LOSONCZ ALPÁR: A Magyar Koalíció romjain

2016 Feb 08

A közélet különféle szegleteiben egyszerre tobzódik az indokolatlan derűlátás, és a passzív nihilizmus jegyében formálódó érzés, mármint, a „veszett fejsze nyele” érzése. Hogy mindez reflexiókieséssel jár és az éleslátás rovására megy, ezzel indokolható.

2016 elején, az előttünk álló választásokra készülve, kísért 2008, a vajdasági Magyar Koalíció által fémjelzett periódus szelleme: tudjuk, balul sült el az akkori politikai vállalkozás, hiábavalóan izzott a közvélemény akarása, hogy állandósuljon a széles ívű kisebbségi összefogás. Ám ne vezessen félre bennünket az, hogy 2008 máig afféle támpontot jelent: 2016 mégsem 2008, merthogy megannyi aspektus módosult.

Mielőtt megvilágítanám, hogy mit kell számon tartanunk akkor, ha hasonlítani akarunk, idézzük fel, hogy mi történik körülöttünk.

A legutóbbi hírek arról szólnak, hogy a kezdeti tapogatózó eszmecsere után megállapodás született három párt, azaz a Vajdasági Magyar Demokrata Párt, a Vajdasági Magyar Szövetség és a Magyar Egységpárt között: lesz közös indulás a választásokon, készül egy részleteket taglaló koalíciós szerződés. És szó esik olyan, ezerszer hallott, kézenfekvő dolgokról is, mint például az erős politikai érdekérvényesítés előmozdítása, vagy a kisebbségi megmaradás. A vonatkozó közlemény a kívül tartás és a bevonás dialektikájával él, három különböző erővel bíró pártot tömörít egybe, és úgy tűnik, kizárja azokat, akik kívül rekedtek a megbeszéléseken, mármint a szeánszról lemaradó Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét, és a meghatározatlanság, eldöntetlenség állapotában leledző Magyar Mozgalmat. Ezzel

határteremtővé válik az új szövetség, amely, a néhai Magyar Koalíció romjain feléledve, kettémetszi a politikai teret.

Vagyis kettősség támad, mint Brecht híres darabjának parafrázisában az igentmondók és a nemetmondók között. De hozzátartozik a kontextushoz, hogy a VMDK intencióit nem könnyű felfejteni, a Magyar Mozgalomnak pedig el kellene vágnia azt a köldökzsinórt, amely egyes tagjait a VMSZ-hez köti, hiszen így válhatna autonóm politikai tényezővé, és így válna lehetségessé, hogy a köreiben meglévő értékes jogi tudás hasznára váljék a vajdasági magyaroknak –

mintha hiányozna a bába, aki vágni merne, és világossá tenné, hogy a VMSZ-en kívül is van politikai élet.

A három párt alakuló szövetségét persze nem kell dicsfénybe vonni és a végre-valahára megvalósuló vajdasági magyar ésszerűség diadalának minősíteni: könnyen kirajzolhatók azok a kényszerek, amelyek ideterelték az alanyokat, hovatovább, a politika szférájában garmadával található effajta alliance. Hogy éles aszimmetria van a pártok erőhatalma között, amely tényező lehet a mandátumok elosztásában, hogy a médiában való szereplési lehetőségeik között óriásira dagadtak a különbségek, agyonismételt evidencia. Hogy a kirívó aszimmetria szétbontó tényező is lehet, ez is magától értetődő. A VMSZ és a VMDP egybetömörülése valójában paradoxális együttlét, ugyanakkor valamiféle esély is rejlik ebben a mozzanatban. A VMDP konfliktusai a VMSZ-szel ugyanis nem familiáris jellegűek, mint ez a Magyar Mozgalom esetében kitapintható, amelynek hangadó tagjai részt vettek a VMSZ politikai szocializációjában, hanem egy kívánt másfajta paradigma felől fogalmazódtak meg.

A zaj és a látszat ellenére, amelynek nem érdemes bedőlni, a VMSZ és a VMDP között sokkal mélyebb a szakadék, mint az MM és a VMSZ között.

Viszont, hogy az effajta aszimmetria feltételei között milyen módon lehet érvényre juttatni az együttműködést és az említett másfajta paradigmát, majd látjuk.

DP – TRANZÍCIÓS MESSIANIZMUS

És most nézzünk körül, amennyiben 2008 és 2016 között valamiféle párhuzamot kívánnánk vonni. Először is tekintsünk a 2008-as módosulásokra, amelyek számomra azért máig eléggé homályosak: az erőnyerő VMSZ akkor a regnáló Demokrata Párt felé tájolódott el, persze nem véletlenül. Aztán később a VMSZ, leszűrvén a demokratákkal való együttlét kínos tanulságait, arra hivatkozva, hogy a demokraták ott gáncsoltak, ahol tudtak, kígyót-békát kiáltott az azóta végletesen legyöngült demokratákra. Az persze érthető, hogy a Demokrata Párt a VMSZ-es lőgyakorlatok kedvenc céltáblája lett, noha nem minden mozdulat fedi egészen a valóságot: a legfontosabb, hogy a konstelláció mégsem süllyeszthető a múlt homályába, mivel a nyúlványai ma is fellelhetők.

A Demokrata Pártot valójában a kezdettől megannyi ellentmondás hatotta át, tagságának-rokonszenvezőinek kompozíciója tarka szőttest képezett.

Ott voltak a hangadó értelmiségiek, vagy a szocializmusban felemelkedő rétegek csemetéi, mint pl. Tadić, akinek az apja amúgy az egyik legfigyelemreméltóbb jugoszláv jogfilozófus volt, legalábbis etnonacionalista fordulatáig, vagy a külföldöt megjárt ifjútörökök, akik az átmenetben vélték felismerni Szerbia felemelkedésének zálogát, de ott voltak a csetnik subarát fejükbe nyomó múltidézők is, akiket tévedés lenne primitív, eltévelyedett, zavarosban halászó, lezüllött etnonacionalistáknak minősíteni. Emlékezzünk csak: a csetnikek minden tekintetben kérdéses és szörnyű rehabilitációját a demokrata színezettségű értelmiségiek-történészek ütötték nyélbe. Azért nem mulaszthatom el, hogy megemlítsem, mintha megmoccant volna valami a demokraták köreiben: a mostani első ember, Pajtić kirúgta a vérbő quisling Nedić rehabilitációjáért ágáló történészt, Bojan Dimitrijevićet. Meglehet, elkéstek a demokraták, a vérgőzös anti-antifasiszta csetnikség elismerése már megtörtént, olyannyira, hogy ehhez a haladóknak már semmit sem kellett hozzátenniük, amikor magukhoz ragadták a hatalmat, de ez is valami, valójában jó hír.

Bárhogy is legyen, a demokraták stratégái, akik afféle tranzíciós messianizmust harsogtak, sohasem voltak biztosak abban, hogy a kisebbségi kérdés önérvényű, önálló problematikával bír: innen is eredt azon meggyőződésük, hogy a kapitalista racionalitás, a kapitalista kilátások úgyis átcsábítják a kisebbségieket az úgymond etnikai befeléfordulás és kábulat terrénumáról az ésszerűség birodalmába. Megjön majd a kisebbségiek esze, ha látják, hogy hol tenyészik az ésszerűség, és hol pillanthatók meg a kapitalizmus áldásai – ezt gondolták.

SZHP – AZ IDEOLÓGIANÉLKÜLISÉG IDEOLÓGIÁJA

El kell azonban oszlatni a tévedést, hogy a demokratákat felváltó haladók csupán a šešelji radikális párt egykori tagjai lennének, akik idejekorán kiszimatolták, hogy a hatalom súlypontja megváltozik. Mert ott van, példának okáért, az agilis, platinaszőke miniszter asszony, akinek politikai fészke éppenséggel a gazdasági racionalitásért küzdő G-17 volt, de jelen vannak a Demokrata Párt egykori tagjai is.

A haladók, talán mondani sem kell, nem pártszerű képződményt, hanem képlékeny hatalmi konglomerátumot testesítenek meg: gondolatnak, eszmének még a leghalványabb nyomát sem találni. Az ideológianélküliség ideológiája az övék, és ezzel mélységesen beágyazódnak korunkba.

Ebben az értelemben a szerbiai miniszterelnök, a taposó-gázoló politikus mintapéldánya, pontosan beleillik a létező hatalmi spektrumba, élenjáró pozíciója visszfénye a mostani hatalmi képleteknek: ott, ahol a Demokrata Párt értelmiségi tagjai még intellektualizálni akartak, és megpróbálták a gyakorlatot egybehangolni valamiféle eszmefoszlányokkal, majd küszködtek azzal a dühvel és keserűséggel, amely rájuk hárult a meg nem valósult várakozások okán, Vučić gátlástalanabbul, egy agresszív politikus minden dörzsöltségével lépeget, és keresztülgyalogol ellenfelein. Ő látja, hogy a világszerte egyébként is kiürült liberális demokrácia mechanizmusai már régóta nem bizonyulnak elegendőnek ahhoz, hogy ellensúlyozzák az effajta faktikusan létező hatalomkoncentrációt, amely olyannyira jellemző a mai Szerbiára. Ráadásul tudja azt is, hogy az eufemisztikusan nemzetközi közösségnek nevezett entitás a füle botját sem fogja mozdítani, ha olyan jellegű hatalomösszpontosulás rajzolódik ki, amelyet lehetetlen legitimálni:

tagozódjon csak be Szerbia a világrendbe, engedjen csak szabad utat a tőke mozgásának, a többit majd meglátjuk. Ez a nemzetközi közösségnek nevezett valami politikanélküli politikája.

És a haladók első emberének nem fog eszébe jutni, hogy misszionáriusokat küldjön a Magyar Nemzeti Tanácsba annak érdekében, hogy kisebbségeket láncoljon magához, de a nyers erővonalak konfigurációja, a kényszermeghatározottságok, alkalomadtán úgyis megteszik a magukét, és átbillentik a hatalom mérlegének nyelvét, ahogy ezt Óbecse példája tankönyvszerűen láttatja, azaz a diadalt arató nyers erő meghatározza a kisebbségi gravitációt és kikényszerített lojalitást. Hovatovább Temerint sem kellene figyelmen kívül hagyni: a most kiforró koalíció két tagját, mármint a VMSZ és a VMDP embereit együttesen szórták ki a helyi haladók.

INDOKOLATLAN DERŰLÁTÁS ÉS PASSZÍV NIHILIZMUS

Aztán, amennyiben lajstromozzuk az elmozdulásokat, az apadó, szétaprózódó vajdasági magyarok érzületrezdüléseit sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ezzel magyarázható, hogy

a közélet különféle szegleteiben egyszerre tobzódik az indokolatlan derűlátás, és a passzív nihilizmus jegyében formálódó érzés, mármint, a „veszett fejsze nyele” érzése.

Hogy mindez reflexiókieséssel jár és az éleslátás rovására megy, ezzel indokolható. Hogy rohamosan csökken az analitikus látleletekre vonatkozó igény, hogy eltünedezőben van a türelem, amely minden meggondolás feltétele, több mint tünet. Pedig a vajdasági magyarok története/helyzete éppen sok gondolkodást, erőfeszítést és nem konjunkturális tobzódást igényel.

A laboratóriumokban készült elmélet azt kürtöli világgá, hogy a konfliktusok fölvirágoztatják a gondolkodást, a demokrácia pedig nem is tudna lélegzetet venni az egymásnak feszülő eszmék nélkül: itt viszont úgy tűnik, hogy a terméketlennek bizonyuló konfliktusok csatazaja inkább a tehetetlenséget hivatott leplezni.

Hogy a kisebbség hozzányúlhat saját sorsához, ez volt a vezérgondolat a kilencvenes évek elején. Ám, hogy ez mennyiben érvényes, kérdés marad.

Az bizonyos, hogy a „szeressük, mert a miénk”, a „kisebbségben csak egyetlen világnézet van: a magyarság” és más efféle, egykori jelszavak, illetve az ezekkel párban járó egységerőltetés tévútra visznek: csakhogy a más, a másulás körvonalai, amelyek termékennyé tennék a konfliktusokat, sem igazán látszanak.

Egyik oldalon sem a fennálló vajdasági magyar konstellációban. Több a kérdés, mint a válasz, noha különböző oldalakról is állítják, hogy minden kérdésre egyértelmű választ tudnak adni. Végül is, nincs olyan kisebbségi politikai entitás, amely mellőzheti a megváltozott konstellációt.

(Az Újvidéki Rádió Szempont című műsorában elhangzott szöveg bővebb, szerkesztett változata)