LOSONCZ ALPÁR: A „kisebbik rossz” logikájának veresége

2016 Nov 30

Aki nem bírálja Clintont, Trumpot sem helyezheti kritika alá; Trumphoz csak az jut el, aki átvágja magát Clintonon.

Zágrábi-belgrádi barátom, Lino Veljak írt egy könyvet A hamis alternatívák bírálata címmel. A könyvet be is mutattuk annak idején, méghozzá Szabadkán. Hamis alternatívák? Pontosan e távlat felől értelmezhető az amerikai elnökválasztás kimenetele, amely világszerte politikusokat és értelmezőket döbbentett meg.

Donald Trump személye olyan a világ ügyintézői számára, mint a halotti toron elhangzó vicc: zsenáns. Mégis, hogyan lehetséges, hogy egy outsider, egy a politikai establishmenten kívül álló személy, akinek előrenyomulása okán megremegtek a tőzsdék, alkalomadtán zuhantak a részvényárak, került a „trónra”? Aki az oroszokkal vonatkozó békülésre (értsd: a hatalommegosztásra) utaló megjegyzéseivel még ujjat is húzott az 1947-es National Security Act óta az oroszok elleni fellépésre kondicionálódó nemzetvédelmi establishment egyes tagjaival? Aki fennhangon becsmérli a NATO-t, mondván, hogy mit keres a világban ellenfelének kimúlása után? Hogyan lehetséges, hogy a demokraták képtelenek voltak kihasználni a regnáló elnök folytonosan újrateremtődő népszerűségét? Hogyan képzelhető el, hogy egy olyan ember győzedelmeskedett, akivel szemben álltak a médiák Amerika- és világszerte, és akit rühellt az establishment? Hogyan lehetséges mindez Jefferson, Madison, Paine országában, ahol újságírók már elnököket is megbuktattak?

Lehetséges-e, hogy egy rasszista tónusokkal is élő, majd mizogin, azaz nőket megvető hangot megütő személy, egy az immáron a nyolcadik évtizedébe belépő kéjenc, a hímragadozó szerepkörét formáló alak fog aranyos kocsin bevonulni a Fehér Házba?

Lehetséges-e, hogy a II. világháború után formálódó világpolitikai konszenzust semmibe vevő újdonsült kvázi-politikus fogja kormányozni azt az országot, amely, dacára a lendületben lévő kínaiaknak és indiaiaknak, még mindig erőnyerő, noha nem tudjuk meddig?

Trump a posztmodern vállalkozó prototípusa. Régen militáns jelzőkkel illették a vállalkozókat, így a hódítás jelentéseivel éltek. Trump személyére illik ez a jelentés. Esetében egymásba roskad a politika és a gazdaság, a férfi virulenciával való kérkedés pedig csak azt a tendenciát testesíti meg, hogy egymásba dől a köz- és a privátszféra. A néhai liberálisok a kettő közötti határvonalat szentnek tartották. És nem úgy fogjuk elképzelni Trumpot, mint az egyébként nagyon is reakciós elődjét, Ronald Reagant, aki, állítólag, a neoliberalizmus apostolának, Hayeknek a könyveivel tért nyugovóra: az olvasásban való elmélyülés csak idővesztés a tőke értékesülésének szempontjából. Csakhogy a trumpizmus mégsem konjunkturális jelenség, és az új elnök sem outsider. Ellenkezőleg, mindebben a későkapitalista szerkezet tendenciái nyilvánulnak meg. Csak ennek alapján érthető, hogy Hillary Clinton miért nem lehet Trump alternatívája.

A HAMIS ALTERNATÍVÁK A RENDSZER RÉSZEI

Ha úgy gondoljuk, hogy a hamis alternatívák keretein belül mozgunk, akkor azt állítjuk, hogy a kisebbik rossz logikája nem működik számunkra. Akadt mindeközben egy versenyzőnő, aki élvezte a rokonszenvemet, és aki pontosan azt fontolgatta, hogy végérvényesen szakítani kell a kisebbik rossz logikájával, ehelyett a legnagyobb jó felé kellene fordulni. Miután Bernie Sanders, mármint Clinton szociáldemokrata programmal fellépő vetélytársa a demokraták oldalán, elveszítette az elnökjelöltségért vívott versenyt, Jill Stein, a chicagói orvosnő, a Zöld Párt képviselője volt az egyetlen figyelemreméltó személy. A globális felmelegedést, hagyományos republikánus gesztussal, kínai átverésként, fondorlatos csalásként értelmező Trumppal, és a Dakota Access Pipeline, azaz a majd kétezer kilométer hosszúságú földalatti csővezetékkel kapcsolatos problémák kontextusában dadogó-bizonytalankodó, örökösen tőkepárti Clintonnal szemben Stein volt az igazi felüdülés, a „lópikulányi remény”, hogy Sziveri Jánossal éljek; a csővezeték-probléma amúgy igazi-vérbő kisebbségi kérdésnek is bizonyul, hiszen bántó módon belenyúl az indiánok szent helyeibe. Persze Stein személye maga volt az esélytelenség, elvégre az, ami jó, az esély híján való, de az orvosnő fontos dolgokat mondott, és hallatlan érzékenységet tanúsított lényeges kérdések iránt, valamint megváltoztatta a zöldek hagyományos irányulását: tudniillik, a zöldek mindig a demokraták regrutációs központját jelentették. Még Al Gore, azaz Bill Clinton alelnöke is a zöldek kereteiből lépett elő. Aztán

Stein azt fejtegette, hogy a választások éjszakáján mindenképpen nyugtalan lesz, függetlenül attól, hogy ki fog nyerni, hovatovább még inkább a nyugtalanság fog erőt venni rajta, ha a háborúpártiság bűnébe oly sokszor keveredő Clinton nyer. Lett is baj ebből.

Viszont, hogy az agyondicsért amerikai demokráciában valójában csak két versenyző, mármint csupán a demokrata és a republikánus párt képviselője juthat szóhoz, ez mégiscsak elhanyagolhatatlan tény. Beárnyékolja a dicsfénnyel övezett amerikai demokráciát, hogy a pénzügyi eszközök mozgásrendje döntő befolyást gyakorol. Ez a tény ismételten arra késztet bennünket, hogy eltöprengjünk a demokrácia lehetőségeiről jelen világunkban. Ha a demokrácia minimális kritériuma, hogy bárki hozzájárulhat a közös horizont alakításához, akkor az amerikai demokrácia oszlopai meginognak. És miközben a pénzügyi eszközök körforgását teszem szóvá, akkor aligha alkalmi publicisztikai fogást vetek be: például a tudós Thomas Ferguson munkatársaival együtt régóta serényen és elhivatottan elemzi a pénz útjait az amerikai elnökválasztások alkalmával, és hatalmas apparátussal bizonyítja, hogy

a pénz nem semleges, hogy a létező feltételek a kirívó egyenlőtlenséget juttatják érvényre.

Olvasom aztán Martin Gilens és Benjamin Page kiterjedt tanulmányát az amerikai politikai rendszerről: 1779 különféle politikai helyzetet elemezve jutottak ahhoz a konklúzióhoz, hogy, ahogy ők nevezik,

a gazdasági elitek és a szervezett csoportok hatalma az esetek zömében felülírja, megint csak az ő szavaikkal, az átlagos polgár érdekérvényesítésének lehetőségeit.

Ha pedig így van, a hamis alternatívák lehetősége eleve bennfoglaltatik a rendszerben.

FÖLDRESZÁLLT LIBERÁLIS ANGYAL VS. ILLIBERÁLIS PATÁS ÖRDÖG

Ha nem vesszük figyelembe a tőkemozgás logikáját, akkor hozzá sem tudunk férni a meghatározó kérdésekhez. A hanyatló rozsdaövezet, a Rust Belt kérdéskörei valóban kiiktathatatlanok. A nyolcvanas években működésbe állított transzatlanti neoliberalizmus, globalizáció és financializáció tartozéka a kiszervezés: a tőke elvándorol oda, ahol alacsonyabbak a bérek, különösképpen Ázsiába, és kiszervezi az ipari funkciókat. Egyúttal ott hagyja a korábbi ipari létesítményekből élő amerikai városokat, így az amerikai autógyártás egykori fellegvárait. És ott marad a félelemmel megterhelt középosztály, a fehér munkásosztály, amely retteg a munkahelyének elvesztésétől, fél az elszegényedéstől, márpedig a félelem meghatározó politikai erő. Így magyarázható, hogy egy Pennsylvania, amely hagyományosan a demokraták övezetének számított, most az ellenfélre, Trumpra szavazott, de Indiana, Michigan, Ohio, Wisconsin elvesztése is ebből adódik. Tetézte mindezt, hogy a kínaiak 2001-től ott vannak a Kereskedelmi Világszervezetben, ezzel pedig közvetlenül konkurenciát jelentenek az amerikai munkásoknak. De óvatosságot kell gyakorolni: ebből nem a fehér munkásosztályra szórt átkoknak kell következniük, amelynek meghatározott rétegei amúgy sem Trumpnak adták szavazataikat.

A különféle publicisták által örökösen agyondédelgetett középosztály, amely retteg a deklasszálódástól, és amely, ahogy a múlt század harmincas évei bizonyították, befogadó a fasizmus szirénhangjára, érdekesebb eset.

És aligha lehet mindent a globalizáció gépezetének nyakába varrni: az amerikai egyenlőtlenség rémképei, amelyekről az új francia közgaszdászcsillagok, mint Piketty vagy Saez, bőségesen tudósítanak, otthon is létrejönnek.

Az amerikai középosztály és munkásosztály perspektívájában mindez úgy jelenik meg, hogy az amerikai elitek indították útnak a megállíthatatlan neoliberális globalizációt, ők is a nyertesei ennek a történetnek, viszont a kiszorultak nem részesedtek a gyümölcsökből.

És a fennálló rendet védelmező Clinton azt harsogta, hogy Amerikát a makulátlan glória jellemzi, a trónkövetelő Trump viszont azzal vágott vissza, hogy a néhai nagyságot vissza kellene szerezni. Clinton azt hangoztatta, hogy folytatni kell az utat a már kitaposott ösvényen, és Amerika a mennyei dicsőség felé haladhat, Trump azt állította, hogy ha az amerikaiak ezt az ösvényt járják továbbra is, úgy a sötét pokol felé tájolódnak el. Ezen reformretorikának is köszönhető, hogy az ideológiai következetességgel nem törődő, a viszonylagosságot szívesen emlegető, sok vonatkozásban inkább kompilátor Trump kihívóként léphetett fel az establishment legbelsőbb tagjaként érzékelt Clintonnal szemben. Míg a januárban beiktatandó Trump azt helyezte kilátásba, hogy szigorúan megbünteti azokat, akik kiszervezik az amerikai munkalehetőségeket, addig Clinton lényegében folytonosságot ígért és legfeljebb kozmetikai változásokat anticipált.

Míg Clinton a neoliberalizmus azon ágához tartozik, amely a migránsokban befogadandó, kihasználandó munkaerőt lát, amelynek segítségével a tőke értékesülése kifogástalan marad, addig a falépítő, riogató Trump a migránsokban az amerikai munkát elragadó veszélyeket láttatta, rájátszva a migránsokat övező félelmekre, a szokványos bűnbakkereső magatartásra, és a betolakodásra utaló fantáziákra. Clinton vonakodó (neo)liberális, aki, ha már mindenáron pozicionálni akarunk, inkább a demokrata párt jobbszárnyán foglal helyet, és ahogy ez a kiszivárgó e-mailjeiből kiderül, nem korrekt, pontosabban agresszív módon kihatott arra, hogy Bernie Sanders veszítsen. Noha a vermonti szenátor programja nem-trumpi válaszokat is kínált a felmerülő problémákra.

Nem kell Clintont szentté avatni. Hogy itt egy hitelesen liberális, finom politikusnő, egy a feminizmusra érzékeny szereplő állt szemben egy kiszámíthatatlan, veszélyes parvenü-politikussal – ez egy roppant leegyszerűsítés. Le kell bontani azt a képet, hogy egy földre szállt liberális angyal veszített a megtestesült patás ördöggel szemben, aki az illiberalizmus poklába rántja a világot.

HILLARY – A KÁOSZ KIRÁLYNŐJE

Kezdjük a sztárfilozófus Slavoj Žižekkel, aki azt nyilatkozta, hogy undora ellenére ő Trumpra szavazna, ha amerikai állampolgár lenne. Ha Clinton marad, folytatódik a szennytömeg gondtalan görgetése, viszont a nyers hatalmat érvényre juttató Trump legalább összekuszálja a szálakat, megmutatkozik végre-valahára a pőre kapitalista valóság. Žižeknek nagyok az érdemei, de hajlamos a bosszantó, öncélú provokációra: itt a „minél rosszabb, annál jobb” kétséges logikájának adott hangot. „Amikor a legsötétebb az éjszaka, a legközelebb a hajnal” –  ez e logika foglalata.

Inkább lapozzunk bele abba a könyvbe, amely az idén jelent meg Londonban, Liza Featherstone szerkesztésében, a neves Verso kiadónál. Hillary Rodham Clinton rossz feminizmusa – ez a könyv címe. A szerzők, a feminizmus mértékadó egyéniségei, ízekre szedik a tárgyat, dekonstruálják Clinton különféle szerepköreit, így a hondurasi államcsínnyel kapcsolatos magatartását, azon készségét, hogy háborúkat szítson, vagy kipellengérezik a szexizmusáról elhíresült Walmartban kifejtett tevékenységét, amely a női jogok vonatkozásában inkább volt dekoratív jellegű tevékenység, mint érdemi korrekció.

Zillah Eisenstein, az egyik legfontosabb amerikai feminista az imperiális feminizmus fogalmát elemzi: a feminizmus csak az amerikai imperiális érdekek szolgálatában létezik, ám ha ezen érdekek másképpen kívánják, úgy a női jogok önmagukban, tout court, nem  számítanak. Valóban, és ezt már én mondom,

Clinton olyan feminizmust akart, amely valutaárfolyamokat olvas naphosszat, és elalél a gyönyörűségtől, ha a tőke értékesül. Csakhogy ezzel elhallgatta az amerikai nők között létező óriási egyenlőtlenségeket, a társadalmi igazságtalanság eklatáns formáit.

Aztán Eisenstein a következő kérdést szegezi nekünk: számít-e az egyáltalán, hogy Amerika elnöke történetesen nő lesz? Válaszoljunk: kérdezzük meg például Berta Cácerest. Azaz nem kérdezhetjük meg, hiszen az idén, másokkal együtt, márciusban meggyilkolták a hondurasi aktivistanőt, aki egyszerre harcolt egy kisebbség jogaiért és a környezetért – elvégre a kettő nem különíthető el egymástól. Clinton 2009-ben szembement azokkal a latin-amerikai államokkal, amelyek hangosan tiltakoztak a demokratikusan megválasztott hondurasi Manuel Zelaya illegális megbuktatása ellen: ma tudjuk, hogy nyilvános retorikája, megszépítései ellenére Clinton a zendülőket támogatta, akik viszont nem vétlenek Berta Cáceres meggyilkolásában.

Furcsa-e, hogy az említett könyv szerzői a feminocid fogalmát hozzák összefüggésbe Clintonnal? Hogy azt mondják, hogy Clinton olyan rezsimeket támogatott, amelyekben lábbal tiporják a nők jogait, és amelyek tevőlegesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a nők földönfutóvá váljanak?

És szokatlan-e, hogy Rafael Correa, a baloldalról jövő ecuadori politikus is azt mondta volt, hogy inkább legyen Trump, mint a szép szavakat szajkózó, ám kevésbé szép praxist folytató Clinton? – noha nem értek vele egyet, hiszen mintha elfelejtette volna, hogy a republikánusok hogyan kezelték nemegyszer Latin-Amerikát az elmúlt évtizedekben. Vagy vegyük a kiváló Diana Johnstone könyvét Clintonról, amely azt a sokatmondó címet viseli, hogy A káosz királynője. Johnstone leleplező könyvével még arra is figyelmeztet, hogy

az Obama-kormány héjái történetesen nők: Victoria Nuland, Samantha Power, Susan Rice, és nem utolsósorban Hillary Clinton… A feminizmus ugyanis, nem szabad ezt felednünk, nem biológia vagy anatómia…

És véletlen-e, hogy az említett szerzők felhánytorgatják Clintonnak, miszerint nem átallotta elbocsátással fenyegetni a nem-privát iskolákban dolgozó tanítókat az úgymond alacsony teljesítményük okán, akik nagy része történetesen nő, ráadásul megannyian közülük fekete bőrűek? És eltekinthetünk-e attól, hogy azt a Bill Clintont, aki átvette John DiJulio Jr.-től a rasszista felhangú „szuperpredátor” elméletét, éppen Hillary védte – akinek egyik beszédét a rasszizmus ellen küzdő Black Lives Matters aktivistái oly keményen és eltökélten félbeszakították, arra hivatkozva, hogy a Clintonék által fémjelzett jóléti reformok lényegében szétrombolták a fekete bőrűek közösségét? Ha érvényes a gondolat, miszerint a kapitalizmus mostanság a katasztrófákból profitál, lásd New Orleans és a Katrina hurrikán esetét, akkor a Clinton-alapítvány sokat dehonesztált tevékenysége Haitiben akár iskolapélda is lehet.

Mindeközben nem feledjük, hogy a feljebb szóba hozott szerzők fényévnyi távolságra állnak Trump jobboldaliságától, kemény kritikájuk máshonnan adódik. És ők fognak a Trump-féle agresszív jobboldal elleni küzdelem első soraiban harcolni. Clinton inkább volt a neoliberalizmus híve, mint a liberalizmus felkent bajnoknője.

Aki nem bírálja Clintont, Trumpot sem helyezheti kritika alá. Trumphoz csak az jut el, aki átvágja magát Clintonon.

TRUMP ÖLÉBE HULL A DEMOKRATÁK FEGYELMEZŐ APPARÁTUSA

Véletlen-e, hogy a hamisítatlanul neokonzervatív Robert Kagan, az Of Paradise and Power szerzője a New York Timesban örömmel támogatta Clinton külpolitikai ténykedését? Aki metaforikusan azt állította, hogy míg a puhány európaiak, akik a kanti örök békéről álmodoznak, a Vénuszról származnak, addig a harcrakész, biztonságot teremtő, egyúttal a Marsról származó amerikaiak tudják, hogy a világ nem egyéb, mint a hobbesi anarchia, mármint a mindenki harca mindenki ellen? Clinton, a háborús héja, az ártatlan áldozatokat is szedő drónháború támogatója azon kevés demokraták közé tartozott, akik áldásukat adták az ifjabbik Bush egykori iraki háborús expanziójára. Végülis, minden csűrés-csavarás ellenére, túl sokszor az autoritárius hatalmak, diktatúrák mellett találta magát – lett légyen az a Nyugat-Szahara Marokkó által történő inváziója, vagy a Bahrein-monarchia erőszakgyakorlata a demokráciát követelő tüntetőkkel szemben, vagy éppen az arab tavasz.

Hogy Líbiában vagy Szíriában borzalmak vannak, az bizony Clinton lelkén is szárad. És nem hiszem, hogy valaha is komolyan vette a nagyon is fontos izraeli emberi jogi szervezetek jelentéseit.

Veszélyek a trumpi uralom kapcsán, többek között, úgy keletkeznek, hogy a demokraták fenntartották a 2001-után, azaz a Bush és az általa meghatározott USA Patriotic Act-tal felállított kiterjedt megfigyelési és büntető rendszert, valamint a gigászi erőszakapparátust, továbbá a mindenbe betekintést nyerő Panopticont. Tették ezt annak ellenére, hogy ellenzékben még azzal kampányoltak, hogy mindezt meg kell szüntetni. Nem lett belőle semmi. Mint ahogy a hírhedt Guantanamo börtön is megmaradt. Civil szervezetek, újságírók figyelmeztetnek, hogy pl. az Espionage Act rendelkezéseit, amelyet még az I. világháború folyamán léptettek életbe, és amely különleges jogokkal ruházza fel a kormányt, az előző kormányok majd egy évszázad alatt négyszer alkalmazták, Obamáék viszont nyolc év alatt nyolcszor éltek e rendelkezésekkel – belefért ebbe pl. egy újságíró elleni súlyos fenyegetés is. A titok technológiájának megfelelően megnövelték a titkosított dokumentumok számát, amelyek kizárják a nyilvánosság betekintési lehetőségét a vonatkozó iratokba. Még azt a lehetőséget is meglebegtették, hogy gyanússá váló személyek esetében akár amerikai földön is alkalmazható a jogon kívüli – értsd: az állami diszkrécióból táplálkozó – erőszak. Mérvadó szerzők cikkeztek arról, hogy Obama rendszere tágra nyitja a kapukat a következő elnök számára az illegális háborúk vezérlésében: az alkotmányjogászprofesszor Bruce Ackerman, a Yale-ről meg egyenesen azt mondta, hogy Obama politikája közelebb hozta Amerikát az imperiális elnöki rendszerhez, mint George W. Bush bármikor.

Mindez, mármint ezen módfelett kiszélesített nemzetbiztonsági-fegyelmező apparátus, most Trump ölébe hull. Így rajzolódik ki, dacára az intézményes fékek ismert amerikai rendszerének, egy elképesztően nagy hatalom, amelyet az a tény fokoz, hogy a republikánusok az alsó- és felsőházban is többségre tettek szert.

Ráadásul, amennyiben Obamának a megmaradt időben nem sikerül Merrick Garlandot bejuttatnia a Legfelsőbb Bíróságba, úgy a bíróság hiányzó kilencedik tagját is a Trump-kormány választja majd, persze a republikánusokkal karöltve – történik mindez annak okán, hogy a neokonzervatívok számára kedves Antonin Scalia az idén meghalt. Márpedig a Legfelsőbb Bíróság akár még perdöntő is lehet elnökválasztás alkalmával, emlékezzünk a távoli 2000-re, befolyása óriási.

A HATALMI ELIT „OSZTÁLYSZOLIDARITÁSA”

Hillary Clinton a neoliberális globalizáció eltökélt híve volt, és arra törekedett, hogy az emberi jogok védelmét párosítsa a tőke zabolátlan, világszintű mozgásával. Az Egyesült Amerikai Államoknak gondnoki missziója van a világban, ezt gondolta Clinton – mellesleg e nélkül az elképzelés nélkül aligha kerülhetett volna sor az egykori Jugoszlávia bombázására.

A demokrata jelölt politikai érzéketlensége a szükségszerűen globalizált kapitalizmus egyre erősödő társadalmi igazságtalanságaival kapcsolatban válságot fejez ki. És közben ez a tény a szakadék felé tereli a hagyományos liberalizmust is, amely egyre vékonyodó diskurzussal hadakozik, és a tehetetlenség perspektívájában állva szemléli az eseményeket, legfeljebb a néhai normatív alapelveket idézi, ám vajmi kevés sikerrel.

Trump persze éppúgy a neoliberalizmushoz tartozik, mint a pszeudo-progresszív Clinton, éppúgy az uralmi establishment része, mint Clinton, csak másképpen, és éppúgy része volt annak az 1%-nak, amely – legalábbis a 2011-ben protestáló Occupy-mozgalom ezt hangoztatta – a többi 99% rovására gazdagodott meg. De változást sejtetett, a protekcionizmus védőburkát vetítette elő, és az amerikai munkások fokozottabb védelmét ígérte. Egyszerűen a jobboldal fürgébb a kapitalizmusban, mint az egyébként indokolatlan módon, baloldali érzülettel megrágalmazott clintoni liberalizmus.

Trumpot ugyan rühellték még a republikánusok is, de ne legyenek illúziók, hamarosan fel fog sorakozni mellette az establishment megannyi tagja. Bushék, úgy tűnik, élenjártak ebben. És tette ezt például az a Harvard-tanár Alan Derschowitz is, aki korábban látványosan az antiszemitizmus bűnébe keverte például a Camp Davidben közvetítő valamikori elnököt, Jimmy Cartert, vagy még durvábban Richard Goldstone bírót, ám a szélsőjobboldal felé tartó Steve Bannon kinevezése kapcsán, sokak megrökönyödésére, hirtelen mentségeket talált. Bizony van olyasmi, hogy osztályszolidaritás, a hatalom képviselői összezárnak. És a tőzsdék is gyorsan magukhoz tértek.

AZ EGYENLŐTLENSÉG AKADÁLYTALAN BURJÁNZÁSA FOLYTATÓDIK

Hogy Trump szankcionálja a kiszervezést, és hogy erőszakkal repatriálja, azaz hazatérítse az amerikai kinnlevőségeket, ehhez az kellene, hogy szembekerüljön az amerikai nagytőke masszív érdekeivel, és a Wall Street pénzügyi moguljaival, akiknek a hatalma a tőke pénzügyi körforgásából, és nem utolsósorban a kiszervezésből származik. Hogy mélyre nyúljon, ehhez Trumpnak, mondjuk, amputálnia kellene az amerikai tőkefrakciók éltető szektorát, a katonai-ipari komplexumot, amelytől még a néhai tábornok-elnök, Dwight Eisenhower óvta a világot  – aki azért csak tudta, miről van szó. Egyszóval,

ahhoz, hogy újraszervezze a viszonyokat az ígéreteinek megfelelően, a tőkét megszemélyesítő Trumpnak keresztül kellene bucskáznia a fején, és antikapitalistává kellene átvedlenie: ugyan már.

Hogy Trump varázspálcával suhintva beleavatkozik a globalizáció meneteibe, és valamilyen eget rengető csoda révén visszatér a XIX. századi nemzetállam, amelyet valamiféle befeléfordultság fog jellemezni: aki ezt hiszi, az gyorsan csalatkozni fog. A globalizáció a kapitalizmus velejárója a kezdetektől fogva. Az UNCTAD, azaz az ENSZ vonatkozó szerve szerint a világkereskedelem 80%-át a transznacionális vállalatok bonyolítják le:

Obama és Merkel kiáltványa, miszerint nem lehet visszatérni a globalizáció előtti korokba, igaz ugyan, csak éppen fölösleges szófecsérlés. Különben sem meredezik kínai fal a nemzetállam és a globalizáció között.

Kétségtelen, Trumpnak tennie kell valamit miután várakozásokat gerjesztett. De mégsem fog ez menni. Igaz, még olyan világhírű baloldali közgazdászok, mint Steve Keen vagy Robert Skidelsky is abban reménykednek, hogy egy megszelídített Trump, a trumponomics megnyithatja a prosperitás kapuit, vagy erőteljesen lassíthatja a zakatoló globalizáció ütemét. Azt hiszik, hogy Trump azokat a megoldásokat fogja működtetni, amelyeket Franklin D. Roosevelt szorgalmazott a harmincas években, mármint az infrastruktúrába való befektetéseket, amelyek munkahelyeket generálnak, vagy olyasmit produkál majd, mint a kínaiak az óriási projektekkel. Mármost, Trump 1 trillió dollárt előlegezett az infrastrukturális projektek számára, ez pontosan tízszer kevesebb, mint amit a kínaiak beforgatnak az infrastrukturális elgondolásokba, voltaképpen édeskevés. Aztán egy átlagosnál egy kicsit is jobb gazdaságtörténeti könyv is elmondja: a válságba belezuhant Amerikát akkortájt nem Roosevelt New Deal-je rángatta ki a bajból, hanem a II. világháború pörgette fel iszonyatosan az amerikai gazdaságot. Trump, jellegzetesen, vagyis a neoliberalizmus szokásos modorában, az egyébként is alacsony korporatív adó csökkenését hirdette meg. Következésképpen, az egyenlőtlenség továbbra is akadálytalanul fog burjánzani.

Sem Trump, sem Clinton – közben fel kell készülni a trumpizmus elleni végtelen küzdelemre. Hagyjuk a hamis realizmust, ráfizettünk már erre. És nincs is erősebb bizonyíték arra, hogy mind Amerika, mind a világ hamis alternatívák fogságában sínylődik.

(Autonómia)