hozta gondolkodását. Értelmezési teljesítményei, olykor kérlelhetetlen kritikusi szigora, keményen pattogó ítéletei, egyáltalán a fenntartott kritikai ethosz, idevágnak, ezt egy perc erejéig sem feledtem. Mégis, azért tartogattam eleddig az ezzel kapcsolatos okfejtést, mert úgy gondoltam, hogy éppen a politika felől közelíthető meg Gerold kolosszális színházra-vonatkoztatottsága: túlságosan is feltűnő, hogy analogikus viszonyok mutathatók meg a politika és a színház logikája között. Nem tekinthető véletlennek, hogy olyan radikális szerzők, mint Alain Badiou vagy Antonio Negri drámákat/színházi darabokat írnak: a politikát a színház segítségével kívánják felfordítani. A színházban mindig ott van a kollektivitás-keresés: a görgetett konfliktusok egyívásúak a politikában izzó konfliktusokkal, noha pontosan ez a mozzanat akadályozza, hogy a politika szereplőit túl gyorsan, közvetítetlenül a színpadra helyezzék.

Hogy a vajdasági magyar kultúrában elmozdulás érezhető a színház irányában, hogy a színház esetenként már-már a politika helyetti politika szerepét tölti be, feltehetően Geroldnak is köszönhető.

És a lexikonkészítő, archiváló aprómunkát felvállaló Gerold is egy sajátos politika jegyében áll. Nemzedékének felhánytorgatták, hogy a hajthatatlanság nevében tradíciótörést idézett elő. Valóban, ezt ők maguk is elismerték bizonyos esetekben, Bányai például egyenesen azt fejtegette egy helyen, hogy valamikor Szentelekyvel ijesztgették egymást. A lexikonban ugyan megtaláljuk a hierarchiát, a tér egyenlőtlenül oszlik meg, mégis szerepet nyer benne a kicsi és a nagy, a kevésbé jelentékeny és a földcsuszamlást előidéző jelentés: azaz a lexikon az inklúzió közege. Ennyiben legyen a lexikon mint egy kisebbségi kollektivitás-lenyomat a geroldi életmű lezárása.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg bővített változata.)